A hónap prózája

Tóth N. Katalin
Különös baleset

A sebész felkapcsolta a lámpát, megigazította orrán a szemüvegét, aztán nekilátott, hogy egy pinzettával kicsipegesse páciense szájából a belefúródott üvegszilánkokat. Minden érzéstelenítést mellőzve dolgozott, az üvegdarabkák egymás után koppantak a rozsdamentes tálka alján. Pali bácsi sziszegett, legszívesebben ordított volna, csakhogy nem mert. Attól tartott, hogy az orvos rossz helyre talál nyúlni, és abból még nagyobb baj lesz. Talán még a szemét is képes lenne kiszúrni ez a mészáros…
A fertőtlenítő oldat kegyetlenül csípett, a nagy teljesítményű fénycsövek vakítottak, Pali bácsi meg sem mert moccanni, az se vigasztalta, hogy egy bomba nő fogja a fejét. Pedig a fiatal nővérke valóban csinos volt, ám kérlelhetetlen vasmarokkal tartotta, nehogy véletlenül mozdulni próbáljon.
– Nyugalom, a doktor úr máris végez, tűrjön még egy kicsit!
– Ehh nyeee… – nyögte keservesen.
– Ezt a mély vágást összeöltöm, aztán készen is vagyunk! Nővér, kérem a jódot! Hétfőn jöjjön kontrollvizsgálatra!

Pali bácsi a kínok kínját élte meg. Úgy izzott a pofája, mintha kénkövet nyelt volna. A dupla adag Erős Pista kismiska volt ehhez képest. Zsibbadt, dagadt, lüktetett, a sörösüveg is kifordult a kezéből, ételre meg pláne rá se tudott nézni. Ha forró lett a leves, az volt a baj, ha meg hideg, akkor a zsír úszkált a tetején… a tészta is megdermedt benne… egy örökkévalóságnak tűnt kivárni a hétfőt.
Félig gyógyult sebekkel gubbasztott a sebésszel szemben, annyira be volt csinálva, hogy a hegyezett hajszál nem fért volna a fenekébe. A csinos nővér sem mutatkozott, hogy enyhítse fájdalmát. Helyette a vén satrafa csörömpölt körülöttük mindenféle kémcsövekkel.
– Na lássuk csak! Szépen heged, vigyázat, ez egy kicsit fájni fog, hoppá! Már kint is van! Ne aggódjon, hamarosan a bajusza is kinő, és szebb lesz, mint újkorában!
Jajjj, a bajusz… Az öregúr ezt sérelmezte leginkább, mert miután ő évtizedekig növesztette, ápolta, nagy odafigyeléssel pödörgette, jött ez a perszóna, aki fél perc alatt leborotválta. Egyszerűen megfosztotta férfias díszétől, a babaképű doki meg képes volt azzal áltatni, hogy idővel kinő!
– Na mondja csak Kovács úr, miféle kellemetlen baleset érte magát? Amíg öltések voltak a szájában, nem akartam feleslegesen beszéltetni, de most már igazán érdekelne ez a különös történet. Elmeséli?
Hát igen, a baleset… hogyan is lehetne elmagyarázni ezt valami idegennek? Minden ember életében van egy vágy, amit szeretne beteljesíteni. Amikor János sógor megjött a Délvidékről, nem győzött áradozni az ottani diópálinka minőségéről. Hogy az milyen finom, ütős, aromás, a konyak kutyafüle ahhoz képest! Össze se lehet hasonlítani a kettőt. Pali bácsi, mint rendes alkoholista, a fél életét adta volna, hogy egyszer megkóstolhassa ezt a különlegességet. Hozzájutni azonban macerásabb volt, mint felhajtani egy kupicával. Aztán eljött az ő ideje, Laciék Horvátországba utaztak, neki pedig épp a születésnapja közelgett. Üveget kapott ajándékba, egy egész flaskát az áhított nedűből, de jajj! A nagy gratulációk közben valahogy meglökte a könyökével. Ma sem érti, hogy a fenébe történhetett, jobban kellett volna vigyáznia rá, akár a szeme világára! Nagy csattanás hallatszott, a nemes ital, ami három évig érlelődött, átutazta fél Európát, hogy az ő stampedlijében kössön ki, szétfolyt a kövön… Pali se volt rest, négykézlábra ereszkedve kúszott be az asztal alá, a földről lefetyelt, mint valami szomjas kutya. Kár lett volna veszni hagyni, eszébe sem jutott az emberi méltóság, mohón nyalta, szürcsölte a pocsolyát, amibe a Hypo enyhe íze vegyült, hála Margitnak, aki tisztaságmániás, és tegnap mosta fel a padlót. Az unokák buzgón fotóztak, hiszen ilyet nem látni minden nap, nézzétek már, nagyapó az asztal alatt hentereg, hogy a fene eméssze el az okos vakus mobiljukat…
Amikor annak idején János hazaérkezett Jugoszláviából, azt se tudta, hol van. Karót nyelten ült a vadonatúj háromrészes öltönyében, az inge gallérjában felejtett gombostű szúrta a nyakát, de ez volt a legkisebb problémája. Az összes hányózacskót felhasználta, úgy be volt állva, hogy a személyzetnek kellett leszállítani a repülőgépről. Szép emlék lehetett. Most Pali bácsi üldögél szemközt az orvossal, remeg a lába ina, mert oda szállt minden bátorsága. Fogalma sincs, mit mondjon. Nincs kedve szövegelni, a szája széle még most is rohadtul sajog. Némán összeszedi a receptet meg a vérmintákat, amiket a laborban kell leadnia. Ám a doki nem elégszik meg a hallgatással. Veszi a fáradtságot, és utána fordul.
– Kovács úr! Szeretném megkérni, ha legközelebb vérvételre jelentkezik, ne fogyasszon annyi alkoholt! A laboránsok panaszkodtak, hogy a minta elpárolgott, mielőtt még kielemezhették volna!

Tóth N. Katalin

.

.

.

.

.

.

.

.

Berniczky Éva
Leszek a mitfárered

Egész életünk nem más, mint egyetlen zarándoklat,
hogy visszaszerezzük a bennünk elveszett gyermeket…

Kurtág György

Ha nem kerül az ágya fölé az a hipnotikusan csábító kép, meglehet, minden másképpen alakul. Talán soha nem szakad ki az érzéketlenség fogságából. Belenyugodott volna abba, hogy az anyák – az ömlengő híresztelésekkel ellentétben – nem jóságosak. Goromba anyagból gyúrták egytől egyig valamennyit. A fiúk pedig olyanok, amilyennek őt sajnálja le vádlón, gyilkos tekintettel a saját szülője. Jó ég, az anyja puszta látványa megsemmisítő volt. Mérget vett volna rá, hogy nemcsak ő retteg tőle, hanem bárki, aki a közelébe kerül. És nem számít, mennyire ismerik, tudnak-e róla egyáltalán valamit. Elég volt ránézni, nyomban beindult a zsigeri félelem bárkiben, aki elhaladt mellette. Akkoriban már a végét járta. A leszázalékolását követően reggelente és estefelé rendszerint kinn ácsorgott az utcán a házuk előtt. Holott alig bírt állni a lábán. Merő rosszindulatból kínozta magát. Kezében pórázzal, kutyával a végén. Nehezen állapíthatták meg, melyik lényből hajt ki a másik. A nő végződik kutyában, vagy a szutykos korcs puli pórázának végére került a borzalmas némber? Akár a káromkodás alakult ugatássá, akár a nyüszítés szitkozódássá, egyre ment. Az arra járók riogatásának szempontjából legalábbis. Mert ahogyan nem kívánták látni a töméntelen ragacsos makarónitól túlkelt, ápolatlan asszonyt, legszívesebben a koszlott szőrű csontsovány jószágát se vették volna kutyába se. Pedig még hónapokig ott ette a fene a méretre erősen ellentmondó párosukat az utcán. Egyenesen a finom lelkűek ellen, juszt is. A halála előtti télen a legfagyosabb napokon is kinn riogatott, mintha érezte volna, nem sokáig teheti, elkezdődött a visszaszámlálás. Zsíros kabátját rég nem tudta begombolni, a szél bele-belekapott. Az agyonhordott darab szárnyai szemérmetlenül szétnyíltak, olyan kíméletlenül mutatva meg viselője valóját, mint rossz részeket a szikével feltárt hasfal. Vékony anyagú felső rikított ki a kabátból, feszült a majd szétdurranó hájon. Alaposan felhizlalta a diabétesz az ormótlan testet, hogy legyen majd mit levágni a foltos pizsamanadrágban folytatódó asszonyból. Pucér lábfejét, akár nyáron, papucsba dugta a keményebb fagyok idején is. Lássa a világ, így kénytelen itt fagyoskodni. Hadd szégyellje magát a fia, de úgyse teszi, a rosseb vinné el, hogy ne keveredne elő többet! Dögölne meg, ahogy az a rohadék apja! Egyik napról a másikra, se szó, se beszéd, itt hagyta annak idején. Egyedül maradt hasában az átkozott kölykével! Ilyen és ehhez hasonló ocsmányságok szivárogtak, ömlöttek belőle szinte folyamatosan.
Szót fogadott, ahogyan általában. Engedelmes gyerekként próbált lázadni is, elmenni tőle. Túl messzire azonban nem jutott, az albérletben sem lett könnyebb. Az anyja ide még utána jött, és ő hiába próbálta az utolsó alkalom jogán magához édesgetni, megvendégelni. Akkor sem tehetett a kedvére. A mama szokásos mérgelődésében hozzá akarta vágni a bolti diabetikus süteményt, ezt az ízetlen szart. Sikerült elugrani előle, a krémje csúnya zsíros foltot hagyott a falon, a tésztadarabok szerteszóródtak. Először sajnálta, hogy nem fogta fel inkább testével a támadást. Később azonban ez a kenyérszelet nagyságú folt, amit az anyja ebben a világban hagyott maga után, ez jelentette számára a szabadulást.
Múzeumban dolgozó barátnőjétől kapta a hatalmas Csontváry-posztert. Azzal takarta el az ágya fölött éktelenkedő zsírpacnit. Nem a magányos cédrusossal, hanem a zarándoklásossal, az ölelkező törzsű libanoni fákkal. A legjobbkor jött ez a dupla magány. Ha feküdtek alatta, a lány, ahogyan tárlatvezetőhöz illik, ujjával követte a színek igéző áradását egészen az ő arcáig. Sápadtabb vagy a vérszegény libanoni hegyeknél. Ő pedig azonnal visszarettent. Ne hajolj ilyen közel, még észreveszik. Meglátnak? Kik? Nem mondhatta a lánynak, hogy a világ valamennyi gonosz anyja őt figyeli. Nézd, hányan várakoznak, bökött inkább a fejük fölötti képre. Csak úgy tesznek, mintha nem miattunk jöttek volna el. Némelyikük a fejét is elfordítja, van, aki lovastul fordul meg. Nem tudnak megtéveszteni, valójában árgus tekintetek követik mozdulatainkat. Nem lehetünk magunkban, jönnek, egyre jönnek. Ne bújj hozzám ilyen szorosan, még kilesnek minket.
Valahányszor együtt voltak, a színes parányfigurák szakadatlanul keringtek, ott lézengtek, tébláboltak felettük. Vajon mire várhatnak, kérdezte. Megannyi játékember, játéklovas. Nők, férfiak vegyesen. Előfordult, hogy akár a cédrusok, ők emelkedtek föléjük a magasba. Ha lombjainkkal iszonyatosan nagy szelet csapnánk, lefújhatnánk őket a lovaikról. Nézd, mintha meghallották volna a fenyegetést. Néhányan alázatosan maguktól leszálltak, ment bele a lány a játékba. Hiába nyugtatsz, nem verhetsz át, látom, hogy sápadtabb vagy a vérszegény hegyeknél.
Eleinte nehezen beszélt magányáról és idegenségérzetéről, pedig egészen apró korától körbelengte az egyedüllét, ez a kínzó senkihez sem tartozás. Talán a nagyanyja és nagyapja, sosem látott apja szülei miatt, az ő ragaszkodásuk miatt nem adta fel. A sok kudarc sem lombozta le, kitartóan kísérletezett, többször próbált közel kerülni az anyjához. Ennek ellenére a leghétköznapibb gesztusnál, az egyszerű odabújásnál nem ismert nehezebb műveletet. Legjobb esetben mereven eltűrte a közeledését. Olyankor rezzenéstelenül, merev lárvaarccal hagyta, hadd nyalogassa a kis vakarék, maszatolja össze nyálával az arcát, de még véletlenül sem viszonozta fia kedveskedését. Nem ölelte, nem csókolta, nem simogatta vissza. Mint egy élettelen – nem is szobor, inkább – robot. Az még félelmetesebb.
Nem vitás, az anyja leginkább a halált szerette. Már egész fiatalon kereste a megváltást, szenvedélyesen készült a másvilági létre. Ennek bizonyítására rendre bevetette a halódást demonstráló eszközeit. Áhítatosan rakta tele a házat művirággal. Különböző méretű, kis és nagy vázában ott meredeztek. Kiskamaszként különösen a kardvirágait gyűlölte. El is törte a kristályvázát, amelyikbe több színű volt zsúfolva belőlük. Titokban összeszedte az üvegcserepeket, kivitte a kert végébe és utálattal dobálta a budiba. Nem merültek el teljesen, a nagyobb kristálydarabok éle itt-ott kivillant az ürülékből. Gondolta, ha nincs mibe tenni azokat a borzalmakat ezután, akkor nem lesznek ott az asztalon többé. Tévedett. Kiderült, az asszony jobban ragaszkodott a giccseihez, mint a fiához. Egyetlen igazi növényét, a viaszvirágot tűrte csak meg a házban. Azt is csupán azért, hogy amikor kibomlottak rajta az illatos kosárkák, elégedetten nyugtázhassa, istenem, milyen tökéletesek, mintha művirágok lennének.
Be kellett ismernie, ezt a kört is az anyja nyerte. Neki annyi elégtétele lehetett, hogy a gyerekkori vereség miatt, a silány műanyagcsodák elől menekült el biológiát tanulni. Addig azonban még hosszú listát gyűjtött be azokból az idegenségekből, amelyek menni kényszerítették, el minél messzebbre ebből a sivárságból.
A cédrusok égbe törő lombjaiban, akár az anyaméhben, otthon érezte magát. Jó lenne még magasabbra kerülni, ahová alig jut fel a lant pengése, a furulyaszó, a körtánc dobbanása. De én nem szeretnék miattad lemaradni az alattunk pergő ünnepről, ellenkezett újra és újra a lány. Már alig hallom a nyüzsgés zaját, vészesen csendesedik. Legyél inkább a kisded a kék ruhás nő ölében. Ideje belátnod, nem éppen veszélytelen kísérlet szentként emelkedni a hamisság fölé.
Persze, nem úszhatjuk meg ilyen könnyen, legyintett ő. Ahogyan a cédrusokat, egyszer kivágnak úgyis. Vagy kiterítenek. Ki tartja majd eszében, hogy az egykori fákat minek adták el a kufárok, templomot építettek-e, vagy koporsót faragtak illatos gyantával átitatott testükből, netán hajót? Senki.
Milyen nevetséges, otthon volt mindvégig. Fölöslegesen mormolta rögeszmésen a varázsigét, hogy hazarepítse a részeg dzsinn. Onnan, ahová kitartóan igyekezett, nem menekülhetett. Otthonról érkezett haza, ahol folyton azt kérdezték tőle, mi akar lenni, ha felnő. Az anyja rajta tartotta lekicsinylő tekintetét, és neki sohasem volt mersze az igazat válaszolni, hogy gyerek, mi más. Inkább elbújt ügyesen a kérdés elől. Végül is megértem – mondta lány – nem tehettél mást. Különben rajzolhattad volna életed végéig az unalmas sormintát. Kaptad volna a suhogó körmöst, ahányszor ceruzád túlszalad a határvonalon. Nincs abban semmi kivetnivaló, hogy nem vártad meg, amíg tanítód derékszögbe hajlik, s mogyoróvesszőjével összecsippentett ujjaidra számolja a mákost. Nem tehetsz róla, hogy a mai napig itt vágyakozol saját használatú leukémiás hegyeid előtt a többi halovány áldozattal. Jársz körbe velük ugyanazon a helyen, és már hányadszor juttatták eszedbe, hogy eközben máshol vagy mégis. Egyetlen mozdulat a tiéd, egyetlen lendület, már másé a következő, s az arra rákövetkező hajlásával áll össze a folytatás. A magasságosnak semmibe se kerül elindítani a laterna magicát, táncolsz engedelmesen a többiekkel a fényesre taposott úton. Addig, amíg fel nem merül benned a kérdés: hogyhogy csak a táncosokat ünnepli a közönség, amikor te is velük járod?
Mi köze neki ehhez a goromba anyagból szabadult sistergő szellemhez? A mérgeihez? Semmi. Még szerencse. Állt bambán, tanácstalanul, félszegen a sarki patikában, ahol az egyetem elvégzése óta dolgozott. Lemérte a port, öntögette a folyadékot, kevergette az elegyet elanyátlanodva a lombikjai és kémcsövei között. Nem segítettek porok, elixírek. Túl egy emberöltőn messziről lerítt róla, árva ez a fiú, nincs ennek gyámolítója, legfőképpen anyja nincs, nem is volt soha ölelő, babusgató, erőt adó édese. És még most sem tett le arról, hogy szeretve legyen általa. Az életét tette fel arra, hogy legalább emlékeiben felolvaszthassa a rászabadított fagyos tajgalelket. Nincs más megoldás, gondolta, szerepet kell cserélniük. Ha az összes energiáját felemészti, akkor is gyermekévé engeszteli a megátalkodott asszonyt.
Nem tudta előre, milyen gyakran és mekkora mélységből perdülnek elő álmában a táncosok. Hiába követte éber figyelemmel mozgásukat, megfejthetetlen volt, hová tartanak. Füzérük sohasem ért körbe, váratlanul megszakadt. Nem derült ki, miért. Holott mindig ugyanabban a ritmusban tűntek fel. Áldozatok-e vagy örömtáncot lejtenek, abban csak a rózsaszín hegyek rejtekén meghúzódó remeték lehettek biztosak. Akik ráérősen pipáznak barlangjukban, onnan eregetik a füstön a lényeget. Oda, ahol a szellem közönséges emberré változhat, ahol régóta sóvárognak azért, hogy felsírjon végre a gyermek. Akire nagyon várnak.
Ha könnyek között ébredt, mindig eszébe jutott apai nagyapja. Az öreg sohasem hagyta sírni, fáradhatatlanul lovagoltatta. Hogy megnyugtassa, türelmesen újra és újra a térdére ültette, és éppen aktuális nyelvén játszott vele. Nem zavarták a váltások, hol egyik, hol másik, hol harmadik, hol negyedik nyelvén szólalt meg. A sztrókja után sokáig csak németül jöttek szájára a szavak, azt skandálta:
So reiten die Damen, so reiten sie gern.
So reiten die Herren, so reiten sie gern.
Aki nem tud arabusul, ki meséljen a helyett, sopánkodott a nagyanyja. Hadd lovagoljon az a kisfiú, kérlelte kétségbeesett gyerekhangon a nagyszüleit. Előbb nőj nagyra, figyelmeztették.
És a madarat se feledd, szólt azért bátorítóan utána nagyanyja. Nem kell félned, kisfiam. Nincs visszafordíthatatlan haláldallam. Az elpusztult madarak éneke egészen addig szunnyad a cédrusokban, amíg a fából lantot nem hasítanak. Nem tudtad? Ne görcsölj, vegyél szabadon levegőt. Szegény gyerekem, meglehet, ez itt nem is sas. Ha pedig mégis sas, hátha nem ragadozó. Ha pedig ragadozó, hátha nem dögevő keselyű. Attól, hogy méltóságteljesen szállt le a lombok közé, még lehet a te madarad. Ott a helye a téglavörös ágon az alkonyatban. Ne bámulj rémülten! Megtörtént minden ebben a mesében. Nem eshet veled semmi rossz.
Maradj velem, jutott el hozzá messziről, visszhangosan, beszélj hozzám. Mintha szirénázás nyomta volna el a hangját. Ideje visszatérni. Hallod, valaki lanton pengeti az ismerős dallamot? Ezt állítsd be a dzsipieszen Libanon helyett.
Leszek a mitfárered, szólt utána az Úr. Nem, ez túlontúl fennkölt. Legyen inkább, leszek a mitfárered, szólt utána a lány.
Hálásan mosolygott rá. Nem lesz könnyű.
Még ma magához veszi anyja árván maradt kutyáját.

Berniczky Éva

.

.

..

.

.

.

.

.

.

.

Jancsó Péter
A fogtündér

Főállású fogtündér vagyok. Most persze nevetsz, de ha végighallgatsz, belátod majd, hogy komoly, felelősségteljes munkám van. A srácok persze azt hiszik, hogy fogtündér nem létezik, csupán mendemondákat hallanak, azokon is csak nevetnek, főleg azok, akikkel már régtől esedékes lenne egy találkozót összehoznom, de mindezidáig még nem került rájuk sor.
Hidd el, nehéz szakma az enyém. Minden nap késő éjjelig dolgozom, és korán reggel intézem a papírmunkát. Mit nézel olyan hülyén? Azt hitted, hogy a fogtündér csak kikapja a fogat, aztán intézi a bizniszt a srácokkal?! Hát nagyot tévedsz! Rengeteg papírmunkával jár a fogtündéri hivatás. Hát jó, akkor elmesélem.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Reggel hatkor gyors fogmosás, reggeli, aztán jöhet a napi 10–15 kilométer futás. Nem is hinnéd el, néha nagyon sokat kell rohannom, így jó, ha kondiban vagyok. Aztán bemegyek az irodába, az alagsorban van egy kis zugom, ott intézem a papírmunkát, veszem fel a megrendelést, írom ki a számlákat. Igen, maszekban tolom, és én is számlaköteles vagyok! Szóval írom a számlákat, telefonálok az ügyfelekkel. Általában egy-egy üzleti ebéddel folytatom a napomat, vagy ha nincs aznap tárgyalás, sétálok egyet a parkban és hot dogot eszem. Délután kettő tájban nézek be az irodába újra. Az aktatáskák olyankor már rendszerint az asztalomra sorakoztatva várnak egy-egy papírfecnivel – rajta a cím és az ügyfél neve, ezeket precízen felírom a noteszembe, illetve a számítógépben is iktatom az adatokat. Négy óra tájban jön az egyik törpefej a zsákokért, amiben a pénz van. Nem beszélünk, szigorúan üzleti kapcsolat a miénk. Felém biccent pisztáciazöld öltönyében, én vissza neki – üzlet megkötve.
A délután hátralévő részében a konditeremben gyúrok néhány órácskát, majd egy könnyű vacsora, mozi vagy koncert, aztán jöhet a meló.
Otthon felveszem rózsaszín egyentrikómat, ami nem csak egyenruha, de az én személyes védjegyem is. Fejemre csapom a rózsaszín sildesem, ellenőrzöm a felszerelésem, és beülök a kocsiba. A noteszemet már említettem, abban vannak a címek és a meló leírása. Ilyenkorra már elkészül az útvonalterv, hiszen egy fogtündér se cikázhat keresztül-kasul egy városon, hanem optimalizálni kell az útvonalat, hogy erőt és energiát spóroljunk. Ennek megfelelően a csomagtartóban az aktatáskák is sorrendbe állítva várják, hogy használatba vegyem őket. Persze volt már olyan, hogy tévedésből – egy másnapos munkanapon – összekevertem a bőröndöket, aztán véletlenül több foggal jöttem el az ügyféltől, mint amennyi meg volt rendelve. Hiába, egy fogtündér sem tévedhetetlen.
Általában hat-nyolc ügyet vállalok egy éjszakára, így bőven hazaérek még az esti híradó vagy az európai focimeccsek ismétléseire, amiket nagy élvezettel nézek, bár bevallom, a legkisebb mértékben sem értem, mi a fenéről is szól az a nagy felhajtás körülötte.
Jól van, jól van, a lényegre térek. Esős november este volt. Még nem fagyott, de már erősen hűvös, ködös idő volt. Lassan a műszak vége felé jártam, már csak két bőröndöt kellett kikézbesítenem, amikor a megadott címre megérkeztem. Csendes, kertvárosi házikó, tipikus ’mindenki vigyorogva köszönti a szomszédját’ típusú amerikai álom. A szokásos eljárásnak megfelelően behatolás előtt átnéztem a jegyzeteimet a noteszemben. Az azonban már nem volt a szokásos eljárásnak megfelelő, hogy az ajtó zárva volt. Hosszú fogtündéri karrierem során nem ez volt az egyetlen ilyen alkalom, úgyhogy kihasználva testi adottságaimat, berúgtam az ajtót. A préselt fa ajtó fájdalmasan reccsenve engedett a bakancsom talpa keltette fizikai ráhatásnak, egyszersmind a kuncsaft értésére adva megérkezésemet.
Ijedt nyöszörgést hallottam az emeletről. Kösz, seggfej, legalább nem kell keresnem téged. Felkaptattam a lépcsőn, kiélvezve, hogy minden lépcsőfok megnyikordult a súlyom alatt. Már vigyorogtam, hiszen nincs is szebb látvány a fogtündértől rettegő ügyfelek remegő testecskéjénél. Felértem az emeletre, benyitottam a szobába, amelyből a hang szűrődött ki.
Fémes koppanást hallottam, néhány ezredmásodperc múlva pedig a tarkómon is megéreztem a hang forrását jelentő baseballütő okozta fájdalmat. A padlóra zuhanva még láttam azt a gilisztát, aki így rászedett, de alaposabban megfigyelni már nem tudtam.
Az észlelés hullámokban tört rám. Először a fejemben lüktető fájdalom, majd elmosódó hangok, végül a vér íze a számban. Bassza meg, egy fogamat is kiverte a kis köcsög. Érted, nekem, a fogtündérnek. Egy székhez kötözve ültem. Körülöttem üvöltözés. Úgy tűnt, a feleség most jött rá, mivel is foglalkozik a férjecskéje, a mai kliensem. Ordított a nő, mint döntőt vesztett focihuligán, vagy ilyesmi. A férj persze csitítgatta, kérlelte a csajszit, hogy ne hívja a rendőröket, mert akkor megtalálják a szajrét. Égre-földre esküdözött a lúzer, hogy azonnal kilép, és a pénzzel, amit át kellett volna ma vennem tőle a kokszért cserébe, lelépnek a Maldív-szigetekre, ahol már annyi kétes erkölcsű politikus tűnt el a hatóságok szeme elől. Mindig ezzel próbálkoznak. Aztán a nő vagy beszopja, vagy hívja a rendőrséget, de valaki megszabadul néhány fogától, elvégre ezért vagyok fogtündér.
– Oldozzanak már el, az istenért! – hívtam fel magamra a figyelmet. Totál ledöbbentek, most tudatosították, hogy egy fogtündért tartanak fogva.
– Csak cseréljük ki a táskákat és húzok is haza, semmi szükségem még a maguk balhéjára is.
Továbbra is értetlenül bámultak rám. Ekkor a nő elkezdett hadoválni, hogy megölöm őket, meg minden, közben a ridiküljével verte a pasit.
– Ha szabad megjegyeznem – szóltam közbe, megszakítva egy újabb ütést, amivel a harcos amazon nevelő célzattal a férjét kezelésbe vette –, nem ölök meg senkit sem. Fogat, persze, viszek magammal, pláne azok után, hogy az egyik metszőfogam a szőnyegükön hever. A kérdés csak az, hogy hány fogat, és kiét viszem magammal.
Halálos félelem gyúlt mindkettejük szemében. A nő újfent ordítozni kezdett a férjével, hogy megölöm, és hogy tönkretette az életét, meg minden.
– Mondtam már, hogy senkit sem ölök meg. És hagyja már abba a rikácsolást, mert szétmegy a fejem. Gondolom az úré is.
A fickó bólintott, amit a feleség egy újabb sallerrel jutalmazott.
– Akkor, ha kérhetem, oldozzanak el, lebonyolítjuk az üzletet, kiverek mondjuk 6–7 fogat, természetesen az úrét (az asszonyka itt mintha bólogatni kezdett volna), utána elintézzük a papírokat: jegyzőkönyv, számlák, satöbbi, aztán ki-ki megy a dolgára. Persze a dolgot jelentenem kell az ügyfeleimnek.
– Sz-sz-szó sem lehet róla, hogy elengedjük – hebegte a férfi.
– Akkor itt akar tartani? Mondjuk én leszek az új háziállat a hálójukban? – röhögtem el magam. Hülye látványt nyújtanék, amikor látogatóik érkeznének, és körbevezetnék őket a lakáson: és íme, a hálószobánk, a sarokban a megkötözött, kivert fogú izompacsirta a mi kis házi kedvencünk. Nem, nincs sok baj vele, szobatiszta. Hát igen, sokat eszik. És néha ordenáré módon káromkodik, amikor elkapcsoljuk a tévét a meccsről. Aztán itt a fürdőszoba is, gyertek…
Úgy tűnt, újabb véget nem érő vitába kezdtek, nekem pedig lassan lejárt a műszakom és már nagyon mehetnékem volt, ezért kicsúsztattam az ingujjamból azt a pengét, amit hasonló helyzetekre tartottam mindig magamnál, bár eddig még sosem történt velem hasonló. Lassan, ráérősen nyiszáltam el a kötelet, miközben a házaspár egymás édesanyjának igencsak profán emlegetése közben arról tárgyalt, hogy mégis, mi a fene legyen most.
Köteleimtől megszabadulva kikaptam a férfi kezéből a baseballütőt és enyhén megcsaptam vele. Ekkor a feleség világrengető ordítozásba tört ki. Ha eddig nem hívták ki a szomszédok a zsarukat, akkor most biztosan megtették. Kénytelen voltam a nőt is megütni, de óvatosan, hisz ő csak szerencsétlenül keveredett bele a történetbe, vele nem volt elszámolni valóm. Kioldoztam a lábaimon is a köteleket, és jól eső érzéssel masszíroztam meg tagjaimat, hogy mielőbb beinduljon bennük a vérkeringés.
Körülbelül tizenöt perc múlva sikerült felébresztenem az ürgét. Sírt, jajgatott és maga alá is piszkított. Hiába magyaráztam neki, hogy nem ölöm meg, mert én csak fogtündér vagyok, nem bírtam rávenni, hogy elhallgasson. Ekkor pofán vágtam, hogy kirepült az egyik foga.
– Most már kvittek vagyunk. Rátérhetnénk az üzletre?
A férfi az arcát dörzsölve félénken bólintott. Most mit nézel ilyen hülyén? Nem kötöztem meg a pasast, arra semmi szükség. Tapasztalatból tudom, ha valaki fölé 145 kiló tömör izom tornyosul, még a legvagányabb jampec is kussban marad, és nem ficánkol – csak ha meg van kötözve az az izomtömeg, de az nem tart sokáig.
– Na, szóval a bűnlajstroma: zárt ajtó, szökési kísérlet, a fogtündér megtámadása, a fogtündér munkájának akadályozása, az annyi, mint 16 fog.
A fickó szűkölő hangot adott ki.
– De tudja mit, maga szimpatikus nekem, nem akarom, hogy traumaként élje meg 16 foga elvesztését, úgyhogy kiverem az összeset.
A fickó rémülten nézett rám, miközben kiírtam a papírokat. Aláírta nagy nehezen. Fontos, hogy a fogak kiverése előtt írassuk alá az okmányokat, mert gyakran elájulnak vagy a fájdalomtól megőrülnek az emberek, és olyankor órákon át kell nekik könyörögni egy nyamvadt aláírásért.
A munkám fennmaradó részét nem részletezem, maradjon szakmai titok. Legyen elég annyi, hogy bár némileg elhúzódott ez a meló, a következő delikvensemnél minden rendben ment, nem kellett több fogat magammal vinnem aznap. És ha a második félidőre nem is, de a hosszabbításra hazaértem, és a tévé előtt elszundítva pihentem ki a nap fáradalmait.

.

Jancsó Péter

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

László Zsolt
Az erdei kisvasút

A nap rászórta fényeit az erdőszéli fákra. Nem volt még hőség, de a katicabogarak minden levél fonákján elfoglalták már árnyékos helyüket. Az erdőszél párát lehelt, homályt lökve az emberi tekintet látómezejébe. Kora reggelente soha senki nem jár erre. Csak a fácánok szaladgálnak, vadnyulak cikáznak át a fövenyen és az ideges mókusok farka ver meg egy-két ágat. Az erdőszéli vasútállomás régóta várja utazó vendégeit. Kicsi vasút, szép kocsikkal, kabinokkal, tiszta, rendes mozdonnyal. Nem szerepel térképen, nincs róla közvetlenül elérhető információ, az informatika és a turisztikai reklámok jótékony hatása még nem ért el idáig. A kisvasút egyszerűen csak van, a szerelvény mindennap indul, és az abszolút megtévesztő információs táblák ellenére szinte mindig zsúfolásig teli utasokkal.
Az indító sínpárhoz hátizsákos ember közelít. Rutinos mozdulattal ül be az egyik kicsi vagonba. Sodort cigarettát szív, és a kis pad alá nyújtja lábát. Üres még minden, az indulás időpontja már nincs messze. A férfi körbejáratja tekintetét… és jön valódi paszományos ruhában a kalauz. Túlméretezett húsgombócként gördül fel az első vagonba. Sorjázik, odaér emberünkhöz.
– Jó napot! Van már jegye?
– Nekem nem kell jegy, a járat sorsa rajtam áll!
A tömpe orrú dagadt kalauz arca répavörösbe változott.
– Ülj csak itt indulásig, te, ványadt proli! Ez már nem a szocializmus, itt nincs ingyen út, amíg én vagyok a kalauz! Kicsit még üldögélhetsz, nézelődhetsz ingyen is, de ha jön az új masiniszta és még mindig itt lebzselsz, kiteszünk innen, mint egy macskaszarral telt zacskót. Addig is pá’!…
Emberünk szólni szeretett volna, el akarta mondani, hogy miért is van itt, és hogy egy nehéz éjszaka után egyedül akarta feltérképezni kora reggel a terepet.
Jöttek az első utasok, lassan kezdtek betelni a helyek. Jött ismét a vörös arcú, túlméretezett húsgombóc, a kalauz.
– Még mindig itt vagy? Késik a masiniszta, de nélküle is kiverem a szemedet, te ócska szocialista csökevény! Te városi bunkó! Megvárom, amíg megtelik a szerelvény, és ha még akkor sem fizetsz, a töködet is lerántom! …Habár én intelligens ember vagyok, lehet, hogy nem nyúlok hozzád, de rendőrt fogok hívni!
A testes kalauz térült-fordult. Emberünk megint nem juthatott szóhoz, hát újra sodort cigarettájából szívott el egyet, és belső késztetése miatt bibliai hangokhoz fordult. Magában kezdett el zsolozsmázni: – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
– Türelmet kérünk! – ordított a húsgombóc kalauz. – A mozdonyvezető késik. Új ember, biztosan nem talált rá az ide vezető erdei ösvényre.
Emberünk csak ült, és gondolataiban visszatértek a gyerekkori képek. Apját verték, anyját falhoz szorították a felszabadító hadsereg katonái. Nem tudta, hogy a hódítók, felszabadítók később megszállóvá lesznek. Hogy németek voltak-e vagy oroszok, már nem is emlékezett. Akkor az asztal alól nézte, befogott füllel, hogy verik az apját, hogyan vetkőztetik az anyját. A következő kép emlékeiből… – „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…”, amit óvodásként, de már árva gyerekként mindig büszkén, szeretettel élt át. Apja nem élte túl a hős felszabadító seregek tettlegességben megnyilvánuló szeretetét. Édesanyja szociális otthonba került, szégyenből eredő idegbaja kezelhetetlenné vált. De múlt az idő, és a múlás mindig gyógyít.
Emberünk több szakmát is kitanult. A szocialista brigádmozgalomban munkatársaival szerény, de ismétlődő anyagi jutalmazásban részesültek. Aztán a rendszerváltozás után minden megváltozott. Racionalizáltak mindent és mindenkit. Emberünk gyenge idegzete, túlságosan érzékeny és csöndes viselkedése okán kikerült a világ szélfútta rengetegébe, ahol a farkasok élni tudnak, de a bárányok térdre rogynak. Így volt, így lett.
És jött a dagadt kalauz.
– Te ócska, romantikus tekintgető, most vagy leszállsz, vagy úgy váglak pofán, hogy bedagad a sunyi szemed alatt az állkapcád!
Emberünk megrettent. Édesapja, édesanyja jutott az eszébe, félt a veréstől, és sokkolta a kalauz primitív letámadása. Nem volt felkészülve. Gyerekkora, emlékei és később a kezelések árvaként valahogy életképesebbé tették, de sosem tudott megtanulni dadogás nélkül beszélni, és megmaradt békés szemlélőnek, csöndes robotolónak. Ettől függetlenül mégis mindig bántotta, hogy a kitüntetések, kárpótlások őt mindig elkerülték, rá és családjára sosem gondolt senki az elszenvedett családi tragédia kapcsán.
A húsgombóc kalauz magyar leventéjében eléje özönlött, és vaskos öklével szájon vágta.
– Takarodj, te rohadék! Ez Magyarország, és itt mindig rendnek kell lennie!
Emberünket kilökte a kocsiból, és köpött egy nagyot. Szalonnás tokája alól hörögve nyögte, hogy itt, amíg én vagyok, rendnek kell lennie. Emberünk fél térdre ereszkedve fölemelte karját, mintha a rémült mókusokat akarta volna üdvözölni, és a zsírbíborban úszó kalauznak alázattal szólt vissza.
– Ez a vonat már nem indulhat el ma!
– Miért, te veszett féreg?!
– Csak azért, mert én volnék az új mozdonyvezető.

László Zsolt

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Plonicky Tamás
Rigolyák

1.

…gondoltam, először a bizarr rigolyáimról számolok be, például arról, hogy hogyan kap el minden egyes alkalomkor a hasmenés, ha könyvtárba megyek, és környékez meg a „cifra” ugyanúgy a könyvesboltokban is – anélkül, hogy tudnám az okát –, azzal a nüánsznyi különbséggel, hogy az ilyen üzletekben található mellékhelyiségre sajnos csak az adott cég alkalmazottainak van bejárása. Súlyos problémámat természetesen megosztottam Dr. Daddydreuf becenevű pszichológusommal is, aki – bizonyítva korántsem felhőtlen kapcsolatunkat – hosszú heteken keresztül szkeptikus volt: nem hitt ugyanis a problémáim létjogosultságában. Amikor viszont egy napon a mellékhelyiségre való rohanás közepette ecseteltem neki, hogy szakértelmének így végképp nem veszem hasznát, és hogy kezdetleges megállapításai kis túlzással szinte ugyanazt az elemi reakciót váltják ki belőlem, amelyet a könyvtárak és a könyvesboltok, mi tagadás, még jóízűen nevetett is: nosztalgikus bólogatások és szemének heves törölgetése közben többször is elismételte közkedvelt frázisát, amely megismerkedésünktől fogva szavajárása volt; Dr. Daddydreuf, miközben fénysebességgel a budira rohantam, azt mondta, hogy: „ezek szerint manapság tényleg egy szar világban élünk”.
A doktor úr, mivel komolyan vette a szakmáját, egyre többet kezdett foglalkozni nem mindennapi tünetcsoportommal, és hosszas elemzések, illetve órákig tartó foglalkozások után arra a végtelenül egyszerű megállapításra jutott, amely szerint nem mindennapi szimptómáim valószínűsíthetően szexuális eredetűek, és természetesen gyerek- és tinédzserkori traumáimra vezethetőek vissza, sőt a későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutott, hogy feltehetőleg az édesapámmal és a nőkkel való rossz viszony miatt alakulhatott ki bennem ez a fajta, idézem: „infantilis frusztráció”. Ezek voltak megfogalmazva abban a rólam megírt hivatalos szakvéleményben is, amit lepecsételve elém nyújtott, és bizony-bizony, alá kellett írnom, hitelesítve, hogy cselekedeteim teljes tudatában elfogadom azt a tényt, miszerint én, a beskatulyázott, gyakorta beszaró szakbarbár vagyok az egyetlen ember a világegyetemben, akinek pszichológus által meghatározott és papírra vetett diagnózisa volt arról, hogy tinédzser korában immáron orvosilag igazolt okok miatt többször is összefosta a helyi könyvesboltot…

2.

A másik rigolyám az óvszer nevű gumis-nedves gusztustalanság volt, amelyet éveken keresztül képtelen voltam használni; ha fel is húztam, lankadó pénisszel feszítettem alkalmi szexpartnerem előtt – ami súlyosabbnak bizonyult minden más lehangoló cselekedetemnél! –, ha viszont nem öltöttem magamra (ez volt a gyakoribb!) az emberi találmányok eme legcsúfabbikát, sokáig egyetlenegy hölgy sem akadt, aki engedte volna, hogy férfiasságommal buja testnyílásán át örömet okozzak neki. És még hogy a fajfenntartás e szentélyei nem egyformák; pedig még szóról szóra is ugyanazt mondták mindannyian: „Úgy be nem teszed, baszd ki!”, ismételgették felhevült állapotban számtalanszor, miután meglátták, hogyan adom fel szerencsétlenkedve a harcot, hangolódok le és bukok el az apák nevében férfiként azzal a leírhatatlanul büdös-nyúlós ocsmánysággal, és jelentkezek be szánalmas vigyorral a kellék nélküli használatra; mondhatom eléggé szerencsétlen voltam akkoriban.
Pedig, annak idején, igazi balfácánságra hajlamos szakbarbár gentlemanként, ha kényszeredetten is, de még meg is hallgattam a hölgyeket, és igen, mindig megértő voltam velük, és nekik – mivel ez jelentette a havi keresetemet – jóindulatú, a gyógyulásukhoz kapcsolódó tanácsokat is osztogattam. Évtizedekig tartó praxisom során, mondhatnám, a női lélek számomra nyitott könyv lett, de bármennyit is beszélgettem velük, mégse tehettem be nekik (baszd ki!), így hát ez az egész óvszeres mizéria ekképpen vált idővel életem legfőbb, legnagyobb küzdelmeinek egyikévé, ma már azonban magasról leszarom. Bár távoli utakon járva, romantikus tavaszi estéken még mindig azon lamentálok, hogy ha újra születhetnék, a megoldatlan gondokkal küszködő mindenféle ember segítése helyett nyilvánvalóan a vákuumos gumióvszer feltalálására áldoznám az életem, azzal a céllal, hogy előrébb jusson és bizony-bizony sokkalta boldogabb legyen az a „nemes” faj, amit úgy hívnak: emberiség. Csodálatosabbnál csodálatosabb álmokat szőttem arról, hogy meg nem született találmányommal én vagyok a szexuális élet Nikola Teslája; szerkezetem – amelynek az Eszter nevet adnám, mivel ő volt az első nő, akivel először hozott össze „úgy” a jó sors – bizonyára megváltoztatná a világ felfogását a szexualitásról. Én lennék az, aki kifejlesztett találmányommal a kezemben kémiaköpenyben, igazi istenként feszítene az összes e témával foglalkozó magazin címlapján (Playboy, Sexy Bitch, Fuck for free etc.), mindemellett én lennék az is, aki aláírásokkal tenné értékesebbé könyveit a rajongóknak, és természetesen, akire az emberek a szexualitás szent pillanatában az idők végezetéig gondolnának; bár könnyen elképzelhető, hogy talán egyes férfiaknak is én jutnék eszébe aktus közben, de ez már csak amolyan felesleges, távoli gondolatfoszlány, amelyet gyorsan el szoktam hessegetni, még mielőtt újabb frusztrációként epicentrumává válna háborgó érzelemvilágomnak.
Ilyenkor lelki szememmel láttam magam előtt azt is, ahogy ott állok a nem létező címlapokon, szokásosan bamba arcot vágva, a következő feliratok és írások pedig a személyemmel kapcsolatban megfogalmazott mélyről jövő tiszteletet és elismerést hangsúlyozzák. Felül a nevem: Gábriel Dugmins Quezrám, majd alatta a megtisztelő titulus: a vákuumos gumióvszer feltalálója és szabadalmaztatója! Az ezt követő részen pedig a következő szabatosan megfogalmazott címekkel méltatnák a találmányomat: „Az Eszti nevű innovatív kotongumi néhány hét alatt meghódította a világot (…) Az Eszti kotont a számítógép, a mobiltelefon és a villanyáram feltalálása után a negyedik legfontosabb találmányként tartják számon (…) Az állatokra tervezett példányok megakadályozták egyes nem kívánatos fajok túlszaporodását. (…) Darwin és az Eszti koton. (…) Nostradamus megjósolta az Eszti eljövetelét. (…) Az Eszti kutya- és macskabarátoknak is forradalmat jelentett, ezek az óvszerek ugyanis sokkal könnyedebbé tették az állatok szexuális éhségének a csillapítását. (…) Könyvesboltot adományoztak az Eszti koton feltalálójának! Az Eszti pszichiátriai megbetegedések esetén is komoly segítséget jelent!” És a szalagcímek alatt szépen, cizelláltan lenne taglalva a gyerekkorom… Meg persze csatolva a pszichológiai analízisem az elferdült szexualitásomról, továbbá édesapámmal és a nőkkel kialakított rossz viszonyomról…
A pszichológusom azt is javasolta megoldásként, hogy ha le akarom győzni a félelmeimet, egyszer az életben, bizony, szembe kell néznem velük; amennyiben igaza van, nekem egy könyvesboltban, vagy könyvekkel teli helyiségben való fosásmentes szeretkezést kell produkálnom egy rakat óvszer felhúzása után. Nos, mindenféle dicsekvés nélkül jelzem, hogy hosszú-hosszú idő után végre valahára ez is sikerült.

3.

Képzeletbeli találmányom névadóját egy kiábrándító hangulatú buliban ismertem meg még egyetemistaként, és mint kiderült: csak azért feküdt le velem, mert apadhatatlan szomjúság gyötörte. Semmi több (nehogy egyszer is a visszautasíthatatlan szexi macsó mintapéldányának érezhessem magam!), naiv fiatalemberként ugyanis még a következőképp képzeltem el az első aktust: gyertyafény, halk zene, biztonságosan kulcsra zárt szoba, franciaágy és a nő, akit „óvszermentesen” szerethetek órákon keresztül. Persze csak miután az ízlésemnek megfelelő külső adottságokkal megáldva, csodálatos lábainak szétrakása közben annyit mond: „Nyugodtan beteheted úgy, baszd ki!” Hát persze. Ehelyett eléggé illuminált állapotban táncoltam egy koncerten, majd az ezt követő diszkó lilásan villogó stroboszkópja alatt, amikor megláttam a kissé vaskosabb testtel megáldott (isten verése le fog rám sújtani!), egyébként kifejezetten csinosan mozgó, nálam lényegesen idősebb Esztert, és jobb ötlet híján megkínáltam ásványvízzel, amit azért vásároltam, mert meg szerettem volna előzni az elfogyasztott abszint-mennyiségtől aktuálisnak érzett alkoholszagú répás esszencia padlóra okádását. Eszter természetesen nem kért, és amikor meglátott, rohanó léptekkel kiszaladt a teremből, maga után hagyva a magányosságot, de később, mint elmondta, visszajött, mert nem volt nála pénz; a barátai már jó estét kívánva eltávolodtak a klubhelyiségtől, és ő, az én szüzességem megszabadítója, magára maradt, és erőteljesen megszomjazott a nagy rohanásban. Igen, így volt, így mondta, és így jutottunk el az ágyig. Ágyig? Egy, az osztályon lévő koszos könyvtárszoba kőkemény padlójáig, ahol porban és sárban hemperegve valamelyik pad alatt csináltuk, és miután közölte, hogy hormontabletta szedése miatt nem kell óvszert használom, mintha csak vákuum lett volna a farkamon, életemben először egészen három percig férfinak érezhettem magam: mondanom sem kell, majd’ beszartam a meglepetéstől. És ami a legfurcsább volt az egészben, hogy ez a gyönyörű nő a meglehetősen rövid aktus közben végig ugatott, és a Sigmund nevet kiáltozta, és nekem fogalmam sem volt arról, ki az a Sigmund, de nem zavart, ha neki jól esett, hát gondoltam, legyen Sigmund, üsse kő. Később, mint elmondta, egy közös ismerősünkre gondolt, a férjére; a férfire, akiről csak évekkel a történtek után derült ki, hogy a nem mindennapi tünetcsoportommal és rigolyáimmal küszködő pipogya pszichológusom…

Plonicky Tamás

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Forgács Péter
Terasz

A teraszon ültem, felettem a csillaggal beszórt égbolt, az asztalon egy üveg bor. Alattam ott kushadt a folyó sötéten, komoran, szinte hangtalanul. Bámultam bele az éjszakába, nem láttam ugyan semmit, de úgyis tudtam, mit kéne látnom, hiszen ismertem a tájat. Töltöttem újra és újra. Lassan átszállt belém a palackba zárt mámor. Jólesett. Magányomban épp azon töprengtem, vajon jó-e ez így, ahogy élek, amikor történt valami, valami szörnyű. Szétesett az idő. Darabjaira hullt bennem. Nem, talán mégsem bennem, hiszen láttam a magam körül szanaszét heverő, erőtlen perceket, amint kétségbeesett, rövid sikolyt hallatva kipukkannak. Maradt a néma időtlenség. Megszűnt a múlt, vagyis hát nem szűnt meg, csak összemosta őt a jelen a jövővel. Tudtam, nincs többé érzékelhető idő, s talán soha nem is volt. Vagyis hát, ha volt is, nem volt más, mint képzelgés, hiszen a múlt maguk az emlékek, a jövő pedig az álmok.
Az időtlenség, az örökös „most” káosszal fenyegetett, de még ennél is rémisztőbb dolog vette kezdetét: a rend. Az áttetsző, rideg, makulátlan rend. Ami kikövetkeztethető, logikus, számokkal leírható, véletlenektől mentes, állandó, monoton és unalmas. Miután ittam egy újabb pohárkával, felnéztem az égre: Hé, Uram, mi ezzel a célod? Mit akarsz bizonyítani? Mit? Ha egyáltalán megvagy még. Megvagy még? Hahó! Vagy az időtlenségben Te sem létezel? Léteztél-e valaha? (Hoppácska! Csak óvatosan! Nincs „valaha”. Csak „most” van.)
Válasz híján ittam még néhány kortyot, s közben arra gondoltam, hogy nem szabad elkeserednem. Ha szétesett az idő, hát szétesett. Na bumm! És akkor mi van? Egy dimenzióval több, vagy kevesebb, nem nagy ügy! Még mindig ott van a jó öreg tér a maga görbületeivel, féregjárataival és fekete lyukaival. De vajon van-e értelme a térnek idő nélkül? Mert ha nincs, akkor előbb-utóbb a tér is meg fog szűnni. Naná! Megszűnik az én kis terecském, terem, burám! De meg ám! Na, de hogyan? Szétesik ő is, mint az idő? Ugyan, kérem! A tér halála másmilyen. Icike-picike ponttá zsugorodik, olyan parányi ponttá, hogy elférne az orrom hegyén! De nem tud, hiszen magam is a szingularitás része leszek, barátocskám! Na, erre varrjál gombot!
És akkor kivilágosodott az égbolt. Szóval elkezdődött, mármint a zsugorodás, hasított belém a gondolat. Csillagok, sőt, egész galaxisok száguldottak felém eszeveszett sebességgel, fényük egyre jobban betöltötte a fokozatosan összehúzódó teret. Ha ez ilyen tempóban folytatódik, gondoltam, az utolsó pohárra már nem is marad időm!
Nagyon homályosan ugyan, de emlékszem, hogy később még meghánytam-vetettem magamban az anyag és a tér kapcsolatának problematikáját is. Tüneményes, kifejezetten isteni megoldásnak tartottam, ahogy az ormótlan, nehézkes anyag, persze, velem együtt, fokozatosan kecsesen cikázó sugárzássá alakul, majd egy váratlan pillanatban (még hogy „váratlan pillanat”, ez ugye megint egy nyegle következetlenség, hiszen a rend és az időtlenség fázisában sem a „pillanat”, sem a „váratlan” fogalma nem értelmezhető), szóval, hogy a sugárzást egyszer csak bekebelezi az ősanyag. Volt, nincs. Voltam, nem vagyok. Agyő, világ!
De arra mégiscsak maradt időm, hogy az utolsó pohár bort legurítsam. Valószínűleg ekkor következett be, csak úgy sitty-sutty, kozmikus megsemmisülésem. Az asztalra borulva aludtam hajnalig.
Másnap, legnagyobb csodálatomra, megszűnt az időtlenség. Apró emlékkép-szilánkok formájában újjáépítette magát a múlt, és a jövő is be-bevillantotta ízelítőül a józanság áttetsző, tiszta érzését, miközben a fejem egyre csak sajgott. Egy cuki kis privát Big Bang készült atomizálni az agyam. Gyanakodva néztem szét magam körül, de a zsugorodásnak sem láttam semmi nyomát. És újra volt tér és anyag is. A folyó lomhán hömpölygött alattam, mintha mi sem történt volna.
Talán nem is történt…

Forgács Péter

.

.

.

.

.

.

.

.

.

 

Rózsa Réka
Bacon

eva_black

I.

Elmenekültem.
Minden elől, ami taszít és minden elől, amit kívánok.

Szalonnát sütök.
Füstölgő, ropogós csíkokat halmozok a tányérra.
A szalonnasütéssel úgy állok, mint a legtöbb élvezettel kecsegtető dologgal. Nehezemre esik nekilátni, aztán amikor végre-valahára a serpenyőn forgatom az illatozó, piruló szeleteket, annyira magával ragad az élvhajhász tevékenység, hogy csak akkor bírok leállni, amikor már túlzásba vittem.
Előttem egy dzsengaszerűen felépített, ropogós, aranybarna szalonnatorony. A kés helyén a pisztolyom hever.
Nem emlékszem, mikor használtam utoljára, és arra sem, hány töltény lapul még a tárban. Belekortyolok a kávéba, túl forró, megégeti a nyelvem.

Ez a nap is kurva jól kezdődik.

Hanyagul leemelem a legfelső szalonnaszeletet, és beleharapok. Megroppan a fogam alatt, a szám sarkából kicsordul a zsír.

Jobban vagyok.

Felemelem a pisztolyt, és meghúzom a ravaszt.
Üres kattanás.
Még kétszer ugyanez.
Még élek.
Elavult, ósdi vacak.
A kávéért nyúlok, hogy forróságával megkínozzam magam.
Undorító, langyos.

II.

A sziklák óriási tüskékként merednek az ólomszínű ég felé.

A tenger háborog. Az ablakon beáramló hideg széltől lila a szám, ujjaim zsibbadtan hevernek a kormányon.

Ez a kacskaringós, dimbes-dombos út sehova sem vezet.
Beleveszek az ismeretlenségbe.

Rátaposok a gázra, hajamat összekuszálja, szemembe csapja a szél. Látnivaló errefelé nincsen.

Száguldok.
Ütközöm.
Dühít, hogy valami mindig megállít.

A motorháztetőre zuhan egy súlyos test, a karosszéria nagyot roppan, a szélvédő megreccsen, beverem a fejem.
Kiszállok. Az úton egy rénszarvas hever. A nyaka kitekeredett, érdes nyelve kilóg, oldalán a fehér prém vörös, légzése lassú, egyenletes; barna, csillogó szemében üresség, pont olyan, amilyenre már magam is régóta vágyom.

Csendesen, nyugodtan nézzük egymást.
Aztán felkapok egy követ, és agyonütöm.

III.

Ma lemegy a nap, és hónapokra ellep a sötétség.

Elhányom a havat a ház elől, aztán elszívok egy cigit.

Szerettem volna érintetlenül hagyni a házamat elszigetelő, ablakokat és ajtókat légmentesen lezáró többméteres hóréteget, egyéb dolog híján viszont ráfanyalodtam a lapátolásra, amibe aztán annyira belefeledkeztem, hogy képtelen voltam abbahagyni. Az összes deszkáról, ajtófélfáról, ablakkeretről lekapartam a ráfagyott, jeges havat.
Izzadok.
A homlokomon kitüremkedik, és lüktetni kezd egy vastag ér.
A lapátra támaszkodva nézem a meztelenre vetkőztetett házat.

Rosszul vagyok a látványtól.

IV.

A tévéből hangtalanul visít a sok barom.

Felkapom a whiskys üveget, és legurítom a maradék italt. Már a whisky sem segít, csak megszokásból iszom. Tompán, bódultan elterülök a kanapén, és a mennyezetet bámulom. Elszámolok egytől ezerig, aztán vissza. A tízezres számsornak kezdek neki, mikor valaki dörömbölni kezd az ajtón.

Rajtam kívül csak néhányan élnek itt.
Egyikőjükkel sem barátkozom.
Az ellenségeim.
Mi a francnak háborgatnak?

Lassan föltápászkodok, kihugyozom magam, aztán a tonhalkonzervek mögül kihalászok egy üveg whiskyt.

A dörömbölés csak nem hagy alább. Nem izgat. Lehuppanok, whiskyt nyitok.

V.

9 999.
Szűnni nem akaró ajtózörgetés.
Picsába! Ingerülten felállok, és ajtót nyitok.

Egy bőrdzsekis, húsos gyerek.
Valakit keres.
Az nem én vagyok.
Becsapom az ajtót, és iszom egy kis vizet.

Visszamegyek, ajtót nyitok. Érzem, ahogy a fiú pupilláinak mocsarába süllyedek. Vacog. Nem helyi, a hófedte kunyhókból nincs menekvés.
Jó, gyere be.

Leül, idegesen körbenéz.
Mit akarsz?
Állandóan egy női nevet ismételget.
Nem érdekel, mit beszél, de ihat velem whiskyt, ha akar.
A maradék kávéból a whiskybe löttyintek egy keveset. Belekortyol, megnyugszik. Örülök, hogy befogta, és csendben maradt. Régóta nem örültem már semminek.
Iszogatunk. A tévé váltakozó, néma rémképei vészjelzőként villognak a sötét szobában.

Kiürül az üveg.

VI.

Alszik. Előrebukott fejjel, kezében pohárral.

Az őrjítő képek hirtelen egy fekete lyukba szívódnak fel; határozatlan ideig tartó áramszünet következik.

Hátradőlök. A fekete képernyőről torz arcom bámul vissza rám.
Felállok, az ajtóhoz megyek, belerúgok, hogy kinyíljon.
Térdig a hóban, a nedves trikót testemre simítja a jeges szél, rágyújtok.

A hó újra elszigeteli a házat, soha nem adja fel. Hajamba, trikómba beleolvadnak a pelyhek.

VII.

Verejtékben úszva nyúlok be a következő üveg whiskyért.
Érzékien a számhoz tapad, nagyokat nyelek.

A kanapén egy árnyék. Az ablakon át látom, ahogy a hó nemsokára mindkettőnket eltemet.
Kinyitom a hűtőt, és bekapok egy szelet szalonnát.
Whiskyt iszom, ásítok.

A szabályosan lélegző, alvó testre szegezem a pisztolyt, célzok, úgy teszek, mintha meghúznám a ravaszt.
Puff!

VIII.

Az izzadság testemre fagy.

Előhúzom az ágyam alatt heverő kopott bőröndöt, és kihalászok egy hawaii mintás férfiinget.
Nem emlékszem, mikor cseréltem utoljára ruhát, ezért most, bár az ing gyűrött és büdös, úgy érzem, kiöltöztem.

Nyújtózom egyet.

IX.

A kanapén fekszem. A házat vastag hótakaró zárja el a külvilágtól, rám nehezedik. 

Megterítek. Kirakok mindent, amim van. A vendég megérdemli.
A lakoma készen áll: egy tál hideg szalonna, whisky és a fegyverem.

Számolok.
Ötezerig és vissza.
Ha nem ébred föl, míg újra a nullához érek, lelövöm.

A gerinctelen kis nulla a számok közé fészkelte magát, miközben ő maga semmit sem jelent.

Egy hulla.

X.

10.
Felébred.

Szemgolyói lilán, tébolyodottan kóvályognak, mire rám talál.

Sután megismétli a nő nevét. Igyál inkább, nyújtom neki oda az üveget. Míg a whisky lecsorog a torkán, megforgatom az asztal közepén fekvő pisztolyt.

A rulettasztalnál állva várom a nyerőszámom.
Mindig hidegen hagyott, ha nyertem, és az is, ha nem.
Azóta nem sok változott.

A pisztoly csöve rá mutat.
A nő felől kérdez, megvonom a vállam. Meghúzza az üveget, húsos kezével megmarkolja a pisztolyt, lassan emeli, miközben holdkórosan engem figyel.             Kiélvezve minden pillanatát a pokoli játéknak, a halántékához nyomja az ezüst pisztolycsövet.
A zár üresen kattan.
A pisztolyt visszateszi az asztalra, pörget. A fém finoman súrolja az asztallapot. Hirtelen felkapja a pörgő fegyvert, és rám lő.
Ez nem jött össze, haver.
Élesre reszelt fogai, bűzös lehelete, a hajszálerek pókhálója szeme fehérjében sunyi bambaság mögé rejtett nyers brutalitást tárnak elém.
Felkapja a whiskys üveget, és mohón magába dönt egy adagot.
A whisky arcába, kabátjára, a földre csurog.
Mocskos kezével forgat, megragadja a pisztolyt, befalja a csövét, lő.
Katt.
Eszelősen felkacag. A whiskyízű nyál a szám szélére fröccsen. Agyamba vér tódul, és elmossa az utolsó épelméjű gondolatot, amelyhez mostanáig annyira ragaszkodtam.

Hosszan a vadállat szemébe nézek, majd a hasára ugrok, leteperem, és megmarkolom a kezében szorongatott fegyvert. Hozzám képest óriás, de én fürgébb, mozgékonyabb, ravaszabb vagyok. Mohó mancsaival a lábam közé kap, hegyes fogaival a mellemet harapja, merev péniszét combomon érzem.
A pisztoly üresen kattog a kezében.
Érzékien mozgatni kezdem a csípőmet, és undorító testéhez dörzsölöm magam.
A szorítás enyhül, kikapom kezéből a fegyvert, homlokához nyomom a csövét, és szétloccsantom az agyát.

XI.

Ragacsos vértócsában ébredek.
A szám sarkába száradt nyálban az állat vérét érzem.

Órákig, napokig, hetekig, tán hónapokig feküdtem bordó selyemmel bélelt koporsómban. Álom nélküli, édesded, felemésztő tudattalanság.
Az egyetlen kábítószer, ami még hatással van rám.
Ritkán jutok hozzá.

Kiélvezve az ébredés testemet beborító, majd felfedő hullámait, még sokáig kábultan, ernyedten fekszem a kövér férfi hasán.

XII.

Felülök.

Szétfröccsent agymaradékok, üregéből földre gurult szemgolyó.

Engem néz.

Szépen sorjában, jóízűen bekebelezem a szalonnacsíkokat. Sós, ropogós, zsíros kis cafatok. Leöblítem whiskyvel, felállok, és a hálószobába megyek. Kihúzom az ágy alól a bőröndömet, és előkeresem a napszemüvegem. Igazán stílusos darab. Örülök, hogy akad majd egy kis dolgom, míg kitavaszodik.

Régóta nem örültem már semminek.

Rózsa Réka

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Mórotz Krisztina

Bugyogós Rózsi

A jós a kártya fölé hajol, ízületes kezei olyanok, mint lehangolt zongora besárgult billentyűi. Hirtelen eszembe jut a híres könyv hírhedt jósa. Áporodott penészmacskák a porcicáikat kergetik ebben a vak papagáj lakta szobában. A Bugyogós Rózsi műintézményéből halk blues hallatszik. A jós öregasszony ma még nem fürdött, kiérezni az ecetszagot a ruhájából. Valaha szép arcán most izzadtság honol.

Meleg front van. Isten csigázta pörgettyűk, derviseim, jöjjetek egy táncra! Mindegy, hol olvastalak benneteket, csak jöjjetek a zöld táncruhában és a fekete papucsban, rezzenéstelen arccal. Jelzőim, életre keljetek!

Minden giccsem egy kopott fémtálkán hever. Ilyen volt valaha a homokozó lapátom, minden ballépésem, falsul elsült nevetésem. Panelok, örökké panelok.

Tűrd be a vers szélét, Csuri, hallom nagyapám hangját. Ki van a derekad, megfázol! Nem voltam beteges gyerek.

Úszom, szemben az árral. Zongorák és őrült dobok szólnak a semmiből. Nincs itt Trisztán és Izolda! Nem Wagner szól, de még csak nem is egy édesbús francia sanzon. Pánsíp. Mintha otthon lennél hirtelen, és elönt valami lágy meleg karamell. Dobok megint és sípok! A nő és a férfi vízben forog. Szeretkezés az irrealitáson túl. Lélekké válsz, hogy lélekké váljanak a szavaid is.

Néha hátranézel, s látod magadat, amint csecsemőként huppansz a fövenyre. Aztán látod magad gyermekként pitypangot kötni. Látod a saját angyalodat is, aki minden áldott nap elkísér az oviba. „Meghalsz”, mondja, és bebalzsamoznak, mint egy szent állatot.

Szeretem, ha nem vagy normális. Ebben a városban senki nem az.

A félelem avar szagú. Az utcai élet apró jelenetei: az agorán dühöngő boszorkány jelenik meg, de lehet, hogy te vagy az, amint váratlanul Penrose-háromszöggé válsz. Félelmetes átkokat szórsz! Mindenki elnémul.

Érzi a jós, szemedbe pillantva, hogy ki vagy? Az aranyásót ki érti, aki a patak mocsarában keresi az igazgyöngyöt? Valaha te is kerested a szellőben, a mesékben, apád szemében. A sás összenő. Kezedben szita. Tested remeg. A szél, hideg északnyugati. Magadat siratod. A zene leszáll, majd emelkedni kezd, és újra süllyed.

Talán a gyermekkorodban, az őrült kertjében, ott ahol, pisálni szokott, figyelted meg a nem ember mivoltát. Láttad a Jegeskében, hogy mennyivel bolondabb, mint te? Taplót cipelt a fején, rózsakoszorúval. A te fejéked csak egy ócska, kék szalagfonat volt. Mennyivel különb nálam az a kis ember, akinek nem tudtad meg a nevét sem! Ráordítok az asszonyra. Nem érti. A szeme opálossá válik. Ember, de hiszen ez csak cannabis-mese.

Jegeske, igen, így hívták. Akkor fogom tudni, ki vagyok, ha elolvasom végre a nevét.

Az ünnep összezárul fölöttem, mint bőr a seb fölött. Egyszer már belehaltam a szerelembe. Csak úgy tudok írni, ha ütik azt a dobot. Énekesnő lehettem volna. Mindig-mindig énekeltem. Álmaimban délen éltem, ahol kifestett lányok hada vonult végig az utcán. Színesek voltak, mint a trópusi papagájok, és majdnem olyan lármásan kacagtak, és tereferéltek.

Persze, tudom én, hogy vissza kéne változnom disztingvált nővé. Nem a múltban élnem, hanem a jelenben, ahol tüntetnek a tanárok, és a nethasználók. Ahol a nők egyszerű rutinnal teszik helyre cseppet sem giccses sminkjeiket.

Bugyogós Rózsi ajtaja felett bekapcsol a neon. Itt van a jelen. Adtam magamnak pár percet, hogy rám telepedjen az ábránd. Sorsszám 11-es. Hirtelen nem tudom, hogy a sors kezébe mennyi pénzt adjak.

Mórotz Krisztina

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Hizsnyai Zoltán

Búcsú a vásároktól

A búcsú a vásároktól majdnem csak annyiban különbözik, hogy némileg más a portéka. Az áru szortiment. Meg hát a fizetőeszköz azonos ugyan – bizony, az alább leírt történések idején még a régi jó csehszlovák korona –, de az előbbi eseményen kapjuk, az utóbbin pedig költjük.

Ez így nyilván némi magyarázatra szorul.

Kezdjük a búcsúval.

Reggel azzal búcsúzik el tőlem anyám, hogy ha verekedésbe keveredek, haza se menjek. Ahogy beteszem magam mögött az ajtót, mormogok rá valami ravaszon kétértelműt, és elszánt ábrázattal indulok keveredni. Nagy elánnal veszem az irányt a katolikus istenháza felé, vadonatúj sötétkék öltönyöm zakóját fél kézzel átvetve vállamon.

A templomkertben már jó pár korombeli siheder összeverődött – egyelőre még csak a szónak az ’egybegyűlt’ értelmében. Az igazi nagyágyúk talán még el se indultak, vagy csak most baktatnak a későbbi tetthely irányába, zsebre vágott kézzel, lazán, komótosan, mégis kellő balsejtelmet sugározva. Ünneplő műszálas pantallójuk farzsebéből hosszan kilóg az akkortájt elmaradhatatlan rikító színű, fröccsöntött műanyag fésű.

Én akkortájt már csak életkoromból kifolyólag se tartozhattam az igazi favoritok közé, se a magasságom, se a testsúlyom nem volt megfelelő, se a rossz híremet nem sikerült még kellően megalapoznom. Mi tagadás, rám fért egy kis tuning. Ezért hát úgy döntöttem, a balsejtelem-sugárzásomban tapasztalható hiányosságokat ellensúlyozandó, egy vészjóslóan vérpiros fésűvel vérteztem fel magam.

Amikor minden mérvadó személyiség megérkezett a sekrestye elé, kezdődhetett a ministránsválogató.

Halkan jegyzem csak meg, a ministránsi posztok betöltésére irányuló hallatlan érdeklődést nem csupán az Isten szolgálatának leküzdhetetlen vágya motiválta, volt benne némi anyagiasság is. A ministrálás ugyanis meglehetősen jövedelmező tevékenység volt. A litániákért járt a legkevesebb: a gyalogministránsok három koronát kaptak a perselypénzből, a csengőt kezelő ötöt. Vasárnapi misén a négy gyalog egyenként öt, a csengettyűs tíz, az úrfelmutatásnál és az áldozásnál segédkező főministráns pedig tizenöt koronát tehetett zsebre, ünnepnapokon pedig az egyes tételek akár 30 százalékkal is megnőhettek. A temetéseket a gyászoló család állta, úgyhogy az összeg erősen változó volt, de felső határa a csillagos ég. A körmenet viszont mindennél jobban fizetett, a négy baldachinos, a keresztvivő és a füstölős szakította a legtöbbet, de a többiek se jártak rosszul.

A búcsúhoz persze körmenet is tartozott. Meglehetősen nagy volt tehát a tét a sekrestye előtt sorakozó suhancok számára.

Anyagilag is, de nem csak úgy. A presztízs szempontjából is sokat számított, ki milyen posztra verekszi be magát. Egy befutó hely a bandában is jócskán megemelte az ember rangját, és magasabb szintre léphetett a hierarchiában.

Hogy az meg ugyan mire jó?! Ha voltak is homályos sejtéseink erről, akkor még igazából nem tudtuk, nem éreztük át a körülmény kozmikus léptékének megfelelő mélységben, hogy bizony, bizony, minden mögött a nőt kell keresni.

Ott volt, ugye, például a szomszédék lánya, Molnár Zsuzsi, aki mindig a leánykoszorú kellős közepén virított. Zsuzsi olyan intenzitással volt képes virítani, hogy a látótávolság pereméig, sőt, kicsivel talán még azon is túl, minden suhanc hátán futkosott a hideg. Ő volt az első, akit feleségül akartam venni, de megúszta. Hát, bizony, egyáltalán nem volt mindegy, hogy a füstölővel, a kereszttel vagy csak a baldachin egyik tartórúdjával a kezemben pillant-e meg. Mint ahogy nyilván számára sem lehetett közömbös, hogy a fruskakoszorú kellős közepéből vagy a többedik sor széléről futkostatja-e rajtunk a hideget.

Vagy a második szerencsés jelölt, Harangozó Anni, akinek a ragyogás volt a specialitása. Ezt akkora tökélyre vitte, akkora hőhatást keltve volt képes ragyogni, hogy néhány utcahossz, kilenc-tíz házfal, de még egy atombunker se biztosított védelmet vele szemben. Ha Anni elmosolyodott, merthogy mindig egy ellenállhatatlan mosollyal indította be azt az esztelen ragyogást, az ember fiának a feje búbjától a talpáig verejtékfolyamok kezdtek kacskaringózni a bőrén, és az a legkevesebb, hogy le kellett sütnie a szemét, de jobban tette, ha beásta magát, mint egy frontkatona. No, hát az a mosoly se húzódhatott meg szerényen az utolsó sorban, az is a csitrikoszorú gyújtópontjában követelt magának helyet.

Varga Laci nem gatyázott sokat, ahogy meglátott a teljesen esélytelenek alkotta hevenyészett sor mellett tettetett unottsággal és félig sem hiteles lazasággal a kovácsoltvas kerítésre támaszkodni, egyszerűen odajött hozzám, és szó nélkül lekevert egyet.

Évek óta Varga Laci volt a ministránsválogató legesélyesebbje, és a rivális banda vezére. Legalább egy fejjel magasabb volt, jó néhány kilóval nehezebb, izmosabb, a híre pedig, ha lehet – ha lehetett volna! –, még a valóságos elvetemültségénél is baljóslatúbb.

Ha minden lazaságomat latba vetve támaszkodtam is azon a kerítésen, a szemem sarkából láttam ám, hogy felém közelít, és a lépései súlyából, a kézfeje tornáztatásából meg ragadozószeme éles villanásából a stratégiájának a lényegét is nyomban össze tudtam rakni: nem hajlandó a plebsszel, a vékony dongájú, tyúkmellű, piszkafa karú, beszari népséggel foglakozni se, hanem egy súlycsoporttal feljebbről indít.

Nyomban izzadtságcseppek ütöttek át keletnémet dederon ingemen, és talán éppen ez volt a szerencsém. A hőhatás ugyanis Annira emlékeztetett. Anniról nyomban eszembe jutott Molnár Zsuzsi is, kettejükről pedig a süldőjányok egész izzasztva dideregtető, minden földi jóval kecsegtető serege.

Hanyagul zsebre vágott kézzel álltam a kacéran kacarászó, hajfürtjeiket kihívóan ide-oda dobáló kis bestiák gyűrűjében, megmosolyogva fölöttébb hízelgő, ám kissé még ügyetlen flörtölésüket, amikor az ökölcsapás célt ért.

Varga Laci meg se várta a hatást, sarkon fordult, és már indult is a következő áldozat felé. Ha nem annyira biztos a dolgában, láthatta volna, hogy a jól elhelyezett ütéstől meg se inogtam, még csak a bonviváni szerepkörömből se estem ki igazán, és hogy műbőr lakcipőm, a felém irányuló szende szempilla-rezegtetések irtózatos felhajtóerőitől hajtva már az ülepe felé tart.

Varga Laci csak akkor sejtette meg a baromi nagy lebőgésnek reá leselkedő, ráadásul teljesen váratlan helyről érkező veszélyét, amikor a lakkozott műbőr mélyen a farpofái között lelt enyhelyet, nyilván némi billiárdhatást is kiváltva a golyói tekintetében.

A domináns hím hétrét görnyedt, és egy fél percig úgy maradt. Én meg támaszkodtam nyugodtan tovább.

Aztán lassan felemelkedett, rám villantotta vérben úszó hiúzszemét, felém lépett, karját hátralendítette, egész inas, rugalmas teste íjként megfeszült, és rettenetes erővel a kovácsoltvas kerítés egyik vasvirágának szirmai közé csapott. Merthogy én közben oldalra léptem. Mentő vitte be a járási kórház sebészetére.

Így lettem kereszthordozó. És egy ropogós, Jan Žižka huszitavezért ábrázoló huszonöt koronással gazdagabb.

Ez a huszonöt korona képezte a vásárban papírviráglövésre szánt tőkém alapját, merthogy egy tízes otthonról is járt erre az alkalomra. És hogy a papírvirág minek az alapját volt hivatott képezni? No, ugyan mi lehetett még az olcsó bóvli mögött is?!

Igen.

Már csak abban nem voltam biztos, Zsuzsi-e vagy Anni.

No jó, a lövöldére már meg lett volna a tőkém, de hogy célba találok-e, az, bizony, nem csak rajtam múlott. Már napokkal a vásár kezdete előtt eljártam tanulmányozni a céllövöldét. Gyanús volt, hogy az igazán jó lövésznek számító srácok se gyakran találták el a hurkapálcikát. Aki bármikor simán leszed egy verebet az eperfa legtetejéről, hogyhogy két méterről sorozatosan elvéti a célt?! Az a hír járta, valahogy manipulálták a légpuskákat, hogy mindegyik másképp hord félre, és még cserélgetik is őket, nehogy valaki kiismerje egyiket-másikat.

Nem volt más megoldás, belső információt kellett szereznem, bármi áron.

A mutatványosok csehek voltak, és a ringlispíles házaspárnak volt egy Jitka nevezetű, hozzám hasonló korú lánya, aki a céllövöldében is gyakran besegített. Úgy láttam, a konspirációs rendszerben ő a gyenge láncszem. Élénkvörös hajú, erősen szeplős arcú „gyívka” volt, hatalmas zöld szemekkel. Mondanom sem kell, cseh vagy akár szlovák nyelvtudás híján csak igen nehezen tudtam vele szót érteni. Szót érteni tulajdonképpen nem is, bár a „lány” cseh megfelelőjét később tőle tanultam meg. Viszont két-három napig olyan hevesen metakommunikáltunk, hogy a vásár előtti estén nagyobb nehézség nélkül sikerült nekidöntenem a lövölde oldalának.

Szép, szép (de minimum csinos) – kergették egymást a gondolatok a fejemben –, no, de hogyan tovább?! Elképzelni se tudtam, miként kérdezzek rá a trükkre. Jitka, mintha csak olvasott volna a céllövölde és a szíve legbelsőbb titkai között kergetőző gondolataimban, végül magától mutogatta el, merre hord az a puska, amelyet majd másnap a kezembe nyom.

Gondban voltam, mert azt hittem, arra számít, neki célzok, neki lövök, őt borítom majd be papírvirággal.

Tévedtem. Jitka sokkal őszintébb és sokkal önzetlenebb vagy nagyságrendekkel agyafúrtabb volt, mint gondoltam. Jól tudta, milyen szerepkör az övé – végül is maga vállalta fel –, és azt is, hogy mi következik ebből: most már nem viselkedhet epekedő hódolóktól övezett királykisasszonyként. Vagyis a papírvirág nem neki jár.

Amikor másnap Molnár Zsuzsi kíséretében először jelentem meg a céllövölde pultjánál, rám kacsintott, és már adta is a megbeszélt légpuskát, amely erősen balra és lefelé hordott. Számolva ezzel tíz lövésből hét telitalálatot sikerült bevinnem, ami kimagaslóan jó eredménynek számított. Az első virágot Jitka felé nyújtottam. Ő egy pillanatig se habozott – elvette, és a mellettem álló Molnár Zsuzsi hajába tűzte, aki zavart mosollyal, meglepetten nézett körbe. Aztán, amikor Zsuzsi a papírvirágcsokorral a karján eltűnt – mintegy elvirított – a tömegben, előkerítettem Annit is, és neki is lőttem hét szál papírvirágot. Most már kilenc lövésből is sikerült. Micsoda szerencséd van, csicseregte némileg erőltetett kacérsággal Anni, majd a legszenvtelenebb hangján megköszönte a virágokat, és sietősen tovaragyogott.

Volt valami a levegőben. Nem, nem a sültkolbász, a cukorvatta meg a szilvórium illategyvelegére gondolok. Se nem a mindenen áthatoló sugárzások kiváltotta pillanatnyi hőhatásokra. Hja, a hőérzet igencsak viszonylagos és fölöttébb változékony! Valami sokkal természetesebb, valóságosabb és igazibb töltötte most ki köröttünk a légköbmétereket.

Nem futkosott hátamon a hideg, verítékfolyamok se hömpölyögtek a testemen. Semmi földöntúli, semmi megfoghatatlan, semmi eksztatikus. Csak valami határtalan nyugalmat éreztem szétáradni magamban. Elkértem Jitkától a puskát, és maradék pénzemet letettem elé a pultra. Ellövöldöztem mindet, csak úgy vaktában.

Hogy, hogy nem, egy találat mégis besikerült. Átvettem a vérvörös papírrózsát, aztán Jitka hajába tűztem. Ő segítőkészen lehajtotta a fejét, aztán amikor felemelte, arcának minden szeplőjét egyszeriben átrendezve rám mosolygott. Boldog volt. Boldog voltam én is.

Nem érdekelt már a közszemlére kirakott portéka. Akkor se, és azóta se.

Örökre elbúcsúztam a vásároktól.

Hizsnyai Zoltán

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Rózsa Réka
Florida

eva_black

A nap egy olvadó narancsszínű fagylalt, szétfolyik, bekebelezi az eget, az utolsó vízcseppet is kipréseli a földből, a bőrön kiszáradt mélyedéseket hagy.
A forróságtól terhes csendet egy rozsdás felszolgáló kocsi sikolya töri meg.

A kocsi megzabolázva, nyikorogva vonul a motelszobák előtti gőzölgő aszfalton. A tisztítószeres flakonok hegylánca fölött törülközők tespednek, mint lusta, kifakult fellegek.
A kocsi elnémul, a vaskos, kreol kezek eleresztik fogantyúját. Luis a lépcsőre telepszik, lerántja lucskos vászoningét, és ingerülten elhajítja.
A forróság ezernyi apró verejtékcseppet csal elő szőrös hátából.
A férfi barázdált, viharvert ábrázatával bizarr egyensúlyt teremtő női napszemüveg fedi nyughatatlan szemét.
A szemüveg éjébe betoppan egy alak.
Elnyűtt télikabátban, lehorgasztott fejjel, arcát fekete hajfátylába temetve. Luis teste könnyezik.
– Nincs meleged? – töröl le egy marék izzadságot homlokáról a hájas mexikói.
– Nincs – ül le mellé a nő.
A levegőben serceg, parázslik a hőség.
Az út fölé hajló pálmafák árnyéka sápadt délibábként remeg a fehér homok hepehupáin.
Egy kép, ami csak a fejében létezik. Könyörtelen és hasznavehetetlen. Mégis oly elszántan kergeti. Még mindig. Nem tud róla lemondani.
Egy szürke füstgomolyag úszik lustán az ég túlbuzgó kékjében.
É. teleszívja tüdejét, aztán Luisnak adja a jointot.
Szemeik alatt álmos párnácskák duzzadnak, Luis röhögcsél, nem tudni, min.
É.-nek egy másodpercre kifolyik a fejéből minden gondolat.
Kezét a férfiéra helyezi.
– Gracias, niña – veszi át Luis derűsen a kis zacskót.
Az övén pihenő kulcscsomóról lecsatol néhány kulcsot.
– Senkit sem érdekel már ez a porfészek. Talán, ha újra feltöltenék a medencét…
A kulcsokat É. sima, fehér tenyerére helyezi. Élet- vagy szívvonalnak nyoma sincs rajta.
– 89, 112, 113. A szokásos. Nemrég mentek el. Otthagytam az apróságokat. Disfrutate, niña.
É. feláll, és arcába omló, vastag szálú haja közé szúr egy cigit.

89

Bordó plüss-szőnyeg, retró berendezés, málló, virágmintás tapéta.
Az agyonmosott, fakó ágylepedőre fénypászma vetül, por kavarog a levegőben.

É.-t megnyugtatja a napfényben táncoló ezernyi kis porszem és a fertőtlenítő átható, maró szaga.

A lepedő ráncaiból és a párnák gömbölyded krátereiből is ugyanez a gyomorforgató citrusillat árad. Az ágyon kívül minden érintetlen. A szoba olyan, mint egy régi fénykép, melyen felismerhetetlenné fakultak az egykor ismerős, kedves arcok.
A mosdón egy rúzsfoltos papírpohár. É. felemeli, megrázza, kávé lötyög az alján. Félretolva haját felfedi bal szemét, aztán ügyelve, nehogy közben a tükörbe nézzen, felhajtja a hideg, sárszínű löttyöt. A fürdőszoba ajtajának támaszkodik, és végignéz a helyiségen.

Ugyanaz a koszos kis kaliforniai motelszoba, mint a többi.
Kivétel nincsen.
Minden ember ugyanolyan mocskos, mint a másik.

Egy kiélt, magányos, zord arc, amelyről Luis nap mint nap megpróbálja levasalni a ráncokat, levakarni az anyajegyeket, fakóvá mosni az öröm és a bánat összes rezdülését.

A haldokló csendéleten átlibben egy citromsárga selyemkendő.

É. meglát egy fekete flakont az éjjeliszekrényen, felemeli, csuklójára spriccel az illatszerből, beleszagol. Férfiillat.
Egy pillanatra kilép biztonságot adó semlegességéből, és a nőre gondol, aki pár órája itt hevert szomorú ravatalán, az agyonmosott, agyonvasalt ágynemű ölelésében, megtörten, vigasztalhatatlanul, annak a férfinak az illatával takarózva, aki számára nem jelentett többet, mint egy egyszer használatos borotvapenge.
É. számkivetett, akárcsak ő. Áldozat a fájdalom oltárán. Pofonoktól felforrósodott gyerekarca nemegyszer vágyott a sós könnyektől átitatott párna helyett egy koporsó fekete bársonybélésének hűs érintésére.
É. sírna, ha maradt volna még könnye, most viszont csak közömbösen télikabátja zsebébe süllyeszti a csillogós flakont, és odébbáll.

112

A vakolat Florida állam alakjában mállik.
É. soha nem járt Floridában, de úgy képzeli, nem sokban különbözhet attól, ami itt van: pokoli hőség, a napfényben ezüstösen fel-felvillanó hófehér sivatag, vakító fények, egymást mindenben túllicitáló emberek, akik képtelenek befogni.
É. rühelli az ilyeneket.
Szerencsére a mexikói nem ilyen.
Talán Floridában kevesebb a mexikói.

A tévéképernyőről egy feketébe öltözött, holdkóros, kócos nő bámul vissza É.-re.
Ez az a műsor, amit nem lehet egyetlen gombnyomással kikapcsolni.
É. ereibe új, forró vér tódul, homlokán kidudorodik, és pulzálni kezd egy ér. Átkutatja a fiókokat, csapkodja a szekrényajtókat. Megtalálja, amit keresett: a Bibliát. Hanyagul kitép egy lapot, és egy kis füvet teker a papírba.
Az ágyra dől, és füstfelhőbe burkolódzik. A levegőben ráérősen szertefoszló, puha füstgomolyagokat figyeli. Néhány fel-felcsillanó porszemen kívül semmit sem lát.
É. hátába tüske fúródik, kabátujja ondótócsába fúl. Kezét a lepedőbe törli, majd kihúzza hátából a tüskét. Egy miniatűr, pöttyös hátú őz.
Önkéntelenül megsimítja a műszőrt.
Mindig is utálta, ha szülei mesékkel zaklatták. Végeláthatatlanul hosszú, brutális veszekedéseik után a szobájába surrantak, mint két ravasz szemű, gonosz kis róka, kétoldalról körbefogták, s míg apja színészi hajlamait fitogtatva szavalta a bárgyú történeteket, anyja fejét lehajtva, kezét szorongatva csurgatta könnyeit a lepedőre, mely a mese befejeztéig annyira átázott, hogy É.-t reggel megpofozta az apja, amiért bepisált.
É. sajnálja, hogy nem láthatta apja vérbe forduló szemét és anyja tehetetlen, meghunyászkodó mosolyát, amikor megtudták, hogy elment.
A repülőgép ablakából órákon át bámulta az óceánt. Bősz hullámait alig kivehető, szelíd fodrocskákká változtatta a távolság.
É. kinyitja a hűtőt, kiszedegeti belőle az apró üvegeket, melyeket egyenként felbont, hogy leforrázza torkát, és eltompítsa agyát a jéghideg whiskyvel.
Aztán kitárja az ablakot, és szabadon engedi a szobába szorult szürke füstgomolyagot.

113

Az ablakon át beáramló fény reflektorként világít a bolyhossá taposott, szarszínű szőnyegre. A takarók érintetlenek, a párnák közömbösen behorpadtak. É. többször is körbejárja a szobát, benéz az ágy, a székek, az asztal alá. A falon repedések futnak, az éjjeliszekrényen vastag porréteg.
Luis valóban remek munkát végez…
A nyitott ablakon kívül sehol egy nyom, egyetlen folt, hátrahagyott tárgy: a szekrény mögé csúsztatott arany karikagyűrű, a szőnyeg durva, műszálas dombjaira hullott arcpirosító, rongyosra olvasott képregény, semmi, ami emberi jelenlétre utal.
A parázsló cigarettáktól lyuggatott karosszék fáradtan szusszan egyet, amikor É. az ölébe huppan. A szoba nem vágyik beszélgetésre. Közömbös, hanyatló makulátlanságában megrendíthetetlen. É.-nek sincs mondanivalója.
A polcon hosszú nyakú üvegek sorakoznak, melyek legalján gonoszul csillan fel az utolsó korty vodka, plüssnyulak, melyeknek pihe-puha, rózsaszín szőrén át vér szivárog, bűzös torokból a szőnyeg szőrös hátára zúduló mocsok, néma, idegtépő kiáltásai a görcsösen titkolt fájdalomnak.
Eleresztette a kétségbeesetten szorongatott, véres plüssnyulat.
A hosszú nyakú üvegek apró darabokra hullottak szét. Lassan fölszedegette a szilánkokat, és egyenként a bőrébe szurkodta. Teste egyetlen hajlatáról sem feledkezett meg.

A fájdalom megszűnt. Nem görcsölt többé a gyomra, a torkát fojtogató kéz elernyedt, a fejében kavargó gondolatok nyomása alábbhagyott.
Az ajtókilincsen egy behemót nyaklánc fityeg. Olcsó utánzat, mégis uralkodik.
É. apja mindig gondosan félretette vastag arany nyakláncát, mielőtt kezeit ökölbe szorította, és nyakán kidagadtak az erek.
É. az otromba láncot kihajította a repülő ablakából, s az lassan a tengerfenékre süllyedt, befogadta a homály, elnyelte a feketeség.
É. bal szeme sarkától fehér álláig patakot rajzol egy akaratlanul kibuggyanó könnycsepp.
É. feláll, a fürdőszobába megy, leszakít egy darab vécépapírt, és megtörli az arcát.
A tekercs csatlakozik a jobb zsebében lapuló pöttyös hátú őzhöz.
Az arany fogsorként vigyorgó behemót nyaklánc pedig a balba, a fekete flakon mellé kerül. É. becsukja az ablakot, behúzza függönyt. Élvezi a sötétség hűs ölelését.
Az ajtó jól irányzott, feszes pofoncsapásként vágódik be É. mögött.

A csobogó vízsugár hatalmas, feltörő buborékokban egyesül a medence gyáván rengő vizével. Luis tömzsi ujjai elégedetten fonják körbe a zöld locsolócsövet. Úgy fest, mintha hugyozna.
Kalácsszerű arcán ott virít a csicsás napszemüveg.
Boldogan fütyörészve telehugyozik egy medencét.

É. hajfátylán keresztül újabb füstfelhők szállnak az ég felé, próbálják eltakarni a még mindig szakadatlanul tűző, öntörvényű napot.

Rózsa Réka

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Balla D. Károj*
A vadonc
– egy korai Kosztolányi-novella –

Elviselhetetlen, hogy a könyveknek nemcsak szerzőjük és műfajuk van, hanem méretük is. Erre akkor döbbent rá, amikor Gizella rácsapta az ajtót és ő belemerült a könyvtár újrarendezésébe. Már az első órában egymás mellé kellett tennie két egymás mellé egyáltalán nem illő kötetet. Csupáncsak azért, mert magasságuk akkora, hogy saját elképzelt helyükön nem férnek el, egyedül a legfelső polcra állíthatja őket. Holott az egyik az “Irodalom”, a másik a “Természettudományok” folyómétereihez adott volna hozzá valamennyit. De nem: felkerülnek a plafon alá, balról a művészeti albumok, jobbról a gondosan bekötött napilap-évfolyamok közé.
“Soha többet nem fogok megtalálni semmit”, nyögte a két falat egészen beborító polcrendszer előtt a döbbenet percében, midőn felfedezte – felfedezte?, amikor szemébe hasított! -, hogy az asszony fenekestül felforgatta a könyvtárát. “Miért tetted ezt velem”, nyafogta sírós hangon, és nem tudta eldönteni, vajon kegyetlen bosszút álltak-e rajta valamilyen szörnyű, de elfelejtett bűnéért vagy pedig az ostobaság iszapja ért el a szájáig, s neki alá kell merülnie a sötétségbe, fuldokolva a ragacstól, mint néha éjszakánként a krónikusan gyulladt arcüregéből váladékozó slájmtól, amelyet sem lenyelni, sem felköhögni nem tudott.
Gizellát sem tudja sem lenyelni, sem kiköpni. Ha elhinné, hogy kíméletlenségből teszi vele mindezt, belekapaszkodna a gyűlöletbe, harcra kelne, viszonozná a halálos ütéseket. Kiderülne, melyikük az erősebb. A gyenge meghunyászkodna, uralkodna a győző. Teljes lenne a harmónia, mint a családokban rendesen. De szívesen fogódzkodna a nő ostobaságába is, lenne elnéző és megbocsájtó. “Kis butám”, mondaná kedves fölénnyel, “na, na, ne sírjál, nincs semmi baj”, és csordultig telne a szerelem pohara.
De Gizellának esze ágában sem állt zokogni, fel sem merült benne, hogy valami rosszat tett. A beteljesült bosszú öröme sem látszott rajta. “Már állt rajtuk a por, szívem”, vonja meg a vállát, “Tízesével kihordtam az erkélyre és kiporoltam egyesével mindet, amíg te a drága mamádnál voltál. A polcok is már ragadtak a kosztól. Nemhogy megköszönnéd, amiért egy cseléd munkáját végzem.”
Még ő van megsértődve.
Porig rombolt egy gótikus székesegyházat, és azt se mondja, hogy pardon.
Igen, hajszálra úgy viselkedik, mint amikor.
De nem, erre nem akar gondolni, ennek már rég utána van. Megszabadult tőle. Megszabadult anélkül, hogy akár lenyelte, akár kiköpte volna, ezt a dolgot is ugyanúgy a torkában gyülemlő keserű savak marták szét, mint a nyúlós váladékot, ott szívódott fel, mint álmos mérgek, hogy soha többé ne tudja kimondani sem annak a férfinak a nevét, sem azt, ami akkor történt.
Késő estéig rendezte a könyveket, de a munka negyedéig sem jutott. Csak akkor hagyta abba, amikor maró éhséget érzett a gyomrában. Meglepetésére Gizellát nem találta a konyhában. Helyette kis cetli a kredencre tűzve. Hogy ne várja, vacsorázzon egyedül. Aha.
Mégis megsértődött. Nem tudja felidézni, mondott-e valami durvaságot, amikor a könyvtárát meglátta. Mindegy, majd visszajön. Vagy holnap reggelre, vagy egy hét múlva. Ahogy szokott. Ahogy akkor is.
Na, javult az ellátás, állapítja meg a nyitott jégszekrény előtt. Kivesz két pár virslit azzal a meggyőződéssel, ez az új kormány mégiscsak tesz valamit, hogy neki ne kelljen nélkülöznie. Ha már cselédet nem tarthatnak, legalább éhezniük ne kelljen. Ilyen inflációs időkben. Recesszió idején. Amikor minden begyűrűzik, aminek nem kellene.
Arról fogalma sincs, azt a virslit a határon csempészték át piaci árusok, Gizella épp egy héttel ezelőtt rendelte. A vajat a margaringyárból lopatta, ötkilós tömbben, amin aztán megosztozott a szomszédasszonyokkal. A tojást kofák árulják méregdrágán a piacon. A karajt a vágóhídról meztelen testükre, derekukra tekerve hozzák ki a vakmerőbbek. A sajtot szemes kávéért cserélte, a kolbászért párnacihát adott a stafírungjából. Még hogy a kormány. Gizella nagyot kacagna.
Úgy szereti, ha pukkan a virsli, amikor tányérján megszúrja. De most már a rotyogó vízben szétpattan. Affenébe! Maga is csodálkozik, milyen hirtelen düh önti el. Dupla adagot tesz rá a tormából, a csípős gőz felcsap az orrába. Könnyezik, harákol. Kis híján magára önti a forró teát.
Gyilkos kedve támad, ennek ellenére az ágyban azonnal elnyomja az álom. A lebegés közben előtte még érzi, halálosan fáradt, kimerítette a könyvek pakolása.
Reggel a rádió gyászzenét játszik. Csak nem? Már megint meghalt egy hatalmasság? Akár itthon is maradhatna, gondolja. De azért csak bemegy dolgozni, majd este folytatja annál a polcnál, ahol abbahagyta.
Másnap az újság már közli az állami konzílium jelentését a halál okáról. Figyelmesen olvassa a hosszas felsorolásban a betegségek nevét. “Ez mind van nekem is, plusz még hipertónia”, adja vissza a lapot a korrektornak, és átsiet a másik szobába kávézni.
Hörpöli a forró nedűt, kinéz az ablakon. Valami hatalmas madarat lát a szemközti fán. “Te Feri, miféle szerzet az ott?”. A kollégája egykedvűen követi tekintetét, nem sieti el, hogy lenyelje a szájában lötybölődő utolsó korty kávét. “Bagoly, mi más”, mondja még kicsit nedvesen. “Nahát, ilyen a bagoly, milyen érdekes!”, siet vissza a saját szobájába. Feri a le-lejáró műfogsorát igazgatja a nyelvével, eközben jegyzi meg a többieknek: “Most szerkeszti az Állattan könyvet.”
Úgy számítja, Gizella vasárnap fog hazajönni, akkor telik le a hét. Addig kitart a jégszekrény tartalma, és elkészül a könyvtárral is. Hamarább is végezhetne, de szombaton, szokás szerint, meglátogatja a mamát. Busszal utazik, alig több egy órácskánál.
A mama már nehezen mozog. De márciusban, Zoltán-napra mégis minden évben megjelenik a kosárkájával, elővarázsolja belőle a kis csokor ibolyát és az aznap hajnalban sütött kenyérből jókora kanyarításnyit. A szerkesztőségi szoba dohszagát egy perc alatt maga alá gyűri a friss kenyér illata. A mama mindig ide jön, egyenesen az állomásról. Nem akar Gizellával találkozni. Gizella sem vele. Miről is beszélgethetnének? Az egyik panaszkodhatna, hogy az ura nem keres annyit, teljék cselédre, a másik hallgathatna arról, hogy negyven évig szolgált.
A szombatra kitűzött nagy lomtalanítást és parkrendezést nem halasztják el az országos gyász miatt, ellenkezőleg, a megmozdulás hazafias színezetet ölt. “Ezt a vadoncot, ezt mindenképpen vágják ki az ablak elől, elveszi még azt a kis fényt is”, köti, útban az állomás felé, a kivonulók lelkére, akik szerszámaikkal úgy lepik el a parkot, mint hangyák a döglött szarvasbogarat. Gyűl a szemét és az avar kupacokba, habzik a mész a vödrökben, fehérre mázolnak mindent, fák törzsét, utak szegélyén és a gruppok körül a köveket, a kerítés betonját, a poroló cölöpét, vakít minden a nedves, sötét föld fölött. “Ne adjak fűrészt?”, dehogy, hoztak magunkkal, megnyugtatják, kivágják, hogyne vágnák, elveszi a fényt, persze, tavasszal ha lombot hajtana, már felérne az emeletig.
Mégis inkább keresztben helyezem el az a két könyvet, gondolja, amikor a mama húslevesét kanalazza.
A szomszédasszony jön át. Nagy kérése volna a szerkesztő úrhoz. Ha meg nem sérti. Ha lehetne. Meg is fizetné, persze. Előlegként esetlenül le is tesz egy üvegcse málnát elébe. Végre kiderül, miről lenne szó. A gyerek elhagyta az iskolatáskáját. Pontosabban a nagyfiúk bedobták a folyóba. Benne voltak a könyvek, amiket az iskolától kapott. Ha lehetne, hiszen a szerkesztő úr olyan helyen, a kedves mama elárulta. Persze, persze. Csak tessék felírni, milyen könyvek. Állattan, igen, és matematika. Hetedik osztály. Elmenekül a hálálkodás elől, a málnát is ottfelejti.
A buszban érzi, lüktet a halántéka. Ezt az erős húslevest talán nem kellett volna… “Ne dolgozz olyan sokat, kisfiam, sápadt vagy”.
Már csak két polc, másfél polc maradt hátra. Még ma este végez vele. Azt a két könyvet, azt mégis keresztben, a többi fölé, a saját rendszertani helyére fogja tenni. Vagy mégsem. Hogy néz majd ki úgy! Fel, a legfelső polcra. Oda elférnek. De ott meg, a művészeti albumok és a bekötött lapok között, ott hogy festenek?
Milyen rendet tettek a parkban, állapítja meg, ahogy befordul. De… De. Hát azt a vadoncot nem otthagyták az ablaka előtt! Hápog a dühtől, érzi, ahogy arcüregéből megindul a váladék, megragad a torkán. Krákog, indulatosan csörtet ki a fűrésszel, átverekszi magát a bokrokon. Lent, a tövénél, közvetlenül a föld fölött akasztja bele a fogakat a fiatal kéregbe. Kétrét görnyed, szuszog, torkát köszörüli, nyeldes, húzza-vonja a fűrészt. Köpni szeretne, de kiszáradt a szája, hát csak harákol. Ezek a semmirekellők! De most már kivágja, ki bizony. Pedig még két polc hátra van, másfél polc, és azt a két könyvet, azt elhelyezi keresztben, vagy mégsem, és holnap Gizella is megjön.
Érzi, ahogy agyába tolul a vér, talán csak a keserű slájm a torkából, de nem hagyja abba, fűrészel tovább, egyre dühödtebben rángatja a pengét. Ez az átkozott vadonc, hogy tartja magát, pedig a törzse alig karvastagságú, és mégis. Hát már csak nem fog ki rajta, megmutatja, ki az erősebb.
Amikor holtan összecsuklott, olyasfajta zajt keltett, mint a virsli, amikor szétpurcan a habosan rotyogó vízben.

* A szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont és nevét is pontos j-vel írja

Balla_D_Károj

.

.

.

.

.

.

.

.

Z. Németh István

Ittrium Bár

Hallgat itt valaki dzsesszt? Elég fennhangon kérdezem, mégse felel senki, persze, mert hangos a zene, ők pedig a velük szemben ülőre figyelnek, meg az előttük habzó sörre. Túl kell kiabálniuk a hangfalakból ömlő, ónszínű, mindent elsöprő hangorkánt, és nagyon közel hajolni a másikhoz, ha szót akarnak érteni.
Egy újabb nap itt, az Ittrium Bárban. Visszafordulok a pult felé, valahol a füst mögött látom a pincért, ahogy elmossa és fürgén megtörli a poharat, csapol, gyorsan összead fejben, visszaadja az aprót. Várom, hogy teletöltse a poharam, szólni akarok, de ő most mással tárgyal, jól hallhatón nyári kirándulását tervezgeti, útitársakat keres. Bámulom inkább a beszélgetőket, látom a gondolataikat, és nem mondhatnám, hogy nagyon boldoggá tesz ez a képesség.
Az utolsó asztalnál a fiatalember a képernyőbe mélyed. Nem kell odamennem és belesnem a válla felett, hogy lássam: a híreket böngészi. Meggyilkoltak egy újságírót, két gyereket ütöttek el, holtan találtak egy férfit a parkban, meghalt a síelő a sífelvonóban, lezuhant egy turistarepülő meg egy utasszállító, szakadékba zuhant az autóbusz, leesett a mászófalról, házakra dőlt a szeméthegy, folytassam? Nincsenek túlélők, tombolnak, áradnak, retinákba égnek a halálhírek.
Ez a fickó viszont szerencsés jövő elé néz. Legalábbis először így gondolja majd. Bár sajnálja rá a pénzt, mint minden normális ember, ám néha felad egy lottószelvényt. Két hét múlva is így tesz, mire kihúzzák a számait. Mivel több telitalálatos szelvény is akad, az összeg nem lesz túl nagy, de a terveihez éppen megfelel. Elköltözik vidékre, akkora háza lesz, mint egy kastély, nem ébreszti többé a ketyere öt óra húszkor, hogy tessék munkába indulni. Nagyobb könyvtárszobában tunyulhat, mint egy elismert irodalomtudós, szebb autót vehet, mint egy enyveskezű politikus, mégse lesz boldog. A végét már csak halványan látom, de nem sok jóval kecsegtet a végkifejlet. Pénze lassan elkopik, egy albérletben tengődik majd magányosan. Nem is nézek rá többet, nem érdekelnek életének utolsó filmkockái.
Szereti itt valaki a dzsesszt? Amott ketten ülnek, éppen brit hard-rock zenekarokról folyik a diskurzus, bár ezt a témát már párszor csontig rágták, az egyik unja is, de nem szól, nem tiltakozik, hagyja, hogy a másik elmondja még egyszer ugyanazt. Ha egy kicsit jobban rajtuk felejtem a tekintetem, látom, hogy azelőtt az azóta már megszűnt Lost Vegasba jártak sörözni, közben pedig a világ nagy kérdésein filozofáltak. Az idősebbik úr éjjel a beszélgetéseik alapján jegyzeteket készített, továbbgondolta a felvetett témákat, egy nagy kockás füzetbe rótta a sorokat, amely még mindig ott pihen éjjeliszekrényének alsó fiókjában. Innen látom, hogy nagyon jó szövegek, de soha nem fogja közzétenni őket, földi pályafutásának befejeztével írásai a szemétbe kerülnek.
El kell fordítanom a fejemet, mert egyre csak tódulnak belém a mondatai, pedig most nem vagyok filozofálgatós kedvemben. A sarokban három lány beszélget csupa felszínes dologról, de jól esik rájuk hangolódnom. Egyetemisták, gondtalanok, tele vannak energiával. Az egyik dicséri a tanárát, a másik nem ért vele egyet, vitatkoznak, csaponganak a témák közt, nevetgélnek. Egyikükből sem lesz pedagógus, a vöröses hajú külföldön keres munkát, egy idő után még csak haza sem látogat. A feje fölött megvillanó képekből pontosan látom, hogy egy fia születik, aki idővel igencsak nagy hírnévre tesz szert. Az alacsony fekete pincérnőként dolgozik majd, sosem megy férjhez, bár rengeteg férfivel lesz kapcsolata, egyik sem mutatkozik megfelelőnek számára. Valamilyen öröklött betegsége van. És most gyorsan a szőkét veszem szemügyre, mert a tragikus sorsokkal tele van a hócipőm.
A faliórán fáradhatatlanul jár körbe-körbe a mutató, a csapos hasonlóképpen, mint a felhúzott rugó, ruganyos léptekkel, vérében némi alkohollal, arcán széles mosollyal, rendületlenül, mint egy álomkatona, megy, visz, hoz, számol, elvesz, visszaad, tölt, csapol, a sörök szürcsölődnek, az erek kitágulnak, a szívverés gyorsul, a füst száll, mozgásban az Ittrium univerzum.
Unja már itt valaki a dzsesszt? Én mindenképpen, de itt a pincér határozza meg, hogy milyen zene szóljon, nincs helye reklamációnak. Akinek nem tetszik, mehet húsz méterrel odébb egy másik helyre, ahol még ennél is hangosabb rockzene szól. Persze, előfordul, hogy egyik-másik vendég kissé már kapatosan belepiszkál a zenefolyamba, azaz bepötyög valamit a laptopba, s akkor elhomályosult szemmel hallgathatja kedvenc bandáját a dzsessz helyett. Ez a szakállas fickó, itt az első asztalnál, két cimborával is megbeszélt találkozót, s mivel egyik sem jött el, unatkozik. Nem mondom, már a második üveg vörösbort ízlelgeti, ropogtatja a sósmogyorót szaporán, itt-ott rá is gyújt, egy kicsit lazít a fárasztó munka után, de egy egészen hétköznapi családapa, számomra nem sok érdekeset jelentenek a gondolatai. Néha bevillant magának egy-egy képet a múltból, elmosolyodik, sóhajtva elindít egy másik zenét, körülnéz, hogy reagál-e rá valaki a vendégek közül, de nem, mindenki cseverészik tovább. A pincért sem zavarja a váltás, éppen apró poharakat állít egymás mellé, azokba valami színtelen folyadékot tölt, fürgén visszacsavarja a kupakot, s a titkokkal megrakott tálca már indul is nem oly távoli célja felé.
– Egészségetekre! – mondja, majd sorban lerakja a megrendelők elé az apró, jéghideg üvegtöltényeket.
Bezzeg az én poharam még mindig üres.
De vissza a szőke lányhoz, akinek egy húga és egy nővére van, s az apjuk napra pontosan tíz éve hagyta el őket. Már nincs az élők sorában, de a család erről nem tud, azt hiszik, vígan éli napjait a tengerentúlon. A lány meséket ír, egészen jól rajzol, öt év múlva férjhez megy, és könyve is megjelenik majd. Még öt év, és tolókocsiban látom, próbálok az időben visszalapozni, de ő felkel, és a vécé felé indul. Míg vissza nem tér, az újonnan érkezett társaságot bámulom, nincs rajtuk semmi különös, ilyenkor zár be a Márai utcában a söröző, onnét jöttek, hogy csökkeni nem akaró szomjukra gyógyírt keressenek.
Kérte valaki, hogy ismét valami jó kis dzsessz szóljon? Csak hangosan gondolkodom, fel sem tűnök amúgy senkinek, átnéznek rajtam, mint a kirakatüvegen. A pincér még mindig nem ér rá, hogy engem is kiszolgáljon, látom, hogy a fia sorsa aggasztja, akit eltanácsoltak az egyetemről, és most hazajött, hogy itt találjon munkát. Az apja a foglalkozásából adódóan rengeteg embert ismer, most próbál néhányukkal beszélni, érdeklődik itt-ott, ha egy kis ideje van, kimegy az ajtó elé telefonálni, de egyelőre semmilyen ajánlat nem akadt.
Visszajött a szőkeség, ám a kis csapat szedelőzködik, helyüket az imént érkezettek közül foglalják el négyen. Az egyikük szenvedélyes motoros, másfél év múlva kicsúszik majd egy kanyarban, és…
A pincér egy alacsony, teltkarcsú lánnyal beszélget, fél éve már láttam itt a hölgyet, most ha nem akarom is megtudom, hogy énekesnő, nyugatra jár vendéglátózni, tegnap jöttek haza az együttesével, persze panaszkodik a srácokra, mert nem becsülik meg, csúnyán beszélnek vele, volt, hogy átverték már a gázsival, azon gondolkodik, kilép a bandából, nem bírja tovább cérnával.
Velem az a helyzet, hogy ha a falat kezdem bámulni, ott se csupán a puszta felületet látom, hanem azt, hogy három hónap múlva újra ki lesz festve a helyiség, kellemes zöld színt kap, rá fél évre a felettünk lévő helyiségben megreped egy vízvezeték, és foltos szalamandrának néz majd ki szeretett Ittrium Bárunk.
Egy pillanatra idenézett a pincér, én azonnal a poharamra mutattam, de vagy nem látta, vagy nem akarta látni. Tudom jól, hogy a fia jár az eszében, de azért mégiscsak szokatlan, hogy szomjazni hagyja a vendéget. Bezzeg a régi szép időkben, amikor én fizettem az ő szilvapálinkáit is, jobban odafigyelt rám. Persze, azok más idők voltak. Tombolt a nyár, a Bár előtti tér tele volt asztalokkal és székekkel, az égi mester két marokkal szórta ránk az aranyport, bújtunk a zöld napernyők alá, és hideg, habzó italokkal öntöztük szomjúságtól cserepes torkunk iszonyú mélységeit. Köztünk volt még Világjáró, aki rettenetesen trágárul beszélt, és mindenkit megszólt a társaságban, de nem törődtünk az apró részletekkel, lestük minden szavát, mint és hogyan volt Tibetben, Dél-Amerikában vagy épp a fjordokon. Belőle is csak egy fénykép maradt a Bár falán. Hasonlóképpen, mint Hajósból, Domiból és Cimbiből, a régi cimborákból, akikkel annyi, de annyi éjszakát dumáltunk át a rock and roll, a cigarettafüst és a bódultságot rejtő poharak között. Gyertyájuk ellobbant, ki tudja, merre járnak égi útjaikon.
És ekkor megjön Bringa, kerékpárját gondosan betolja a szomszéd helyiségbe, ott háromszorosan lelakatolja, mert féltett kincsét ellopták már néhányszor az Ittrium Bár elől. Haja csapzott, szeme csillog, izzadságszaga messziről érződik. Mindjárt elmeséli majd, merre járt, hány kilométert tekert le, és ha nem nevetne fel minden egyes mondata után, még elviselhető is lenne. De ez az állandósult heherészés nagyon idegesítő. Egy hatalmas céget vezet a határon túl, ezt most itt meg nem mondaná róla senki. Felül a bárszékre, és mondja, mondja, mintha fizetnék érte, én meg nézem, és látom az életét, azt, hogy amerre jár, mindent lefényképez, aztán mutogatja a fotókat, és harsányan mesél. Az édesanyja volt ilyen nyíltszívű, életet habzsoló ember, szófukar apjától nem sok mindent örökölt. Furcsa a sors, a kerékpárját ellopják még majd párszor, hiába láncolja le őket gondosan, hiába tesz beléjük digitális nyomkövetőt, ez valami karmikus katyvasz lehet, azt hiszem, mint ahogy az is, hogy anyagi gondjai nem lesznek soha, bár egyszer a távolabbi jövőben tűz üt ki majd a házukban, de emberi életben nem esik kár. Látom ősz hajjal, ahogy mesét olvas két lányunokájának, aztán elfordítom róla a tekintetem, mert záróra van, holnap munkanap, csak néhányan maradnak. A pincér bezárta az ajtót, szeretne időben ágyba kerülni, mert holnap utazik. Látom, hogy egy wellness szálloda medencéjében áztatja magát, megszárad, telefonál, aztán megint fürdőzik, és persze lesz, lesz munkája a fiának, és meg is fogja becsülni azt, értelmes gyerek.
Bringa közben mondja, jókat nevet saját szellemesnek vélt szólamain. A pincér mosogat, elkészíti a zárást, egy-egy félmondatot odavet, ügyesen témát vált, ha biciklis barátunk agya megakad egy ronggyá beszélt téma körül, ásít, összeszedi a hamutartókat, miközben cseppet sem hízelgő véleményét nem rejti véka alá a dohányosokról.
A dzsessz még mindig szól, most veszem észre, hogy most már egészen halkan búg, azt hiszem így is kellett volna lennie egész nap. Majdnem éjfélre jár, az utolsó vendégek is kilépnek lassan az éjszakába, hangosan csattan a zár és csilingel a kulcscsomó utánuk. A poharam üresen maradt, integetek a pincérnek, de rám se hederít, mintha azt mondaná, záróra után még a törzsvendégek sem kaphatnak italt. Lehet, hogy megbántottam valamivel, holnap majd tisztázzuk, most már ideje lesz nekem is hazamennem.
Az ajtó előtt hosszan megállok, mintha meggondolnám magam a távozást illetően, vagy csak azon töprengenék, nem felejtettem-e itt valamit. Várok valami gúnyos megjegyzést a hátam mögül, amit azelőtt olyan sokszor megkaptam már, de nem jön egy árva viszlát sem.
És akkor megint az van, hogy nem tudok kimenni, mert nem mozdul a kilincs, nem fordul a kulcs. Hogy megint elfelejtettem, hogy nincs hova hazamennem. A dolgokba beletörődve visszalépek a falra ragasztott fényképre, ahol nem aggaszt, hogy meddig kell még várnom, ahol a mosoly sohasem hervad le arcomról, ahol örökké süt rám a nap.

Z. Németh István

.

.

.

.

.

.