A hónap prózája

Forgács Péter
Terasz

A teraszon ültem, felettem a csillaggal beszórt égbolt, az asztalon egy üveg bor. Alattam ott kushadt a folyó sötéten, komoran, szinte hangtalanul. Bámultam bele az éjszakába, nem láttam ugyan semmit, de úgyis tudtam, mit kéne látnom, hiszen ismertem a tájat. Töltöttem újra és újra. Lassan átszállt belém a palackba zárt mámor. Jólesett. Magányomban épp azon töprengtem, vajon jó-e ez így, ahogy élek, amikor történt valami, valami szörnyű. Szétesett az idő. Darabjaira hullt bennem. Nem, talán mégsem bennem, hiszen láttam a magam körül szanaszét heverő, erőtlen perceket, amint kétségbeesett, rövid sikolyt hallatva kipukkannak. Maradt a néma időtlenség. Megszűnt a múlt, vagyis hát nem szűnt meg, csak összemosta őt a jelen a jövővel. Tudtam, nincs többé érzékelhető idő, s talán soha nem is volt. Vagyis hát, ha volt is, nem volt más, mint képzelgés, hiszen a múlt maguk az emlékek, a jövő pedig az álmok.
Az időtlenség, az örökös „most” káosszal fenyegetett, de még ennél is rémisztőbb dolog vette kezdetét: a rend. Az áttetsző, rideg, makulátlan rend. Ami kikövetkeztethető, logikus, számokkal leírható, véletlenektől mentes, állandó, monoton és unalmas. Miután ittam egy újabb pohárkával, felnéztem az égre: Hé, Uram, mi ezzel a célod? Mit akarsz bizonyítani? Mit? Ha egyáltalán megvagy még. Megvagy még? Hahó! Vagy az időtlenségben Te sem létezel? Léteztél-e valaha? (Hoppácska! Csak óvatosan! Nincs „valaha”. Csak „most” van.)
Válasz híján ittam még néhány kortyot, s közben arra gondoltam, hogy nem szabad elkeserednem. Ha szétesett az idő, hát szétesett. Na bumm! És akkor mi van? Egy dimenzióval több, vagy kevesebb, nem nagy ügy! Még mindig ott van a jó öreg tér a maga görbületeivel, féregjárataival és fekete lyukaival. De vajon van-e értelme a térnek idő nélkül? Mert ha nincs, akkor előbb-utóbb a tér is meg fog szűnni. Naná! Megszűnik az én kis terecském, terem, burám! De meg ám! Na, de hogyan? Szétesik ő is, mint az idő? Ugyan, kérem! A tér halála másmilyen. Icike-picike ponttá zsugorodik, olyan parányi ponttá, hogy elférne az orrom hegyén! De nem tud, hiszen magam is a szingularitás része leszek, barátocskám! Na, erre varrjál gombot!
És akkor kivilágosodott az égbolt. Szóval elkezdődött, mármint a zsugorodás, hasított belém a gondolat. Csillagok, sőt, egész galaxisok száguldottak felém eszeveszett sebességgel, fényük egyre jobban betöltötte a fokozatosan összehúzódó teret. Ha ez ilyen tempóban folytatódik, gondoltam, az utolsó pohárra már nem is marad időm!
Nagyon homályosan ugyan, de emlékszem, hogy később még meghánytam-vetettem magamban az anyag és a tér kapcsolatának problematikáját is. Tüneményes, kifejezetten isteni megoldásnak tartottam, ahogy az ormótlan, nehézkes anyag, persze, velem együtt, fokozatosan kecsesen cikázó sugárzássá alakul, majd egy váratlan pillanatban (még hogy „váratlan pillanat”, ez ugye megint egy nyegle következetlenség, hiszen a rend és az időtlenség fázisában sem a „pillanat”, sem a „váratlan” fogalma nem értelmezhető), szóval, hogy a sugárzást egyszer csak bekebelezi az ősanyag. Volt, nincs. Voltam, nem vagyok. Agyő, világ!
De arra mégiscsak maradt időm, hogy az utolsó pohár bort legurítsam. Valószínűleg ekkor következett be, csak úgy sitty-sutty, kozmikus megsemmisülésem. Az asztalra borulva aludtam hajnalig.
Másnap, legnagyobb csodálatomra, megszűnt az időtlenség. Apró emlékkép-szilánkok formájában újjáépítette magát a múlt, és a jövő is be-bevillantotta ízelítőül a józanság áttetsző, tiszta érzését, miközben a fejem egyre csak sajgott. Egy cuki kis privát Big Bang készült atomizálni az agyam. Gyanakodva néztem szét magam körül, de a zsugorodásnak sem láttam semmi nyomát. És újra volt tér és anyag is. A folyó lomhán hömpölygött alattam, mintha mi sem történt volna.
Talán nem is történt…

Forgács Péter

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rózsa Réka
Bacon

eva_black

I.

Elmenekültem.
Minden elől, ami taszít és minden elől, amit kívánok.

Szalonnát sütök.
Füstölgő, ropogós csíkokat halmozok a tányérra.
A szalonnasütéssel úgy állok, mint a legtöbb élvezettel kecsegtető dologgal. Nehezemre esik nekilátni, aztán amikor végre-valahára a serpenyőn forgatom az illatozó, piruló szeleteket, annyira magával ragad az élvhajhász tevékenység, hogy csak akkor bírok leállni, amikor már túlzásba vittem.
Előttem egy dzsengaszerűen felépített, ropogós, aranybarna szalonnatorony. A kés helyén a pisztolyom hever.
Nem emlékszem, mikor használtam utoljára, és arra sem, hány töltény lapul még a tárban. Belekortyolok a kávéba, túl forró, megégeti a nyelvem.

Ez a nap is kurva jól kezdődik.

Hanyagul leemelem a legfelső szalonnaszeletet, és beleharapok. Megroppan a fogam alatt, a szám sarkából kicsordul a zsír.

Jobban vagyok.

Felemelem a pisztolyt, és meghúzom a ravaszt.
Üres kattanás.
Még kétszer ugyanez.
Még élek.
Elavult, ósdi vacak.
A kávéért nyúlok, hogy forróságával megkínozzam magam.
Undorító, langyos.

II.

A sziklák óriási tüskékként merednek az ólomszínű ég felé.

A tenger háborog. Az ablakon beáramló hideg széltől lila a szám, ujjaim zsibbadtan hevernek a kormányon.

Ez a kacskaringós, dimbes-dombos út sehova sem vezet.
Beleveszek az ismeretlenségbe.

Rátaposok a gázra, hajamat összekuszálja, szemembe csapja a szél. Látnivaló errefelé nincsen.

Száguldok.
Ütközöm.
Dühít, hogy valami mindig megállít.

A motorháztetőre zuhan egy súlyos test, a karosszéria nagyot roppan, a szélvédő megreccsen, beverem a fejem.
Kiszállok. Az úton egy rénszarvas hever. A nyaka kitekeredett, érdes nyelve kilóg, oldalán a fehér prém vörös, légzése lassú, egyenletes; barna, csillogó szemében üresség, pont olyan, amilyenre már magam is régóta vágyom.

Csendesen, nyugodtan nézzük egymást.
Aztán felkapok egy követ, és agyonütöm.

III.

Ma lemegy a nap, és hónapokra ellep a sötétség.

Elhányom a havat a ház elől, aztán elszívok egy cigit.

Szerettem volna érintetlenül hagyni a házamat elszigetelő, ablakokat és ajtókat légmentesen lezáró többméteres hóréteget, egyéb dolog híján viszont ráfanyalodtam a lapátolásra, amibe aztán annyira belefeledkeztem, hogy képtelen voltam abbahagyni. Az összes deszkáról, ajtófélfáról, ablakkeretről lekapartam a ráfagyott, jeges havat.
Izzadok.
A homlokomon kitüremkedik, és lüktetni kezd egy vastag ér.
A lapátra támaszkodva nézem a meztelenre vetkőztetett házat.

Rosszul vagyok a látványtól.

IV.

A tévéből hangtalanul visít a sok barom.

Felkapom a whiskys üveget, és legurítom a maradék italt. Már a whisky sem segít, csak megszokásból iszom. Tompán, bódultan elterülök a kanapén, és a mennyezetet bámulom. Elszámolok egytől ezerig, aztán vissza. A tízezres számsornak kezdek neki, mikor valaki dörömbölni kezd az ajtón.

Rajtam kívül csak néhányan élnek itt.
Egyikőjükkel sem barátkozom.
Az ellenségeim.
Mi a francnak háborgatnak?

Lassan föltápászkodok, kihugyozom magam, aztán a tonhalkonzervek mögül kihalászok egy üveg whiskyt.

A dörömbölés csak nem hagy alább. Nem izgat. Lehuppanok, whiskyt nyitok.

V.

9 999.
Szűnni nem akaró ajtózörgetés.
Picsába! Ingerülten felállok, és ajtót nyitok.

Egy bőrdzsekis, húsos gyerek.
Valakit keres.
Az nem én vagyok.
Becsapom az ajtót, és iszom egy kis vizet.

Visszamegyek, ajtót nyitok. Érzem, ahogy a fiú pupilláinak mocsarába süllyedek. Vacog. Nem helyi, a hófedte kunyhókból nincs menekvés.
Jó, gyere be.

Leül, idegesen körbenéz.
Mit akarsz?
Állandóan egy női nevet ismételget.
Nem érdekel, mit beszél, de ihat velem whiskyt, ha akar.
A maradék kávéból a whiskybe löttyintek egy keveset. Belekortyol, megnyugszik. Örülök, hogy befogta, és csendben maradt. Régóta nem örültem már semminek.
Iszogatunk. A tévé váltakozó, néma rémképei vészjelzőként villognak a sötét szobában.

Kiürül az üveg.

VI.

Alszik. Előrebukott fejjel, kezében pohárral.

Az őrjítő képek hirtelen egy fekete lyukba szívódnak fel; határozatlan ideig tartó áramszünet következik.

Hátradőlök. A fekete képernyőről torz arcom bámul vissza rám.
Felállok, az ajtóhoz megyek, belerúgok, hogy kinyíljon.
Térdig a hóban, a nedves trikót testemre simítja a jeges szél, rágyújtok.

A hó újra elszigeteli a házat, soha nem adja fel. Hajamba, trikómba beleolvadnak a pelyhek.

VII.

Verejtékben úszva nyúlok be a következő üveg whiskyért.
Érzékien a számhoz tapad, nagyokat nyelek.

A kanapén egy árnyék. Az ablakon át látom, ahogy a hó nemsokára mindkettőnket eltemet.
Kinyitom a hűtőt, és bekapok egy szelet szalonnát.
Whiskyt iszom, ásítok.

A szabályosan lélegző, alvó testre szegezem a pisztolyt, célzok, úgy teszek, mintha meghúznám a ravaszt.
Puff!

VIII.

Az izzadság testemre fagy.

Előhúzom az ágyam alatt heverő kopott bőröndöt, és kihalászok egy hawaii mintás férfiinget.
Nem emlékszem, mikor cseréltem utoljára ruhát, ezért most, bár az ing gyűrött és büdös, úgy érzem, kiöltöztem.

Nyújtózom egyet.

IX.

A kanapén fekszem. A házat vastag hótakaró zárja el a külvilágtól, rám nehezedik. 

Megterítek. Kirakok mindent, amim van. A vendég megérdemli.
A lakoma készen áll: egy tál hideg szalonna, whisky és a fegyverem.

Számolok.
Ötezerig és vissza.
Ha nem ébred föl, míg újra a nullához érek, lelövöm.

A gerinctelen kis nulla a számok közé fészkelte magát, miközben ő maga semmit sem jelent.

Egy hulla.

X.

10.
Felébred.

Szemgolyói lilán, tébolyodottan kóvályognak, mire rám talál.

Sután megismétli a nő nevét. Igyál inkább, nyújtom neki oda az üveget. Míg a whisky lecsorog a torkán, megforgatom az asztal közepén fekvő pisztolyt.

A rulettasztalnál állva várom a nyerőszámom.
Mindig hidegen hagyott, ha nyertem, és az is, ha nem.
Azóta nem sok változott.

A pisztoly csöve rá mutat.
A nő felől kérdez, megvonom a vállam. Meghúzza az üveget, húsos kezével megmarkolja a pisztolyt, lassan emeli, miközben holdkórosan engem figyel.             Kiélvezve minden pillanatát a pokoli játéknak, a halántékához nyomja az ezüst pisztolycsövet.
A zár üresen kattan.
A pisztolyt visszateszi az asztalra, pörget. A fém finoman súrolja az asztallapot. Hirtelen felkapja a pörgő fegyvert, és rám lő.
Ez nem jött össze, haver.
Élesre reszelt fogai, bűzös lehelete, a hajszálerek pókhálója szeme fehérjében sunyi bambaság mögé rejtett nyers brutalitást tárnak elém.
Felkapja a whiskys üveget, és mohón magába dönt egy adagot.
A whisky arcába, kabátjára, a földre csurog.
Mocskos kezével forgat, megragadja a pisztolyt, befalja a csövét, lő.
Katt.
Eszelősen felkacag. A whiskyízű nyál a szám szélére fröccsen. Agyamba vér tódul, és elmossa az utolsó épelméjű gondolatot, amelyhez mostanáig annyira ragaszkodtam.

Hosszan a vadállat szemébe nézek, majd a hasára ugrok, leteperem, és megmarkolom a kezében szorongatott fegyvert. Hozzám képest óriás, de én fürgébb, mozgékonyabb, ravaszabb vagyok. Mohó mancsaival a lábam közé kap, hegyes fogaival a mellemet harapja, merev péniszét combomon érzem.
A pisztoly üresen kattog a kezében.
Érzékien mozgatni kezdem a csípőmet, és undorító testéhez dörzsölöm magam.
A szorítás enyhül, kikapom kezéből a fegyvert, homlokához nyomom a csövét, és szétloccsantom az agyát.

XI.

Ragacsos vértócsában ébredek.
A szám sarkába száradt nyálban az állat vérét érzem.

Órákig, napokig, hetekig, tán hónapokig feküdtem bordó selyemmel bélelt koporsómban. Álom nélküli, édesded, felemésztő tudattalanság.
Az egyetlen kábítószer, ami még hatással van rám.
Ritkán jutok hozzá.

Kiélvezve az ébredés testemet beborító, majd felfedő hullámait, még sokáig kábultan, ernyedten fekszem a kövér férfi hasán.

XII.

Felülök.

Szétfröccsent agymaradékok, üregéből földre gurult szemgolyó.

Engem néz.

Szépen sorjában, jóízűen bekebelezem a szalonnacsíkokat. Sós, ropogós, zsíros kis cafatok. Leöblítem whiskyvel, felállok, és a hálószobába megyek. Kihúzom az ágy alól a bőröndömet, és előkeresem a napszemüvegem. Igazán stílusos darab. Örülök, hogy akad majd egy kis dolgom, míg kitavaszodik.

Régóta nem örültem már semminek.

Rózsa Réka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mórotz Krisztina

Bugyogós Rózsi

A jós a kártya fölé hajol, ízületes kezei olyanok, mint lehangolt zongora besárgult billentyűi. Hirtelen eszembe jut a híres könyv hírhedt jósa. Áporodott penészmacskák a porcicáikat kergetik ebben a vak papagáj lakta szobában. A Bugyogós Rózsi műintézményéből halk blues hallatszik. A jós öregasszony ma még nem fürdött, kiérezni az ecetszagot a ruhájából. Valaha szép arcán most izzadtság honol.

Meleg front van. Isten csigázta pörgettyűk, derviseim, jöjjetek egy táncra! Mindegy, hol olvastalak benneteket, csak jöjjetek a zöld táncruhában és a fekete papucsban, rezzenéstelen arccal. Jelzőim, életre keljetek!

Minden giccsem egy kopott fémtálkán hever. Ilyen volt valaha a homokozó lapátom, minden ballépésem, falsul elsült nevetésem. Panelok, örökké panelok.

Tűrd be a vers szélét, Csuri, hallom nagyapám hangját. Ki van a derekad, megfázol! Nem voltam beteges gyerek.

Úszom, szemben az árral. Zongorák és őrült dobok szólnak a semmiből. Nincs itt Trisztán és Izolda! Nem Wagner szól, de még csak nem is egy édesbús francia sanzon. Pánsíp. Mintha otthon lennél hirtelen, és elönt valami lágy meleg karamell. Dobok megint és sípok! A nő és a férfi vízben forog. Szeretkezés az irrealitáson túl. Lélekké válsz, hogy lélekké váljanak a szavaid is.

Néha hátranézel, s látod magadat, amint csecsemőként huppansz a fövenyre. Aztán látod magad gyermekként pitypangot kötni. Látod a saját angyalodat is, aki minden áldott nap elkísér az oviba. „Meghalsz”, mondja, és bebalzsamoznak, mint egy szent állatot.

Szeretem, ha nem vagy normális. Ebben a városban senki nem az.

A félelem avar szagú. Az utcai élet apró jelenetei: az agorán dühöngő boszorkány jelenik meg, de lehet, hogy te vagy az, amint váratlanul Penrose-háromszöggé válsz. Félelmetes átkokat szórsz! Mindenki elnémul.

Érzi a jós, szemedbe pillantva, hogy ki vagy? Az aranyásót ki érti, aki a patak mocsarában keresi az igazgyöngyöt? Valaha te is kerested a szellőben, a mesékben, apád szemében. A sás összenő. Kezedben szita. Tested remeg. A szél, hideg északnyugati. Magadat siratod. A zene leszáll, majd emelkedni kezd, és újra süllyed.

Talán a gyermekkorodban, az őrült kertjében, ott ahol, pisálni szokott, figyelted meg a nem ember mivoltát. Láttad a Jegeskében, hogy mennyivel bolondabb, mint te? Taplót cipelt a fején, rózsakoszorúval. A te fejéked csak egy ócska, kék szalagfonat volt. Mennyivel különb nálam az a kis ember, akinek nem tudtad meg a nevét sem! Ráordítok az asszonyra. Nem érti. A szeme opálossá válik. Ember, de hiszen ez csak cannabis-mese.

Jegeske, igen, így hívták. Akkor fogom tudni, ki vagyok, ha elolvasom végre a nevét.

Az ünnep összezárul fölöttem, mint bőr a seb fölött. Egyszer már belehaltam a szerelembe. Csak úgy tudok írni, ha ütik azt a dobot. Énekesnő lehettem volna. Mindig-mindig énekeltem. Álmaimban délen éltem, ahol kifestett lányok hada vonult végig az utcán. Színesek voltak, mint a trópusi papagájok, és majdnem olyan lármásan kacagtak, és tereferéltek.

Persze, tudom én, hogy vissza kéne változnom disztingvált nővé. Nem a múltban élnem, hanem a jelenben, ahol tüntetnek a tanárok, és a nethasználók. Ahol a nők egyszerű rutinnal teszik helyre cseppet sem giccses sminkjeiket.

Bugyogós Rózsi ajtaja felett bekapcsol a neon. Itt van a jelen. Adtam magamnak pár percet, hogy rám telepedjen az ábránd. Sorsszám 11-es. Hirtelen nem tudom, hogy a sors kezébe mennyi pénzt adjak.

Mórotz Krisztina

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hizsnyai Zoltán

Búcsú a vásároktól

A búcsú a vásároktól majdnem csak annyiban különbözik, hogy némileg más a portéka. Az áru szortiment. Meg hát a fizetőeszköz azonos ugyan – bizony, az alább leírt történések idején még a régi jó csehszlovák korona –, de az előbbi eseményen kapjuk, az utóbbin pedig költjük.

Ez így nyilván némi magyarázatra szorul.

Kezdjük a búcsúval.

Reggel azzal búcsúzik el tőlem anyám, hogy ha verekedésbe keveredek, haza se menjek. Ahogy beteszem magam mögött az ajtót, mormogok rá valami ravaszon kétértelműt, és elszánt ábrázattal indulok keveredni. Nagy elánnal veszem az irányt a katolikus istenháza felé, vadonatúj sötétkék öltönyöm zakóját fél kézzel átvetve vállamon.

A templomkertben már jó pár korombeli siheder összeverődött – egyelőre még csak a szónak az ’egybegyűlt’ értelmében. Az igazi nagyágyúk talán még el se indultak, vagy csak most baktatnak a későbbi tetthely irányába, zsebre vágott kézzel, lazán, komótosan, mégis kellő balsejtelmet sugározva. Ünneplő műszálas pantallójuk farzsebéből hosszan kilóg az akkortájt elmaradhatatlan rikító színű, fröccsöntött műanyag fésű.

Én akkortájt már csak életkoromból kifolyólag se tartozhattam az igazi favoritok közé, se a magasságom, se a testsúlyom nem volt megfelelő, se a rossz híremet nem sikerült még kellően megalapoznom. Mi tagadás, rám fért egy kis tuning. Ezért hát úgy döntöttem, a balsejtelem-sugárzásomban tapasztalható hiányosságokat ellensúlyozandó, egy vészjóslóan vérpiros fésűvel vérteztem fel magam.

Amikor minden mérvadó személyiség megérkezett a sekrestye elé, kezdődhetett a ministránsválogató.

Halkan jegyzem csak meg, a ministránsi posztok betöltésére irányuló hallatlan érdeklődést nem csupán az Isten szolgálatának leküzdhetetlen vágya motiválta, volt benne némi anyagiasság is. A ministrálás ugyanis meglehetősen jövedelmező tevékenység volt. A litániákért járt a legkevesebb: a gyalogministránsok három koronát kaptak a perselypénzből, a csengőt kezelő ötöt. Vasárnapi misén a négy gyalog egyenként öt, a csengettyűs tíz, az úrfelmutatásnál és az áldozásnál segédkező főministráns pedig tizenöt koronát tehetett zsebre, ünnepnapokon pedig az egyes tételek akár 30 százalékkal is megnőhettek. A temetéseket a gyászoló család állta, úgyhogy az összeg erősen változó volt, de felső határa a csillagos ég. A körmenet viszont mindennél jobban fizetett, a négy baldachinos, a keresztvivő és a füstölős szakította a legtöbbet, de a többiek se jártak rosszul.

A búcsúhoz persze körmenet is tartozott. Meglehetősen nagy volt tehát a tét a sekrestye előtt sorakozó suhancok számára.

Anyagilag is, de nem csak úgy. A presztízs szempontjából is sokat számított, ki milyen posztra verekszi be magát. Egy befutó hely a bandában is jócskán megemelte az ember rangját, és magasabb szintre léphetett a hierarchiában.

Hogy az meg ugyan mire jó?! Ha voltak is homályos sejtéseink erről, akkor még igazából nem tudtuk, nem éreztük át a körülmény kozmikus léptékének megfelelő mélységben, hogy bizony, bizony, minden mögött a nőt kell keresni.

Ott volt, ugye, például a szomszédék lánya, Molnár Zsuzsi, aki mindig a leánykoszorú kellős közepén virított. Zsuzsi olyan intenzitással volt képes virítani, hogy a látótávolság pereméig, sőt, kicsivel talán még azon is túl, minden suhanc hátán futkosott a hideg. Ő volt az első, akit feleségül akartam venni, de megúszta. Hát, bizony, egyáltalán nem volt mindegy, hogy a füstölővel, a kereszttel vagy csak a baldachin egyik tartórúdjával a kezemben pillant-e meg. Mint ahogy nyilván számára sem lehetett közömbös, hogy a fruskakoszorú kellős közepéből vagy a többedik sor széléről futkostatja-e rajtunk a hideget.

Vagy a második szerencsés jelölt, Harangozó Anni, akinek a ragyogás volt a specialitása. Ezt akkora tökélyre vitte, akkora hőhatást keltve volt képes ragyogni, hogy néhány utcahossz, kilenc-tíz házfal, de még egy atombunker se biztosított védelmet vele szemben. Ha Anni elmosolyodott, merthogy mindig egy ellenállhatatlan mosollyal indította be azt az esztelen ragyogást, az ember fiának a feje búbjától a talpáig verejtékfolyamok kezdtek kacskaringózni a bőrén, és az a legkevesebb, hogy le kellett sütnie a szemét, de jobban tette, ha beásta magát, mint egy frontkatona. No, hát az a mosoly se húzódhatott meg szerényen az utolsó sorban, az is a csitrikoszorú gyújtópontjában követelt magának helyet.

Varga Laci nem gatyázott sokat, ahogy meglátott a teljesen esélytelenek alkotta hevenyészett sor mellett tettetett unottsággal és félig sem hiteles lazasággal a kovácsoltvas kerítésre támaszkodni, egyszerűen odajött hozzám, és szó nélkül lekevert egyet.

Évek óta Varga Laci volt a ministránsválogató legesélyesebbje, és a rivális banda vezére. Legalább egy fejjel magasabb volt, jó néhány kilóval nehezebb, izmosabb, a híre pedig, ha lehet – ha lehetett volna! –, még a valóságos elvetemültségénél is baljóslatúbb.

Ha minden lazaságomat latba vetve támaszkodtam is azon a kerítésen, a szemem sarkából láttam ám, hogy felém közelít, és a lépései súlyából, a kézfeje tornáztatásából meg ragadozószeme éles villanásából a stratégiájának a lényegét is nyomban össze tudtam rakni: nem hajlandó a plebsszel, a vékony dongájú, tyúkmellű, piszkafa karú, beszari népséggel foglakozni se, hanem egy súlycsoporttal feljebbről indít.

Nyomban izzadtságcseppek ütöttek át keletnémet dederon ingemen, és talán éppen ez volt a szerencsém. A hőhatás ugyanis Annira emlékeztetett. Anniról nyomban eszembe jutott Molnár Zsuzsi is, kettejükről pedig a süldőjányok egész izzasztva dideregtető, minden földi jóval kecsegtető serege.

Hanyagul zsebre vágott kézzel álltam a kacéran kacarászó, hajfürtjeiket kihívóan ide-oda dobáló kis bestiák gyűrűjében, megmosolyogva fölöttébb hízelgő, ám kissé még ügyetlen flörtölésüket, amikor az ökölcsapás célt ért.

Varga Laci meg se várta a hatást, sarkon fordult, és már indult is a következő áldozat felé. Ha nem annyira biztos a dolgában, láthatta volna, hogy a jól elhelyezett ütéstől meg se inogtam, még csak a bonviváni szerepkörömből se estem ki igazán, és hogy műbőr lakcipőm, a felém irányuló szende szempilla-rezegtetések irtózatos felhajtóerőitől hajtva már az ülepe felé tart.

Varga Laci csak akkor sejtette meg a baromi nagy lebőgésnek reá leselkedő, ráadásul teljesen váratlan helyről érkező veszélyét, amikor a lakkozott műbőr mélyen a farpofái között lelt enyhelyet, nyilván némi billiárdhatást is kiváltva a golyói tekintetében.

A domináns hím hétrét görnyedt, és egy fél percig úgy maradt. Én meg támaszkodtam nyugodtan tovább.

Aztán lassan felemelkedett, rám villantotta vérben úszó hiúzszemét, felém lépett, karját hátralendítette, egész inas, rugalmas teste íjként megfeszült, és rettenetes erővel a kovácsoltvas kerítés egyik vasvirágának szirmai közé csapott. Merthogy én közben oldalra léptem. Mentő vitte be a járási kórház sebészetére.

Így lettem kereszthordozó. És egy ropogós, Jan Žižka huszitavezért ábrázoló huszonöt koronással gazdagabb.

Ez a huszonöt korona képezte a vásárban papírviráglövésre szánt tőkém alapját, merthogy egy tízes otthonról is járt erre az alkalomra. És hogy a papírvirág minek az alapját volt hivatott képezni? No, ugyan mi lehetett még az olcsó bóvli mögött is?!

Igen.

Már csak abban nem voltam biztos, Zsuzsi-e vagy Anni.

No jó, a lövöldére már meg lett volna a tőkém, de hogy célba találok-e, az, bizony, nem csak rajtam múlott. Már napokkal a vásár kezdete előtt eljártam tanulmányozni a céllövöldét. Gyanús volt, hogy az igazán jó lövésznek számító srácok se gyakran találták el a hurkapálcikát. Aki bármikor simán leszed egy verebet az eperfa legtetejéről, hogyhogy két méterről sorozatosan elvéti a célt?! Az a hír járta, valahogy manipulálták a légpuskákat, hogy mindegyik másképp hord félre, és még cserélgetik is őket, nehogy valaki kiismerje egyiket-másikat.

Nem volt más megoldás, belső információt kellett szereznem, bármi áron.

A mutatványosok csehek voltak, és a ringlispíles házaspárnak volt egy Jitka nevezetű, hozzám hasonló korú lánya, aki a céllövöldében is gyakran besegített. Úgy láttam, a konspirációs rendszerben ő a gyenge láncszem. Élénkvörös hajú, erősen szeplős arcú „gyívka” volt, hatalmas zöld szemekkel. Mondanom sem kell, cseh vagy akár szlovák nyelvtudás híján csak igen nehezen tudtam vele szót érteni. Szót érteni tulajdonképpen nem is, bár a „lány” cseh megfelelőjét később tőle tanultam meg. Viszont két-három napig olyan hevesen metakommunikáltunk, hogy a vásár előtti estén nagyobb nehézség nélkül sikerült nekidöntenem a lövölde oldalának.

Szép, szép (de minimum csinos) – kergették egymást a gondolatok a fejemben –, no, de hogyan tovább?! Elképzelni se tudtam, miként kérdezzek rá a trükkre. Jitka, mintha csak olvasott volna a céllövölde és a szíve legbelsőbb titkai között kergetőző gondolataimban, végül magától mutogatta el, merre hord az a puska, amelyet majd másnap a kezembe nyom.

Gondban voltam, mert azt hittem, arra számít, neki célzok, neki lövök, őt borítom majd be papírvirággal.

Tévedtem. Jitka sokkal őszintébb és sokkal önzetlenebb vagy nagyságrendekkel agyafúrtabb volt, mint gondoltam. Jól tudta, milyen szerepkör az övé – végül is maga vállalta fel –, és azt is, hogy mi következik ebből: most már nem viselkedhet epekedő hódolóktól övezett királykisasszonyként. Vagyis a papírvirág nem neki jár.

Amikor másnap Molnár Zsuzsi kíséretében először jelentem meg a céllövölde pultjánál, rám kacsintott, és már adta is a megbeszélt légpuskát, amely erősen balra és lefelé hordott. Számolva ezzel tíz lövésből hét telitalálatot sikerült bevinnem, ami kimagaslóan jó eredménynek számított. Az első virágot Jitka felé nyújtottam. Ő egy pillanatig se habozott – elvette, és a mellettem álló Molnár Zsuzsi hajába tűzte, aki zavart mosollyal, meglepetten nézett körbe. Aztán, amikor Zsuzsi a papírvirágcsokorral a karján eltűnt – mintegy elvirított – a tömegben, előkerítettem Annit is, és neki is lőttem hét szál papírvirágot. Most már kilenc lövésből is sikerült. Micsoda szerencséd van, csicseregte némileg erőltetett kacérsággal Anni, majd a legszenvtelenebb hangján megköszönte a virágokat, és sietősen tovaragyogott.

Volt valami a levegőben. Nem, nem a sültkolbász, a cukorvatta meg a szilvórium illategyvelegére gondolok. Se nem a mindenen áthatoló sugárzások kiváltotta pillanatnyi hőhatásokra. Hja, a hőérzet igencsak viszonylagos és fölöttébb változékony! Valami sokkal természetesebb, valóságosabb és igazibb töltötte most ki köröttünk a légköbmétereket.

Nem futkosott hátamon a hideg, verítékfolyamok se hömpölyögtek a testemen. Semmi földöntúli, semmi megfoghatatlan, semmi eksztatikus. Csak valami határtalan nyugalmat éreztem szétáradni magamban. Elkértem Jitkától a puskát, és maradék pénzemet letettem elé a pultra. Ellövöldöztem mindet, csak úgy vaktában.

Hogy, hogy nem, egy találat mégis besikerült. Átvettem a vérvörös papírrózsát, aztán Jitka hajába tűztem. Ő segítőkészen lehajtotta a fejét, aztán amikor felemelte, arcának minden szeplőjét egyszeriben átrendezve rám mosolygott. Boldog volt. Boldog voltam én is.

Nem érdekelt már a közszemlére kirakott portéka. Akkor se, és azóta se.

Örökre elbúcsúztam a vásároktól.

Hizsnyai Zoltán