A remény kis szikrája
Éjszaka hatalmas vihar áztatta a környéket, méretes pocsolyák csillogtak az utakon. Károly mereven bámulta az ablakból, amint a nap lassan felgördült az égre. Kipihentnek érezte magát, felvette magára a köpenyét, és kiment a teraszra. Szeme mélyen ülő volt, sötét hajába ősz szálak vegyültek. Vékony, cserepesre száradt ajkait dacosan szorította össze. Mint egy szobor, a maga görcsös merevségével, úgy bámult maga elé, nem pislogott, meg sem rezzent. Az öreg tölgy tetején egy kismadár végtelen füttykoncerttel köszöntötte a reggelt. Magába szívta a tavaszi levegőt, kellemes érzés töltötte el, csak a magány keserű ízét érezte a szájában.
Hosszú idő óta most először aludt rendesen. A szanatóriumi kezelés jót tett zaklatott lelkiállapotának. Három hete lakója az intézetnek, megszokta már az édes semmittevést. Hónapokkal ezelőtt valami kettétört benne. Kiégett. Agya keserű gondolatokat szült. Vágyta az elmúlást, csábította az, ami a halál után vár rá. Nem tudott ettől az érzéstől szabadulni, maga előtt látta, amint rávigyorog, és hívja. Esténként belesüppedt a magány párnájába, mint egy lázas nagybeteg. A rengeteg éjszaka, melyet ébren töltött, kifárasztotta. Iszonyatos volt, és a reménytelenség leszívta minden erejét. Döntött. Egyedül, pedig rengeteg jelét adta a külvilágnak, hogy lelke haldoklik. Senki sem törődött vele. Ilyen világot élünk. Valahogy mégis sikerült elindulnia azon az úton, ahol köszöntheti az újjászületést hozó tavaszt.
Ez az első reggel, amikor úgy ébredt, hogy nem emészti magát többé olyan dolgok miatt, amin nem tud változtatni. Megcsillant benne a remény kis szikrája, hogy lehet még boldog, és lesz valaki, akire számíthat, akit szerethet, s aki viszont szereti…
Sétálni indult a közeli erdőbe. A férfi arcát mintha kisimította volna a délutáni nap fénye. Élvezte a csendet, úgy érezte, biztonságban van. Nincs bűn, harag, betegség és halál. Csak végtelen nyugalom. Az idő megállt. Egy ösvényre tévedt, melynek egy kis patak csörgedezett az egyik oldalán, s a medre tiszta, a vize átlátszó volt. A táj csodái tovább csalogatták. Leült egy fatörzsre. Hideg volt, de nem érdekelte – kicsit belefeledkezett a látványba, majd újra elindult. Órákon át bolyongott, s nem hallott mást, csak a lombok barátságos suttogását. Talán ezt nevezik boldogságnak – gondolta. Csodálatos volt, egy valódi mesevilág. Lefeküdt a selymes, zöld fűbe. A madarak énekeltek, a fák kellemes árnyékot vetettek. Fázni kezdett a szabad ég alatt, ezért visszaindult a faluba.
Leszállt az éjszaka. Nyitott szemmel feküdt az ágyban, már ki tudja, mióta. A séta kifárasztotta. A hold ezüstös fénye betöltötte a szobát. Lehunyta szemét, álmodozott. Egy szebb helyre képzelte magát, olyan emberek közé, akik szeretik, és akiket ő is szerethet, miközben a világ őrültnek nyilvánítja…
Feltámadt a szél, becsapott az ablakrésen, és a tavaszi eső cseppjei szétloccsantak az üvegen. Megborzongott. Túl sok élmény kavargott benne, nem tudott elaludni, könnyek szöktek a szemébe, melyek lassan folytak végig az arcán. Megkönnyebbült. Ez volt a gyógyulás első jele. Rengeteg időbe telt, míg halott lelkében megtalálta azt a magot, amit ha elültet, talán visszakapja régi önmagát.