Irodalmi blog

R. Nagy Krisztián

A mumus és a teknősbéka

Máriásiék a városba költöztek, és a házukat, a Sósmogyoró utca végén, a Mumus vette meg.

Mióta pár éve a Mumus megérkezett a Földre űrhajóján, lehetett hallani róla itt-ott, újságban, tévében, közösségi médián, prédikátoroktól. Sok rémhír terjengett, nyilván, lévén ő a Mumus. Még a landolást követő sajtótájékoztatón gyorsan biztosította az emberiséget, hogy megváltozott azóta, hogy utoljára itt járt, nehéz időszakát élte akkoriban, szégyelli is magát miatta, és igazán ne féljen tőle senki, mert ha jobban megismerjük, majd meglátjuk!

A Mumus tehát ide költözött. A Sósmogyoró utcába. Pont ide! A Mumus!

A Mumus beköltözése másnapján letüsszentett egy akácfát, ami általános közfelháborodást okozott a faluban.

– A Sósmogyoró utcai házakat nem mitikus lényekre tervezték, nem is értem, mit gondol ez a Mumus, hogy fog itt lakni, hogy fog beilleszkedni, nevetséges, kérem szépen! – nyilatkozta egy felháborodott szomszéd.

A közhangulat egyetértően morgott.

– Nem is szólva arról, hogy a Mumus teljesen másképp néz ki, mint az átlag falusi – tette hozzá egy másik szomszéd rasszistán. – És mit eszik egy mumus? Hogy kell ápolni a szőrét? Van-e a helyi boltban mumussampon, vagy bármilyen más mumusszőrápoló készítmény? Mi lesz, ha bemegy a boltba a Mumus azzal, hogy sampont akar, és nincsen, és erre megeszi a boltos gyerekeit? Ilyeneken kéne elgondolkodni!

A falusiak elgondolkodtak, és nem tetszett nekik a gyerekevés.

A Mumus viszont már itt volt, törvényszerűen megvásárolta a Sósmogyoró utcai házat, voltak róla papírjai, meg minden, nem volt mit tenni. Legalábbis ezt kellett, hogy mondja Rokokó seriff a felvasvillázott lincstömegnek, mikor szétoszlatta őket, még ha titokban ő sem örült a Mumusnak. Mondta is mindenkinek, minden adandó alkalommal:

– Titokban én sem örülök ám a Mumusnak.

A falu polgármestere mumussimogató estet szervezett a kultúrházba, hogy csillapítsa a kedélyeket. A Mumus örült a lehetőségnek, azt remélte, ha szomszédjai jobban megismerik, meglátják, hiába vannak kések az ujjai helyén, ő is csak olyan, mint bárki más. Rakott bolognai spagettit készített az eseményre, amin viszont meglehetősen kevesen jelentek meg, és ők is inkább egymás között mondogatták, a Mumus igenis megérdemli, hogy a közösség adjon neki egy esélyt, lángoló agancsok ide vagy oda. Maga a Mumus egyedül táncolgatott a sarokban, felettébb kínosan. A rakott bolognai spagetti elfogyott.

A faluújság meglepő statisztikát közölt az eseményről, e szerint a meg nem jelentek száz százalékának jobb dolga volt péntek este.

A Mumus nem sok vizet zavart az első hónapokban, hiszen sosem voltak vendégei, így feltételezhetőleg hanyagolta a mosogatást és a rendszeres zuhanyozást. Egyszer kihívták a csendőrséget, mert nyitott ablaknál az oroszlánkirály zenéjét hallgatta este tíz után. Az utcán azt beszélték, a Mumus tűzokádással elijesztette a csendőröket, de a hivatalos szervek sajtótájékoztatón közölték, hogy a bejelentést kivizsgálták, a zene hangereje a törvényileg kiszabott határon belül volt. Az ehhez hasonló eseteket a szakmában „idegbajoskodásnak” hívják, és a főcsendőrkapitány felkérte a lakosokat, hogy tartózkodjanak tőle.

A kedélyek lenyugodtak ugyan a következő hetek során, de nem sokáig. Chiangék, a Molnárkő utcában, egyik éjjel a fiuk szekrényében találták a Mumust. Az szégyenkezve mászott elő, többször elnézést kért, nem is értette, mi ütött belé… Megígérte, többet ilyen nem fordul elő.

Chiangék nem tettek feljelentést, a történtek mégis kitudódtak. A családot mumusszimpatizánsnak nyilvánította a rosszindulatú közvélemény.

– Igen, ott volt a szekrényben – mondta a Chiang család egyik feje. – Igen, furcsa volt. De attól, hogy nem teszünk feljelentést, még nem leszünk mumusszimpatizánsok. Csak nem akarunk idegbajoskodni.

A Mumusgyűlölő Közösség vezetői felháborodásukat fejezték ki.

– Az idegbajoskodás tette nemzetünket azzá, ami. Képzelje el, ha honmegszálló őseink, abban a régi évben, csak idelovagolnak, és azt mondják „Már laknak itt valami fura népek, de nem kell idegbajoskodni, majd arrébb mennek, semmi szükség legyilkolni őket.”

A közvélemény hangosan egyetértett, és követelték, hogy a Mumus húzzon el a búsba.

A Mumus egy hűvös őszi reggelen húzott el a búsba. Titokban pakolt össze, és korán indult, de nem elég korán ahhoz, hogy az utcán üldögélő öreg nénik ne lássák. Az üresen maradt házat rövidesen eladta egy ingatlanügynökön keresztül.

Soha nem tudtuk meg, hová ment a Mumus, mert senki nem volt az ismerőse a közösségi médián. Úgy tűnik, a régi tanmese a Mumusról és a teknősbékáról még ma is igaz: A Mumus rábeszéli a teknősbékát, hogy vigye át a folyón, persze felezik a benzinpénzt. A teknősbéka vonakodva beleegyezik, de félúton, a folyó közepén levágja a hátáról a Mumust, aki szomorúan vízbe fullad. Mert ilyen a teknősbéka természete.

R. Nagy Krisztián

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyurász Marianna

Mivel teli az üres?

– Hmm – mondom az asszisztensnek, csak mert a csend kezd kínossá nyúlni. Ennél az alanynál muszáj elidőznöm. Sokáig nem jutok semmire.

– Igen? Készen vagy az összegzéssel, vagy van legalább pár részlet, amit jegyzőkönyvbe vehetnénk?

Nem vagyok kész semmivel, hazudni pedig nem szeretnék. A derekam már sajog a félig hajlott testtartástól, de a lyukat valamiért átlagos méretű ajtók átlagos magasságban elhelyezett kulcslyukairól mintázták. Valami oka is volt, a kutatás megtervezése nagyon szigorúan zajlott, elvégre. De csak homályosan maradt meg. Talán nem akartak túl sok változót bevinni a rendszerbe? Az efféle megfigyeléseket mindig kulcslyukaknál végezték. Ezért a fél szemem lehunyva kell tartanom (a balt, mint a résztvevők felének), ami szintén szörnyen kényelmetlen.

Valamit mondanom kell most már.

– Nem térhetünk vissza hozzá később?

– Hát, nekem tartanom kell magam a professzor úr dizájnjához – pislog rám az asszisztens, párducmacska-mintás szemüvegkerete fölött. Hédinek hívják. Tegnap kávéztunk, miután végeztünk a napi munkával, mert én voltam az aznapi utolsó. Egész csicsergős lány, ha koffeint adnak hozzá. Elmesélte, hogy azért szeretne tudományos területen dolgozni, mert egy mukkot sem ért az egészből. Pedig vagy egy évtizede mozog hasonló körökben. Ezen kissé fenn is akadtam, gyerekesen kerek arcát, kedves műkörmeit, dioptriáktól teljesen mentes, de stílusos szemüvegét bámulva. És még mindig nem ért semmit az egészből. Ezt imádja. Naponta megszégyenítik, és ő csak nevet. Azt mondja, azon a napon, amikor akár a szelleme megkísérti bármiféle tudományos megvilágosodásnak, itt hagyja az akadémiát, és visszatér a kézműves nyalókákat áruló standhoz, ahol egy nyáron dolgozott. Addig persze követnie kell a professzor úr utasításait, ha nem szeretné, hogy úgy utasítsák vissza a nyalókákhoz.

– Hát, akkor most kéne válaszolnom, igaz? Hány percem van még?

– Két perccel túllépted az időt – sandít a mobilja kijelzőjére. – De nem olyan nagy gáz, csak teszek melléd egy kis csillagot. Ha furcsa leszel, majd kizárunk a végén. – Feljegyez valamit, feltehetően a csillagot, én pedig erősen gondolkodom.

– Rendben. Hát, ez volt eddig a legproblémásabb, de vágjunk bele.

A kulcslyukon keresztül embereket láttam. Egyszerre egyet, minden alkalommal. És nagyon közelről. Olyan közel álltak a lyukhoz, hogy csak a pólójukat tudtam kivenni, a kabátjukat, a nagyon magas alakoknak néha az övcsatját. Színek váltakoztak, néha öltönyök is beúsztak a képbe. Volt, hogy egész cseppet imbolyogtak, ahogy figyeltem őket. Akit most ilyen hosszan vizsgáltam, sötétzöld ingben volt, ha csak a fényviszonyok nem trükköztek a szememmel.

– Tegyük fel, hogy Simonnak hívják. Vörös hajú és szakállú. Egy folton hiányos a szakálla. Fiatalabb korában sokáig marxista nézeteket vallott, manapság óvatosabb, a legtöbb dologról inkább nem is formál véleményt. Ahogy belegondolok – gondolkodom hangosan, miközben Hédi gyorsan termő gyöngybetűkkel jegyzetel –, talán emiatt volt ilyen nehéz bármi lényegit kigondolnom róla.

– De egész jó lesz ez. Ügyes vagy – dicsér meg Hédi, egy pillanatra felpillantva a lapról. Non-verbálisan arra buzdít, hogy folytassam.

– Simon videókat készít professzionálisan, amelyekben dobozokat csomagol ki. Botmixert. Gyurmát. Gyerekjátékokat. Sosem látszik az arca. – Megállok egy pillanatra. – Néha teljesen üres a doboz, és úgy tesz, mintha dolgok lennének benne. De ez teljesen homályos. Lehet, hogy nem üresek, csak én nem látok semmit.

Hédire nézek, hátha van kérdése, de ő sosem kérdez semmit.

– Azt hiszem, ő maga is nagyon szívesen néz hasonló videókat. Inspirációként, és szórakozásból. Halakat tart, amik világítanak a sötétben. Nem bírja a teljes sötétséget. A zenéért viszont nincs oda.

Miután végigmondom, Hédi tolla serceg még egy darabig. Mielőtt nagyon kínossá nyúlna a csend, vállat vonok.

– Azt hiszem, ennyi. Ha nincs kérdésed. – De ez csak udvariaskodás, tudom, hogy nem lesz.

– Nincs. Elég lesz ennyi. Délután találkozom a professzor úrral, és megbeszéljük a jövő heti menetrendet. Időben szólok majd, mikor kerülsz sorra, jó? – mosolyog rám.

Visszamosolygok. Eszembe jut, hogy felvetem a munkaidőn kívüli kávézás ötletét, de végül csak elbúcsúzom. Jövő héten úgyis találkozunk. Nincs okom sietni.

 

Gyurász Marianna molekuláris biológus a laboratóriumban