A hét verse

Bettes István
Kövér füvön?

Fordul és szól:
Min dolgozol?
Min dolgoznék?
Gondolkodom.

Toldozgatom-
Foldozgatom
Egem mérem
Boltozatom.

Nem értem
E súlyos kontót
Ki passzolta
Le a földre?

Estebédre – délidőben
Én fizessem
Mindörökre?

Változnék inkább
Ökörré!
Kövér füvön legelésznék
Delelőben eget néznék
S felkérődznék
Néhány verset.

Bettes István

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mórotz Krisztina
sört adj lóri szólt bukowski

bukowski most ne rejszolj csomagod jött
a postás röhögve kezembe nyomott valamit
tényleg ráélveztem egy lucskos pinára de honnan
túl hangosan csinálod öreg végy vissza add
a csomagot beste kölök ordítottam rá
nyomtatásban megjelent versek voltak benne
a verseim
az én verseim
az elsők érted az első fecskék kis sárga
összefűzött füzetek az elsők érted gyere
vissza kölök adok neked belőle örömömben
elbotlottam a könyvek a kis százoldalas
füzetek a pocsolyába repültek mint száz
pityókás magát kellető
madár és boldogan nyúltam értük a pocsétába
istenem de boldog voltam a pocsétában
a varacskos disznó hozzám képest vedlett
szopós malaccá hm később írtam
négyszázötvenet

(eszembe jutottak borzalmas verseim
mikor az ötven seggében több száz dollárral
és nagypofával jártam) mennyi száz dollár valaki
számolja ki nem akarok baromságot írni
ma szeretem magam negyven múltam

június volt és sütött a nap érted sütött a nap
és én a napos oldalon repültem akár egy részeg légy
kedvenc csehóm felé az öreg koldusnak adtam
negyed dollárt csak ennyi volt nálam és egy ceruzacsonk
a csontomban húsz év fázása meg az amikor bezárkóztam
a púpos nővel a könyvtárba időnként meghúztam csúnyácska
seggét de akkor ez volt csak és hátsóállású pina, vékony mint
a fokhagyma gerezdje és száraz mint a sivatag bőven öntöztem és igen
a fájó tökeimmel kiolvastam az összes könyvet hogy
aztán egy nagyot legyintsek és lefingottam sekszpírt
süt a nap ma jegyezd fel június hetedike az első könyvem és
egy gyermekdalt dúdoltam répa retek mogyoró és rengeteg
asszociáció ja

lefingottam sekszpírt pót az edgart hazavittem klotyópapírnak
lapjai finom puhák nem érdesek de ma
süt a nap érted süt a nap átkozottul nem érted mit jelent a
süt a nap azt mondod ez szóismétlés de az egész élet szóismétlés
elhibázott mondatok tengere süt a nap a parti jegenyére ordítottam rá
egy méry poppins szerű nőre azt hitte tán
hogy az utca közepén
uramisten költő lettem még hangosabban költő lettem ennél
hangosabban kell költő vagyok
lecsillapodva sem tértem magamhoz

mondom

futottam a csehóba házikabátban
foszlott zsebben ceruzacsonk
a sarkon koldus
negyeddolláros
hátamon tigris
agyam rögzítette képek
a lámpa pirosra váltott
pipacsra
the flower
virágok
fények
lágyak
nevetések
mire zöld lett
kinőtt a gyep
a fű
a zsenge függőleges
na az a fű
képzavar
jó seggű csaj halad arra
eufória
nem
vagyok
normális
fék csikorog
a ford majdnem
de csak majdnem
boldog vagyok

lóri a csapos hallgatott lesz még versed
de a sört a barna habzót
a még több sört a még több habzót
a sört berúgásig kifulladásig én állom nyugi a kurvát is
ingyen kapod megdolgoztál érte mondta szárazon
este volt mire hazakecmeregtem magyar dalt énekeltem
gólya volt benne véres lábú amit egy török kölök megvágott
lóri a csapos bekötötte gólya gólya gilice
mitől véres a lábad
asszem ezt hallottam a kocsmában

lúcia így hívták a prostit akit részegen megláttam lóri
kerítette valahonnan ott állt a semmiből jött kurva
akiről nem tudtam hogy kurva mert a sör tisztára mosta
azt hittem köd van és lúcia szende szűz tényleg azt
hittem szende szűz lúcia morogtam zsidó kurva aki
fekete hajú de lehet hogy olasz mellettem kopogott
a cipősarka az utca macskakövén
nem is volt macskakő majd megnézem holnap futott át egy
kósza gondolat a söré persze lúcia szép volt bővérű jópinájú úgy
kezeltem mintha szent grál lenne a lába között
lassan csordult belőle a mag a fehér combján nem akarok
dicsekedni de jól csináltam egy baj volt hogy elaludtam
szarvashiba
mert a kis lúcia aki
a ruháimat összehajtogatta
meglovasította a képeim
(semmit nem értek)
elvitte a molyos kabátom
molyos kabátomból
tizenkét versemet
megette az uborkás szendvicset
de az első könyveimhez nem nyúlt mind a százat otthagyta
de a tizenkét versem a tizenkét képzavaros versem elvitte
miért kellett neki asszonáncok sem voltak benne
csak bukowski volt benne vagyis én
intellektuális kurva a zsebemben lévő ceruzacsonkot ellopta
ez már pofátlanság
jött lúcia a semmiből tegnap macskaköveken
a neve fényt jelent
a cipője sarka kopogott zsidó volt fekete és enyves a keze
ó én marha
írtam róla egy verset
tíz perc alatt kész lett
a szösszenet
a címe az volt
a kurvának aki ellopta a verseimet

Mórotz Krisztina

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Varga Imre

Ál(om)szonettek

41.

Nemcsak peremére,
mélyébe is tágul.
Minden leendőnek
eredő magvául.

Önmagát érintve,
az lesz, ki volt mindig.
Belsejét megnyitva
elnyeli a kintit.

*

Csengőm kelyhéből
egy rézpille cikkan ki
a havazásba.

*

Hó lombú ágak
Szavakba lejtő fasor
Túlba ves(s)ző verspont

 

42.

Meseképek síkjuktól
teret-időt kapnak.
Mélysége lesz az arcnak
égboltja a napnak.

Kőbálványból a lelkes.
A patak s tűz: dallam.
Átlüktetnek szavaink
fákban és falakban.

*

Griffmadár vitt fel.
Reggel a párnámon, ni,
fehér tollpihék!

*

Ajándék ez is.
Attól, ki kapja – annak
aki szívből ad.

 

46.

Ami szemnek látható:
tükörkép, hasonmás.
Tárgy megtermi hűlt helyét,
üresség a formát.

Csak az elvont a való:
minden kép eszménye.
Mint a trójai faló –
titka az esélye.

*

Nem hívhatnak be,
mert nem vagy máshol. Itthon
lettél hazátlan.

*

Fehér hajszálak.
A kezdet velem marad.
Odakint hó hull.

 

49.

Macska mellén a napok,
időből a bajsza.
Nem lehetsz más, aki vagy,
hasztalan a hajsza.

Ülj csak, beér a világ
(nyugalmat cselekszel).
A bensőd mozdul-kivár,
ne alkudj a testtel!

*

A kép szívedbe
leszáll hazátlanul is
otthonra leltél.

*

Üres lebegés.
Aki ebből s ebben él,
nem tudja nevét.

 

68.

A szélben imbolygó faág
eltörli bennem szép nevét,
s lehullva utolsókat ráng
tudatlan-zölden egy levél.

Mozdulatára rádermed,
míg bőrén percek percegnek,
benne a pontnyi szétterjed,
mélyébe hullva a csendnek.

Nyári esőben
a szikla is megéled.
Együtt lélegzünk.

Fövenyhullámok
csobognak egy kő körül
mozdulatlanul.

 

69.

Tizenéves sorsistennő.
Ül a buszban. Szőke végzet.
Ablakon át Budaörsöt,
belső szemmel csak őt nézed.

Érdes Érden a tekintet,
én a bentet, te a kintet
számolgatjuk, nézegetjük,
ettől fényesek a felhők.

Ami most vagyok:
köröttem erdő. A vad
belülről támad.

Éjszaka sétálsz.
Ütődve folyton széknek,
szavaknak, képnek.

Varga Imre

 

 

Luke Nelson

Mélység
– SF-monológ –

Ha ez az apokalipszis, akkor igen
rendezetten és komótosan zajlik.
Mikor a velünk született bizonyosságok
azonnal és véglegesen elenyésznek.
Az utakat nem töltik meg elhagyott
autók kígyózó sorai.

            Csak valami borzalmas történik.

Hangyák vándorolnak felfelé egy
hűtőberendezés repedt üvegén.
Guam déli csücskében az öregember
fejét óriási sáskák borítják.
Az egyik bogár agresszívan megmarkolja
és satuba fogja a másikat.

            Valami borzalmas történik.

A klasszikus végítélet-protokoll közben
ejthetünk néhány könnycseppet.
Míg a vér rászárad a külső vonalakra,
ahogy a festék csurog le egy kerítés oldalán.
Nyers, adrenalinnal telt, és oly
jellegzetesen „emberi”.

            Borzalmas dolog történik.

Megállás nélkül zuhognak a csipkeszélű,
hús-, csont- és bélcafatokból álló pelyhek.
A sötétség körbezár, lágyan gyűrűzve
a lekerekített sarkoknál.
A gyerekek nem tűnnek el csak úgy a
föld színéről, nem üres parkokban.

            Borzalmas, ami történik.

Édes a rothadás, mint egy tócsa multilé,
egy vidámpark szemetesének mélyén.
A hang olyan, mint mikor egy csavarvágó
lecsap egy réz mesterlakatot.
Látom, ahogy a figura akkurátusan
lenyisszantja a tengerimalac fejét.

            Valami történik.

Itt lent nem bölcs dolog az érzelmeinket
szabadjára engedni.
Veszedelmes lé csorog ki a számból,
ahogy a rágóim összeszorulnak.
Teljesen átváltoztat a csőben az
ész nélküli pánik.

            Megtörténik.

Az elme már nem tudja felfogni a
saját pusztulásának nagyságát.
A fügebábok csak a képzelettől
függő bábok, ugye.
Az ég szerelmére, nem én vagyok
itt a szörny.

            Mégis valami borzalmas történik.

H. Nagy Péter gyűjtése

H. Nagy Péter

 

 

 

 

 

 

 

 

Szászi Zoltán
Kubista gyász klasszikus zárszóval

háromszög arcú asszony
a család egy csorba kocka
pap kék torz kúpmetszet
lila és érdes fényű dombreszelék
harákoló kárhozat a szó
ellőtt párhuzamosok kiáltanak
nem találkozásért
mert aki síkba ért
már nem kiált
téglatestbe zárt alak
a halott apa a hideg gyermek
mind megállt mozgás
súlytalan esnek negatívvá
nem érthető mérce alá
zárja a föld a lég elől el
Isten origó
rendszerek gyújtója
aki nagy Ő betű
aki alt nulla kettő három kód
visszafelé futó idő egy lyukban
aktuális koordináták alatt
de sosem felel
(múlt mezőjén kentaur robog
lovas katonák múzsát gyúrnak
zubbonyon keresztes karszalagok
a pánok halotti dalt fújnak
az istenek hegye ködben
elromlottak a látási viszonyok)

Szászi Zoltán

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Z. Németh István
A költő álma

Mert csikorog az óramű,
akár az alvók foga,
s eltűnik a rettenetes darálóban
a vékony üvegtest.

Megíratlan versek,
mint elfoszlott plakátok,
cseresznyefán vöröslő
macskaszem.

Tört aranyban úszol,
milyen esetlenül
markolod a semmit,

amikor kipattan,
– akár egy botrány –
a fényes öröklét.

Z. Németh István

 

 

 

 

 

 

 

Juhász Katalin
Emlékkönyv

ültem a meredek lépcsőn
virágzott a bodzafa
orromat az égbe mártva
mindegy volt
hogyan tovább
sőt be kell vallanom
hogy ez idő tájt
létfilozófia híján
az ide-oda pattogó
labdát szívesebben néztem
mint magát a meccset
a sötét pedig egyszerre
taszított s nem eresztett
és kifejezetten
úgy fürkésztem minden arcot
mint aki tükröt keres
a felszálló kéményfüstben
ábrákat véltem látni
átjárt és vigasztalt
a szomszéd kamasz
ha épp egy erdő
közepén hittem magam
remegő madárkának
és fokozatosan
sűrűsödő képzeletem
lett a menedék
és nem sejtettem
hogy évek múlva
nagy üres foltokat
találok lelkemben
és a gyorsan ügető idő
mely az illatoknak sem kegyelmez
nem hagy szívecskéket
emlékkönyvemben

Juhász Katalin

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tóth László
Kisded értekezés a rossz versekről

Írtam egy rossz verset. Hogy mitől lett rossz, nem tudom, miként azt se, mitől lett volna jó, ha azt írtam volna. Valami nyilván nem volt benne a helyén, bár nem tudom, miért kellene a versben mindennek a helyén lennie, s főleg azt, hol a helye bárminek is a versben, legfeljebb csak, hogy valami hova kívánkozik benne. Főképpen hogy attól is lehet jó egy vers, épp attól, hogy valami nincs benne a helyén, hogy valami ne legyen a helyén benne, amitől a szóban forgó vers, s csakis attól, jó lesz. (Hogy az ártatlanság boldog napjai Vörösmarty eltépett szűzének gyönge öltönyén üssenek ki legott.)
A legegyszerűbb nyilván az volna, ha egyszerűen nem írnánk rossz verset. (De akkor hogyan írnánk, hogyan írhatnánk jót, ha nem tudnánk, az mihez képes jó. Megoldás lehet még, hogy ne mi írjuk a rossz verseket.)
S az is üdítő lehetne, ha nem is olvasnánk rossz verseket.
Csakhogy a rossz vers mindig váratlanul, alattomban csap le rád. Például olvasni kezdesz valamit, hisz a szerzője szerint – vagy egyszerűen csak puszta jóhiszeműségből – azt feltételeznéd, hogy most biztosan jó vers került eléd, s mire észbe kapnál, már késő… mintha hátulról sújtanának le rád (vagy gáncsot vetve neked nyúlsz ki tőle, mint a béka).
Lehet, puszta önvédelemből, nem is kellene verseket olvasnod, így a rosszaktól is bizonyosan megkímélhetnéd magad. Ha meg egyáltalán nem is írnál verset, bizonyos, hogy rossz se kerülne ki a kezed közül. (Vagy mégis?… sose tudhatod.) S akkor helyén lenne minden a világban? De mi van, ha akkor van minden a helyén körötted, ha valamiről úgy gondolod – bár sejtésed sincs, mi –, nincs a helyén versedben. Bár így lehet ezzel a többi rosszvers-költő is, köztük persze a jók is. Amiből az is következik, hogy a rossz versek úgy törnek rád, mint a váratlan katasztrófák. Kiszámíthatatlanul, azaz – elkerülhetetlenek. Egyvalamiben reménykedhetünk csak: hogy túléljük őket.
S abban is persze, hogy nem a rossz verseink élnek túl bennünket. Vagy ha mégis, hát abban, létük nélkül nem lehetne teljes a világ.

*

(Karvalycsőrükből pacsirtahang árad –
kiirtod-e őket,
ha kivágod a fákat?)

Tóth László

 

 

 

 

 

 

Nagy Hajnal Csilla

Sorbanállás

Ez a pillanat most nem az a pillanat
Hanem valamelyik másik
Nem tudom melyik az amelyik lenne ha nem ez lenne
Vagy hogy melyik így hogy nem az amelyik lenne ha az lenne

Nem azok az emberek állnak tíz méteres körzeten belül
Akik akkor állnának ha ők lennének azok
Vagyis akik most állnak itt
Azok állnak most itt

És ezzel nekem nincs mit kezdenem
Nincs mit mondanom róla
És nem tudom mi lenne amit mondanék
Ha azt mondanám róla amit mondanom lehet

Nem tehetek bele névmást
És nem is tudom melyiket tehetném ha tehetném
Hogy ha a tíz méteres sávnak lennének értelmezhető névmásai
Melyek lehetnének azok

Valahol ott vagyok benne
Igen ott kell lennem ha látom
Ha ennyi mindent látok az nem lehet
Hogy én nem vagyok ott

Benne ahol mindenki más is
Ebben a körülhatárolatlan térben
Ugyanazzal a lélegzetvétellel kommunikál
Egyetlen üvegbura alatt az egész világ

És vége lehetne igen lehetne vége is
Ha valahol kezdődnie is kellett
Ha valahol ez a mondat is elkezdődött
Akkor valahol máshol végződnie is kell

De konkrétumokat most nem jelenthetünk ki
Mert nincsenek is most konkrétumok
Az utcán egymásra kiabáló sofőrök most
Mégis közlés nélkül haladnak tovább

Eddig verssorokkal kommunikáltunk
Mintha lett volna bármi amit el kéne mondanunk
És most mozdulatlan bólintással vesszük tudomásul
Hogy a csend az új mértékegység

Nem mérünk vele semmit mégsem
Pedig mindenek mérésére alkalmas volna
Meg tudna határozni kezdetet és
Meg tudna határozni véget is

Ez a pillanat most nem az a pillanat
Ez a pillanat most éppen egy másik
Egy olyan másik amelyik semmilyen egyikhez képest sem
Határozódhat meg viszont

Nem marad más hátra csak a hallgatás
A mély és bölcs és egyedüli létező
Nem marad más hátra csak a minden
Az egyetlen lélegzetvétel közös üvegburánk alatt.

 

Nagy Hajnal Csilla (Szőllőssy Balázs felvétele)