Kritikus

HANGOS REGÉNY

Balla D. Károj*
Közelebb kerültem a Holdhoz

Friss-ropogós bennfentes információ: készül az Utas és holdvilág első ukrán fordítása, kiadása. Ezt onnan tudom, hogy egy Kijev székhejű országos könyvkiadó ungvári részlegének az igazgatója Évát kérte meg az elkészült próbafordítás lektorálására. A Vinnyicában élő, magyar nevű, de ukrán ajkú fiatal interpretátor, egyaránt otthonosan mozogva mindkét nyelvben, tökéletesen adta vissza Szerb Antal szövegének nemcsak a jelentését, hanem hangulatát, ízét-zamatát is – állapította meg Éva, így lelkesen ajánlotta kiadásra a Подорожній і місячне сяйво című regényt.
…Lassan húsz éve annak, hogy webnaplómban rögzítettem: az Utas az egyetlen ojan kedves könyvem, amejet mindig az ungvári közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle saját példányom. Ezt úgy ötévente mindig meg is tettem, nagyjából ijen időközönként ébredt fel bennem az olthatatlan vágy, hogy újra elolvassam.
A hiányt eleinte bosszantónak tartottam, mert akkoriban gyakran adódott úgy, hogy ezt, éppen ezt, és csakis ezt a könyvet szerettem volna felütni, talán hogy idézzek belőle valamit, vagy hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy olasz város és valamejik szereplő együtt előforduló nevére (például Gubbio és Pater Severinus) – ennyi is elég, hogy felidéződjön bennem az a hangulat, amejet első olvasásakor éreztem. Ugyanakkor, nem lévén romantikus alkat, picit mindig szégyelltem ezt a visszarévedést (Nosztalgia ellen nincs orvosság), holott úgy véltem, a regény főszereplőjével ellentétben nem a magam ifjúságába vágyódom vissza, dehogy, inkább csak azt vizsgálom, ugyanaz idéződik-e fel bennem újra és újra, mint amit hajdanán, az első beavatáskor éreztem, gondoltam. És legtöbbször elégedetten csuktam be a könyvet: régi hangulatom kiválóan reprodukálódik, mi több: élet és halál dolgairól sem gondolkodom másként, mint huszonévesen. Erről önmagamat meggyőzni semmi sem segített jobban, mint bojongani egy keveset e különös regényvilág sikátoraiban.
Bár szovjet egyetemistához és megrögzött materialistához ez egyáltalán nem volt illendő, akkoriban, inkább csak kíváncsiságból, mégis meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas és holdvilág, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény ehhez nagyon kapóra jött, szinte a heideggeri halál-felfogás irodalmi igazolásának tűnt számomra. A saját halált úgy értelmezni, mint szexuális élményt okozó beteljesülést, persze csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban lehetséges – ám én nem ijen világban éltem, éppen fizikát hallgattam az ungvári egyetemen, büszke voltam tudományos világképemre és fel nem cseréltem volna a dialektikát semmi másra. A regényben bemutatott, az etruszkok vallására visszavezetett erotikus halálnak mint valami visszaszületésnek az értelmezése ennek alapvetően ellentmondott. Talán épp ezért zaklatott fel. Illetve, ezen is túlmenően, kibillentett biztonságomból. A regény oj erős hatással volt rám, hogy beavatkozott valóságérzékelésembe. Halovány, de nyugtalanító árnyat vetett az anyagelvűség masszív kőfalára.
Szerb Antal úgy lengette meg előttem a transzcendens létezés könnyű fátylát, hogy rádöbbenjek: a valóság megismerésénél engem már jobban izgat a megismerési fojamat, és ennél is jobban a megismerő szubjektum, jelesül én magam. Meg kellett értenem, hogy az objektív valóság ugyan nagy valószínűséggel tőlem függetlenül is létezik, de erről a valóságról nekem kizárólag szubjektív tapasztalataim lehetnek. És bár igaz, hogy egyfelől a valóság gazdagabb a tapasztalásnál, ám másfelől az én tapasztalásom messze túlmutat a puszta valóságon, mert kiegészül érzelemmel, dús képzetekkel, végtelen fantáziával, tudat alatti és fölötti titkos rétegekkel. A világot tudni szükséges, de lapos ismeret. A világról gondolkozni és saját énünket kivetítetni rá: sokkal izgalmasabb kaland.
Nem sokkal azután, hogy internetes naplómban (akkor még nem hívtuk blognak), beszámoltam arról: az Utas az egyetlen könyv, amit ötévente ki kell kölcsönöznöm a könyvtárból, váratlan ajándékot kaptam. Székesfehérvári irodalmi találkozóra voltunk hivatalosak, és a megyei könyvtár igazgatója, weboldalam rendszeres olvasója, kezembe nyomta Szerb Antal regényének egy antikvár példányát. Nem tűrhette, hogy hiányát szenvedjem ennek a nemes műnek. Nagyon megörültem neki – de alig pár nap múlva már ki is adtam a kezemből. Tinédzser lányom nyaralni indult és olvasnivalót kért az útra. Dilemmáztam, megállna-e velem szemben a kiskorú veszéjeztetése vád a neki ajánlott olvasmány okán.
Van egy fotóm az utazásáról: vonaton ül, vagyis, dehogy: kicsit hippis szerelésben fekszik az ülésen, lábát lehetetlen pózban tartja magasba, kezében a könyv. Azt hiszem, beavatódott; meg azt is sejtem, mást és máshogy értett meg belőle, amikor másfél évtizeddel később Budapesten a mű színházi adaptációját nemrégiben megnézte.
Más okból, de részben én is újraértelmezésre kényszerültem. Pár hete került számítógépemre a regény hangoskönyv-változata Kulka János előadásában.
Előadásában, írom, pedig voltaképp felolvasásról van szó. Illetve valahol a kettő között… Ha előadás, akkor csak nagyon finoman, óvatosan dramatizált; ha felolvasás, akkor viszont rendkívül érzékeny, színes, árnyalt, plasztikus, szuggesztív. Bár tudható, hogy Kulka előtt ott a könyv, mégis belülről mondja a szöveget. És úristen, micsoda szöveget!
Talán hihető, hogy a sokszori újraolvasás során ez a textus eléggé belém ivódott. Ismerem a cselekmény minden fordulatát, akár előre mondhattam volna egy-egy párbeszédet vagy aforisztikus megállapítás. De nem tettem. Ámulva hallgattam. Mert más volt. Ugyanaz a dallam, amit magamban dúdolok negyven éve, most a sajátomnál hitelesebb hangon szólalt meg. Egyszerre volt felkavaró, megható – és végletekig megnyugtató. Amit eddig valahogy a magánügyemként kezeltem, az kilépett a privát értelmezési szférámból. Ha olvasok, az csak rám tartozik. Nem érint senkit. De ha médium áll a szöveg és énközém, megváltozik a hejzet. És ha a médium hiteles, szuggesztív, ha hozzáteszi saját szeméjiségét, akkor az aktust körbeduruzsolják a dimenziók. A narratíva közvetítettsége beemeli a kontextusba a referenciák univerzalitását – mondanák a posztmodern hermeneuták.
Soha nem habzsoltam a könyveket, mindig is lassú olvasó voltam, meg-megálltam a mondatok után, gyakran visszalapoztam. Megízleltem minden kifejező megfogalmazást, izgalmas szintagmát, elegáns mondatszerkezetet. Egy napra néhány oldal nekem mindig bőven elég volt, miért is legyek mohó, inkább elnyújtom az élvezetet. Nagyon jó kinyitni egy könyvet, de még jobb sűrűn bezárni és pár napig csak tűnődni azon, mit is, hogyan is, miért is. Persze, izgat, hogy mi lesz a fojtatás – de az sokkal jobban, hogy mit tesz velem egy-egy dózis irodalom. Kevesebbet olvasni, de többet építkezni belőle. Utoljára évi egy könyv volt az olvasói penzumom. És most még javítani tudtam hatásfokomon. Az idén Kulka Jánoshoz csupán kilenc órára szegődtem el utasnak, mégis sokkal közelebb kerültem a Holdhoz.

* a szerző újabb műveiben j-t használ az ly hején, beleértve nevét is

Balla D. Károj

.

.

.

.

.

.

.

.

KÖNYV

Hizsnyai Zoltán
„…ahol mindenki idegen”

Gondolatfoszlányok Barak László Madách-díjas verseskönyvéről

Ha Barak László költészetéről esik szó, szinte már kötelező szóba hozni verseinek közéletiségét. Lám, ezt a kötelezettséget máris letudtam, szóba hoztam én is. Bocsánat.
(Egyébként azért szabadkozom ilyen szarkazmusba mártott álságossággal, mert líráról értekezve a kordivat szerint nem számít éppen valami elegánsnak a közéletiség. Még kiindulópontként, a verstest vázaként sem. Az antikvitásban még egyáltalán nem így gondolták.)
Ennek a közéletiségnek a mibenlétéről és főleg kiterjedéséről, az általános emberi dimenziók, sőt a végső kérdések felé való tovagyűrűzéséről azonban, amennyire látom, nemigen elmélkednek az ítészek. Mintha Barak László kétségtelenül rögvalóságból sarjadó témái önmaguk levében rotyognának versei olvasztótégelyében, és nem nyitnának kapukat akár még az ontológiai szemlélet felé is. Pedig. De ne szaladjunk előre.
Lássuk először is a mibenlétet.
Az ernyedt lírai széptevést, a mélység látszatával házaló ravasz dekorativitást, a szimpla energiátlanságból vagy a puszta enerváltságból fílinget eszkábáló középszerűséget a lelki finomsággal és a korszerűséggel azonosító lírai divatmodellek bűvköréből szemlélve Barak László költészete kétségtelenül túlságosan konkrét, zabolátlan és földhözragadt. Szinte már zsurnalisztikus. Beszólogatós, szabad szájú, mint a publicisztikája. (Ezt csak amúgy a margóra jegyzem meg, nekem ugyanis – habár költői alkatunk diametrálisan különbözik – egyáltalán nem esik nehezemre máshonnan szemlélni.)
Szögezzük le először is, a miheztartás végett, hogy Barak verseinek néha valóban igencsak csípős szóhasználatba ágyazott közéletisége azért soha nem vesz olyan radikális irányt, mint az például Petőfinél, Adynál vagy Petri Györgynél nemegyszer tapasztalható. Ő például Petőfivel ellentétben soha nem buzdít akasztásra: „Mindenkinek barátság, kegyelem, / Csak a királyoknak nem, sohasem! / Lantom s kardom kezembül eldobom, / A hóhérságot majd én folytatom, / Ha kívülem rá ember nem akad – / Akasszátok föl a királyokat!” A regnáló miniszterelnököt se ő nevezi „bolond”-nak és „rongy”-nak valamely költeményében: „…szeressétek, / Őt is, a vad, geszti bolondot, / A gyujtogató, csóvás embert, / Úrnak, magyarnak egyként rongyot”, hanem Ady a Rohanunk a forradalomba című versében, gróf Tisza Istvánra téve ekként a maga korában még teljesen egyértelmű célzást. És nem ő indítja így a Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére című erősen rendhagyó sírverset se: „Felfordult a ferdeajkú vén trotty”, hanem a huszadik századi magyar bölcseleti líra kimagasló alakjaként számon tartott Petri György, aki halhatatlan opusát ráadásul nem restelli így befejezni: „Nem veszi elő többé / a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit”.
Barak László lírájának közéleti radikalizmusa ezekhez képest, ugye, kismiska. Ami azt illeti, verseiben tartalmilag az égvilágon semmi radikalizmus sincs, a kifejezésmód tekintetében se vádolható ezzel (már ha valakinek netán ilyetén irányból támadna kedve vádolni), a zaftosabb obszcenitásokat inkább kerüli, sőt, a trágárságot illetően még a publicisztikájában se merészkedik olyan messzire, mint némely keresztény-konzervatív „belhoni” véleményformálók. Utóbbi műfajban azonban pengeéles megfogalmazásai miatt kétségtelenül így is nyugtalanítóan kirí a prűdségéről és tompaságáról híres szlovmagy hírlapi szöveghalmazból (bár szerencsére vannak már követői).
És van itt még egy elgondolkodtató furcsaság: Barak László a verseiben (a közhiedelemmel és a fentebb megidézett klasszikusokkal ellentétben) közvetlenül soha nem politizál. Az áthallásokkal kalkulál ugyan, viszont, jó érzékkel, nem csúszkál át a direktbe. Sűrű szövésű, a személyes érintettség szemérmes kifejezésétől sem ódzkodó, de egzisztencialista szemléletmódba ágyazott lírai közéletiségének mindig van egy (vagy több) társadalomfilozófiai rétege.
És amire a sokszor igen gazdag rétegezettség mellett közéletiségének mibenlétével kapcsolatban a legfontosabb felhívni a figyelmet, az Barak László mindent átható humanizmusa: részvéte, féltő együttérzése, empátiája minden veszélyeztetett egzisztenciára kiterjed, a bűnösökre ugyanúgy, mint az áldozatokra. Bizonyos fokig még a legsötétebb, legvéresebb kezű bűnözők emberi méltóságára is tekintettel tud lenni, mindenesetre nem tuszkolja át őket az animálisba, hogy a Gonosz helyét egy magasztosabbnak láttatott emberiesség ideáján kívül jelölje ki. Az állatiasság szerinte nyilvánvalóan emberi tulajdonság, állatnak nincs és nem is lehet hozzá köze. (Retúr a pokolba) Ahogyan új, Én nem menni lakni külföld című verseskötetének záróversében fogalmaz:

én lenni emberbőr-kötésben
ördög/angyal
angyal/ördög

(én?)

Mindezek után joggal merül fel a kérdés: de akkor hol is van itt a rögvalóság? Versei végkifejletében már sehol. Barak soha nem ragad bele a valóság rögösebb részébe. Legfeljebb a dobbantáshoz, az elrugaszkodáshoz veszi igénybe azt, lírai énje nézőpontját azonban olyan magasan választja meg, ahonnan láthatók és láttathatók a nagyobb léptékű mintázatok is. Minél röghöz kötöttebb, profánabb az alaptémája, annál nagyobbat emel rajta. Soha nem a téma húzza le magához, ő emeli azt át az általánosba, a felülnézetibe, és amikor az ihlet engedi: az egyetemesbe.
Én nem menni lakni külföld című versgyűjteménye – számos kötetéhez, például a fentebb már szóba hozott Retúr…-hoz hasonlóan – egyetlen nagy kompozíció. Témája az idegenség, az elidegenedettség és az elotthontalanodás. Konkrétabban az egymás számára idegen világnézetek, etnikumok és kultúrák találkozása és az otthon otthonossága és idegensége. Kibontom: az otthonainkban megjelenő idegenség, ha kisebbségként jelenik meg, fóbiát, gyűlöletet, majd agresszivitást generál, ha pedig többségi presszióként érvényesül, elidegenedettséghez vezet – vagy akár az otthon (az otthonosságérzet) elvesztését is okozhatja. Ha az otthon kultúrája bármilyen szempontból is (vallási, nyelvi, politikai stb.) kisebbségbe kerül, és abba a többség beletenyerel, a kisebbségbe szorított egyén elidegenedik, otthontalanná, idegenné válik. Akár még önmaga számára is… – és nem csak akkor, ha (e)migrálni kényszerül. Tudjuk, a kényszerek halmozódása és a nyílt agresszió megjelenése végül sorstalansághoz vezet.
A könyvmű szövegeinek tagolása három plusz egy.
Az Otthonaink melege című ciklus – ahogy arra a kissé szarkasztikusan értendő cikluscím is utal – az otthon és az otthonosságérzet viszonylatainak gazdag, sokszínű taglalása, beleértve az ezekkel kapcsolatos egzisztenciális szkepszist, sőt az otthonosságérzet puszta jogosultságának megkérdőjelezését is. Idézem a ciklus (s egyszersmind a kötet) nyitóversének első négy és utolsó két sorát:

Szívesebben lakom itt.
Ahová nem kell megérkeznem,
mert el sem indul/hat/ok soha.

(…)

Úgy őriz ez a giccs,
mint vakvéletlen a gyantába dermedt rovart.

(…eszemben sincs elindulni)

A ciklus utolsó előtti versének már a címe is beszédes: A kívülálló. Ebben olvashatjuk:

Pedig, ami körülvesz,
ami az éterből rád zuhog,
nem más,
mint az örökös kívülálló
drogként sóvárgott izgalma.
Amit a kamu hit,
az öncsaló hitetlenség,
a szüntelen bűntudat vetít.

A Lektűr című cikluszáró vers valóságröge a szexus, pontosabban a szexuális fantázia, ám Barak az éhes vágyképzetekbe se ragad bele, hanem egészen váratlanul ontológiai töltetettel ruházza fel őket. Tudatos szerkesztésre és a téma igazán nagyívű megközelítésére utal, hogy az Otthonaink melegét – persze az ejakulációra ráakaszkodó primer értelmezést is játékban hagyva – a szerző ide futtatja ki:

Az sem mellékes igény,
hogy aztán úgy legyen képes elmenni,
mintha épp megérkezett volna.

Egyre többször agyal azon,
hogy eljöhet az idő,
amikor már csak úgy lesz majd képes megérkezni,
mintha éppen távozóban lenne.

A Fóbia című ciklusban a kisebbségként megjelenő idegenség kap szót – mindkét értelemben. Egyrészt az idegenek megjelenésére reagáló otthoniak viszolygással és félelemmel teli szavait halljuk, de Barak László hangján az ide vetődött idegen is megszólal, és felteszi a maga egzisztenciális kérdéseit.

Elindultál,
hogy öröklött imáidat
ne töltse meg többé vérrel senki?
Honnan tudtad volna, hogy vérben pancsol
minden Isten?

Elindultál,
hogy kiforgassanak,
mint egy lopott batyut?
Mint védtelenek beleit
egy tébolyult csatatéren?

Megváltás lehet
a pokol túloldala?
Ha már a kapujában
– a beléptetésnél! –
ellenségként motoznak meg?

(…)

Mégsem halhatsz bele végleg.
Akkor sem, amikor ujjaidat egyenként,
mintha mérgezett madarak tetemeit pakolnák tűzre,
gumikesztyűk nyomják
a testmeleg tintapárnába.

(Checking)

A fent idézett vers – és ez a Fóbia c. ciklus néhány más darabjára is érvényes – az egyébként valóban fontos (e)migránskérdést manipulációra felhasználó mai viszonyok között kétségtelenül olvasható politikai állásfoglalásként is. Pedig valójában csak társadalomkritika, vagy talán még az sem: egy, a humánetológia tárgykörébe tartozó jelenségcsoport művészi ábrázolása.
Csányi Vilmos Az emberi viselkedés evolúciója című tanulmányából idézek: „A csoportszelekciót az ember esetében valószínűleg a nyelv kialakulása tette lehetővé. A nyelv egyfajta izolációs tényezőként jelentkezett, csökkentette az egyes csoportok közötti kapcsolatot, a csoporttagok vándorlását a csoportok között” (…) „Ugyancsak ennek a fejlődésnek a következménye a csoportok közötti fokozódó ellenségesség kifejlődése. A nyelvi izoláció kialakította a csoporttudatot mint egyfajta új szociális tényezőt. Azok a csoportok jutottak a legjobb területekhez, amelyeknek tagjaiban a csoportösszetartás a legnagyobb volt.”
Az evolúciós továbblépést hajdan lehetővé tevő jelenség xenofóbia formájában még ma is létezik, és bár nem összeegyeztethető sem a kereszt(y)ény erkölccsel, sem a liberális eszmékkel, meglehetősen sok honfi- és nemzettársunk mind a mai napig természetes és jogos védekező reflexnek tartja. Ezért aztán, alátámasztandó a zsigeri késztetést – többnyire talán nem is egészen tudatosan – egyfajta etnikai alapú, kettős mércén alapuló morált alkalmaz. (Ha valami, akkor ez az igazi erkölcsi relativizmus, ez a gumiéthosz, amelyet mindig szabadon lehet az adott nemzettestre szabni.) Az ember fejlődéstörténetének egyik ősi stádiumába ragadtunk itt bele részlegesen, hiszen – Csányi Vilmost tovább idézve – „Az evolúció ezután különösen felgyorsult, kialakultak a modern ember tulajdonságai, és a kultúra kifejlődése révén újra megváltoztak a szelekciós feltételek, előtérbe került a csoportok közötti kooperáció, amelynek eredménye a civilizáció.”
Barak László mindezt nagyon jól tudja, és nem csak hogy tudatosan érzékeli, hanem magas hőfokon át is érzi.

Ennek a tudatosságnak a legmeggyőzőbb bizonyítéka az, hogy kötetének harmadik, Bárhol az ég alatt című ciklusában a helyzet fordítottját is rendkívül hitelesen ábrázolja. Amikor ő külföldön az idegen.

eiffel tornyában
jules verne (a restaurant)
kávé helyett
kényszerű ebéddel támadt ránk
(annyiba fájt
mint kéthavi fizetésem)
csillivilli volt a tetthely
hadseregnyi (bennszülöttnek tűnő) személyzettel
ijedtemben rendeltem hát
deux café helyett
szimpla marhasültet
meg halat
megsúgtam közben
ebéd után
csak vízre telik ám
így a vin français elmaradt

megegyeztünk akkor
a pénznyelő kalandról
otthon majd szó se essék
nehogy kőgazdagnak bélyegezzék
az embert
(mint iphone-ja miatt
a szakadt idegent szokás)

(A mi Párizsunk)

Vajon a beleérző képesség, az empatikus hajlam teszi lehetővé Barak számára az otthoni környezetében megjelenő idegenek helyzetének átélését, vagy végső soron inkább a nagyobb léptékű mintázatok tanulsága vezet az átélhető végkövetkeztetéshez, a békaperspektívából annyira idegennek érzékelt entitásokkal való alapvető hasonlóságok érzékeléséhez? Szerintem is-is. Merthogy a föntiekben leírt, a helyzet visszáját megmutató tapasztalatban nyilvánvalóan sokkal többünknek volt már része, mint amennyien a szolidaritás érzéséig képesek volnánk eljutni, vagyis a fordított élethelyzet megtapasztalása önmagában még nem feltétlenül jár azzal a felismeréssel, hogy az idegenségérzet lényegében ugyanazt műveli velünk idegenben, mint a nálunk megjelenő idegenekben:

megvolt még ugyan valahol a lelkünk
csakhogy mint akárhányszor otthon
végleg másként a feje tetején

(Arrival)

És az idegen státuszban létezőknek ebből a szorongással teli lelkiállapotából bomlik ki és gyűrűzik aztán messze a szociokulturális téridőn az utolsó ciklus egyetlen versében megfogalmazott életérzés és szemléletmód.
Az én? című hosszúvers Domonkos István Kormányeltörésben című kultikus költeményének parafrázisa. Domonkos a hajdani Jugoszlávia állampolgáraként (a vele együtt) idegenbe szakadt honfitársainak részleges nyelv-, kultúra- és sorsvesztését „énekli” meg tört magyarsággal előadott költői monológjában. Barak záróopusának beszélője ellenben leszögezi (ez a sor lett a kötetcím is!), hogy ő, bizony, nem megy már el lakni sehová.
Nem megy el, de otthon se marad. Mert annyira megcsömörlött már mindentől, hogy otthona se marad.

én nem gondolni nemzet
nem gondolni érték
úr
hatalom
attila
árpád
török uralom
habsburgok
szabadság/harc
trianon
marhavagon
én lenni kormányon törés
hasadék vitorlán
lenni szálka állam úr torkán
én leszarni szakramentumát

Ez már az a léthelyzet, amikor a sorozatos manipulációk miatti kiábrándultsága annyira elhatalmasodik az emberen, hogy se a nemzet, se a nemzeti kisebbség tagjaként, de még egyszerű állampolgárként se képes már megélni az együvé tartozás, a kölcsönös szolidaritás otthonosságát – amikor már otthon (szülőföldjén, kultúrájában, állampolgárként) is ő az idegen.

én szagolni rothadást évről-évre
én szorongatni magamat fonnyadó marokba
nem verni asztal
én verni dákó
nem mondani tuti
én elsírni magamnak gyávaság
én nem menni lakni külföld
nem érteni idegen beszéd
nem érteni himnusz
nem érteni kormány
nem érteni eltörés
agyamban lenni habverő

Nem talál hiteles, tartalmas emberi élettel kecsegtető támpontokat sehol és semmiben. Nincs értelme már elmenni se, mert úgy érzi, bárhova is menne, lényegében ugyanaz várná, ami otthon: az otthontalanság. Valamiképp mégis élni kell. A csapdahelyzetből nem lát a maga számára más menekülési útvonalat, csak azt, amely a szinte már vegetatív szintig süllyesztett konzumléthez vezet.

én termelni pénzmag
megunni szamár
lecserélni trabant
én akarni pejparipa béemvé kájzler
konzumálni barbibaba pörkölt hamburger valóvilág
én imádni család gyerekek unoka
szenvedni asszony fűnyírás vakondok
habzsolni kocsonya madártej
én leszarni kollektív gondok
én lenni fogyasztó
spájzolni befőtt
cseresznyék barackok almapaprika
én vitatkozni papagáj
mosni csőr mosni száj

A verscím – én? – még a kérdőjellel együtt is kicsit megtévesztő, mert nyilvánvalóan szerepversről van szó, amelyben az „egyszerű ember” kap szót. Már töri a nyelvet, hiszen a csoporttudat létrejöttét (lásd a fönti Csányi-idézetet) a nyelv kialakulása tette lehetővé; tehát ahogy a csoporttudat gyengül, a nyelv is egyre jobban megtörettetik. Idegenné válik, mint maga az ember.
De mit mond erről az otthontalanságról maga nevében a költő? Hát persze, mi mást is mondana: ezt az egész könyvet.
Mégis, mi az, ami a kötet többszöri elolvasása után is még mindig a fülemben cseng?
Vagy inkább így kérdezem: miért érzem magam annyira otthonosan Barak László otthontalanságában?

mert ahol mindenki idegen
mindenki otthon van

(Gyalog galopp-remake)

Ajánlom ezt a megrázó könyvecskét az úri olvasóközönség szíves figyelmébe – igen figyelmes olvasásra, lehetőleg kényelmes füles fotelban elterpeszkedve, az otthon melegében.

(Barak László: Én nem menni lakni külföld. Kalligram, 2017)

Hizsnyai Zoltán

.

.

.

.

.

.

.

SZÍNHÁZ

Rózsa Réka
Fellángolás
(Gondolatok a Nézőművészeti Főiskoláról)

Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című darabjának Czajlik József által rendezett szlovák adaptációja a feszélyezettség idegtépő érzéséből, valamint a tömegek autoritások előtti ösztönös, képmutató fejlehajtásából, álnok tiszteletadásából táplálkozik.
Az elején ez be is jön.
Nagyon.
Élőzene, izgalmas kosztümök, tűz körüli ritmikus, törzsi tánc és kiáltások, mindezek az összetevők együttesen: katartikus élmény.
Nemsokára jön a következő.

.

A három főszereplő: Alexander Bárta, Daniel Fischer és Robert Roth saját nevük alatt futnak, úgy látszik, nem titkolnak semmit…, most testszínű alsógatyában, a derekukra erősített felfelé meredő, hatalmas narancssárga műpéniszekkel járják körbe a nézőteret, mint átdöfni való vörös kendő után fújtató, feldúlt bikák.
A fesztelen derű egyszeriben úgy dermed feszültséggé, mint a fagyasztóba helyezett vaj. Többé senki sem nevet, senki nem olvadozik, a felhőtlen szórakozásnak hirtelen vége. S bár kínosan érzem magam, mikor Roth a narancssárga műfarkával végigsúrolja testem, miközben elmegy mellettem, és áldozatot keres – most épp ahhoz a férfihoz szól, aki egyedül maradt ülve a nézőtér közepén, a férfi ül tovább, mogorva képpel, talán éppen kicsit felháborodva azon, hogy zajgatják –, valahogy mégis tetszik az egész, élvezem, mert hirtelen úgy érzem, feltámadt bennem valami, vihar előtti légörvény kavarja fel a port az útról, és a szemembe fújja. Persze, legszívesebben én is ülve maradtam volna, amikor Roth azt kiáltotta: Álljanak fel! Mindenki felállt. Csaknem azonnal. Hallgattak a vezényszóra az okos barmok. Az egész nézőtér! És bár nehézkesen – az igazat megvallva, csak azért, hogy ne vegyenek észre –, én is felálltam a tömeggel, beálltam egynek a sok közé. Szerettem volna beleolvadni, eltűnni, csak nehogy kihívjanak, mert nem tudom a házi feladatot, képtelen lennék felmondani a szöveget, őszintén szólva, bele se néztem otthon a leckébe. Megfagy a vér az ereimben – és ezt az érzést igenis értékelem! Izgalmas volt ott állni, kínlódni, átélni a teljes idegfeszültség állapotát.
Elsőre, ugye, hiszen még mindig az elején tartunk…
És ez nemcsak hogy igen hatásos jelenet, hanem a személyiségemről alkotott elképzelést is alapjaiban rengette meg, tudatára ébredve saját kicsinyességemnek, közszerepléstől való undoromnak. Csinálják csak ők a cécót ott a túloldalon, engem ne oktassanak…! A végén pedig majd felkiáltok, hogy: Én néző akarok maradni!
De most, két ilyen erős indítólöket után úgy érzem, belebolondultam ebbe az eszement darabba, mint egy fiatal szerelmes, aki hirtelen lángra lobban, amikor távolról meglát egy napfénybe borult arcot!

.

…Aztán, ahogy közelebb jön, napfényes szerelmem arcába bámulok, keresem rajta a legeredetibb részletet, a legfontosabb vonást, beleveszek, hogy belekapaszkodjak, ahogy közeledik felém, és látom, hogy ami távolról borostának látszott az állán, az valójában pattanás… de a kis kamasz azért nem adja fel, még mutogatja kicsit magát, csakhogy folyton ugyanazzal az oldalával kérkedik. Itt-ott még bevillannak a színészek életéből vett anekdoták – kis csámcsognivaló; ebben a darabban viszont az ilyenfajta egyenes, őszinte kitárulkozás egyáltalán nem felesleges. Csakhogy egy ilyen erőteljes, fergeteges, majdhogynem buja bevezetés után mostanra már eljött az ideje annak, hogy kevesebbel érjünk el többet. Kicsit letisztázódni. Kitisztulni.
Mi is az, amiről itt tulajdonképpen szó van? Definiáljuk újra, fedezzük fel. Ha már elkezdtük, kergessük az őrületbe egymást!
A darab vérpezsdítő, provokatív jelenetekkel indít, melyek egy idő után önmaguk hatásvadász utánzataivá válnak, miközben én már csak arra bírok gondolni, nehogy a kedves színházcsináló urak megszólítsanak, és őszintén szólva a kínos pillanatok, amelyeket az elején eksztatikus, túlcsorduló feszengésben éltem meg, örömmámorba mártózva a művészet oltárán, a továbbiakban lassan elaprózódnak, és már egyre inkább csak önmagukért szólnak, önkényesek – ami meg azt az érzést kelti a nézőben, hogy sosem szólt rólu(n)k semmi sem, csak használati cikk(ek) voltunk mindig is.
A néző ezért egy idő után már nem interaktív részese a darabnak (mert érzelmileg nem rácsatlakozik, hanem eltávolodik a színészektől), hanem bábuja az őt markában tartó színésznek, aki csak arra használja őt, hogy saját magával henceghessen, sunyin odadörzsölje magát a néző lábához, a végén viszont, sajnos, nem mar bele, hanem unottan megugatja, és odébbáll. Közönyös marad velünk szemben, vagy ez a cinizmusa netán?
A csattanó súlya azért is vész el, mert nem tudjuk hol keresni a katarzist (azt, ami még a bevezető rész katarzisát is többszörösen túlszárnyalná), azt, amikor a legjobban fáj. Szerintem ennek a darab kétharmadában kéne bekövetkeznie, majdnem a vége előtt, amikor minden kicsúcsosodik, és egy pengeélen keringőzik a néző a színész őszinte, régi sebeket felszakító karjaiban, a feszültség a tetőfokára hág, a színész mégis kecsesen vezeti a feldúlt nézőt, aki retteg, izzad, megborzong, majd idegességében hangosan felkacag, mert nem tudja, most mi következik…
Felcsigázza érdeklődésemet ez a szerelmes, de nem tartogat számomra semmit, csak egy papír fecnit szorongat a kezében, amin ez áll: Sajnálom…, azt hiszem, mégsem szeretlek annyira, mint gondoltam.
Az első csók elcsattanása után egy kicsit többre vágyom, mint egy gyorsan lezavart orgazmusra.
A szerelem, a szerelmeskedés végül is az együttalkotás művészete.

Rózsa Réka

(Tasnádi István: Nézőművészeti Főiskola – Vysoká škola diváckeho umenia, Szlovák Nemzeti Színház, rendező: Czajlik József, fordító: Renata Deák, dramaturg: Forgács Miklós és Miro Dacho, díszlet: Fodor Viola, jelmez: Őry Katalin, zene: Lakatos Róbert és Daniel Fischer, koreográfus: Kántor Kata)

.

.

.

.

.

.

KÖNYV

Baka L. Patrik

Bűnregény-diagnosztika
Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni. Tanulmányok a kemény krimiről

„Van helye a popkultúrának is – hirdetjük irodalmi ízlésünk tágasságára büszkén. / De hol az a hely, az a viszonyítási rendszer, ahová a popkultúrát elhelyezhetjük? A popkulturális alkotások milyen értelmezői stratégiával közelíthetők meg – és egyáltalán van-e értelme megközelíteni őket? Miképp lehet felkészülni a popkulturális alkotások, különösen a bűnügyi regények elemzésére?” (5.) – teszi fel a zavarba ejtő kérdéseket monográfiája nyitányában Bánki Éva, majd nagyon óvatosan, a kutatási témájával szembeni kritikus önreflexióktól sem félve veszi sorra őket, s adja meg a választ. Bánki eltekint attól, hogy a populáris irodalom hálózatrendszerét adó egyéb zsánerek megközelítési pontjait sorra vegye, noha azt írja, „[a] magyar felsőoktatás, az irodalom- és kultúratudományi képzés egyelőre kevés támpontot ad az ilyen típusú megközelítéseknek.” (5.) Szerencsére ez utóbbi állítás egyre inkább érvényét veszíti, s bár irodalom- és kultúratudományunk – jelen esetben a kettő egymás mellett említése, mint azt szerzőnk is elköveti, fokozottan indokolt – még mindig kénytelen úgy felvezetni a populáris művek elemzésére koncentráló szakkönyveit, hogy felteszi a fenti kérdéseket, ezek azonban, tőlünk kissé nyugatabbra már rég megválaszolt talányok, s az egyes zsánerek értelmező szakirodalma könyvtárakat tölt meg.
H. Nagy Péter egy fontos könyvében mélyrehatóan értekezik a kánonok (sic!) státuszáról, egy olyan sci-fi regény apropóján, amely több kánon kritériumrendszerének is megfelel. A tanulmány egyik kiindulópontját tehát „a jelentéskánon (amely értéktulajdonításokat tartalmazó, identitáspolitikai eredetű kritériumkánon) és az alternatív kánon (művek, melyek a materiális kánonon belül a jelentéskánonon kívül esnek) konfliktusa képezi. Ezt a konfliktust (mint lehetséges szövegképző stratégiát) figyelemre méltóan viszik színre a spekulatív fikció egyes kiemelkedő alkotásai, amelyek elementáris módon szembesítenek a magas irodalom és a populáris regiszterek elválaszthatatlanságának tapasztalatával. Rámutatnak többek között arra, hogy az esztétikai kánon nem egyenértékű a kulturális elitizmussal (pl. az amerikai oktatási rendszer a modern népszerű kultúra és a technicizálódott elmélet kánonjára épül, ezzel szemben a nagy hagyomány elitista híveinek utóvédharca éppannyira kilátástalannak látszik, mint a megengedő sokféleség és az identitáspolitika szószólóinak ellenkánonokat gyártó igyekezete).” Ám a változás, az alternatív irodalom fókuszba jutása már idehaza is beindult, gondoljunk csak a Prae.hu könyvek vagy a Parazita-könyvek egy-egy darabjára, illetve az olyan szervezetek megalakulására, mint az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport, melyeket akár az egyes olvasáskutatások eredményei is inspirálhattak, ez utóbbiak ugyanis indokolttá, megalapozottá, sőt megkerülhetetlenné is teszik a popkultúrával való foglalkozást. Többek között ezt támasztja alá az a jelenség, hogy bár alternatív világok megteremtése által, időnként redukált nyelvi kóddal, de elsősorban a spekulatív fikciós irodalom az, amely a jelen társadalmát, annak válságát és kihívásait megragadni képes, s ami a leginkább magán viseli jelenünk lenyomatát. Ezen felül megihletője, esetleg alapanyaga is lehet más tudományterületeknek – ennek mintapéldája Tóth Csaba A sci-fi politológiája című munkája, amely az ELTE egyik legnépszerűbb kurzusából nőtt ki, ahol a szerző ismert spekulatív fikciós alkotások alternatív világainak társadalom- és rendszerkonstrukcióin prezentálta az egyes politikai struktúrákat. Innen nézve egyes zsánerek alapját képezhetik a tudománynépszerűsítésnek is – H. Nagy Péter fizikai, kémiai, biológiai jelenségek, s egyszersmind futurológiai ok-okozatiságok oktatási alapanyagaként is prezentálhatónak véli az egyes sci-fi műveket –, mely utóbbi révén az irodalom mint tantárgy az iskolai tárgyak hálózatában sokszor elszeparáltnak tűnő helyzetéből kulcspozícióba kerülhetne.
Bánki Éva munkája az itt jelzett keretbe illeszkedik, a klasszikus detektívregényekből kinövő hard-boiled thrillerek – más szóval „kemény krimik” – lehetséges elemzési stratégiáit kutatva. A hard-boiled-ok értelemszerűen magukénak tudják a krimik alapvető sémahármasát: a bűncselekményt, a körülmények fokozatos felderítését és a tettes néven nevezését, de egy újabb hármast is megalkotnak: a hatalom, az erőszak és a szex viszonyrendszerét, melyek az általuk felvázolt keretnek szinte mindig meghatározói. „A korszerű valóságábrázolás »terhét« a krimiirodalom örökölte, és az amerikai hard-boiled-szerzők, a skandináv krimiírók képesek is »tükröt tartani« korunk társadalmi valósága elé. Ma már jobbára a krimiszerzők képviselnek valamiféle 20–21. századi poszt-realizmust. És talán épp a bűnügyi regények társadalomábrázoló funkciójával is magyarázható, hogy miképp lehetnek épp krimiírók bizonyos kultúrák (skót, angol, svéd, stb.) híres reprezentánsai” (7.) – írja Bánki, majd kifejti, hogy a hard-boiled sajátosan redukált realista stílusban íródik, a szabad függő beszéd és a minimalizmus adta lehetőségeket aknázva ki, s a klasszikus bűnregényhez képest olyan sajátos tematikus újításokkal is operál, mint amilyenek a traumák, az elfojtás, az elnyomottság, az erőszak – különösen a családon belüli –, stb. A hard-boiled továbbá az egyik azon irodalmi irányzatok közül, amelyek a leginkább kötődnek a filmművészethez, így intermediális zsánerként is hivatkozhatunk rá.
A bűn nyelvét megtanulni két nagyobb fejezetre bomlik.
A bűnügyi regény és a nyugati elbeszélés címet viselő blokkban olyan nagyobb tanulmányok szerepelnek, amelyek a kemény krimi irodalomtörténeti kapcsolódásaira koncentrálnak, műfaji párhuzamokra s egyáltalán a műfajtörténetre, név és test e művekben betöltött meghatározó pozíciójára, s a kelet-európai hard-boiled opusok problematikája, hiánya is fókuszba kerül. Ebben az űrben kap helyet Tar Sándor Szürke galambja, melynek kulcs, vagy egykötetes-műfajpozícióját Bánki Éva monográfiája is nagyban megerősíti, elemzéseinek tekintélyes része ugyanis vissza-visszatér ehhez a műhöz. A szóban forgó szövegblokk folyamatos párbeszédet tart fenn Benyovszky Krisztián és Varga Bálint témában írt szakkönyveivel: sokszor azok súlypontjai apropóján fejti ki saját álláspontját, árnyalja azok megállapításait, vagy épp helyezkedik szembe velük.
A krimi kezdeteiről és zsánerközi kapcsolatairól értekezve a szerző kapcsolódásokat tár fel közte és a lovagregény között: nem elég, hogy mindkettő a populáris s az arisztokratikus, elitista regiszter között lebeg, de az általuk működtetett játszmák éppen annyira irodalmi sablonok, mint amennyire társadalmi minták is, sőt, a kóbor lovagok és a magándetektívek helyzete is hasonló: a társadalom szélére sodródott (anti)hős, kinek ténykedése mégis az egyedüli megoldás lehet. Mint megtudjuk, a krimi a bűnüldözéssel egyidős, noha térnyeréséhez a valóság árnyoldalai is hozzájárultak: a kicselezhetetlen Sherlock Holmes kalandjaira nem csak azok remekbeszabott, újító stílusa és témája okán volt szüksége (sic!) a viktoriánus társadalomnak, hanem azért is, mert kellett egy hős, aki a valóság sokszor csődöt mondott nyomozóin felülemelkedve az olyan sorozatgyilkosokat is el tudta volna kapni, mint Hasfelmetsző Jack. Amíg azonban a klasszikus krimik detektívjei, mint az emlegetett Holmes is, zavarba ejtően kiterjedt ok-okozati lánc mentén fejtik vissza az egyes bűncselekményeket – melyeket, tegyük hozzá, az esetek többségében nem egyszerűen a gyilkolási vágy vagy a téboly, de egyfajta racionalitás szül –, addig a hard-boiled-ok főhősei inkább beleérzéssel jutnak el a megoldáshoz. Hazai vonatkozásban a szerző kifejti, hogy csupán a hard-boiled az, aminek ténylegesen egy reprezentánsa fedezhető fel, posztmodern antidetektív-regény azonban több alkotó – pl. Darvasi, Lengyel, Tandori, stb. – tollából is fogant. Bánki Éva kitér Szerb, Kosztolányi, Rejtő és Móricz viszonyára is az általa taglalt zsánerrel, majd tárgyalja a szocializmus korának szerinte szigorúan idézőjeles „krimiíróit”, Mág Bertalant és Berkesi Andrást is. De amint írja, „[a] két világháború között Magyarországon játszódó igazi hard-boiled elbeszélés tulajdonképpen 2008-ban született meg” (33.), mégpedig Kondor Vilmos Budapest noirjával, ami a harmincas években játszódik, a magyar történelem válaszútjaira szőve rá cselekményét. Kondor regényeiben a nyugati hard-boiledra jellemző szexualitás helyett az identitás és az ideológiákhoz való idomulás lesz a bűn bölcsője.
Mint azonban azt fentebb már jeleztük, Bánki monográfiája mindenekelőtt Tar Sándor Szürke galambjára koncentrál, amely egyszerre örökli meg Móricz szövegeinek minimalizmusát, elliptikusságát és drámai sűrítéseit, de visszatükrözi a szocialista magyar krimik szexizmusát és társadalomképét is, a társadalomábrázolást pedig metafizikus elemekkel kombinálja. Felrúgja továbbá az összes korábban ismert tabut: szereplői közt homoszexuálisok, koldusok, szadisták és idegbetegek is felsorakoznak, sőt, a szétomló rendszer(váltás) után ábrázolása szerint csak a titkosszolgálatok, a bűnszövetkezetek, s a galambok révén osztott mérgezett halál maradnak. A Szürke galambot olvasva a bűn nyelvét tanuljuk meg, hiszen ebben a műben minden csupa jelkép és metafora, s a fel-felrémlő bibliai áthallások és kapcsolások paródiába taszítják a szent történeteket is. „A bűn nyelve egyféle bibliai nyelv, ellen-nyelv, azaz a bibliai történet rút – vagy, ha tetszik, szépséges – kiforgatása.” (44.) – írja Bánki Éva. A nevek álca volta a krimik sémahármasának harmadik darabját beteljesíthetetlenné teszi, hisz ahogy a kötet egy kritikusa írja: „a tettes jóformán megnevezhetetlen – még a megneveződésében is.”
A másik szövegcsoport, a Nézőpontok – értelmezések elemzések és kritikák csokra, mely a hard-boiled típusait prezentálja egy-egy alkotás apropóján, példát hozva a feminista és történelmi krimire, de a „keresztapa-sagákra” is. S hogy többek között mely művekről és mit is tudhatunk meg? Nina Stein Katalin leányai című regénye a történelmi krimi férfias szabályainak felforgatásán alapul, Liza Marklund és James Patterson Üdvözlet a gyilkostól című műve a gyilkosságot mint reprodukciót és korlátlan művészetet prezentálja, Faye Kellermann opusának, a Jupiter csontjainak alapvető kérdése az lesz, hogy „egy vallási szekta próbál meg tudományos műhelyként viselkedni – vagy a tudományos műhelyek azok, melyek hajlamosak szektaként működni?”, Steven Saylor kimagasló történelmi krimisorozata, a Gordianus-ciklus – más néven Roma Sub Rosa – pedig úgy szembesít szabadság és szolgaság árnyalataival, hogy faszegetései egyenesen a mi határainkat fenyegetik.
Bánki Éva A bűn nyelvét megtanulni című monográfiája újabb fontos eredménye az alternatív kánonok, ha úgy tetszik, a populáris irodalom magyar nyelvű recepciójának, s megkerülhetetlen kalauz a hard-boiled regények értelmezéséhez. S hogy az írásunk elején sorakozó kérdésekre választ is adjunk, térjünk vissza egy pillanatra a kemény krimik társadalmi érzékenységére és változatos problémafelvetésére, ami megnyitja az irodalomkritika kereteit a publicisztika lehetőségei felé. Hiszen – amint azt a szerző is írja – „[a] hard-boiledek tematikáját figyelembe véve ez is lehet a krimikritika egyik útja. Irodalom és társadalom viszonyát újra (vagy másképpen) problematizálni.” (9.)

Baka L. Patrik

.

.

.

.

.

.

.

FOTÓMŰVÉSZET

R. Nagy Krisztián
Elefánt a szobában
Természet és technológia Cédric Delsaux képein

Cédric Delsaux a kortárs francia fotóművészet neves alakja. Az ezredforduló előtt elsősorban reklámszöveg-íróként dolgozott, majd 2002-től fogva teljesen a fotózásnak szentelte magát. Igazi hírnevet 2005-ben a Star Wars on Earth c. képsorozata révén szerzett (2), és azóta a The Dark Lens c. kiállítása Párizsból Kínába is eljutott. Bár az említett 2002-es dátum óta hivatásos fotóművészként dolgozik, nem szakadt el teljesen a reklámszakmától, a Volkswagen Golf és a Crash test c. képeit (1) a Volkswagen számára készítette. (3) Ezek a képek azonban – a nyilvánvaló promóciós célokon kívül – metaforikus szinten erős társadalmi üzeneteket sugallnak, így művészfotóként kezelhetőek.
A Volkswagen Golf c. kép középpontja természetesen a promóció tárgya, a Volkswagen Golf. A centrális szerkezet jellemző a reklámképekre – a figyelmet minden elem a gépkocsi felé irányítja. Az elefántok a háttérben félkört alkotnak a jármű körül, az előtérben lévő kéz pedig egyszerűen felé mutat. Az autó a legvilágosabb eleme a képnek, tiszta, fehér, szinte fényforrásként tekinthetünk rá (nincs is nagyon saját árnyéka), már-már isteni mivoltú. A kép többi részéhez képest nyugodt, statikus, egy apró jelzése a dinamizmusnak az elfordult első kerék, amely a mozgás halvány emlékét idézi.

Cédric Delsaux: Volkswagen Golf

Az autó rendszámtábláján tisztán olvasható a Golf szó, egyértelműsítendő a kocsi típusát.
A képnek három egyéb eleme van, amely az autóhoz hasonlóan fehér színű, és mind az autó földöntúli mivoltának, „erejének” jelképes erősítése: az elefántok agyarai az erőt, szívósságot, megbízhatóságot, valamint az értéket jelzik; a fehér egér fürgeségre, mozgékonyságra utal; a benyúló kézen látható fehér zakó pedig egyszerre juttatja eszünkbe az eleganciát és az emberközeliséget (Volkswagen Golfban ülni majdhogynem olyan, mint egy elegáns zakót viselni).
A kép elemei sokféleképpen értelmezhetőek. Az elefántok jelképezhetik a tömeget, a népet, akinek az autó készült (a Volkswagen jelentése: a nép autója). Ez esetben a benyúló kéz a fehér egérrel az individuális személyt takarja. A kéz értelmezhető a gyártó cég kezeként is, ami a kocsi felé mutató gesztus által mintegy prezentálja a terméket. A tiszta fehér ruha precizitást, megbízhatóságot sugall a kocsit körülálló tömeg felé (az elefántok ebben az értelmezésben is az átlagemberek tömegét jelképezik).
A kép értelmezhető a fejlett nyugat és a harmadik világbeli országok kapcsolatának kritikájaként is. A nyugati fehér ember (fehér ruha, fehér egérrel) és a túlnépesedéssel küzdő országok lakosai (elefántok – amely állat Afrikában és Ázsia déli részein honos, így a harmadik világgal való párhuzam egyértelmű –, akik alig férnek el egymás mellett) közötti kapcsolatot jelenti a gépjármű. Köztudott, hogy nagy nyugati cégek (az olcsó munkaerő miatt) gyakran létesítenek különböző leányvállalatokat harmadik világbeli országokban. Az elefántok zavart csoportja és az autó transzcendens emelkedettsége kiváló leképezése az elmaradott országokban élő, éhbérért dolgozó munkások viszonyának a nyugat divatos járművéhez – bár ők rakják össze a terméket, sosem engedhetik meg maguknak azt. Olyan közel állnak hozzá, amennyire csak lehet, mégis elérhetetlen számukra. További eleme ennek az értelmezésnek az elefántok ismert félelme az egértől (hogy ez tény vagy mese, ez esetben lényegtelen), a nyugati ember hatalmát jelképezi a harmadik világ emberei felett, a puszta ökonómiai szuperioritás által.
Delsaux művészetének egyik jellemző témája a természet és a technológia kapcsolata. A Volkswagen Golf c. kép könnyedén értelmezhető ebből a szempontból is, hiszen a képen jelenlévő állatok nyilvánvaló kontrasztban állnak a gépkocsi által képviselt technológiai tökéletességgel. A képbe benyúló emberi kéz, amely az autóra mutat és egy állatot tart, a technológia és a természet közötti határt, átmenetet jelenti. Az ember a közvetítő, a természet része, a technológia mestere – a technológiáé, amelynek tökéletessége előtt meghajlik a világ egyik legnagyobb élőlénye is.
Alapvetően a Crash test c. kép kompozíciója is a promóciós sablont követi. Az autó központba helyezése, a jól látható Golf felirat, a háttérelemek beállítása (mind a járműre vezeti a szemet) egyetlen célt szolgálnak: a potenciális vevő a termékre figyeljen fel. A kocsin kívül csak három másik eleme van a képnek: a fal, a padló, és egy futurisztikus törésteszt-bábu. Ez utóbbi a Golf mellett áll, áttetszősége révén azonban első ránézésre mégis inkább háttérelemnek tűnik. A falon és talajon végigfutó vonalak hosszú egyenesek, párhuzamosok, merőlegesek, mértani pontosságú, szögletes elemek. Ezzel állnak kontrasztban az autó és a törésteszt-bábu lekerekített formái.
A talajon és a törésteszt-bábun megjelenő fekete-sárga mintázat a biztonságra asszociál. A bábu laza, nyugodt, már-már emberi tartásán felismerjük, hogy még a töréstesztekre használt eszközök is maradéktalanul bíznak az autóban. A tény pedig, hogy a bábu, úgy tűnik, mintha üvegből lenne (azonnali asszociáció a törékenységre), mégis sértetlen, egyértelmű üzenetet közvetít a termékről. A Volkswagen Golf a biztonság mintaképe.

Cédric Delsaux: Crash test

Egy másik kézenfekvő promóciós üzenet a Volkswagen Golf c. képbe benyúló emberi kézhez fentebb már rendelt jelentés – itt azonban egy megdöbbentő végletig jutunk el. Ha a Volkswagen Golfon szereplő kéz lehet a gyártó jelképe, akkor a Crash test üvegbábuja is. A gyártó csaknem robotnak tűnő testet ölt, a jövőt képviseli, megbízható, semmit sem rejteget a vevő elől (áttetsző üvegtest). A kép értelmezhető a régi technológia és az eljövendő futurisztikus technológia viszonyának metaforájaként. A falak és a padló az elmúlt időket jelképezik: kissé megkopott, kissé elavult, szögletes motívumok. Az autó és a bábu pedig a jövőt: hajlított formák, tiszta fehér szín, csaknem robotnak tekinthető tesztbábu. A két kor között nincs viszály, az elmúlt idők technológiája (az épület) segít utat törni a jövő felé (befogadja a futurisztikus technológiát, hogy tesztelhessük). Az elavult technológia szerepe fontos, még ha a felületes szemlélő számára háttérbe szorul is.
Megjelenik a képen a természet és a technológia viszonya is – egészen pontosan a természet teljes hiánya által. Egyedül a törésteszt-bábu engedi az embert a természetre asszociálni. A bábu az ember elgépiesedett jelképe, a lehetséges jövőkép, ha elveszti a kapcsolatát a természettel a technológiai törtetés következtében.
Mindkét vizsgált képen jelen van tehát két motívum: a természet és a technológia. A Volkswagen Golfon szereplő állatok kontrasztot nyújtanak a gyárhelyiségre utaló falak és a gépkocsi által képviselt technikával szemben. A Crash testen nincs élőlény, viszont a bábu úgy van beállítva, hogy egy élő személyt juttasson eszünkbe. A természet tehát a maga explicit hiányával van jelen. A két kép egymás mellé helyezve a hideg technológia térnyerését szemléltethetné. Az állatok eltűnnek az ember pedig maga is elgépiesedik.
A Crash testen maga az autó is hidegebbé válik – az első kerék iránya párhuzamos a hátsóéval, mindkettő előre mutat. A Volkswagen Golfon a kocsi forduló első kereke valamilyen minimális organikus kisugárzást kölcsönöz a járműnek. Feltételezünk egy sofőrt, aki éppen megérkezett, leparkolt, és nem törődött azzal, hogy kiegyenesítse az első kereket. A Crash test kocsija azonban precíz, pontosan beállított, mintha éppen csak a gyártósorról vették volna le.
A Volkswagen Golf a természet behódolása a magasabb rendű technológiai tökéletesség előtt – a Crash test a technológia győzelme.

1. Képek: www.franziskaholzer.com: Cédric Delsaux – Mobility, 2014. 06. 02.
2. Dana Jennings: An Earth Where the Droids Feel at Home; The New York Times, 2011. 12. 11.
3. Cedric Delsaux: www.cedricdelsaux.com: Bio, 2014. 06. 02.

R. Nagy Krisztián

.

.

.

.

.

.

.

.

.

KÖNYV

Rózsa Réka

A világ, ahogy vagyunk
(Gondolatok A vadkacsáról)

Mindenki azt lát, amit akar.
Közben meg mindenki vak a maga módján.
Nem kell, hogy a tudatlanság bűn legyen.
Senkinek nincs joga elítélni a másikat.
A tapasztalatlan, az, aki a legtisztábban tud szeretni és a legkönnyebben megbocsátani, az áldozat.
A kamaszlány Hedvig, aki önként rohan vesztébe, azt hiszi, hogy változtatni tud a világ menetén, hogy meg tudja menteni apját, megállítani annak szellemi rothadását. Nem Hedvig halála a valódi tragédia Ibsen művében, hanem az, hogy ez mindenkit hidegen hagy.
A nőket különben nagyra tartja Ibsen.
Szerinte ők tartják rendben a világ menetét, ellensúlyozzák a férfiak rigolyáit, elviselik a mániáikat, kényelmesebbé, zökkenőmentesebbé teszik az életüket.
Ibsen azt tanácsolja a rendezőnek, hogy a színész teljes komolysággal, mindenféle iróniától, túlzástól mentesen játssza Hjalmar Ekdal szerepét, akinek a hangulata, a dolgokról alkotott véleménye – bár őszintén megéli a vele történteket – szinte minden pillanatban változik, hol henceg, hol megbánást tanúsít, melankóliát, örömöt mutat, viszont azt elutasítja – vagy meg sem fordul a fejében –, hogy saját viselkedését, életének alakulását bármikor is górcső alá vesse.
A kényelmet szereti, külső és belső világa kényelmét, és ebből semmit sem hajlandó feláldozni a fejlődés oltárán, mert ő az az ember, aki sosem akar szenvedni. Még akkor sem, ha később ebből előnyt tudna kovácsolni.
Pont ezért alkalmazkodik mindenhez és mindenkihez.
Hogy ne kelljen feladnia a nem-gondolkodás kényelmét, ami előbb vagy utóbb teljes elbutuláshoz vezet.
Ezért hát a legvisszataszítóbb karakter nem Gregers Werle, hanem Hjalmar Ekdal. Ha többet tudna, másképp gondolkodna? A baj csak az, hogy ő elutasítja a mélyebb megismerést, mert az könnyen kényelmetlenségekkel járhat, mi több, eszébe sem jut, hogy létezik ilyen, mert ha eszébe jutna, akkor nem ott tartana, ahol tart – hogy egy felszínes világban él, látszólag boldogan, annak az árán, hogy mindent elhisz magáról, ami jó, és mindent, ami kellemetlen, egyszerűen letagad, félredob, elutasít. Kipárnázza belülről az érzéseit, eltompítja magát. Kicsit olyan kipárnázás ez, mint amit felesége, Gina csinál, amikor a szegényes tetőtéri lakásukat csinosítja, próbálja meleg otthonná varázsolni azzal, hogy egy szép perzsaszőnyeggel takarja le a repedéseket a szürke deszkákon.
Gregers maga a Sátán, aki megkísérti Hedviget, hogy aztán saját eszményei megvalósításához eszközként használja. Azt tanácsolja neki, hogy lője le a vadkacsát. Egy vérbeli manipulátor. Mik is ezek az eszmények tulajdonképpen, amikről állandóan szó van? Gregers alig mond róluk valamit, honnan tudnánk, hogy nem csak saját megkeseredettsége vezérli, hogy másokat bábunak tekintve experimentáljon az életükkel.
Ellenszenves ő is, amennyire csak lehet.
Már csak azért is, mert ő Hedvig halálának okozója.
Gregers büntetése pedig az, amikor látja, hogy Hjalmart nem törte meg a lányával történt tragédia, s már csaknem mesterkéltnek ható érzelmi reakciója után – amikor megsiratja lányát, szinte másodpercek leforgása alatt visszakerül saját univerzumának centrumába. Teszi ezt a legnagyobb természetességgel.
Ibsen azt akarja mondani, hogy mindenki jobban tenné, ha nem ütné bele az orrát mások dolgába?
Valahogy így… Mégis, különböző szempontokból feltárni egy történést, egy gondolatot, egy eszményt, nem elveszett ügy, sőt, szükséges!
Vagy különböző gondolkodású, felfogású, értékrendű emberek inkább ne is álljanak szóba egymással, mert úgysem fognak soha közös nevezőre jutni?
Többféle értelmezés lehetséges, ezért sose kapaszkodjunk túl görcsösen egyikbe sem.
Véleményalkotás közben tartsuk fejben Epiktétosz egyik remek gondolatát: „A világot nem úgy látjuk, ahogy van, hanem ahogy mi vagyunk.”

(Henrik Ibsen: A vadkacsa. Kúnos László fordítása. Magvető, Budapest, 2018.)

Rózsa Réka

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

SZÍNHÁZ

Kiss Péntek József
Summa summarum
Ünnepi évadot zárt a Komáromi Jókai Színház

Visszatekintés

Lapunk korábbi számaiban részletesen írtunk a színház 65. évadának két fontos bemutatójáról. Elsőként Simai Kristóf – Szarka Gyula: Zsugori című zenés vígjátékát elemeztük. Az előadást 2017. október 6-án mutatta be a színház Béres László m. v. rendezésében. Ezt követte A félkegyelmű. Fjodr Mihajlovics Dosztojevszkij azonos című regényének színpadi adaptációját Martin Huba m. v. rendezte. Az előadás bemutatója 2017. december 8-án volt. A kritika megjelenése óta a színház ezzel a produkciójával vett részt a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, ahol az előadás a közönség díját, Bandor Éva pedig Lizaveta Prokofjevna Jepancsina megformálásáért a legjobb női mellékszereplő díját nyerte el.
A továbbiakban még négy előadást láthatott a színház közönsége. Közülük az egyik egy meseelőadás volt. Paul Maar Hoppláda című darabját Tóth Miklós m. v. rendezte. Ezt a mesét 2018. március 10-től láthatja a gyermekközönség. Most az ünnepi évad három, felnőtteknek szánt bemutatójáról szólunk az alábbiakban.

A jubileumi évadban láttuk

Patai Éva: Edith és Marlene, zenés játék, bemutató: 2018. február 23.
Színházunk évadonként egy-két zenés produkcióval is szórakoztatja közönségét. Nem vitás, hogy határozottan érezhető a minőségi szórakoztatás szándéka. Így volt ez a Szarka Gyula magyar versekre írt zenéjével készült betétdalok beiktatásával zenés vígjátékká gyúrt Zsugori esetében is (melyről lapunk egy korábbi száma közölt részletes elemzést).
Ez a zenés előadás, amint a címéből is sejteni lehet, a legendás francia sanzonénekesnő, Edith Piaf és a német származású hollywoodi filmdíva, Marlene Dietrich képzelt barátságáról szól. Tegyük hozzá rögtön: nem túl nagy meggyőző erővel. Az előadásnak nem az egyetlen, de a legnagyobb erénye kétségkívül az, hogy Piaf karakterét Holocsy Krisztina formálja meg. A színésznő olyan kivételes képességgel rendelkezik, ami csak nagyon keveseknek az erénye. Nevezetesen képes arra, hogy miközben elhiteti velünk, hogy teljes egészében belebújt a megjelenített személy bőrébe, mégis megőrzi saját személyiségét. Mindkét hatás – a megformált karakteré és a sajátja is – azonos hőfokon jön át a rivaldán. Ebben az előadásban úgy válik Piaffá, hogy nem utánoz, nem illusztrál, hanem újjáteremt. Minden művészeti ágnak ez a legfontosabb küldetése.
Dietrich szerepét testvére, Holocsy Katalin hivatott életre kelteni. Már a szövegkönyv is sokkal kevesebb lehetőséget biztosít arra nézve, hogy jelleme kiteljesedjen. Pataki Éva, a darab írója úgyszólván szinte csak azért találta ki ezt a figurát, hogy ellenpontot teremtsen, hogy az utcáról a rivalda fényébe keveredett ösztönlény, és a tudatosan megcsinált világsztár közötti különbségeket és hasonlóságokat szembe állítsa. Lényegében az előadás további szereplői is hasonló dramaturgiai elvnek megfelelően vannak jelen a játékban: Piaf élete fontos mozzanatainak megmutatását segítik. Féltestvérét, Momone-t Losonczi Kata m. v. kelti életre. Felfedezőjét, Leplée-t Skronka Tibor, Raymond impresszáriót Majorfalvi Bálint, Piaf legnagyobb szerelmét, a repülőszerencsétlenségben elhunyt bokszolót, Marcel Cerdant Béhr Márton, Theo-t, a görög fodrászt, Piaf utolsó szerelmét Culka Ottó alakítja. Ő az a színművész, aki a címszerepet alakító Holocsy Krisztinához hasonlóan erős karakterábrázoló képessége mellett meg tudja őrizni saját személyiségének jegyeit is egy-egy szerep megformálásakor. Gondolom, itt az ideje, hogy a színház nagyobb formátumú feladatokkal is ellássa őt. Az előadásban egy-egy epizódszerepben feltűnik még Leczkési Dóra, Bernáth Tamás és Nagy László.
Az elhangzó sanzonokat négytagú zenekar kíséri: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna, Illés Ferenc m. v., Varjú Attila m. v., Mayer József m. v. / Miskolczi Márton m. v.
Juraj Grágel m. v. frappánsan át- meg átváltozó, a játék színhelyeit hangulatosan megjelenítő díszlete és Gadus Erika m. v. jelmezei segítik Méhes László m. v. rendezését. Méhes jelentős szakmai gyakorlattal és az adott territórium színházkedvelő közönsége feltételezett igényét figyelembe véve rendezte mindegyik Komáromban létrehozott előadását. Közülük talán éppen ez a Piaf-portré sikerült a legigényesebbre. Bár maga az anyag, amivel dolgozott, igencsak a felszínt kapirgálja, s az igazi emberi tragédia ábrázolását épphogy súrolja. Mélységeket csak Holocsy Krisztina énekében és az általa teremtett néhány igazi színházi pillanatban kereshetünk.
A többi külcsín, talmi csillogás…

Edith és Marlene. Komáromi Jókai Színház

..

Katona József: Bánk bán, tragédia, bemutató: 2018. április 27.

A jubileumi évad ünnepi előadásaként került a köztudatba a magyar nemzeti drámairodalom eme gyöngyszeme, amely szerkezete és nyelvezete miatt manapság már egyre kisebb érvénnyel/hatásfokkal képes megszólalni. Hacsak a rendező nem keresi meg, bányássza ki és ábrázolja pontos színházi eszközökkel, világosan a történetnek azokat a hangsúlyait, amelyek a ma emberét képesek hitelesen megszólítani. S máris elérkeztünk a Bánk bán játszásának eleve megosztó és kikerülhetetlen csapdájához vagy buktatójához. Ahogy tetszik. Van ugyanis a nézőknek az a része, akik valamiféle történelmi tablót, a darab története idejének illuzórikus világát akarják látni a színpadon. Magyarán, korhű előadást akarnak. De melyik kor megjelenítése hordozhat ma is érvényes mondanivalót, üzenetet? Bármily meglepő, mindegyiké. Öltöztethetjük a szereplőket akár II. Endre korát vagy a dráma megszületésének idejét megjelenítő kosztümökbe, de mai ruhákba, öltönyökbe, úgynevezett kortalan kosztümökbe is, az érvényes színházi üzenet kibontása soha sem ebben áll. Nem ebben, hanem abban a szellemiségben, dramaturgiailag és a színész-rendezői elgondolás pontos kivitelezésében. Abban, hogy amit, mint hangsúlyrendszert, eldöntöttek egy íróasztal mellett, és betartottak/betarttattak az olvasópróbától a bemutatóig, mennyire pontosan sikerült rögzíteni.
Nos, éppen ebben áll a most látott Bánk bán minden erénye és buktatója is. Az elgondolás és a kivitelezés összhangjában vagy összhangtalanságában. Akadtak szép számmal olyan nézők, akik az öltönyös, mai(as) látványvilág miatt – amelyet egyébként Horesnyi Balázs m. v. díszlet- és Kárpáti Enikő m. v. jelmeztervező kiváló érzékkel és összhangban hozott létre – nem szerették az előadást. Szomorúan konstatáltam, hogy sokan még csak meg sem kísérelték, hogy átadják magukat a beleélés lehetőségének, hanem egy „már megint modern” legyintéssel végigülték, vagy a szünetben otthagyták az előadást. Úgy vélem, hogy a színházművészetnek semmiképpen sem lehet feladata, hogy saját esztétikai célkitűzéseit feladva a közönsége kiszolgálójává váljon. A művészet feladata – a már jelzetteken kívül – nem az, hogy kiszolgáljon, hanem annak a világnak az újrafogalmazása, amelyben a műalkotás (esetünkben a színházi előadás) létrejön.
Vajon miért nem jött létre mégsem egy átütő erejű, katartikus előadás Hargitai Iván m. v. rendezői munkája nyomán. Pedig – ahogy manapság mondani szokás – igazán odatette magát az alkotói folyamat során, ez látszik is az előadáson. A viszonylag pontosan megkomponált, felesleges rendezői ötletektől tartózkodó (nem így volt ez Heltai Jenő Naftalin című vígjátékának rendezésekor) színészvezetéssel és mozgással (Cortés Sebastián m. v. munkája) operált.
A szereposztás ellen sem lehet különösebb ellenvetésünk. Illetve egy esetben; számomra érthetetlen döntés alapján az éhező jobbágy, Tiborc szerepét az egyébként kiváló színészi adottságokkal rendelkező Fabó Tiborra bízta, aki véleményem szerint alkatilag egyáltalán nem alkalmas a klasszikus magyar drámairodalom egyik legemblematikusabb epizódszerepének megformálására. A társulaton belül ez éppenséggel a Petur bánt játszó Mokos Attila szerepe lenne. De hát én műbírálgatok itten csupán, nem pedig észt, de legfőképpen nem szerepeket osztok… Egy ismerősöm – aki ugyancsak látta ezt az előadást – arra intett, hogy figyeljem meg, a szegény emberek között milyen gyakori a pocakos, testesebb alkat. Nem feltétlenül soványak. Meglehet, hogy igaz az észrevétel, de a katonai színházi világ archetípusaira ez nem vonatkozik. Még az újraértelmezések esetében sem. Az is lehet, hogy a rendezői-dramaturgiai elképzelés (dramaturg Perczel Enikő m. v.) szerint ezt a karaktert meg akarták fosztani az összes, az idők során rátapadt sztereotípiától. Ez rendben is lenne, ám a végeredmény egy étkes traktorista figurájának látszatát kelti. Ezek után nehéz elhinni mindazt a sok nyomorúságot, amit a darab szerzője a híres monológban (panasz) a szájába adott.
A másik talány számomra a népes statisztéria mozgatása ebben az izgalmasan sokrétegű térrendszerben. Nem mindig, de sokszor úgy tűnik, hogy Miklós László, Pőcze László m. v., Vermes István m. v., Bukovszky Orsolya m. v., Kiss Dóri m. v., Leczkési Dóra, Pluhár Katica m. v., Szarka Beáta m. v. és Schlár Gréti m. v. a darab adott helyzeteitől függetlenül működtetett, hézagkitöltő biodíszletként bolyonganak az előadásban. Meg kellett volna keresni azokat a drámai súlypontokat, amikor ezek a statiszták megerősítenek/megtámasztanak egy-egy helyzetet. S végül még egy jelenet, amely egészen groteszkre sikeredett. Ez pedig a kissé sűrű füstfelhőbe burkolt összevissza lövöldözős nagy antré volt, amelynek következtében a II. Endrét alakító Skronka Tibor alig észrevehető sziluettként érkezett meg, és állt, majd szólalt meg a színpad egy megfelelően hangsúlyos, ám a füsttől láthatatlanná vált pontján. Ilyenek miatt sokszor – és nem brechti értelemben! – alaposan elidegenedtem attól az előadástól, amire beültem.
Tóth Tibor alakítja a címszerepet. Jelenléte hiteles, megszólalásai is pontosak. Különösebb bravúrt nélkülöző Bánkot kapunk tőle, amely segíti az előadás lebonyolítását. Aki magasan kiemelkedik a darabot megjelenítő színészgárdából, az a Gertrudis királynét alakító Bandor Éva. Számtalanszor taglaltuk már színészi kvalitásait, amelyeket a szakmai díjak is igazolnak. (Kész csoda, hogy még nem csábította el őt innét valamelyik menő pesti vagy jeles vidéki társulat. Nehogy!) A többiek rendre elvégezték a rájuk bízott feladatot: Béhr Márton e. h. (Ottó), Ladányi Júlia m. v. Melinda alakítása kissé halványabbra sikeredett az elvárhatónál, Majorfalvi Bálint (Mikhál bán), Olasz István (Simon bán), Németh István (Myska bán), Bernáth Tamás (Solom), Drága Diána (Izadóra) is mutathatna már magából valami eltérőt a megszokottól, Nagy László (Egy udvarnok), a gyerekszereplők: Méhes Gergő m. v. (Soma), Jancsík Dóra m. v., Sárközi Dávid m. v., / Lengyel Ádám m. v. (II. Endre és Gertrudis gyermekei). Szándékosan hagytam a szereplőgárda végére azt a két színművészt, akik kreatív és erős színpadi jelenlétükkel felettébb rászolgálnak a nézők elismerő csodálatára. Az egyikük a Biberachot, a lézengő rittert alakító Szabó Viktor. Már A félkegyelmű Miskin hercegeként – ami homlokegyenest más karakter, mint az, amit a Bánk bánban megformál – bizonyította kiváló színészi kvalitásait. Most is remekel! A másik színész Culka Ottó, akinek ebben az előadásban az Egy zászlósúr szerepe jutott. Amióta a színházhoz szerződött, sorra játssza a jószerivel legparányibb epizódfigurákat. Ám, ami nagy reményekre jogosítja fel, az az, hogy ezekből a villanásnyi figurákból is képes önnön sorsukat hordozó karaktereket kialakítani. Ideje lesz már, hogy egy komolyabb színészi/szakmai megmérettetés során is bizonyíthasson és fejlődhessen a pályán. Színészi kvalitásairól volt alkalmam meggyőződni a pozsonyi Aréna színház Ujo Vankúšik (A vánkusember) című előadását látva.
Amivel feltétel nélkül egyet tudok érteni ebben a színházi felfogásban, az a Dobri Dániel m. v. által jegyzett szcenikai zene. Azt mondják, a jó szcenikai zene olyan, hogy a néző szinte észre sem veszi, úgy szolgálja, nyomatékosítja az előadás hangulatait. Úgy látszik, mégis van kivétel: ezt a zenét nagyon is észre lehet venni, gyakran kihangzik az előadásból, mégsem telepszik rá a jelenetekre, hanem szolgálja és erősíti azok élét, dinamikáját.
Mindenesetre maradt bennem egy hiányérzet. Egyrészt azért, mert ennél markánsabb, erősebb, ha kell: maradandóbb emlékű előadást vártam az ünnepi évad csúcsprodukciójaként, másrészt meg azért, mert ez a Bánk bán aztán messzemenően nem az volt… És egyébként is: úgy tűnt nekem, mintha a színház vezérkarát nem igazán izgatnák az évfordulók… Pedig fontosak.

.

Bánk bán. Komáromi Jókai Színház

.

Szigligeti Ede – Lakatos Róbert: Liliomfi, zenés komédia két részben, a Kassai Thália Színház vendégjátéka, bemutató Kassán: 2017. november 16.

Még emlékszem azokra az időkre, amikor nagy várakozás előzte meg a Thália komáromi vendégszereplését. Jönnek a kassaiak, mondogatták már előre a komáromi színházba járók. Úgy hangzott ez a mondat, mint amikor kedves, távolba szakadt rokont vár a család. Aztán emlékszem azokra az időkre is – akadt ilyen is –, amikor nem lelkesedtek annyira a várható rokoni látogatástól, és azt mondták: úgyis megint valami modernnel jönnek… Változó volt a fogadtatás is. Akárcsak mostanában. De hát így van ez a komáromi előadásokkal is. Igenis szoktatni kell a közönséget a kor hangjának meghallására, a (színház)művészet valódi küldetésének el/befogadására.
Ilyen a kassai Liliomfi is Telihay Péter m. v. rendezésében. Egyszerű, mert tiszta. Bohókás, mert ilyennek írta meg Szigligeti Ede. Minőségi, mert pontos, fennkölt, mert Arthur Rimbaud, Charles Baudelaire, Paul Verlaine, Petőfi Sándor és Jónás Tamás versei szólalnak meg benne Lakatos Róbert zenéjével. Eklektikus, mert néha nagyon jó, hogy a színház ilyen. Színes, kacagtató, szívszorító… Ábrázoló színház!
Madarász Máté (Liliomfi) és Nádasdi Péter (Szellemfi) kettőse valóban olyan, mint egy bohócarc két fele. Ráadásul Szellemfi olykor – a név kötelez – mint egy belső hang, zsigeri felismerés, irányítja Liliomfi megmozdulásait.
Lax Judit Mariskája, bár egészen más világban él, mint a híres Makk Károly-film Krencsey Marianne-ja, alakításában mégis felfedezhető valamiféle párhuzam, édes-szomorkás, alig észrevehető utalásokkal. Nem így a Szilvai professzort alakító Vasvári Emese esetében, akinek nagyon merész színházi/színészi csavarral kell egyfajta nemtelen, magát a szövegkönyvhöz híven férfiként megjelölő, titokzatos, sötét alakot megjelenítenie. Ráadásul a magyar színjátszás élő legendája, Törőcsik Mari hanghordozását és gesztusait mímelve. Ebből adódik, hogy néha nem tudjuk eldönteni, hogy egyfajta tiszteletadással vagy pedig puszta ötletparádéval van-e dolgunk. (Én mindenesetre az előbbire voksolok…) Tudvalevő, hogy Törőcsik játszott férfi szerepeket. Még olyan is akadt, amikor egy egész előadás rendezői koncepcióját kellett teljesen újraértelmezni. 2009-ben a Nemzeti Színház Amalfi hercegnő című előadásában ő játszotta volna az ereje teljében lévő ötvenes férfi, Bozola szerepét. Csak súlyos betegsége akadályozta meg abban, hogy végül Sinkó László játszotta el a szerepet. Mindezt azért írom le, hogy jelezzem, ebben az esetben afféle belső színházi áthallásról van szó, nem pedig öncélú ötletelésről. Ezzel az áthidalással ráadásul értelmezve is van ez a szereposztási különlegesség, amelyet – könnyen lehet, hogy – a kényszer szült… Nem lehet tudni, meg nem is érdemes firtatni. A lényeg, hogy Vasvári Emese kiváló színésznő. Még akkor is, ha nemcsak Szilvai professzor, de legendás pályatársnője bőrébe kell bújnia egyszerre.
Kamillaként Varga Szilvia remekel. Frappánsan elegáns humorral jeleníti meg az olykor a pohár fenekére néző, Liliomfi(ak) után sóvárgó vénlányt. Könnyed játékossága mögül kikandikál sorstragédiája, a magányosság. Erzsi szerepében Rab Henriettát látjuk. Alig tudok elvonatkoztatni a mára igazi színésznővé érett tehetséges csitritől, ahogy kezdő korában, még a főiskola előtt, a komáromi társulatban megismertem. Sokkal gazdagabb színészi eszköztárát használva – persze talán törékeny alkatának is köszönhető – ártatlan, mégis fifikus szerelmes lányt varázsol elénk. Varga Lívia egy tolószékbe kényszerült szomszédasszonyt játszik. A jobbára némaságra ítélt figura sorsának minden kegyetlenségét sikerül megmutatnia. Nagyon erős epizódalakítás az övé. Jó volt újra látni Ollé Eriket, bár Gyuri pincér világa nem az ő szerepköre, mégis helytállt. Sosem fogom megérteni, se elfogadni, hogy annak idején megvált tőle a komáromi társulat vezetése. Ő máig a legizgalmasabb színészegyéniségeink egyike. A további szerepekben Drégner Lilla (Szolgálólány), Bocsárszky Attila m. v. (Kányai), Pólos Árpád (idősebb Schwartz), Illés Oszkár (ifjabb Schwatz) és Novák Éva m. v. (Lány a fogadóban) látható még az előadásban.
Bevallom, kétszer is megnéztem az előadást, és csak a jó szándék tart vissza attól, hogy részletezzem, milyen megengedhetetlen tiszteletlenségeket tapasztaltam a második alkalommal látott előadáson. Azt még meg is érteném, ha egy színész, miután beleevett a jól láthatóan kínai hullámos tésztával gazdagon megrakott instant levesbe, egy óvatlan pillanatban meglehetősen hangosan elböffenti magát a színpadon. De ahogy ezen a többiek láthatóan szórakoznak, az már megengedhetetlen. Akárcsak a slendrián módon kivitelezett előadásvégi tapsrend is. Sajnálom, hogy emiatt néminemű lesajnáltság-érzés maradt bennem. Pedig lelkemre mondom, kedvelem ezt a társulatot. Továbbra is!

.

Liliomfi. Kassai Thália Színház

.

.

Mérleg és várakozás

A korábbi évadok igen hullámzó minőségű előadásai után, úgy vélem, egy viszonylag kiegyensúlyozott, szándékában egységes évadot láttunk. Az előadások színpadi kivitelezésük tekintetében kapcsolódtak egymáshoz. Akadtak egészen kimagasló színészi teljesítmények, emlékezetes látványvilágú produkciók. Jó volt élvezni a Zsugori bravúros színészi munkát feltételező, leginkább magáról a színjátszásról szóló világát. Más műfajban ugyan, de nem kevésbé izgalmas térhasználatával és Szabó Viktor kimagasló színészi teljesítményével A félkegyelműt. Holocsy Krisztina mindig hiteles énekét az Edith és Marlene-ben. Ugyancsak igényes látványvilágot mutatott a Bánk bán, amelyben Dobri Dániel m. v. kiváló ízléssel kitalált színpadi zenéje, valamint Bandor Éva és Szabó Viktor játéka maradandó színházi élmény. Nem kevésbé élvezetes a Liliomfi látványvilága, szellemes dramaturgiája, és a főszereplők kiegyensúlyozottan sziporkázó játéka.
A következő évadra vonatkozó információk alapján ugyancsak érdekes előadások várhatók. A 2018. június 23-i évadzárón Tóth Tibor igazgató tájékoztatta a jelenlévőket a 2018/2019-es színházi évad várható előadásairól. Ezek szerint egy Mátyás királyról szóló mesejáték készül majd a gyerekközönség számára. Utána a pozsonyi Színművészeti Egyetem most végzett rendező szakos hallgatója, Rédl Károly egy kamara előadást állít színpadra. Két zenés nagyszínpadi produkció is várja a közönséget. Az egyik a híres Presser-musical, a Padlás, a másik pedig a világhírű Kabaré lesz. Az előbbit Méhes László, az utóbbit pedig Rusznyák Gábor rendezi majd. Teljesen idegenek a címe annak a produkciónak, amelyet a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közösen hoznak létre, Hargitai Iván rendezésében. A 66. évad utolsó bemutatóját pedig Bagó Bertalan rendezi: a magyar vígjáték klasszikusának, Molnár Ferencnek az Üvegcipő című színműve lesz.
Ha a színházi szimatom nem csal, ismét lesz néznivaló bőven.

.

.

.

.

Baka L. Patrik

Pacifista partizánakciók
Barak László: Hülyegyerekek drága játszmái. Közéleti publicisztika 2007–2012

Mielőtt még bárki felkapná a fejét, hogy vajon mi értelme 2018-ban egy olyan kötetről értekezni, ami 2007 és 2012 között íródott közéleti publicisztikákat tartalmaz, előrebocsátjuk, eredetileg mi sem ezzel a céllal fogtunk hozzá Barak László Hülyegyerekek drága játszmái című apró méretű megaművének olvasásához. Aztán, ahogy peregtek az oldalak, az esetek többségében működő evidencia, miszerint egy kötetről elsősorban az annak megjelenése keltette mámorban érdemes szót ejteni, itt elvesztette érvényét. Ha ugyanis a hagyományok szerint jártunk volna el, a napi aktualitással íródó publicisztikák egy-két év után történő újra elővétele pusztán csak azok mulandó voltát leplezte volna le. Egészen más azonban tíz év elteltével szemlélni ugyanazokat a 2007-es szövegeket, így, egymás mellett, s persze azt a mozaikot, amit együtt kirajzolnak. Barak szókimondó könyve így avanzsálódik egyszer használatos, napi publicisztikagyűjteményből kordokumentummá, s ha úgy tetszik – s ha nem tetszik, akkor is – a szlovákiai magyarok, a szlovák közélet s az arra minduntalan ráhatást gyakorló magyar politikum 2007 és 2012 közötti alternatív történelemkönyvévé… felnőtteknek.
Barak László költőként és újságíróként is mintapéldája annak, hogy miként lehet levetkőzni a hagyomány által meghatározott illem-közbeszéd tulajdonképpeni hiteltelenségét, amit a tisztára suvickolt, ünneplő öltözék, a patetikus nyelv oly sokszor takarni szokott. És éppen ezáltal – ami a szívén, az a tollán és a billentyűzetén alapon – válik kegyetlenül őszintévé. Olyan szövegeket tesz le az asztalra, olyan tónussal megírva, melyek menthetetlenül a populista politikusok boszorkányüldözőjévé teszik őt, mely két társadalmi csoport egybecsúsztatása az egyaránt és hasonlóan magas szinten művelt szómágia tényével korrektül alátámasztható. Néhányaknak pedig fel kell vállalniuk a piszkos munkát, hogy kettétörjék a banyák söprűit, hogy felborítsák fortyogó üstjeiket, és hogy elmondják, a rímelő rontások sorai közt mi is lapul valójában, itt, a mi vadregényes Mittel-Európánk tájain. Barak felvállalja ezt a hálátlan küldetést, és nem számít neki, hogy a célkeresztjébe került banya vörös, kék, zöld, narancs vagy ne adja ég fekete és fehér szalagokat fűz a kontyába és Nimbusz 2007-ese vagy 2012-ese cirokjába, csak az, hogy vasorrúról van-e szó vagy sem. Amint a kötet előszavát jegyző Kukorelly Endre írja:

Barak elfogulatlan. Ilyen szinte nincs. Mindenki elfogult, nyilván ő is, és ezzel együtt érzem/látom őt elfogulatlannak. Ez komoly dolog. A politikai diskurzusban nagyjából csak ez a komoly. (16)

Nem cicomáz, nem szépít, az alapköve aljáig rombolja a pátoszt, mindeközben mégis velejéig pacifista és humanista marad, egy olyan, az egyént és az egyén boldogulását centrumába helyező világnézet, a liberalizmus horizontja felől szemlélődve, ami tájainkon a nemzeti konzervativizmusra – és újabban a radikalizmusra – kódolt szélesebb néprétegeket elkerülte, azok a csoportok pedig, melyek errefelé a zászlajukra tűzték annak hívószavait – mondjuk a Richard Sulík vezette SaS –, a liberalizmus tényleges mibenlétével szembesülve hirtelen ugyancsak rájöttek, ők is legalább konzervatívoknak számítanak. Barak vehemenciájából azonban mintha az európai liberálisok vezérszónokának, Guy Verhofstadtnak a retorikája köszönne vissza, csak épp magyarul, helyi vonatkozásokban emelve fel a hangját, és messziről elkerülve az eufemizmusokat. A kötet utószavát jegyző Szigeti Lászlóval szólva:

Az ő magyar nyelve helyzetértékelő nyelv, a realitást tiszteli, nem az ábrándot, következésképpen helyenként nyers, mint maga a realitás. Szerinte nem az ő nyelve, hanem az ábrándokat kelesztő nyelv veszedelme az igazán obszcén. Az ő nyelve, amikor már az alapiskolásoknál kötőszó a káromkodás, spontánul tagadja a szép köntösbe bújtatott állításokat. (532)

A Hülyegyerekek drága játszmái egy olyan időszak korlenyomata, amikor lövészárok-háborúvá silányult a szlovák-magyar viszony, és bizony a szlovákiai magyar-magyar viszony is. A hatuma törzs – az első szótagok összerántásával Barak így nevezi a határon túli magyarok, esetünkben főként a szlovákiai magyarok csoportját – belső kapcsolatrendszere – a szlovák-magyarral ellentétben – azonban úgy fest, mit sem változott az elmúlt években, legfeljebb egy-két új arc jelent meg a közélet színpadán. A kötetben olvasható cikkek révén viszont újrarajzolódik előttünk a jelen mintázatait is meghatározó festmény, sőt, már a vázlat készülésénél is ott lehetünk, hiszen Barak László olyan boszorkányüldözőként tűnik fel, aki maga is bír egy-két természetfeletti képességgel. Ezek közül szakmájára nézvést a jövőbelátás a leginkább zavarba ejtő, hiszen több olyan politikai mozzanatot is előre jelzett, amelyekre a mából már evidenciaként tekintünk, az egybegyűjtött publicisztikák írásakor azonban még csak a jövő egy potenciális alternatívájának tetszettek. A szlovákiai magyar megosztottság kétségkívül ilyen.
De hagyjuk most a nagytotált, nézzük meg inkább közelebbről az egyes főfejezeteket, az évenkénti szakaszolást.
Elsősorban Malina Hedvig meghurcolásának és az ügy politikai kihasználásának részletei, az egykori Magyar Koalíció Pártján belül éledő, majd mind tovább nyújtózó repedések, a szlovák-magyar határ mindkét oldalán uniformisba növő, időnként nácizmusba hajló radikalizmus és a dunaszerdahelyi DAC köré szőtt érdekjátszmák tekinthetők a 2007-es év kulcstémáinak, melyekhez 2008-ban a szlovákiai magyar tankönyvekben szereplő helységnevek írásának témája és a szárnyait mind szélesebbre táró, a „piszkos ügyletek” árnyékolásához kitűnőnek bizonyult nacionalizmus csatlakozott még. A 2009-es évet a három szlovákiai választás, a köztársasági elnöki, a megyei és az európai parlamenti által megrajzolt Bermuda-háromszög keserves, de mindenképp tanulságos átúszása fémjelzi, olyan acsarkodás- és sérelemgeneráló politikai húzásokkal fűszerezve, mint a szlovákiai nyelvtörvény vagy a sajtószabadság megnyirbálása. Ebben az évben zajlott továbbá a komáromi Szent István szobor felavatása körül hullámzó botránysorozat, hála a hívatlan vendégek érkezésének, a meghívottak távoltartásának, illetve annak, hogy megint másokat meghívni is elfelejtettek a szervezők. És persze 2009-ben érik be az MKP pártszakadása is. Barak évértékelői közül kétségkívül az ide vágó az egyik legtanulságosabb:

A lehető legtöbb hülye ember szavazata evidensen a lehető legprimitívebb, no és a legordasabb üzenetekkel szerezhető meg. A politikusok rendelkezésére álló számtalan lehetőség közül az egyik legspecifikusabb a szóban forgó provinciákon (Szlovákia és Magyarország) a különféle rendű-rangú, nemzeti identitású, fajú, stb. emberek kijátszása egymás ellen. Azon kívül, hogy privát kis Kánaánokkal kecsegtetik mindazokat, akik hajlamosak elhinni, hogy a szarból lehet aranyat csinálni. […] Mégis hogyan juthatunk akkor ötről a hatra? Mit tehetünk az ordasság és a hülyeség ellen? Nos, talán bizonyos időközönként tükörbe kellene néznünk! Méghozzá önös érdekből! (254–255)

A fentiekből elsősorban természetesen nem az a tanulság szűrhető le, hogy az említett országokban – Martin-rajongók előnyben – kevés a Tywin Lannister-kaliberű államférfi, aki ugyebár ellene mondhatna a „szarból aranyat” törvény mindenkori érvényének, hanem az, hogy a tájainkon burjánzó populizmus csak az állandó résen levéssel leplezhető le, amihez a Barak-féle polgárorientált, pacifista partizánok haditevékenysége igen jó háttértámogatást biztosít. Az ő elsőszámú célja ugyanis a békés egymás mellett élés, sőt, együttélés, s a béke maga, ami persze rengeteg áldozattal jár, és óvatos, odafigyelő közéleti működéssel érhető el csupán. Még ha a Barak-szövegek első olvasatban olykor – sokszor – túlontúl offenzívnek, partizánnak tűnnek is, az elsődleges üzenetük, a beléjük kódolt lényeg ez: a pacifizmus. S egy kicsit másként, kvázi-önreflexióként megfogalmazva:

Mielőtt bármely olvasó arra következtetne a fentiekből, hogy valamilyen […] gúnyiratot olvas, határozottan le kell szögezni: a pörölés nem [a cikkekben emlegetett közszereplők] ellen irányul, hanem értük. (359–360)

A 2010-es év írásai bár újabb három választás köré csoportosulnak, azok közül a szlovákiai helyhatósági bír a legkisebb jelentőséggel, még ha a szlovákiai magyar belharcok tekintetében tanulságos is. Más a helyzet azonban a két parlamenti voksolással, a magyarországival és a szlovákiaival. Előbbi Fideszes győzelme, pontosabban az, ahogyan Robert Ficóék riogatták vele a szlovákságot, illetve mindezek Barak-cikkekben való interpretációja az oly gyakori s oly radikálisan változó politikai széljárásoknak állít görbe tükröt, különösen a mából nézve, amikor is a két – szlovákiai vonalon kisebb megszakítással – azóta is regnáló kormányfő, Fico és Orbán Viktor egymás fontos szövetségeseivé váltak, s nem győzik hangoztatni: a szlovák-magyar viszony soha nem volt olyan jó, mint amilyen manapság. Félreértés ne essék, a dolognak bőven akad valóságalapja, az úgynevezett „magyar kártya” lekerült az asztalról – nyílt színen kétségkívül –, de fontos látni, könnyen lehet, csak azért, mert más, súlyosabb ütőkártyák kerültek a pakliba, gondolva itt elsősorban a menekültkérdésre. Tíz év alatt tehát sok minden változott, azt azonban óvatlanság volna feltételezni, hogy a politikai érdek szélkakasa ne fordulhatna ugyanolyan könnyen más irányba, ahogy azt eddig is tette. A 2010-es év másik nagy eseménye a Híd parlamenti bejutása, és az MKP kívülmaradása volt, ami a szlovákiai magyar közhangulatot is elsőrendűen meghatározta, s az akkor ásott, egymás közt húzódó lövészárkokat azóta sem sikerült betemetni, mely utóbbi tény, a Fico és Orbán közt végbement hangulatváltozás tekintetében még kiábrándítóbb a hatuma törzs tagjaira nézvést.
A 2011-es esztendő publicisztikájának egy jelentős részét a szlovákiai népszámláláson mért magyar lemorzsolódás apropóján született írások lereagálása határozta meg. Barak ugyanazt a kíméletlen hangot üti meg a magyarországi vagy helyi magyar politikusokkal szemben, amit a szlovák vezetők irányába is alkalmaz, fontos azonban észrevenni, hogy a szerző által elkövetett partizánakciókat jószerével mindig valami nacionalista, a másik felet sértő megnyilvánulás idézi elő. Egyáltalán nem a nemzet érdekében való cselekvés háborítja fel, hanem a másik nép – „a zellenség” – ellen gerjedő, kirekesztő, arisztokratikus és ideologikus nacionalizmus, ami a Hülyegyerekek drága játszmái tanulságai szerint – a mindenkori emberi önzés mellett – a legfőbb okozója a magyar–szlovák perpatvaroknak. A 2011-ben született többi cikk mindenekelőtt a Radičová-kormány bukását, a SaS abban betöltött „önkéntes hóhéri” szerepét, s az előrehozott választásokra való felkészülés vonatkozásait járja körül, melyek révén már át is lépünk 2012-be. A maja naptár szerint a „világvégét hozó” esztendő „csupán” a Fico-kabinet visszatértével járt, a megszelídülés elsőre furcsának is tetsző tüneteit produkálva. Nem változott viszont a helyzet a szlovákiai magyarok politikai megosztottsága és szembenállása tekintetében, még ha az egymásra épülő és egymásból sarjadó tapasztalatok magukkal is hozták a bevallottan magánvélekedésből is építkező Barak-publicisztika mind egyértelműbb állásfoglalását a pólusok között. Írásainak – ha lehet ilyet – egyre feszültebbé, tüzesebbé váló hangulata azonban mindig a közéleti csatározásoktól és a lövészárkok lángszóróitól kapott és kap tüzet, mind a mai napig, az alternatív történelemkönyv ugyanis egyre tovább és továbbíródik, igaz, egyelőre még csak online formában.
A Hülyegyerekek drága játszmáinak utószavában Szigeti László így fogalmazza meg szöveg és tárgyalt közeg mindmáig érvényes viszonyát:

Barak könyve az utóbbi években (?) elmocsarasodó szlovákiai magyar, és magyar-magyar viszonyok hű képe.
Barak, hozzá aligha illő vaskos eufemizmussal mondva, a szlovákiai magyar publicisztika káromkodó csalogánya, aki a nemzeti váteszszerepben tetszelgő odamondogatók ellendalnoka. (529–530)

Hálátlan szerep az övé, de jelölője a többpólusú szlovákiai magyar gondolkodásnak, létjogosultságát pedig a cikkeknek felületet adó Paraméter hírportál különösen magas olvasottsági mutatói igazolják. Lehet szeretni és nem szeretni, lehet egyetérteni vele vagy elvetni az érveit, sőt, utálni is szabad, de ha csak elgondolkodunk is az általa írottakon, Barak László már akkor győzelmet aratott. Mert gondolkodtunk… mely cselekvés pedig a különböző érdekegyletekkel ellentétben kizárólag az egyén, na és tök mellékesen a demokrácia érdeke csak, senki másé.

Baka L. Patrik

.

.

.

.

.

.

KÖNYV

R. Nagy Krisztián
Hegesztés a Holdon

(Egy teljesen elfogult kritika Andy Weir Artemis című regényéről)

A könyv felénél jártam, amikor először olvastam a borító hátlapján álló sorokat.

Jazz Bashara bűnöző. Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában.

Kicsit mellbeütött a felismerés: úgy vettem meg a kötetet, hogy fogalmam sem volt a regény cselekményéről. Mindössze annyit tudtam, hogy Artemis a címe, a borítón a Hold van egy szentjánosbogárnyi fényecskével a felszínén, és a szerző Andy Weir.

Andy Weir, A marsi írójának új könyve. Valami űr dolog lesz. Fantasztikus. Miféle extra információra lenne még szükségem? Olvassunk!

Meg kell azonban jegyeznem, hogy egyáltalán nem rajongói elfogultságról volt itt szó. Sőt! Nagyon is erős fenntartásaim vannak Andy Weir prózájával szemben. Úgy gondolom, hogy amilyen zseniálisan ír belső monológot és technikai leírásokat, olyan rosszak a (nem belső monologizáló) karakterei és a dialógusai.

Első könyvét, A marsit olvasva leesett az állam, milyen jó, hard sci-fi, egy szerethető főszereplővel, akinek be nem áll a szája annak ellenére, hogy x millió kilométerre van bármilyen más emberi lénytől. Csak aztán a könyv harmadától kezdve néha otthagytuk Whatney-t a Marson, és megnéztük mi folyik a Földön, a NASA-nál. És újra leesett az állam. A főszereplő magányos, belső monológjára koncentráló részekkel szemben a földi, omnipotens narrátorral elmesélt, több karaktert szerepeltető részletek hihetetlenül gyengének, már-már amatőrnek érződtek. A karakterek megkülönböztethetetlenül egyformán viselkedtek, beszélgetéseik rossz fanficek dialógusait idézték. Szerencsére ezek a részek A marsi kevesebb mint tíz százalékát tették ki.

Szóval, nem, nem azért vásároltam meg az Artemist ilyen meggondolatlanul, mert tökéletesen megbíztam a szerzőben. A marsi alapján úgy gondoltam, hogy bár Weir zseniális egyes szám első személyű narrálásban, legjobb esetben is csak középszerű karakterinterakcióban. Márpedig amennyire nem tudtam semmit az Artemisről, az egész lehetett volna egy szobában játszódó karakterdráma.

Bár nem karakterdráma, és számos szobában játszódik a cselekmény, az Artemis több karaktert mozgat, mint A marsi, és örömömre szolgál elmondani, hogy – bár továbbra is a belső monológok és technikai leírások a könyv legerősebb részei – Weir karakterábrázolása szépen fejlődött az előző kötetéhez képest.

A következőkben írok egy rakat dolgot a főszereplőről, ami alapján az Artemis egy borzalmas könyvnek fog tűnni, aztán elmagyarázom, hogy valójában miért működik az egész (és nem a felsorolt borzalmas dolgok ellenére, hanem azokkal együtt!).

Jasmine Bashara Szaúd-Arábiai származású huszon-harmincéves hordár. Szabadidejében csempész, tehetséges hegesztő-gépész, EVA-gyakornok (EVA = űrséta), vegyész, mérnök ésatöbbi. Jasmine Bashara gyakorlatilag egy gépészmérnök délutáni wikipédia böngészésének megfelelő szakértelemmel rendelkezik. Mindemellett nagyon belevaló és csinos és önálló – és még minden egyéb, amit egy tipikus Mary Sue-ról el lehet mondani.

Azt említettem, hogy a többi karakter folyamatosan megjegyzi, milyen tehetséges? A többi karakter folyamatosan megjegyzi, milyen tehetséges.

Mégis, Jazz Bashara egy fenomenális karakter. Jazz Bashara ugyanis bármennyire is igyekszik, bármennyire is tehetséges, mindenben hibázik. Folyamatosan. És minél jobb valamiben, annál nagyobbat tud hibázni. És minél többet és nagyobbat hibázik, annál jobban belecsúszik az önutálatba. Így kapunk a regény elején egy fantasztikusan tehetséges, piti bűnözésből élő, depresszív hajlamú alkoholista rakodómunkást.

Szóval van egy fő karakter, aki a spektrum mindkét végletéig ki van feszítve, és így kellene valahogy működőképes egyensúlyban maradnia a személyiségének… Úgy, hogy legyen hely a jellemfejlődésnek is…

Jazz adottságainak hála, remek lehetőségeket kap az élettől – amely lehetőségeket fenomenális módon tud elrontani. És mivel Jazz hihetetlenül tehetséges, minden bukásáról tudja, hogy kizárólag ő a felelős miattuk, nem egy gonosz antagonista. Nem hiányol szakértelmet vagy fizikai képességeket, nem tudja megúszni az egészet azzal, hogy megtanul verekedni, így a történet klimaxában legyőzheti, a gonoszt, aki korábban szétrúgta a hátsóját. Minden kudarca az ő rossz döntéseiből ered, és csakis jellemfejlődéssel tudja leküzdeni őket.

A nagy lehetőségek nagy bukásokkal járnak. A nagy bukások, nagy akadályokat jelentenek. A nagy akadályok pedig nagy lehetőségeket biztosítanak a jellemfejlődésre.

Ahogy A marsi, az Artemis is hard sci-fi. Egy pillanatra sem éreztem szükségesnek megkérdőjelezni a tudományos részletek pontosságát. Szagolni lehet a precíz kutatómunkát minden oldalon, akár technológiáról, vegyészetről, gazdaságtanról, akár hegesztési műveletekről legyen szó. Az izgalmas rész viszont az, hogy miközben mind az Artemis, mind A marsi technikai leírásai egészen az elemi részecskékig hatolnak, mégis könnyű, szórakoztató olvasni őket. Sosem éreztem úgy, hogy újra át kéne rágnom magam egy bekezdésen, vagy alaposabban, lassabban kell tanulmányoznom egy részletet ahhoz, hogy megértsem, mi is történik. Weir könyveiben kényelmesen olvasva követhető minden. Olyan érzés, mintha nem az olvasó próbálna lépést tartani a szöveggel, hanem a szöveg – mint egy apuka, aki a gyereke első lépéseit vigyázza – kísérné az olvasó gondolatmenetét.

(Ezúton szeretném kérvényezni, hogy Andy Weir írjon iskolai tankönyveket fizikából és kémiából!)

Ez a trend a tudományos leírásokon túl magára a narratív struktúrára is kiterjed, mindig tudni, mi miért történik, az olvasó nem veszti szem elől a karaktereket, könnyedén követhetőek a helyszínek is (teljesen feleslegesnek találtam az Artemis első két oldalán látható térképet a holdvárosról és környékéről – amikor nagyritkán visszalapoztam, minden pontosan ott volt, ahová a könyvben szereplő leírások alapján képzeltem őket). A történet izgalmas, a rejtély okos, a cselekmény eléggé fordulatos ahhoz, hogy meglepje az olvasót, ugyanakkor elég nyomot tartalmaz ahhoz is, hogy amikor rájön valamire, okosnak érezhesse magát.

Mindennek fényében Andy Weir Artemis című regényét, sőt, Andy Weir előző és következő könyvét is bizalommal merem ajánlani.

(Fumax, Budapest, 2017. Fordította: Rusznyák Csaba)

.

.

.

KÖNYV

Szalay Zoltán
Száz Pál megtalálta a nyelvünket.

A Fűje sarjad mezőknek című kötetről ez talán a legfontosabb állítás, amely megfogalmazódott bennem.
Amikor azt mondom, a nyelvünket, többes szám első személyt használva, nem egy zárt halmazra gondolok, hanem egy olyan szeletére a térnek, amelyet két, azonos kezdőpontú félegyenes hasít ki a térből. Egy olyan szögtartományra, amelynek nem ismerem a határait. Azt tudom, hogy én magam benne vagyok – mint egy kiterjedés nélküli pont a számtalan további kiterjedés nélküli pont társaságában –, de nem tudom pontosan felmérni, ki mindenki még. Ha társadalmilag próbálom meghatározni, mondhatom, a szlovákiai magyarok – azzal együtt, hogy ezzel egy újabb behatárolhatatlan kategóriát nyitok meg – jelentős része ott van ebben a térben, azaz a szlovákiai magyarok jelentős része számára a fenti állítás helyes. Velünk együtt sokan mások is ott vannak ebben a térben, hiszen Száz Pál számos közösséghez köthető nyelvet szólaltat meg.
Ha társadalmilag vagy politikailag nézzük, van itt szlovák, cseh, roma, orosz, zsidó, német, amerikai és még ki tudja, mennyi mindenki. Vannak férfiak, nők, gyerekek, elnyomók és elnyomottak, zsarnokok és megnyomorítottak, bűnösök és ártatlanok, állatok és növények, szentek, angyalok és ördögök. A nyelv, amelyen megszólalnak, csapong, árad, zubog, egybeforraszt mindent, de meg is hagy mindent felismerhetőnek. A határokat ismeri, de felülnézetből szemléli őket. Felülnézetből szemlélhetjük mi is ezt a nyelvet, amely a sajátunk, még ha nem is mindig ismerjük fel. Így a sajátunk, ebben az összetettségben.
Amikor azt mondom, megtalálta, nem a „feltalálta” értelemben használom ezt az igét – noha semmiképp nem vitatom el a tevékeny alkotómunka jelentőségét –, hanem a „felfedezte”, sőt inkább a „felvállalta”, „bevallotta” értelemben. Ez a nyelv ugyanis a leginkább arról nevezetes, hogy nem „standard”, azt is mondhatnánk, hogy nem „köznyelv”, de ez ugyancsak félrevezető volna, mert a „köz-” előtagot nem tagadhatjuk el tőle. Mégis, ez a nyelv periférikus, a kötet nyelvén szólva, a senkifőggye nyelve, a köztesség nyelve, amelyet a hivatalos, uralkodó, többségi, konvencionális gyakorlat vagy tagad, megbélyegez, tabusít, elnyom, vagy – ami sok esetben még rosszabb – egzotikumként kezel, rezervátumba zár, mesterkéltté, giccsessé torzít. Száz Pál visszaadja ennek a nyelvnek az önállóságát, az autonómiáját, az elevenségét, visszaadja a méltóságát, amelyhez hozzátartoznak a hibái, az esetlenségei, a komikus vagy épp magasztos volta, a prédikációszerűsége vagy épp a vulgarizmusa, az emelkedettsége vagy a profánsága, a dagályossága vagy az enigmatikussága. Visszaadja ennek a nyelvnek a lehetőséget, hogy megmutassa magát olyannak, amilyen, s nekünk is visszaadja a lehetőséget, hogy minden oldalról körbejárjuk, rajongva vagy épp fanyalogva, ahogy tetszik.
Engedtessék meg nekem, hogy szimbolikus jelentőséget tulajdonítsak annak a ténynek, hogy Száz Pál nincs jelen személyesen ezen a díjátadón. A szelleme alighanem jelen van, amikor a könyvéről beszélünk, csak épp ő nincs itt fizikailag. Itt is van tehát, meg nincs is, hasonlóképpen, ahogy a könyvében ott is van meg nincs is a sok-sok szereplő, öreganyád, öregapád, az unoka, Lébus, Imreatya, Krisztusurunk, Ádámatyánk, Évanyánk, Szent Péter, Szűz Mária és a többiek mind, akik jelenlét és távollét között lebegnek. Miért lehet ez így? Ismét csak a nyelvhez kell visszakanyarodnom, mert Száz Pál még egy bravúrral szolgál ebben a könyvében. Elbeszélése ugyanis egy pillanatra sem válik statikus szöveggé, végig megtartja lebegőnek, valódi beszélt, elbeszélt nyelvnek, nem hiába jelenik meg újra és újra hangsúlyosan a kitétel, hogy ezt vagy azt éppen ki mondta. Mondta öregapád, mondta öreganyád, mondta Lébus, mondta Krisztusurunk. Nem véletlenül íródik az egész kötet fonetikusan. Nem is nagyon merem azt mondani, hogy ez szöveg lenne, mert bár tudjuk, a szöveg is lehet nyitott, befejezetlen, eleven, itt másról van szó, ez a szöveg árad, alakul, és még a helyenként előforduló szerkesztési következetlenségek, elütések, nyelvi szennyeződések, amelyek eleinte talán bosszantóan hatnak, végül abban erősítenek meg bennünket, ennek így kell lennie, mert az elbeszélt szöveg, az élő nyelv nem tiszta, nem steril, nem hibátlan, nem következetes. Az, hogy könyv formájában olvashatjuk, ne tévesszen meg senkit. Egy nagyszabású kísérlet ez, amelynek a könyv csak hordozója, talán nem is a legalkalmasabb hordozója, de ez csupán technikai kérdés, amelyben az alkotó saját korának foglya. Olvasás közben azonban ez a nyelv könnyen elszabadul a lapokról – ezért is érdemes hangosan felolvasni Száz Pál könyvét. Még ha először nehéznek tűnhet is a nyelv betörése, ha ráérzünk, így juthatunk hozzá a legközelebb. S ezért is kiváló az ötlet, hogy legalább néhány részletet hanganyagként is megkapunk a kötet mellé.
Személyesség és személytelenség egyidejűleg van jelen ebben a műben. Személyes, mert a szerző saját nagyszüleinek ajánlja, saját szülőföldjéhez, felmenőihez fordul, az ő történetüket meséli el, minden sorában érezhetjük azt a bennfentességet, ami egyetlen pillanatra sem zárja ki az olvasót, nem válik belterjességgé: a tájnyelv, a család nyelve befogadó. Személytelen, mert senki nincs jelen civil, hivatalos valójában, nincs egyetlen megfogható elbeszélő, a történeteket bárki mesélheti, sőt, az is a cél, hogy mindenki mesélje őket, hiszen maga a „mesézés” a cél. Fricskát mutat tehát minden divatos elméletnek, azoknak is, melyek szerint a szerző halott (hiszen itt az egész mű a szerző gyökereiből táplálkozik, a szerzőből indul és a szerzőben végződik), és azoknak is, amelyek szerint a hiteles mű nem nélkülözheti a személyes dimenziót, nem lehet leválasztani a szerzőről (hiszen ebből a műből semmi hagyományos értelemben vett konkrétumot nem tudhatunk meg a szerzőről). Ezért is felemelő olvasni. Öntörvényű, mint minden igazán fontos mű, besorolhatatlan, és ellenáll a fontoskodó szakmai kategorizálásoknak. Teszi ezt egyszerre naivan, természetességéből fakadóan, és furfangosan, rétegzettségéből fakadóan.
Nem volt szerencsém személyesen ismerni Talamon Alfonzot, akiről a ma kiosztott díjat elnevezték, írásainak ismeretében azonban ki merem jelenteni, szeretné Száz Pál könyvét. Azért gondolom ezt, mert Talamon Alfonz világa hasonlóképp egy nagy nyelvi kísérlet terepe, mint Száz Pálé, egy olyan nyelvi kísérleté, amely elnyomott, elfojtott nyelvjárásokat, rejtett, titokzatos, nemegyszer kacifántos történeteket juttat szóhoz, hoz napvilágra. Talán abban is hasonlóak, hogy egyikük sem a népszerűséget kereste/keresi, hanem következetesen járja azt az utat, amelyet a művészi elképzelés jelölt ki számára. A nem radikális művészet középszerű művészet, írta Kertész Imre, és azt hiszem, ebben Talamon Alfonz és Száz Pál egyetértene vele.
Számomra az elmúlt évek egyik különleges élménye volt, ahogy láthattam kisarjadni ezt az egyedi alkotást, ahogy izgulva követhettem Száz Pál phytolegendáriumának létrejöttét. Sokáig még csak folyóiratokban burjánzott, de eljött a napja, hogy szerzője jó kertész módjára összefésülje, elrendezze – legalább látszatra teljesítve az elvárást, hogy ez a parttalan elbeszélés most egyetlen tárgyként kézbe fogható legyen. Mondom, látszatra, mert a titka ennél mélyebben van. Mindezzel együtt a Fűje sarjad mezőknek című kötet méltán tarthat számot a szakma és az olvasóközönség megkülönböztetett figyelmére és méltán nyerte el ezt a kitüntetést is, amelynek – meggyőződésem – fokozza tekintélyét. Gratulálok a Talamon Alfonz-díjhoz Száz Pál szellemének.

(Elhangzott 2018. május 18-án Diószegen, a Talamon Alfonz-díj átadásán.)

.

Száz Pál
Szalay Zoltán
(Somogyi Tibor fotói)

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

KÖNYV

Tőzsér Árpád
Utószó a Bábel tornyához
Forbáth Imre: Bábel tornyában liftboy, Szlovákiai Magyar Írók Társasága, 2017. Opus Könyvek

A két háború közötti jeles prágai magyar avantgárd költő, Forbáth Imre itt bemutatandó könyvének a története 2003-ban kezdődött, akkor, amikor a Szlovákiai Magyar Írók Társasága saját irodalmi díjat alapított (az addig és máig létező Madách Imre díj ugyanis, amint az tudott, a Szlovák Irodalmi Alap díja), s felvetődött a kérdés, kiről nevezzük el az új díjat. Forbáth Imrét én javasoltam névadónak, azzal a céllal, hogy a kitűnő költőt a fiatalabb nemzedékekkel is megismertessük.
Aztán eltelt tizenöt év, s nem történt semmi. Fiatalabb íróink, költőink éppen úgy nem tudnak Forbáthról semmit, mint ahogy mi nem tudtunk róla az ötvenes években, indulásunk idején: a neve ma sokadszorra is kiesett az eleven, ható, aktív irodalmi emlékezetből.
Csakhogy a mi indulásunk idején, az ötvenes évek végén s a hatvanas évek elején támadt egy olyan liberális közéleti és kulturális felhajtó erő, amely, neoavantgárd néven, az avantgárdot is megint felszínre dobta. Párizsban megalakult e régi-új irányzat fő fóruma, a Tel Quel (1960) c. folyóirat, két évre rá megszületett magyar testvérlapja, a párizsi Magyar Műhely (1962), 1965-ben, a jugoszláviai Újvidéken megjelent az Új Synposion, s nekünk, akkori fiatal pozsonyi íróknak szintén körül kellett néznünk, hol találunk avantgárd elődöket. S felfedeztük magunknak a cseh Jiři Kolářt, a lengyel Zbigniew Herbertet, és igen, a prágai magyar Forbáh Imrét. És 1965-ben Cselényi László nekivágott a nagyvilágnak, s meg sem állt Párizsig, s mikor egy év múlva hazajött, hozta a legújabb költői neoavantgárd frissítő élményét, Zs. Nagy Lajos expresszionista 1968-as verskötetének, a Tériszonynak nem egy darabja egyenes folytatása Forbáth Imre avantgárd expresszionizmusának, Cselényi a hetvenes évek közepe táján A csodaváró szegény Forbáth Imre címmel ír minden formát felrúgó versmontázst, s írom én is az első Mittel-verseimet, amelyeknek Forbáth Imre költészete nemcsak előképe, de a sok esetben Svejket formázó csehországi magyar költő egyenesen hőse is az ilyenfajta verseimnek.
Ki volt hát ez a mindig „újból-élő makacs halott” költő, akit úgy harmincévenként újból és újból fel kell fedezni, mert tulajdonképpen, mint a búvópatak, mindig is jelen van s mindig is él?
Fuchs Imreként született, 1898-ban, a dunántúli Böhönyén, de Forbáth Imre néven és Prágában lett magyar költő. Egészen véletlenül az én apám is 1898-ban született, s mikor 1966-ban, egy budapesti nemzetközi költőtalálkozó meghívottjaiként három napig szinte éjjel-nappal együtt voltunk (mármint Forbáth és én), egy alkalommal ezt is elmondtam neki. S ez után a rá annyira jellemző gunyoros-huncutkás mosollyal „irodalmi fiává” fogadott, megjegyezve, hogy szerkesztőként (akkor az Irodalmi Szemle szerkesztője voltam) segítsem népszerűsíteni szegény, elöregedett irodalmi apámat, de költő-almaként igyekezzem minél messzebb esni a „fámtól”.
Nem az én tisztem megítélni, hogy a későbbiek során mennyire éltem Forbáth atyai intelmei szerint, de az tény, hogy a lapunkban aztán sok versét lehoztuk, s kritikákat, tanulmányokat is írattunk róla, mi több, én magam is közzé tettem egy Forbáth-dolgozatot, amelyben nem a legszerencsésebben azt találtam mondani, hogy költőnk „közösségek fölött él”, s így „európaisága nem konkrét európaiság”. Beismerem, pontatlan volt a fogalmazásom, s részben igazságtalan is: ha ugyanis a „közösség-fölöttiséget” „idegenségként” értelmezzük, akkor ennek az idegenségnek a költői kifejezését – Camus és az egzisztencialisták nyomán – akár célnak, költői programnak is tarthatjuk. – Én, az egykori írásomban ítélkeztem, holott csak konstatálnom kellett volna. Forbáth a verseiben nem Heidegger-, hanem Sartre-hívő volt, nem a lét történéseként, hanem a lét „idegeneként” értelmezte az embert, s így önmagát is.
Ha költőnk cseh és szlovák válogatását is beszámítjuk, akkor írásai – versei plusz publicisztikája – eddig mintegy kilenc kötetben jelentek meg. S íme, nemrég, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága kiadásában, az Opus könyvek sorozat hetedik darabjaként, megjelent a tizedik kötete is. Címe: Bábel tornyában liftboy, összeállította és szerkesztette: Tóth László.
Ismertetését, elemzését kezdjük az elején, sőt az eleje előtt, magával a címmel.
A „Bábel” kifejezés mint a modern ipari civilizáció (s benne főleg Amerika) elidegenedésének a jelképe Forbáth több versében is előfordul. A Bordal címűben, amelyből az egész kötetcím származik, a költő kivetettségét, társadalmon kívüliségét nyomatékosítja:

Bábel tornyában liftboy voltam,
Noé bárkájában telegrafista,
a fórumon én is szónokoltam,
most senki se vagyok, betelt a lista.

A „liftboy a Bábel tornyában”, a „telegrafista Noé bárkájában” vagy akár a római fórumok lázító szónoka is idegen testek a környezetükben, ráadásul a felsorolásukkal a költő egyben a történelembe is helyezi magát: a poéta a történelem során mindig is kicsit társadalmon kívüli jelenség volt.
Ez az „idegenség” tágul Forbáth legjobb verseiben az ember létidegenségévé, s ez a tengelymondandója az itt bemutatandó kötet Tóth László által készített versválogatásának is. Ezért érzem jónak, sőt telitalálatnak a könyv címét.
S még mindig a címről: van Forbáthnak egy aforizmája, amely így hangzik: A cím része a versnek: feje, nem a kalapja. Az új Forbáth-könyv címéről is elmondhatjuk: a könyv feje, azaz szerves és fő struktúraképző eleme, s nem afféle kiegészítője, azaz nem a kalapja.
A kötet műfaja nehezen meghatározható, leginkább breviáriumra, azaz egyetlen jelentős szerző emlékére kiadott szemelvény-gyűjteményre hajaz, de különbözik is tőle: nemcsak Forbáth műveiből, írásaiból közöl szemelvényeket, hanem a róla szóló kritikákból, valamint a levelezéséből is.
Talán akkor határozzuk meg a művet legösszefoglalóbban, ha azt mondjuk: Forbáth Imre máig hiányzó monográfiáját helyettesíti. S nemcsak azért helyettesíti és helyettesítheti, mert ilyen máig nem létezik, hanem filológiai igényességénél fogva is: olyan gondos jegyzetapparátus és bibliográfia csatlakozik hozzá, amely valóban egy monográfiának is becsületére válna.
A kötet egy alapos, a Forbáth-élet és -életmű minden vonatkozására kitérő bevezető tanulmánnyal kezdődik, amely természetesen szintén Tóth László munkája.
Maga a törzsanyag öt részre tagolódik. Az első Forbáth Imre verseiből hoz egy igényes válogatást, a második rész a költő aforizmáit tartalmazza, a harmadik részben Forbáth tanulmányai, esszéi, vallomásai olvashatók, a negyedik rész a költő által és hozzá írt levelek gyűjteménye, s végül az ötödik rész a Forbáth Imréről írt kritikai írásokból szemezget.
Kiemelve kell szólnunk az első és második részről, mert míg a többi a filosz Tóth László alaposságát, pontosságát dicséri, addig ebben a két részben a költő Tóth László Forbáth-értelmezését, -szemléletét érezzük működni.
S ezzel íme visszakanyarodunk a Forbáth-életmű értékeléséhez. Tóth László is felteszi magának, bevezetőjében, a kérdést, hogy melyek a Forbáth-életmű „azon darabjai…, amelyek… napjainkban, a 21. század második évtizedében is – esztétikailag és gondolatilag is – érvényesek tudnak maradni.” S mérlegelésének eredménye 55, tehát több mint félszáz vers. S ez rengeteg, nincs költő a világirodalomban, aki több verssel úszná a halhatatlanság vizeit.
Nincs itt hely annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy valóságosan mennyire érvényesek ezek a versek ma is, de azt elmondhatom, hogy a válogatás tartalmazza az én „kedvenceimet” is, úgy mint a Hálaének orvosaimhozt, a Kockát, az Egy kalap megdicsőülését, a Napraforgókat, az Amerikát stb. S ezeknek motorja szinte mindig az irónia és önirónia, a nyelvi önreflexió, a groteszk, s főleg a tudományok nyelvének és világának a versbe állítása (amit a költő az egyik versében úgy fogalmaz meg, hogy „mindamellett kémikus koromból megőriztem az anyag szeretetét”), s aminek következtében Forbáth Imre mérvadó verseinek olyan tág az akciórádiuszuk (értsd: az anyagi és szellemi lét olyan hatalmas területét fogják be), hogy ez a költőt korának valóban a legjobb magyar poétái mellé emeli.
S végül hadd mondjak még valamit a költő aforizmáiról.
Ezek eredetileg sok esetben cseh nyelven íródtak, s úgy is hatnak, mintha fordítások volnának. (S vannak köztük bőségesen olyanok is, amelyeket valóban a kötet összeállítója – aki, amint az köztudott, jeles műfordító is – fordított magyarra.) Nem mondható valamennyi sikerültnek, de egészében véve elmondható róluk, hogy – hűen a Martialis-, Catullus- és Kazinczy-hagyományokhoz – remek, prózában írt modern epigrammák ezek, s ahogy főleg Kazinczy „tövisei”, a Forbáthéi is magáról az irodalomról, az írásról szólnak. Hadd olvassak föl belőlük mutatóban legalább egyet:

Írnék egy abszrakt verset absztrakt tollal absztrakt papírra.

S hadd mondjam el róla azt is, hogy valamikor a hetvenes évek legvégén ez az aforizma adta az impulzust a Mitel úr feltalálja a vers nélküli verset c. versem megírásához.
S ha már ilyen szerénytelenül magamat is ide keverem, könyvbemutatóm befejezéseként hadd legyek még szerénytelenebb, s hadd olvassam fel az egyik saját versemet, amely értelmezhető úgy is, mint búcsú a Mittel-ciklusomtól, de tulajdonképpen versbéli emlékezés Forbáth Imrére, az én Mittel Árminom modelljére, archetípusára. Ebben a versben tulajdonképpen minden benne van, összefoglalóan, amit Forbáth Imréről tudok. S ami nincs benne, az benne van abban az öt esszécskében, amelyet jóval korábban követtem el Forbáth-ügyben, s amelyeket Tóth Laci barátom volt szíves besorolni a könyve ötödik fejezetébe.

Tehát íme a vers:

Utószó pokoljárásokhoz
melyben a szerzőnek eszébe jut öreg barátja, Forbáth Imre, alias Mittel úr, valamint Tar Lőrinc és Szent Patrick
(Részletek)

1
Megint Mittel úr? — Au, istencsapása,
hogy még mindig ővele van bajom,
de, mint sár a lábujj között, az emlék
föltör akkor is, ha nem akarom.
Csikland, s nekem mégsincs kedvem nevetni,
sírnék inkább. Vagy ahogy egykoron
Nagyida is keserű-vad kacaj volt:
sírva kacagok vén barátomon.

2
Itt van. — Ülünk a Búsuló Juhászban,
Budán, hatvanhat őszén (forrt a must!):
Mittel Ármin, a prágai poéta
s tudós orvos, egy valódi Faust,
s én (mondjuk tán így: Wagner, a famúlus) —
Vár bennünket egy Dalnok Fesztivál,
s témáját — Quo vadis, magyar poéta? —
mi itt vitatjuk, karcos murcinál.

3
Látom magunkat: Mittel úr hunyorgat,
„Quid sum miser tunc…” (szája, gombszeme,
kecskeszakálla, mindene frivol vers,
magán-quo vadis, fanyar-víg mese).
Arról mesél, Golgotái tövében
hányszor adta el a lelkét, s kinek,
és hogy már nem prosperál a pokol sem,
Mephisto nem szolvens, alig fizet.

4
S így folytatja: – Amikor Gliwicénél
megdöndült a Luftwaffenstück-prológ,
az én számon akkor már rég dübörgött
a „Lenni vagy nem lenni” monológ.
Színpadom Prága volt… Maga az ország,
tele éjjeliként, épp szétesett
a fő aktor alatt. Én meg kiléptem
a darabból… Úgy döntöttem: leszek.

5
A La Manche-on túl néhány dúlt kisértet
várt: emigráns elnökök, több spion,
s lett új színpada árulásaimnak
egy túlvilág: a ködös Albion.
Árulásaimnak? El-adsz: el-árulsz!
Dehát Faust mit árult el vajon?
Öröklétét véges kéjek öléért —
Én, Albionban, sajnos, a dalom.

6
Tíz év!, mintha a Purgatóriumban,
mondjuk: Szent Patrickéban! Ugyanis
az ott volt, közel; Tar Lőrinc nyomában
jártam benne egyszer én magam is.
Tíz év patás ügyek szolgálatában!,
elfeledtem azt is, hogy ki vagyok.
Kénkőszag, diplomatabűz köröttem —
Csoda-e, ha Dal-Angyal elhagyott.

7
Tíz évig nem termett versnek való szó
lelkem lapályain. Cemende szél
rázta rajtuk a pléhtáblát: Eladva!,
a horhosokban Belzebub kefélt.
De a hamis dézma, dúlás miatt, ha
úgy éreztem, én is elkárhozom,
épp a párta nélkül való leányok,
szép menyecskék feledtették sorom.

8
Méregettem tüzes kádferedőben
én is szép tűgyeket, köldekeket,
sötét barlangjukba bátran bementem,
s nem féltem, hogy netán benn rekedek.
S benn rekedtem! No, nem a kéj-kutakban,
hanem úgy általában a pokol
sarában. S végleg el akkor merültem,
mikor azt hittem, már angyal apol.

9
Tíz év után elegem lett a szarvas
érsekekből! Villás paraszturak
kénes szellenetéből úgy itéltem,
itt már mindenben a sátán ugat.
S hirtelen hinni kezdtem Max Webernek:
lelkünk legjobb tizede a közé —
Haza vágytam, Prágába, Böhönyére,
táncos, szép magyar (vers)lábak közé.

10
Így volt. Negyvenkilencben hazajöttem.
Bécsig repültem, lecsúszott milord:
egy angol bombázón, potya-csomagként —
rettegtem: a gép engem is „kiold”.
Aztán Prága. — S hittem a két szememnek:
áll a Hradzsin, sőt az eget veri,
s körbe mennek, nem az Utópiába
az Orloj bús, megadó szentjei.

13
Ó, századközép, Közép-Európa,
ördögkonyha!, vöröslő platnidon
lelkek sültek, ültek csupasz fenékkel —
Mi volt ehhez képest már Albion!
Amit korábban árulásaimról
összehordott fölös bűntudatom,
azt itt rám — vissza — most ügyész dörögte —
Három évet kaptam… — Nem folytatom.

14
Már csak annyit: mikor vittek, az autó
ablakán egy ronda arc belesett:
Quo vadis, verstelen magyar poéta? —
Az égből kénköves eső esett.
S írtunk ezerkilencszáz ötvenegyet —
Itt a vörös, hol a piros remény?
A pankráci pokol-udvar sarába
nagyot köpött az istenarcu lény.

(Elhangzott a kötet bemutatóján, 2018. április 5-én, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben.)

Tőzsér Árpád

.

.

.

.

.

.

.

.

FILM

H. Nagy Péter

Arcok a mesterséges végtelenben

A Star Wars(ok) vizuális érzékenysége[1]

Találgatás helyett maradjunk az érzékelésnél. A Star Wars-filmekben 40 éve – John Williams óriási sikert aratott zenéjén túl – a technológiai fenség retorikája az egyik legmeghatározóbb élményközvetítő és hangulatszabályzó elem. Scott Bukatman A mesterséges végtelen: A trükkfelvételekről és a fenségesről című alapvető tanulmányában így fogalmaz:

“A tudományos-fantasztikus objektumok fenségesen érthetetlenek: Trantor városa Isaac Asimov Alapítvány-sorozatában beborít egy egész bolygót – egyike a science fiction határtalan településeinek –, és ott van az űrhajó a Csillagok háborúja nyitóképéről: túl nagy ahhoz, hogy a filmvászon – vagy az agyunk – befogadja. A tudományos-fantasztikus műfaj közvetlen és mély összeköttetésben áll a fenséges jelképes értelmével.”[2]

Látástechnikai szempontból ez azt jelenti, hogy mivel a Csillagok háborúja kezdősnittjének a moziban ülő néző a szemtanúja, nincs jeleneten belüli viszonyítási pont. A Star Wars széria innen tekintve a tudományos fantasztikum azon válfajába tartozik, amely bővelkedik a mesterséges végtelenben: hatalmas űrhajók, határtalan világűr, hipertér, bolygónyi városok, galaktikus birodalom, óriási hómezők és sivatagok kombinálása gépesített tájakkal stb. Mindez totálképek és nagy látószögű beállítások rendszerét igényli, ugyanakkor a néző könnyen eltévedhet az idegen térben. A karakterekről látható közelképeknek ezért igen nagy jelentősége van, egyrészt ellenpontozzák a végtelent, másrészt reflektálttá tehetik a hozzá való viszonyt. Ez az utóbbi funkció a széria első hat részében alig volt észlelhető.

Az ébredő Erőben azonban Rey figurája (Daisy Ridley), a test, a perspektíva és az arcjáték valószínűleg minden néző számára emlékezetesen dramatizálja a fenségessel való találkozást, azaz leképezi a film közönségének reakcióit. Bukatman terminológiáját alkalmazva, a „látvány bevésése” (értsd: a kitartott képek adagolása az akciót megakasztva) a Star Wars hetedik epizódjában nagyon következetesen ellensúlyozza a folyamatossá tett végtelen illúzióját. Gondoljunk arra, hogy az eddigi részek ezt a kérdést tényleg máshogy kezelték, inkább abban voltak érdekeltek, hogy kitágítsák a „messzi-messzi galaxist”. Rey funkciója így visszairányítja a figyelmet az érzékelés tartományaira, ilyen értelemben túlmutat a Star Wars kalandorientált, additív eljárásokból kibomló univerzumán.

A képi retorika Az ébredő Erőben olyan vizuális élménnyel gazdagította a Star Wars-filmek vizuális rendszerét, mely nagyban hozzájárult az újrateátralizáláshoz. Valószínűleg minden néző számára a klasszikus széria egyik legizgalmasabb pillanata volt Darth Vader arcának megpillantása. Az ébredő Erőben a maszkok levétele jelölőláncba szerveződik, önreferenciális módon utal egyik a másikra. A legnyomatékosabb természetesen Kylo Ren (Adam Driver) maszklevétele, amely egyben meg is kettőzi a láncolatot, ugyanis amikor a fejről lekerül az álarc, nagyon hasonló beállításban látjuk, mint korábban Darth Vader fejének maradványát. Ez az alakzat tehát összeköti a szereplőket (Rey, Finn és Kylo Ren figuráját), jelentősége mégis abban áll, hogy Darth Vader örökségét vizuális anyagként, a közelképek egymásra vetülő sorozataként viszi színre.

Ebből a pár szempontból kiindulva közelíteném meg a Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik működését. A film elején Snoke (Andy Serkis) leteremti Kylo Rent (szerinte nem ő lesz az új Darth Vader, csak egy gyerek maszkban), melynek hatására az utóbbi összetöri az álarcát. A jelenet ezzel máris megkettőződik: a dühös kirohanás visszautal Az ébredő Erő megfelelő jeleneteire, folyamatosságot teremt a karakter felépítésében; ugyanakkor a maszk elpusztítása az előző rész képi retorikájának felfüggesztéseként is érthető. Ezután a maszkok már nem játszanak szerepet a vizuális kódok alakításában, a premier plánok viszont megsokszorozódnak, az űrfikcióban, a végtelen terek és az űrcsaták között pedig látványosan kap – az előző részeknél jóval többször – kitüntetett funkciót az arcjáték. A sci-fi ezeken a pontokon átadja a helyét a drámának, a mesterséges végtelent prezentáló totálképek rendszerét pedig remekül ellenpontozza (és persze egészíti ki) az arc mozija.

Ez a dinamika megkerülhetetlen, mert precíz színészi teljesítményt igényel, és felcserélhetetlen látványteret hoz létre. Érdemes hosszabban idézni a szakirodalomból egy remek összegzést:

“A dolgokat, tárgyakat vagy más testrészeket mutató közelikkel ellentétben az arc közelképe olyan koncentrációjú látvány- és információtartalommal bírhat, és olyan komplex összhatású felszín-mélység dinamikát teremthet, mely számtalan olvasási és értelmezési lehetőséget hív életre. A lehetséges hatásokat az teszi szinte áttekinthetetlenné, hogy a filmkép, az arc, illetve kölcsönhatásuk számtalan kombináció formájában létezhet együtt. A film ehhez az összhatáshoz, többek között, a mozgás, az idő, a közelség és a nagyítás dimenzióival járulhat hozzá, amelyekkel az arc látványának erejét ki is erősítheti, de le is fokozhatja. Az arc személyazonossági, érzelemkifejező, kommunikációs potenciálja ugyanúgy fontos lehet a filmképen, mint formája, mozgása, részleteinek összhatása; a montázskontextus ezen felül az arc képének jelentését és hatását többféleképpen alakíthatja és módosíthatja, ugyanúgy, mint a hang, amely dialógus, belső beszéd, vagy külső elbeszélés formájában való párhuzamos jelenlétével szintén kölcsönhatásba léphet az arc képével.”[3]

Ebben a Star Wars-filmek szempontjából új dramaturgiai közegben érvényesül igazán Rey és Kylo hanggal és képpel való összekötésének súlya és tétje. Egyrészt a szépen, türelmesen kitartott közelképeken Rey arca hallatlanul fotogén, másrészt viszont mintegy ráíródik a két karakter álláspontjának képi jele. Egy idő után megfigyelhető ugyanis, hogy Rey arcát a megvilágításnak köszönhetően félig árnyékban és félig erős fényben látjuk egyszerre. A fej ily módon a világosság és a sötétség kettősségében tűnik elénk, ami fényírásként, vizuális kódként leképezi a film és a figurák alapdilemmáját. Nem véletlen tehát az álarcok elhagyása, Kylo esetében például a maszk eltakarná azt a sebhelyet, melyet Az ébredő Erő végén Rey ejtett rajta, így viszont Driver premier plánja mindig magán hordozza a két szereplő találkozásának és az előző rész fináléjának képi nyomát.

Az utolsó Jedik dramaturgiája tehát nagy hangsúlyt fektet az arc geográfiájára (gondoljunk csak Snoke ábrázatára), palimpszesztszerű szerkezetére. A Rey és Kylo közötti kapcsolási mintázatban az arcok felszíni egyenetlenségei, az arcokon koncentrálódó információk is jelentékeny szerepet kapnak (pl. könnyek, fintorok). Az arcdinamika kapcsán persze kihagyhatatlan, hogy Luke (a kiváló alakítást nyújtó Mark Hamill) és Leia (Carrie Fisher) ugyancsak részét képezik a játéknak, hiszen az arcuk változásai összefüggenek az idővel, az előbbit a flashbackek miatt ráadásul megkettőződve látjuk a film során. Sőt, a párbeszédablakok hasonlóságának következtében az arcok olyan kavalkádja alakul ki, melyben a szereplők többsége arcközeli kapcsolatba kerül a többi szereplővel: Luke + Ray, Kylo + Leia, Rose + Finn, Kylo + Rey, Luke + Leia, Poe + Leia, Kylo + Luke, és így tovább. Kétségtelen, hogy ebben a kombinatorikus folyamatban feltűnőbb lesz a vágások funkciója is, hiszen a látószögváltás és a snittek kiterjedése befolyással van az arc nézőre tett hatására. A mimika fluxusa akkor érvényesül igazán, ha a közelképek két vágás közti időtartama lehetővé teszi, hogy ne csak a hang reprezentációjaként vagy szimpla alakként érzékeljük az arcot (vö. Benicio del Toro dadogása és a hozzá társuló mimika). Innen nézve az Az utolsó Jedik egyedülálló produkció a Star Wars szériában.

A Luke kapcsán említett időbeli megkettőződést érdemes más szempontból is megvilágítani, hiszen maga a duplikáció is kiemeli a jelentőségét. A Luke és a Kylo közti konfliktus kifutását tehát többször látjuk. Az ébredő Erőben van egy jelenet, amely Rey karakteréhez kötődik; a lány megtalálja Luke lézerkardját, látomása támad, paratérben látja egyesülni a múltat és a jövőt (ami valószínűleg az Erővel kapcsolatos Jedi-képesség). Ez a néhány másodperces snitt egyszerre flashback és flashforward: vissza- és egyben előre utal olyan történésekre, melyeket addig nem láthattunk. Ezek időindex szempontjából elkülöníthetők, de váratlan kérdéseket generálnak. Rey megretten a „látottaktól”; a néző pedig a gyors vágásokkal adagolt montázst megpróbálja alkalmazni, ez azonban csakis kudarccal végződhet. A paratér bepillantást enged múltba-jövőbe, de referenciák nélkül. Sajátos oszcilláció veszi itt kezdetét, mert a néző látszólag túllát az aktuális történeten, de még sincs hozzáférése.

Az utolsó Jedikben az említett megkettőződés visszautal Rey „látomására”. Méghozzá arra a verziójára, amely Luke szemszögéből mutatja a történteket. A Luke és a Kylo közötti szakadást azonban Az utolsó Jedik újrajátssza a másik fél perspektívájából is. Kylo persze Reynek is átadja ezt az infót, s ezzel destabilizálódik a múltbeli történés megközelítése. A perspektivikus igazság elbizonytalanítja Reyt, pontosabban kezdi megérteni Kylo tettét, s ezzel megindul a lány ingadozása a két oldal, Luke és Kylo között. (Ezt az oszcillációt – mint láttuk – mindvégig reflektáltan kezeli a film képi retorikája is.) Az identitással való játék Az ébredő Erő után itt tovább folytatódik, s bár sokak számára elvárás, hogy az új karaktert rögzíthessük a rendelkezésünkre álló világon belül, a művelet itt is a jövőre irányul. Rey „eredetének” kitüntetettsége törlődni látszik annak fényében, hogy a jövőre vonatkozó döntést neki kell meghoznia, a Jedivé váláshoz pedig nem szükséges „kiválasztottnak” lenni.

De térjünk vissza az ideológiáktól a képi megalkotottsághoz. Rey arcát akkor látjuk szuperközeliben (gyors egymásutánban kétszer), amikor a lány a barlangban áll egy tükörszerű fallal szemben, és megsokszorozódik. A látvány az azonosság mellett a különbséget is hangsúlyozza, az időbeli fáziseltolódás következtében ugyanis Rey figurája nem esik egybe saját képmásával. Vagyis a visszhang analógiájaként úgy viselkedik, mint egy végtelen jelölősor, melynek nincs stabilizálható állapota; a folyamatszerűségben viszont Rey identitása lebomlik, széthasad. Ebben a kulcsjelentben Rey tehát szó szerint szembenéz önmagával; ám később a szülei helyett is a visszatükröződését látja: a két elmosódott alak Reyként élesedik ki. Ez a megoldás jól példázza, hogy a képek máshogy viszik színre a kérdésekre adott válaszokat, mint a szavak, hiszen úgy utalnak Rey származásának érdektelenségére, hogy felvillantják a reprezentálhatatlant a látvány dominóeffektusszerű szemléltetésével, a lány alakjainak szétkapcsolásával. Miközben a szuperközelik arra is utalhatnak, hogy mindez Rey tudatában zajlik, mivel a tükörben csakis magát láthatja.

Másrészt a vizuális funkciók feltérképezése azért is indokolt, mert a kétértelműségek, oszcillációk olyan polimodális (a tárggyal többféle viszonyt létesítő) közeget feltételeznek itt, melyben folyton előbukkan az irónia, a humor – nem csak a cselekmény szintjén, egy-egy jelenetben (pl. amikor Rey az Erővel próbálkozik, Luke pedig egy fűszállal ingerli), hanem képi poénok formájában is. Ezek közül talán a legfelejthetetlenebb a vasaló felvillantása. Először egy fémszerkezetet pillantunk meg alulnézetből, majd az oldalnézetből kiderül, hogy nem lépegetőt vagy bármilyen jellegű hadi gépet, illetve leszálló úrhajót, hanem egy robotvasalót láttunk. A nézőponttal és a mérettartományokkal való játék technológiai környezetben megtévesztő, azaz téves észleléshez vezethet; másfelől viszont filmtörténeti játék a kellékekkel és a makettekkel (a régi sci-fik kelléktára tényleg a papírrepülőtől a kávédarálóig terjedt), ami egyben „kommentálja” a Star Wars univerzum jól vasalt egyenruháit (lám-lám, ilyen is van a birodalmi rombolókon, tehát a vasalás helyben folyik; immannens elem, nem a kellékesek munkája). Míg nagy valószínűséggel állítható, hogy a film nézőinek többsége nem is fogja (fel), hogy látott Star Wars-filmben vasalót.

A másik jól működő vizuális poén a Jedi-iratokhoz kapcsolódik. Amikor a Jedi-templom leég, Yodától megtudjuk, hogy az éppen megsemmisült „szent” iratok nem kifogástalanok, élvezhetetlen részeket is tartalmaztak. Az utolsó jelentben aztán Finn (John Boyega) betakarja Rose-t (Kelly Marie Tran), és egy rövidke snitt erejéig látjuk, hogy a takaró a Jedi-könyvek álcázására szolgált. Vagyis amiről azt hittük, hogy elég a templomban, arról kiderül, hogy ott volt/van a Millenium Falconon, az ágyneműtartóban. Tehát Rey – aki a szigeten áhítattal nézte a gyűjteményt – meglovasította, azaz ellopta a Jedik féltve őrzött kincsét. A film záró mondata így már tényleg sokértelmű lesz, hiszen a „Mindenünk megvan, ami kell” utalhat a lányra (és az utolsó jelenetben látható gyerekekkel együtt a személyi feltételre), az Erőre, de a könyvekre, az ideológiára is (és több mindenre még, ami itt még nem fontos). A képi gondolkodásmódot jól érzékelteti ez az eljárás, mert nyelvi narráció hiányában a nézőknek kell összerakni a látottakból a történteket, ami viszont – s itt az irónia – éppen a csattanóként elhangzó Leia-mondat fix jelentését bizonytalanítja el, az iratok értékéről nem is beszélve.

A kétértelműségektől és a bizonytalanságoktól nem szabad megijedni, a médium anyagi természete így (is) érzékelhető. De mivel áll összefüggésben ez a vizuális érzékenység? Nem csak a technológiával, hanem egy szintén nélkülözhetetlen jelenséggel, mely a rendezővel kapcsolatos. Az utolsó Jedik bizonyos értelemben ún. szerzői film, ha ez a kifejezés nem értéktartalmat, hanem látásmódot jelöl. Olyan egyedi, felcserélhetetlen szemléletet, amely a kreatív író-rendezők sajátja. Anélkül, hogy belemennénk ennek a terminusnak az elméleti-történeti elemzésébe (különbség van ugyani a „klasszikus” és a „kereskedelmi” szerzőség között),[4] arról van szó rövidre zárva, hogy az ilyen típusú filmek a rendező önálló koncepciójának sikerén állnak vagy buknak. Ha állnak, akkor abból olyan sikeres kultúrtényező, közös nyelv is származhat, mint a Star Wars, amelyet 40 évvel ezelőtt egyetlen névvel azonosítottak: George Lucas.

“A Csillagok háborúja-univerzum, amely Lucas verejtékes és csalódásokkal teli erősfeszítéseiből született meg egy közönséges jegyzettömb ceruzával teleírt lapjain, immár vélhetően örök időkre fennmarad új írók és filmrendezők nemzedékéről nemzedékére vándorolva, akik szeretettel kézbe veszik, és a saját elképzeléseikhez alakítják.”[5]

A nyolcadik rész esetében ez a kulcsfigura Rian Johnson. Az utolsó Jedik originális megoldásai, vizuális érzékenysége olyan egyediséggel látják el immár a Star Wars világát, amely nem valami sokat hangoztatott „Disney-szerűség”, nem a hagyományok félredobása, nem az öncélú űrfikció felturbózása és így tovább, hanem valami olyasmi, amit – a médiakompetencia egyik változataként, Lucas igazi örökségeként – mediális profizmusnak lehetne nevezni. Ha ugyanis Az ébredő Erő (J. J. Abrams rendezésében) a (film)technikai fejlődés kiaknázása volt anélkül, hogy az alkotók elszakadnának a Star Wars univerzum múltjától, akkor Az utolsó Jedik film- és látványtechnikai szempontból a legproduktívabb és a legmerészebb Star Wars-mozi. A kockázatvállalás minden bizonnyal meghozza a maga gyümölcsét, a produkció újításai módosítják a Star Wars-filmek érzékelési tartományát. A sztori és a szereplői identitás filmen túli boncolgatása a kilencedik rész előtt innen nézve tökéletesesen elhanyagolható. Ahogy Yoda mester fogalmaz az egyik réges-régi Star Wars-regényben: „A találgatás felesleges, amikor a türelem mindent elénk tár.”[6] A komplex képi rendszer felfejtése türelmet igényel; még a nyolcadik epizódban is van felfedezni való.

Jegyzetek

[1] A tanulmány a dunszt.sk felkérésére született. A gondolatmenetet itt-ott kibővítettem, feltüntettem a forrásokat. Az eredeti változat bő képanyaggal megtekinthető itt: https://dunszt.sk/2018/01/16/a-star-warsok-vizualis-erzekenysege/

[2] Scott Bukatman, A mesterséges végtelen: A trükkfelvételekről és a fenségesről, ford. Simon Vanda, Metropolis, 2003/2., 15.

[3] Margitházi Beja, Az arc mozija. Közelkép és filmstílus, Koinónia, Kolozsvár, 2008, 67.

[4] Vö. Pápai Zsolt, Újjászületés és második gyermekkor: Bevezetés Új-Hollywood történtébe = Pápai Zsolt – Varga Balázs szerk., Korszakalkotók: Kortárs amerikai filmrendezők, Tudással a Jövőért Közhasznú Alapítvány – Prizma Könyvek 1, Budapest, 2013, 41–46.

[5] Brian Jay Jones, George Lucas: Galaxisokon innen és túl, ford. Varró Attila, Bookline Könyvek, Budapest, 2017, 515. (Kiemelés tőlem.)

[6] Matthew Stover, Star Wars: Töréspont, ford. Szente Mihály, Szukits Könyvkiadó, h. n., 2015, 13.

H. Nagy Péter