Ha elmetszed találomra, bárhol, 
mindig lesz majd egy olyan pillanat, 
egy állókép az idő lemezén,
ahol egy nyíl egy szív iránt halad.

*

Múlt és jövendő éppen szobádig ér itt, 
tárd mindkét ablakod ki mostan ütközésig, 
két naplementét látsz, szolgáltál két urat,
s szétszórja dolgaid egy hűvös léghuzat.

Megjelent az Opus 2024/1-es számában

Weöres Sándor: Barbár dal című műve nyomán

Om halikü kerem 
Hambal hentaidü 
Halikü nom keram 
Per arota miü

Om haliküm karem 
Fanno beragidü
Mo halira fered
En maro henerü

*

Ha szerelmed volnék 
Lágyan simogatnál 
Szerelmed nem vagyok 
Kezed ügyében bot.

Ha szerelmem lennél 
Csókom rád lehelném 
De szerelem elkerül 
Így én messze mennék

A vers megjelent a 2024/1-es Opusban

Z. Németh István
Önarckép lángokban 

Legyen mondjuk egy hegy, 
a hegyen szamarak.
Szél borzolja a szőrüket, 
ahogy lemegy a nap. 

Az éjszaka vanília legyen,
a hold pedig narancs.
A szamarak némán legeljenek, 
fejükön agancs. 

Aztán a pillájuk rezdülése
állítsa meg a szelet.
Lássam, ahogy angyalok szállnak 
a búzaföldek felett. 

A vers megjelenik az Opus 2023/5-ös számában.

Balizs Dániel
6079 forint

november huszonkilenc,
áttetsző füst, avarszag,
az utcák beton testére
odatapadt ködtakaró,
langyos, kemény radiátorok, 
fojtott köhögés a villamoson, 
vegyen egy zoknit, fiatalember, 
hadd főzzek levest az unokámnak, 
6079 forint, 
kártyával felhasználható egyenleg, 
számlafizetés és szerencsejáték- 
fogadás a bank automatáin,
két nap gáz, három nap kaja, 
négy nap áram, ha csak egy körte ég, 
zihálás és sóhajok a kirakatok 
legördült redőnyei
előtt és mögött, 
előtt és mögött,
felkúszik lábunkon, mint hideg 
kígyó, az izgatott kétségbeesés, 
még annyi új ötletünk akad, 
önkéntes börtönről álmodunk, 
vasúti átjárók sorompótlanságáról, 
tizenöt emelet szabadesésről, 
folyómeder csöndes aljáról,
s csak vállat vonunk, ennyi maradt, 
hogy csak ennyi maradt,
csak ennyi maradt

Pénzes Tímea

pictorok, ecsetek

milyen arcvonásokat festünk
egymásra éveink során,
mennyi karc és kacaj,
vészterhes s játszi láng
borítja idővel testünk-lelkünk,
egymás árnyképe vagy tükre leszünk,
mennyi gyengéd és durva
ecsetvonás simul némán
ráncosodó bőrünkre,
s jajong vagy csitul tőle a bőr,
gyógyír lesz vagy apró tőr?

egymás festői és ecsetjei vagyunk,
s tőlünk függ, szárnyal-e vagy
lehervad a dalunk,
hogyan húzzuk az ecsetvonásokat,
színeset rajzolunk, avagy zordat,
hogyan keverjük a színeket,
hogyan adagolunk,
hogy az ecsetvonások alatt
megmaradjon a családszín alap,
és nehogy véletlen gyászrajzot firkantsunk,
inkább egy tündér álmát –
veletek együtt tanulom
a színkeverés tudományát.

.

.

.

Faludi Ádám
Tájkép tájképpel

Egy tájképet tettem
a virágzó ringló
ágai közé.

A ringló ágai
megtartották a kartont
amelyikre a tájat festette
egy barátom
akinek elvesztettem a nyomát.

A barátom egyidős velem,
egy lány a selyemblúzos nyárból.
Bodzavirág dédelgette
akácos képzelet.

Elérhetetlen volt,
képeket festett kartonpapírra és
sárkányokat tenyésztett
a tyúkólak mögött,
amikor ott nyaraltunk.

Én csúzliztam
és hantokkal dobáltam a
tehervonatokat
és azon mesterkedtem
hogy valahogyan megfoghassam
a barátom mellét.

Selyemblúz alatt sejtelmes cicik.

Ő meg azt mondta,
hogy nem szeretné.
Fél kamasz fél csitrivel,
mezítláb, szódavíz
és kukoricások mindenütt.

Ezt el kellett mondanom
a virágzó ringlófának.
És neked,
kísértő lebegés.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Barak László

Hamis tanú

tudom
az a konkrét vágyként tolakodó emlék
nem lehet a sajátom
nem az én múltam

a gerendára hurkolt kötél
egy apáé
a koszorúk alatt roskadozó ravatal
(mint lehetséges következmény)
az anyáé
a kisgyermeké

nem az enyém a cselekmény
mégis benne vagyok
minden részletében
de nem tehetek semmit
mert csak úgy vagyok
ahogy halott falevélben a favágó véres verejtéke
a búcsúlevélen felsejlő vízjel

ki lehetek mégis?
ki helyett emlékszem?

egy olyan ragaszkodó idegen lehet
mint a testben észrevétlenül burjánzó elmúlás
akiben felismerhetetlen számomra az őszinte tanú

.

.

.

Bodnár Gyula

Gyermekkori kaland

csupán ki kellett
volna nyújtani a kezed
angyalt érintesz-e
vagy puszta eget
hisz’ oly határozottan
másztál
cingár lábaiddal
piros atlétanadrágban
az évszázados kövekbe
kapaszkodva
felfele csak felfele
a vár fokára
melyre
– bár már akkor is csonka volt –
felállhattál volna győztesen
ha puszta
eget találsz is odafenn
és sehol a menny

.

.

.

balla d. károj *

lélektest télen, éjszaka

fedetlen testtel jár a lélek éjszaka
és égbe hangzik hóba ásott jajszava
akárha lakna tágas messzi északon
hol gyilkos indulat ragadja üstökön

hogy sebzett őz nyomát kövesse vérszagon
s míg izzadt inge csüng a téli füstökön
akár a cinterembe űzött hűs ködök
fedetlen teste gőzölög és füstölög

és dől a füst a mennybe nyílt tetőkön át
halomba döntve lágy viszonyt, kemény arányt
száz isten szívja így a házak füstjeit
korommal felkent gyilkos téli éjjelen

ezért oj üszkös szüzek szép erénye itt
és nincsen vád és nincs ravaszdi védelem
mert minden bűn előre tervelt, készakart
ahogy a sújos füst is mindent eltakart

hogy bőrét mentve mentse vész a kárt
és őrületbe fúljon minden értelem
amej a bűnre olvasott feloldozást
alantas vétke mért is volna jobb vagy más

ha pőre testtel jár a lélek éjfelen
és égre hangzik hóba ásott jajszava
de érik már a hajnal, kapzsi mostoha
hogy bűnöd elveszejtse mindig, most, soha

* A szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont és nevét is pontos j-vel írja

.

.

.

Forgács Miklós

Dervisrészvét
(néhány rabiga)

1.
Asztalon két sör
Az arcunkon borosta
Lassan kortyolunk

2.
Ma ne siettess!
Miért vennélek észre?
Kitaláltalak.

3.
Bőröd takaró
Megbánok végre mindent
Hol veszítelek?

4.
Füled kimondom
A szó ajkadon billeg
Fertőzött mosoly

5.
„Csak reagálok”
Egy történet nem elég
Szemünk lehunyva

6.
Nem táj a mámor
A pocsolyák magánya
A mámor nem táj

7.
Megmászom a port
A nap hideg verejték
Én a por vagyok

8.
Csönded leteper
Csak a szemhéj nyikorog
Eshetne folyton

.

.

.

Szászi Zoltán
Vonatablak, Balaton, északi part

kiengedték a gyorsvonatot integess
egy csík a víz csillogása
mérges szürkészöld a túlpart
Balatonszemes

az elhagyott strandon lógó plakát nyújtózik a szélben
a halvány domboldal mint barna kavics
csontvázfák és bazalt alatt Latinovits
keresztje trikolór
tél seper haragos szelet
isten szeme alól
csapzottan lógott homlokomba egy vers
míg szememmel
fényképeztelek

én is te is mi mind tudjuk
mikor elmennek a nők
mikor itt hagynak mint mindig
ahogy akkor is
most is esik
volt egy olyan micsoda nyár
most a szavak azt keresik
hazugságot ringattak vagy valót
töltés mellett hízik a sár

egy kőkereszt elsuhan fakó
Krisztus lett a pléh
hátrafelé zúdul minden
a szög fájdalma lettél
fényképezlek nem ereszt el sötét
egy percre se
lettél a szememé
becsukott vonatablak alatt behúz a hideg
tükörfoncsorának adom
amit mégis megláttam belőled
de ami ezen túl megmaradt azt vigyed

mindjárt Füred
már nem a Déliből indult a vonatunk
meg se áldhattalak
meg se ölhettelek
nem is öleltél
csak egy világos sárga virágszirom mintás sál
libegése érzékeltet
már csak sziszegek
ennél jobb a halál
s hogy megevett a rák tanúm lett
letagadni nem lehet végleg
hiányzó csontjaimba pótlásként
kívántalak téged

mondtad mindig persze
minek iszol ha nem bírod te fasz
gyengék a soraid a pálinkától
felejteni meg hiába akarsz
talán az ócskuló szívben
a szikével kurtított tüdődben
azt hiszed ha beszívtad hajam illatát
azzal végleg a tiéd lettem

kurzív idézet lettél
innom kell vagy gyógyszert muszáj szednem
másképp nem bírom
a hidegfrontot vihart vagy hőgutát s nincs mit írnom

úton vagyok
látom a táblát szívkórház Füred
hát itt esett
hogy a máj széthullott bokrait
ásványvizes fröccsel locsoló Hajnóczy
nem bírta hát
a hétköznapot tovább
elzuhant örök kvártély felé
s mi irigyeljük és áldjuk a holtakat
akik nélkül már nem lehet tudni a mát

hogy mi akkor a teendő
kérded
kilovagolni Perzsiába
urunk elé

mert a pléhkrisztus tudja
mi végre a sok dísz arany brokát
ében és ezüst
mi mind felesleges
ha itt a halál

csak egy dolog mi mégis megmarad
ez a virág helyett téllel koszorúzott táj

Borbély Szilárd pontosan
megrajzolta
ilyen lehet a halotti pompa

és te meg én belefulladtunk a nyárral a benzingőzbe
a 71-es út melletti fák tövén
mikor stoppoltunk
néhány gomba már el is aludt
mire végre bedőltünk egy alkalmi bokor alá

hiába ez már Füred mindjárt le kell szállni
a túlparton Balatonszemes
viharral birkózik
még gyorsan futnak szemem felé reklámpanelek
életet biztosítást kínálnak
eladták neked pénzért a félelmemet

te tudod
a halál olyan
hogy ha nem lel rám tavaszod
mindig jéggel karcoló teled leszek

lassújel
egy tehervonat megvárat
legalább kilátni a vízre még
de jó

a part vörös kövekkel takart
rajta tört hullámok kéklenek
ha nem így lenne
majd kitalálom az egészet
ne félj nem veled
csak helyetted

.

.

.

Fellinger Károly
Napraforgók

Itatós

A tél visszaél a halállal,
miként a csönd
kifordul magából,
égig pottyan,
felemel engem,
ahogy a vakon született fény
eltűnik a szememben, s
hitetlenkedve tűnődik
törvényes álmain az Isten.

Hiába

Anyai nagyapám édesanyját,
valamikor az ötvenes évek elején,
felravatalozták az ágyára,
akkor még nem volt a faluban
halottasház, majd az imádkozást
követően, nem sokkal éjfél előtt,
rázárták az ajtót, nem tudva még,
hogy a szobában az ágy alatt
ott szunnyad a fekete macska,
aki reggelre megrágja az ujjait,
amitől dédnagyanyám, született
Ravasz Anna, még természetesebb
hulla lett a hozzátartozók szemében,
személytelenül tűrve, hogy a macskáját
nem engedik többé háza közelébe,
a macskát, aki a tenyeréből evett,
s akit úgy ismert, mint a varrógépét.

Eszmélés

Dédnagyanyám szeretett parancsolgatni
a vele egy házban élő unokatestvérének,
aki a festéskor nem vette le a neki kedves
képeket a falról, nem volt szíve hozzá,
persze minden évben ugyanolyan színűre
mázolta  a falakat, megesett, hogy a
képek közül is befestett párat, s ezért
nagyon szégyellte magát dédnagyanyám előtt,
aki cserébe maga tisztította meg a vásznakat,
lemosva róluk a ronda valóságot.

.

.

.

Szalóczi Géza
[Nemtudhatni…]

Nemtudhatni sas vagy viharkabát
pacsirta vagy gyerekcipőröpül
hogycsókarajt vagy tollaséjszakát
szállítaszél a tölgyerdő mögül
nemtudhatni odú vagy szájüvölt
kicsavart lomboság vagy csontrecseg
kérdezettvalamit vagycsak közölt
hogy beszélte hozzáda rengeteg
lomboságvagycsont odúvagyszáj
gyerekcipőkabát pacsirtasas
nemtudhatni az út szélén kiáll
miállott ribanc vagy piros pipacs.

.

.

.

Fekete Anna

Emigráns dal (XXXIX)

Idegen vagyok most. Ha megsértenek,
csak mosolygok. Nem fáj, nem vérzik,
nem fojtogat. Nem érzem, csak érezni vélem
a szavakat. Tudományosan vagyok jelen:
örökös átutazóban, vendégségben,
nem pedig jelen. Nyolcévesen még
meg akartam halni, mikor meghallottam,
hogy rövid a lábam, és nem viszem semmire.
Később egy vonaton majdnem pisztolyt
rántottam, mikor lenyuszikáztak. Azóta minden
megváltozott. Hiszen aki nem tud magyarul,
annak nem lehetek az útjában. Nem érhet hozzám,
nem láthat meg – jó étvágyat kíván, vagy elküld a fenébe,
nekem egyre megy. Nem érzem, csak érezni vélem.
Legyen szíves, nagyon szépen kérem, ismételje meg!
Talán meg sem kell halnom, hiszen idegen vagyok,
nem értem, NEM ÉRTEM.

.

.

.

Zentai Adél

November

Roppant, tarka paletta a világ,
rajta az idő keveri a
színeket, mi álmélkodva nézzük,
görbe ujjaink közt az ecset.

Ma puncsfagylaltban fürdik a reggel,
s az alkony sárgarépa-vörös,
az ég kékje zsugorodó labda,
nézd, elgurul a hegyek között.

Festékfoltok a fáradt arcokon,
az ablakban töklámpa mereng,
lehullik az éj bársonyköpenye,
s megpihennek a dolgos kezek.

Roskatag ház szobájának falán
rozsdás szögön gyűrött kép remeg,
hajolj közel, s látod, rajta vagyok,
egymagam, ma harminc évesen.

.

.

.

Pénzes Tímea

szavak

amikor megszülettek,
jóval kevesebb szót használtunk
hónapokig, mint korábban,
de az a kevés is bőven elegendő volt
annak a bensőségességnek a kifejezésére,
amire szavak nem is szükségeltetnek.
amikor elég a torokban megbúvó
búgó hangsúly, dúdolás, mormolás,
sőt a tenyérben lakozó simogatás,
becéző tekintet.
nehéz szóba foglalni a szóba foglalhatatlant,
milyen volt az első megpillantás, kézbefogás,
az első felsírás, gügyögés, szótag és szó,
rúgkapálás, fejemelés, átfordulás,
térden ringatózás, felkapaszkodás, fenékre esés.
többet talán mondanom sem kell,
mert leírhatatlan,
ami a szül(et)és utáni hónapokban történt,
s ami már korábban ott csírázott bennem,
de a csírának fogalma sincs rügyről,
lombkoronáról,
s a csíra hordozójának talán még kevésbé,
nem is sejti, mi vár rá,
s milyen madarakat vonz majd hozzá fiókástul
a zöldellő öröm.

.

.

.

Wawruch Róza

szilánkos késtörés

egy szép napon még darabjaira hullhat
a kés amivel a kanszagú oroszlánszívek
vörösen szottyos cafatjait szoktam
kipiszkálni a bakancstalpam recéi közül szinte

mindegy hogy magától vagy te töröd el
elképzellek ahogy oda sem figyelve
elhajítod szilánkjait és nem.kérdezed meg
szükségem lesz-e még rá például

mikor a szótáramban a Közösülés
szócikke mellől ki akarom vágni a portrédat
mert te talán nem bánod, hogy
rólad az jut eszembe
de én talán megbánom
hogy arról te jutsz eszembe és ennek

a pengéje cirógatta volna az ütőerünket
ahogy a torkunk közé tartom ne félj
nem mozdítom egy kicsit sem csak arra az
esetre kell ha túl közel jönnél

.

.

.

Hajtman Kornél

Négy vers

zeneelmélet

a teremtés kezdetén
a nagy csendben
megszólalt egy hang állítólag
de Isten sem emlékszik rá
azóta is azon töri a fejét

otthon

elindult a hosszú útra
elbúcsúzott a kiszáradt kúttól
a homok megőrizte lábnyomát
hogy gyermekei megtalálják
de tenger nem őrzi meg a nyomokat

gazdagság

gyakran éhezik
a nagyváros nyomornegyedében
korgó gyomorral ül ki
bádogviskója elé
hogy megnézze a napnyugtát
a tengeren
közben önkielégít

életkép

A szürke tornyok éneklik a füstöt
így oldva egy kicsit az ég kékjét.
Mára egyé lett a dombokkal,
olyan kopasz lenne a táj
erőmű nélkül.
Mintha együtt nőttek volna a hűtőtornyok
a fákkal.
Nem egészségtelen itt élni? – kérdezett meg a
riporter egy arra járó nőt

.

.

.

Németh Zoltán

Madonna gyermekével

Az emberiség egyik legőszintébb pillanata
Amikor Michael Jackson a sarkánál fogva
Kilógatta az ablakon a csecsemőt

Volt egy rés a térben
Amelyet be kellett tölteni

Gyerekarc

Ádámka születése óta
Tomi folyton az arcomat kaparja
Körmeivel beleszánt
Vonalakat, véres foltokat

Amikor aztán a tükörbe néztem
Megdöbbenve láttam
A sebek rajzzá állnak össze
Tomi a saját arcát rajzolja arcomra

Nem véletlenül mondják tehát
Ez a kisfiú tiszta apja
Egyre jobban hasonlít önre

Alkotóelemek

Rajtakaptam a szívet
ahogy dolgozik
és a beleket, gyomrot

Minden emberi volt
emberből
és egészen állati hangon

de beszélt
minden szerv
egyedül nekem

.

.

.

Bari Fatima

Por

1.
múltkor amikor kiabáltunk azt mondta más világban élek
meg hogy neki ezt muszáj elnéznie
más nem fogja
és még sokan csapják majd rám az ajtót
magyarázhattam én hogy nincsenek is ajtók

3.
ha hibázom az én tettem
s ne védj meg magamtól
nem vízesésre vágyom a tapsból
nem tudom érezni
patak mellett élnék
s házamban annyian laknának
hogy tér legyen
mindenkinek
aztán ebédenként körbeüljük az asztalt

4.
mintha élne ez a szoba
körbeölel és beszélnek a tárgyak
miért csak ilyenkor érzek
amikor elhagysz

.

.

.

balla d. károj *

egy sehol éjszaka

az nem lehet, hogy ketten együtt voltak őrszemek
de nem lehettek külön sem. a műszer megmutatná
hogy sorsát a figyelésre álom hejett ki tette fel itt
(ősi erejét a mellkas megmutatja, mintha csillámot
tárna fel a tárna. én láttam ott a víz hidegét)

és mégis fut, ki választani ezúttal is elfelejtett. az álló
másikat, úgy reméli, nem találja szembe készakarva
amíg a vájat rajza gyűrött térképein változatlan
(hejet cserél a szél a koponyával, mintha bajnok csalna
a sakkban. én hallottam ott a szenny melegét)

ám elfogy lassan merész fantáziája. nem sejti
ki volt az, aki átjött érte a fojón. mégsem evez vissza
dönti el. semejik ujja sem illik a csónakházi lakat vasába
(szavát ha állja holtáiglan, a csendnek lehet maradása
mint indián, ha vérzik, fehérek hallgatását tapintottam ott)

most kétszer akkora darabokra vágja, úgy tűnik, az időt
kapsz egy embert leküzdeni, mondták neki; már nincs jelen
a múlt adott szava. alig látszik különbség. tudja, a hitel végül
úgyis megtérül (reggelre beomlik a tárna, kihűl a tábor
mint halotton a seb. így laktam be ott egy sehol éjszakát)

* a szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont, így nevében sem

.

.

.

Rásó Attila
az

kanapén ülök
fekvőfotelben szundikálsz
aktuális gondjaiddal
ikeás plédünk ölel
liberális egy tárgy ez bárkit
elfogad magába zár hogy
védje melegítse mialatt kint zajlik
mit sokan életnek neveznek

nézlek pihensz
csend suttog üres kottát
véráramunk sem hallható
mégis mennyit zakatol
kölcsönös szeretetünk
hozzá hasonlít míg
meg nem töri valami rendellenesség

Isten dobogó termékei vagyunk
csak pár emberből hiányzik az az
alkatrész

.

.

.

Forgács Miklós
minthaiku-hét

hétfő
csöndjeid gyűjtögetem
nem értem, pedig
hallgatásodban élek

kedd
csöndedet rakosgatom
örülök, félek
mintha érintenélek

szerda
csöndedbe kapaszkodtam
elestem mégis
melyikünk törékenyebb

csütörtök
azt mondtad: „hús-vér vagyok”
már fakó az ég
most ugyanazt hallgatod?

péntek
na de mégis hány tonna
az egyhónapnyi
kiadós, színtiszta hallgatás?

szombat
ha agyonhallgatsz éppen
akkor te lehet
hogy velem foglalkozol?

vasárnap
ha beérem csöndeddel
érteni fogom
minden fa minden kérgét?

.

.

.

Jung István

Nemversek ciklusa
(részletek)

nemvers2
pogány testnyílásaid mindig is
képtelenek lesznek a
vágy transzplantációjára
csak az állati ösztön
létjogosult

nemvers3
a szökőkút gyöngyöző
víztükrében
Apollinaire galambja
elfelejtett leszarni
minket milliárdból az
egy

nemvers5
a jelöletlen magány
testkupacát a
boncteremben még
Oidipusz szemei is
jelölik formalinban

nemvers7
az intelligens éhező
krumplit kér Dantéhoz
egy testes vörös
Shakespeare-rel
öblíti le és desszertnek
Csehovot csipeget
teli hassal veszi
észre a svédasztalt

nemvers10
mikor a
forradalom kidugta
a homlokát a
sarkon az
utcai sortűzben
csapódott le
realizációja
átlátszóból
hússá válásának

nemvers11
a cseréporgonák
concerto grossójának
erősödő kakofóniája
rezonanciakatasztrófát
okozhat létünk
illúziójában

nemvers12
zsebre tett
kézzel untató
esőben
meddig várjuk
míg valakit
felakasztanak?
örökkön-örökké
(az ámen alig hallható)

nemvers16
lepedőbe csavart
rakéták tépik
marokra ami
maradt a
félregördített
kőből

nemvers18
a burokban
születő belekre
szájkezdemény
fejlődik
vademberi éhséggel
a holnap testeire

nemvers19
a falhoz
állított remény
utolsó kívánsága
meghallgatni
a lovak áriáját
csúsztatott
taktusban

nemvers20
a démonoknak
is kijár a
haláltánc bár
lehetőségeik a
keringőre szűkülnek
angol vagy bécsi

nemvers21
a gerincedre
törő
lángoszlop nem
szimbóluma a
szabadság tollának
magad
láttad a napalmból
húzott vonalakat

nemvers23
zsírszagú földbe
költözve
figyelni a
férgek lakomáját nem
opcionális
te vagy a
lakoma

.

.

.

.

.

–

.

.

.

.

Fellinger Károly
Leplombált mennyország

3

Egy cseppben hull le a szél,
apró kavicsként
helyezkedik a tanyasi
buszmegállóban,
magából kikelve
gyökeret ereszt a
bakancsom talpában,
magányom utánozza,
akkorákat nyelek,
mintha jóllakott volna.

*

Lakható égitest a múlt,
forog a tengelye körül,
megkerülve a neki szánt
jövőt,
ha nem forogna,
elkopna.

*

Annyiszor voltam
boldog veled,
ahányszor gyerekként
járni tanulva
elestem, földre
huppanva,
mint az érett gyümölcs.

Azóta  szétváltak
útjaink,
itt görbüljek meg,
ha nem.

9

Menekül a sötétség,
füstbe száll,
az enyészet nem tud
maradandót alkotni,
a rohanást hintalóra pattanva
érzed csak igazán,
nyikorgása lebeszélni próbál
valamiről, beszélni tanít
a válasz nyelvén,
s te katonásan,
nyalka huszárként
üldözőbe veszed
a labanc eltökéltséget,
formában érzed magad,
a múlt besoroz,
majd becsomagol
a mába.

*

A madarak kiéneklik
magukból a csöndet,
ami valójában
nincs is,
csupán egy igazolás,
amikor a tükör
szembenéz veled,
konzultálva
a merevedő
elmúlással,
a kleptomániás idővel.

*

A posztmodern művészeti
kiállítás megnyitóján az egyik látogató
levette a szemüvegét,
majd a terem közepére tette.
Mit ad ég, maga a művész lépett rá,
de a zsivajtól nem vette észre.
Miután sürgős elfoglaltsága miatt
távozott, a tömeg felfedezte magának
az eltört szemüveget.
Vigyázva nézegették, ez lett a kiállítás
legfontosabb darabja.

*

Álmomban hallucináltam,
lekéstem magamról.

0

Hidegen hagy
a tűz, a szűz öregasszony,
akinek nem elég
a jövő,
számadást akar,
múltja kitisztítja
a búzát,a rozsot,
mint valami gép
egy mezőgazdasági
magtárban,
hogy vagy vetőmag,
vagy kenyér legyen
belőle.

8

Átvágni a mocsaras földön, aztán a
feltámadás után megtapasztalni
a mindenre nyitott
vakságot. Reménytelenül bizakodni
a jövőben, mely a farkába harap,
ha nem fogadsz neki szót.
A szomjúság teli vödör,
a kút fenekét őrzi:
feneketlen tökéletesség.
Ha utánozni kezded,
olyanná válsz, mint egy kortárs
közlekedési lámpa.
Bár szorít a lehetőség,
akár a nadrágszíj,
kihízod magadból az álmokat.
Vagy csak egy más világot,
ahol az ágyadnak nincs már hely.

*

A mohóság egy rosta
nyugalmával
kétségbe vonja
kincseim.

Tíz perccel
előbbre húzom az órát,
hogyha elkésem,
Isten megbocsásson.

1

Sodródik az idő,
szoknyája alá
nő a gyom,
nyomot hagy rajta
az elmúlás,
megzsarolja a számokat,
hogy mindent
kiadjanak  magukból,
mint mikor kamaszként
elégettem verseim
a pincében fészkelő
kazánban,
minek a lángja
épp félrenézett,
akkor féltem először
a haláltól,
vérszagot érezve
szerettem volna
a szemébe nézni,
de a belőlem táplálkozó
parazita remény
elvette az eszemet,
rabjává tett.

5

A családi kép közepéről,
vigyázva, nehogy
a többiekbe belevágjak,
lenyisszantsam
a kezük, a lábuk,
kivágtam magamat
egy életlen ollóval,
majd Isten szobrot
készíttetett velem,
ugyanerről a képről,
ugyanabban a testhelyzetben, de
megengedve, hogy magamat
kihagyjam.

/

Fénylik a bútor,
élősködik rajta a ragyogás,
célszalaggal kötik
át a kezed, hogy
kiduzzadjanak az erek,
amikor vért
vesz tőled a félelem,
tűzoltó sárkányok
vigyáznak a forróságban
a szabadság házára,
ahová vendégségbe hív
a független képzelet,
bárddal a kezében
egy walesi
bárd,
a tükörszemű kerub,
kinek tenyeréből
jósol ötórás
dokumentumfilmet
egy élete utolsó
perceit számláló sakkozó.

7

Anyám fogatlanul
áll a tükör előtt,
fésülködik,
egy ujjnyomásra
megszólal három éves
dédunokája:
mama, ne nézz
a tükörbe,
mert még nem
nő ki a fogad.

*

Isten kitép egy lapot
a sors könyvéből,
a szemetes kosárba
céloz vele.
Talán a tizedikre
beletalál, ám az sem biztos,
hisz senki sem számolja
a találatokat, még a szabadság sem.
Az utolsó lap kitépése után
Isten összeszedi az elvétett
papírcsomókat, a szemetes kosárba
gyömöszöli, majd belefordítja
a csaknem  teli
kukába.

7

Nincs okom rá,
hogy szerencsés legyek,
a vizsgálandó fekete macskák
körmükkel vakargatják
a betörhetetlen háztetők
viszkető cserepeit.
Szokásukká válik,
ahogy az örökkévalóságnak
az öngyulladás.

0

Szüleim a húst hússal ették.
Amikor nagyon rossz voltam,
majdnem elcseréltek
egy zsák krumplira,
de azt én sem szerettem,
hát inkább meghagytak.

*

Szobámban a
Jézus szobornak
jó a felfogása,
felfogja a
szekrény tetején a port,
de talapzata
alatt a valóság
oly tiszta,
átlát rajta az igazság,
nem ismer irgalmat.

*

Büszke tölgy volt, mondta Kira,
béke fűrészporaira,
angyalt látott, nem is egyet,
kik a sorstól megijednek.
Öreg volt már, vak sejtelem,
csaknem kiszáradt teljesen,
zuhanásra készen, önként,
halálnak adta a töltényt.
Kira lányom most is foglya,
évgyűrűit számolgatva.
A temető gondnok terve,
hársfát ültet majd, helyette.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Csikós Attila
Szarvasbőgés

nem jó ami van
nem volt jó soha
ami van nem volt még
soha
jó
a kert aljában
parlagfű barack dió
bőgnek a szarvasok
a sorok között
semmi értelem
tiszta dada
tiszta népmese
egy lány megy az utcán
csoszog a macskakövön
a templom előtt
ki fog szaladni a faluból
gulács felé
a tüzépre megy? ha
megőrül az ember
szögvas léc üveg
semmi nem állítja meg
a szükség inkább csak
fájdalom nem lenni
itt nem lenni sehol
ebben az éjszakában
ami adódik nekünk
bőgni menni felvonulni
a sorok közt
olvasni üvölteni egyszer
ezerszer csoszogni át az éjszakán
piros fényű hátsólámpák
után
szaladva
agancsok
és gyümölcsfák
holnapi felvirágzása
felé hátha
lesz aki
folytatja tovább
megfejti ezt a
– traktor zötyög át szemből –
csendes őrületet

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Géczi János
Ismét. Két lóról

Mi lett volna a két síró lóval,
Ha Homérosz úgy pusztul el – vagy a poéták, a névtelenek,
Akik megalkották a nevével jegyzett eposzt –,
Hogy a betűk hangyái nem építik fel
Az Iliász hangyabolyát? Mi lett volna velük,
Akik halhatatlanként elsiratják a halandó gazdájukat,
Kinek harci szekerét húzzák az ellenséggel szembe,
Akinek dárdája villanását sokszor látják,
Pajzsa mennydörgését hallják.
Kik az öröklét peremén megtorpanva,
Hogy szájukat nem feszíti többé a zabla,
Alátekintenek az elmúlás szakadékába?
Mi lett volna velük, akik a rettenet ellenére is
Pompásak maradnak? Velük, akik megsemmisíthetetlenek?
Vágtáznak tovább a szó nélküli megnevezetlenségben,
Ha nincsenek a görögök, akik feltalálják azt a betűírást,
Amelyen megszólal a történetük? Ha nincs
Akit lehet szolgálni?

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Bettes István
Kövér füvön?

Fordul és szól:
Min dolgozol?
Min dolgoznék?
Gondolkodom.

Toldozgatom-
Foldozgatom
Egem mérem
Boltozatom.

Nem értem
E súlyos kontót
Ki passzolta
Le a földre?

Estebédre – délidőben
Én fizessem
Mindörökre?

Változnék inkább
Ökörré!
Kövér füvön legelésznék
Delelőben eget néznék
S felkérődznék
Néhány verset.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Mórotz Krisztina
sört adj lóri szólt bukowski

bukowski most ne rejszolj csomagod jött
a postás röhögve kezembe nyomott valamit
tényleg ráélveztem egy lucskos pinára de honnan
túl hangosan csinálod öreg végy vissza add
a csomagot beste kölök ordítottam rá
nyomtatásban megjelent versek voltak benne
a verseim
az én verseim
az elsők érted az első fecskék kis sárga
összefűzött füzetek az elsők érted gyere
vissza kölök adok neked belőle örömömben
elbotlottam a könyvek a kis százoldalas
füzetek a pocsolyába repültek mint száz
pityókás magát kellető
madár és boldogan nyúltam értük a pocsétába
istenem de boldog voltam a pocsétában
a varacskos disznó hozzám képest vedlett
szopós malaccá hm később írtam
négyszázötvenet

(eszembe jutottak borzalmas verseim
mikor az ötven seggében több száz dollárral
és nagypofával jártam) mennyi száz dollár valaki
számolja ki nem akarok baromságot írni
ma szeretem magam negyven múltam

június volt és sütött a nap érted sütött a nap
és én a napos oldalon repültem akár egy részeg légy
kedvenc csehóm felé az öreg koldusnak adtam
negyed dollárt csak ennyi volt nálam és egy ceruzacsonk
a csontomban húsz év fázása meg az amikor bezárkóztam
a púpos nővel a könyvtárba időnként meghúztam csúnyácska
seggét de akkor ez volt csak és hátsóállású pina, vékony mint
a fokhagyma gerezdje és száraz mint a sivatag bőven öntöztem és igen
a fájó tökeimmel kiolvastam az összes könyvet hogy
aztán egy nagyot legyintsek és lefingottam sekszpírt
süt a nap ma jegyezd fel június hetedike az első könyvem és
egy gyermekdalt dúdoltam répa retek mogyoró és rengeteg
asszociáció ja

lefingottam sekszpírt pót az edgart hazavittem klotyópapírnak
lapjai finom puhák nem érdesek de ma
süt a nap érted süt a nap átkozottul nem érted mit jelent a
süt a nap azt mondod ez szóismétlés de az egész élet szóismétlés
elhibázott mondatok tengere süt a nap a parti jegenyére ordítottam rá
egy méry poppins szerű nőre azt hitte tán
hogy az utca közepén
uramisten költő lettem még hangosabban költő lettem ennél
hangosabban kell költő vagyok
lecsillapodva sem tértem magamhoz

mondom

futottam a csehóba házikabátban
foszlott zsebben ceruzacsonk
a sarkon koldus
negyeddolláros
hátamon tigris
agyam rögzítette képek
a lámpa pirosra váltott
pipacsra
the flower
virágok
fények
lágyak
nevetések
mire zöld lett
kinőtt a gyep
a fű
a zsenge függőleges
na az a fű
képzavar
jó seggű csaj halad arra
eufória
nem
vagyok
normális
fék csikorog
a ford majdnem
de csak majdnem
boldog vagyok

lóri a csapos hallgatott lesz még versed
de a sört a barna habzót
a még több sört a még több habzót
a sört berúgásig kifulladásig én állom nyugi a kurvát is
ingyen kapod megdolgoztál érte mondta szárazon
este volt mire hazakecmeregtem magyar dalt énekeltem
gólya volt benne véres lábú amit egy török kölök megvágott
lóri a csapos bekötötte gólya gólya gilice
mitől véres a lábad
asszem ezt hallottam a kocsmában

lúcia így hívták a prostit akit részegen megláttam lóri
kerítette valahonnan ott állt a semmiből jött kurva
akiről nem tudtam hogy kurva mert a sör tisztára mosta
azt hittem köd van és lúcia szende szűz tényleg azt
hittem szende szűz lúcia morogtam zsidó kurva aki
fekete hajú de lehet hogy olasz mellettem kopogott
a cipősarka az utca macskakövén
nem is volt macskakő majd megnézem holnap futott át egy
kósza gondolat a söré persze lúcia szép volt bővérű jópinájú úgy
kezeltem mintha szent grál lenne a lába között
lassan csordult belőle a mag a fehér combján nem akarok
dicsekedni de jól csináltam egy baj volt hogy elaludtam
szarvashiba
mert a kis lúcia aki
a ruháimat összehajtogatta
meglovasította a képeim
(semmit nem értek)
elvitte a molyos kabátom
molyos kabátomból
tizenkét versemet
megette az uborkás szendvicset
de az első könyveimhez nem nyúlt mind a százat otthagyta
de a tizenkét versem a tizenkét képzavaros versem elvitte
miért kellett neki asszonáncok sem voltak benne
csak bukowski volt benne vagyis én
intellektuális kurva a zsebemben lévő ceruzacsonkot ellopta
ez már pofátlanság
jött lúcia a semmiből tegnap macskaköveken
a neve fényt jelent
a cipője sarka kopogott zsidó volt fekete és enyves a keze
ó én marha
írtam róla egy verset
tíz perc alatt kész lett
a szösszenet
a címe az volt
a kurvának aki ellopta a verseimet

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Varga Imre

Ál(om)szonettek

41.

Nemcsak peremére,
mélyébe is tágul.
Minden leendőnek
eredő magvául.

Önmagát érintve,
az lesz, ki volt mindig.
Belsejét megnyitva
elnyeli a kintit.

*

Csengőm kelyhéből
egy rézpille cikkan ki
a havazásba.

*

Hó lombú ágak
Szavakba lejtő fasor
Túlba ves(s)ző verspont

42.

Meseképek síkjuktól
teret-időt kapnak.
Mélysége lesz az arcnak
égboltja a napnak.

Kőbálványból a lelkes.
A patak s tűz: dallam.
Átlüktetnek szavaink
fákban és falakban.

*

Griffmadár vitt fel.
Reggel a párnámon, ni,
fehér tollpihék!

*

Ajándék ez is.
Attól, ki kapja – annak
aki szívből ad.

46.

Ami szemnek látható:
tükörkép, hasonmás.
Tárgy megtermi hűlt helyét,
üresség a formát.

Csak az elvont a való:
minden kép eszménye.
Mint a trójai faló –
titka az esélye.

*

Nem hívhatnak be,
mert nem vagy máshol. Itthon
lettél hazátlan.

*

Fehér hajszálak.
A kezdet velem marad.
Odakint hó hull.

49.

Macska mellén a napok,
időből a bajsza.
Nem lehetsz más, aki vagy,
hasztalan a hajsza.

Ülj csak, beér a világ
(nyugalmat cselekszel).
A bensőd mozdul-kivár,
ne alkudj a testtel!

*

A kép szívedbe
leszáll hazátlanul is
otthonra leltél.

*

Üres lebegés.
Aki ebből s ebben él,
nem tudja nevét.

68.

A szélben imbolygó faág
eltörli bennem szép nevét,
s lehullva utolsókat ráng
tudatlan-zölden egy levél.

Mozdulatára rádermed,
míg bőrén percek percegnek,
benne a pontnyi szétterjed,
mélyébe hullva a csendnek.

Nyári esőben
a szikla is megéled.
Együtt lélegzünk.

Fövenyhullámok
csobognak egy kő körül
mozdulatlanul.

69.

Tizenéves sorsistennő.
Ül a buszban. Szőke végzet.
Ablakon át Budaörsöt,
belső szemmel csak őt nézed.

Érdes Érden a tekintet,
én a bentet, te a kintet
számolgatjuk, nézegetjük,
ettől fényesek a felhők.

Ami most vagyok:
köröttem erdő. A vad
belülről támad.

Éjszaka sétálsz.
Ütődve folyton széknek,
szavaknak, képnek.

.

.

.

Luke Nelson

Mélység
– SF-monológ –

Ha ez az apokalipszis, akkor igen
rendezetten és komótosan zajlik.
Mikor a velünk született bizonyosságok
azonnal és véglegesen elenyésznek.
Az utakat nem töltik meg elhagyott
autók kígyózó sorai.

            Csak valami borzalmas történik.

Hangyák vándorolnak felfelé egy
hűtőberendezés repedt üvegén.
Guam déli csücskében az öregember
fejét óriási sáskák borítják.
Az egyik bogár agresszívan megmarkolja
és satuba fogja a másikat.

            Valami borzalmas történik.

A klasszikus végítélet-protokoll közben
ejthetünk néhány könnycseppet.
Míg a vér rászárad a külső vonalakra,
ahogy a festék csurog le egy kerítés oldalán.
Nyers, adrenalinnal telt, és oly
jellegzetesen „emberi”.

            Borzalmas dolog történik.

Megállás nélkül zuhognak a csipkeszélű,
hús-, csont- és bélcafatokból álló pelyhek.
A sötétség körbezár, lágyan gyűrűzve
a lekerekített sarkoknál.
A gyerekek nem tűnnek el csak úgy a
föld színéről, nem üres parkokban.

            Borzalmas, ami történik.

Édes a rothadás, mint egy tócsa multilé,
egy vidámpark szemetesének mélyén.
A hang olyan, mint mikor egy csavarvágó
lecsap egy réz mesterlakatot.
Látom, ahogy a figura akkurátusan
lenyisszantja a tengerimalac fejét.

            Valami történik.

Itt lent nem bölcs dolog az érzelmeinket
szabadjára engedni.
Veszedelmes lé csorog ki a számból,
ahogy a rágóim összeszorulnak.
Teljesen átváltoztat a csőben az
ész nélküli pánik.

            Megtörténik.

Az elme már nem tudja felfogni a
saját pusztulásának nagyságát.
A fügebábok csak a képzelettől
függő bábok, ugye.
Az ég szerelmére, nem én vagyok
itt a szörny.

            Mégis valami borzalmas történik.

H. Nagy Péter gyűjtése

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Szászi Zoltán
Kubista gyász klasszikus zárszóval

háromszög arcú asszony
a család egy csorba kocka
pap kék torz kúpmetszet
lila és érdes fényű dombreszelék
harákoló kárhozat a szó
ellőtt párhuzamosok kiáltanak
nem találkozásért
mert aki síkba ért
már nem kiált
téglatestbe zárt alak
a halott apa a hideg gyermek
mind megállt mozgás
súlytalan esnek negatívvá
nem érthető mérce alá
zárja a föld a lég elől el
Isten origó
rendszerek gyújtója
aki nagy Ő betű
aki alt nulla kettő három kód
visszafelé futó idő egy lyukban
aktuális koordináták alatt
de sosem felel
(múlt mezőjén kentaur robog
lovas katonák múzsát gyúrnak
zubbonyon keresztes karszalagok
a pánok halotti dalt fújnak
az istenek hegye ködben
elromlottak a látási viszonyok)

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Z. Németh István
A költő álma

Mert csikorog az óramű,
akár az alvók foga,
s eltűnik a rettenetes darálóban
a vékony üvegtest.

Megíratlan versek,
mint elfoszlott plakátok,
cseresznyefán vöröslő
macskaszem.

Tört aranyban úszol,
milyen esetlenül
markolod a semmit,

amikor kipattan,
– akár egy botrány –
a fényes öröklét.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Juhász Katalin
Emlékkönyv

ültem a meredek lépcsőn
virágzott a bodzafa
orromat az égbe mártva
mindegy volt
hogyan tovább
sőt be kell vallanom
hogy ez idő tájt
létfilozófia híján
az ide-oda pattogó
labdát szívesebben néztem
mint magát a meccset
a sötét pedig egyszerre
taszított s nem eresztett
és kifejezetten
úgy fürkésztem minden arcot
mint aki tükröt keres
a felszálló kéményfüstben
ábrákat véltem látni
átjárt és vigasztalt
a szomszéd kamasz
ha épp egy erdő
közepén hittem magam
remegő madárkának
és fokozatosan
sűrűsödő képzeletem
lett a menedék
és nem sejtettem
hogy évek múlva
nagy üres foltokat
találok lelkemben
és a gyorsan ügető idő
mely az illatoknak sem kegyelmez
nem hagy szívecskéket
emlékkönyvemben

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Tóth László
Kisded értekezés a rossz versekről

Írtam egy rossz verset. Hogy mitől lett rossz, nem tudom, miként azt se, mitől lett volna jó, ha azt írtam volna. Valami nyilván nem volt benne a helyén, bár nem tudom, miért kellene a versben mindennek a helyén lennie, s főleg azt, hol a helye bárminek is a versben, legfeljebb csak, hogy valami hova kívánkozik benne. Főképpen hogy attól is lehet jó egy vers, épp attól, hogy valami nincs benne a helyén, hogy valami ne legyen a helyén benne, amitől a szóban forgó vers, s csakis attól, jó lesz. (Hogy az ártatlanság boldog napjai Vörösmarty eltépett szűzének gyönge öltönyén üssenek ki legott.)
A legegyszerűbb nyilván az volna, ha egyszerűen nem írnánk rossz verset. (De akkor hogyan írnánk, hogyan írhatnánk jót, ha nem tudnánk, az mihez képes jó. Megoldás lehet még, hogy ne mi írjuk a rossz verseket.)
S az is üdítő lehetne, ha nem is olvasnánk rossz verseket.
Csakhogy a rossz vers mindig váratlanul, alattomban csap le rád. Például olvasni kezdesz valamit, hisz a szerzője szerint – vagy egyszerűen csak puszta jóhiszeműségből – azt feltételeznéd, hogy most biztosan jó vers került eléd, s mire észbe kapnál, már késő… mintha hátulról sújtanának le rád (vagy gáncsot vetve neked nyúlsz ki tőle, mint a béka).
Lehet, puszta önvédelemből, nem is kellene verseket olvasnod, így a rosszaktól is bizonyosan megkímélhetnéd magad. Ha meg egyáltalán nem is írnál verset, bizonyos, hogy rossz se kerülne ki a kezed közül. (Vagy mégis?… sose tudhatod.) S akkor helyén lenne minden a világban? De mi van, ha akkor van minden a helyén körötted, ha valamiről úgy gondolod – bár sejtésed sincs, mi –, nincs a helyén versedben. Bár így lehet ezzel a többi rosszvers-költő is, köztük persze a jók is. Amiből az is következik, hogy a rossz versek úgy törnek rád, mint a váratlan katasztrófák. Kiszámíthatatlanul, azaz – elkerülhetetlenek. Egyvalamiben reménykedhetünk csak: hogy túléljük őket.
S abban is persze, hogy nem a rossz verseink élnek túl bennünket. Vagy ha mégis, hát abban, létük nélkül nem lehetne teljes a világ.

*

(Karvalycsőrükből pacsirtahang árad –
kiirtod-e őket,
ha kivágod a fákat?)

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Nagy Hajnal Csilla

Sorbanállás

Ez a pillanat most nem az a pillanat
Hanem valamelyik másik
Nem tudom melyik az amelyik lenne ha nem ez lenne
Vagy hogy melyik így hogy nem az amelyik lenne ha az lenne

Nem azok az emberek állnak tíz méteres körzeten belül
Akik akkor állnának ha ők lennének azok
Vagyis akik most állnak itt
Azok állnak most itt

És ezzel nekem nincs mit kezdenem
Nincs mit mondanom róla
És nem tudom mi lenne amit mondanék
Ha azt mondanám róla amit mondanom lehet

Nem tehetek bele névmást
És nem is tudom melyiket tehetném ha tehetném
Hogy ha a tíz méteres sávnak lennének értelmezhető névmásai
Melyek lehetnének azok

Valahol ott vagyok benne
Igen ott kell lennem ha látom
Ha ennyi mindent látok az nem lehet
Hogy én nem vagyok ott

Benne ahol mindenki más is
Ebben a körülhatárolatlan térben
Ugyanazzal a lélegzetvétellel kommunikál
Egyetlen üvegbura alatt az egész világ

És vége lehetne igen lehetne vége is
Ha valahol kezdődnie is kellett
Ha valahol ez a mondat is elkezdődött
Akkor valahol máshol végződnie is kell

De konkrétumokat most nem jelenthetünk ki
Mert nincsenek is most konkrétumok
Az utcán egymásra kiabáló sofőrök most
Mégis közlés nélkül haladnak tovább

Eddig verssorokkal kommunikáltunk
Mintha lett volna bármi amit el kéne mondanunk
És most mozdulatlan bólintással vesszük tudomásul
Hogy a csend az új mértékegység

Nem mérünk vele semmit mégsem
Pedig mindenek mérésére alkalmas volna
Meg tudna határozni kezdetet és
Meg tudna határozni véget is

Ez a pillanat most nem az a pillanat
Ez a pillanat most éppen egy másik
Egy olyan másik amelyik semmilyen egyikhez képest sem
Határozódhat meg viszont

Nem marad más hátra csak a hallgatás
A mély és bölcs és egyedüli létező
Nem marad más hátra csak a minden
Az egyetlen lélegzetvétel közös üvegburánk alatt.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Szalóczi Géza
[Mithazudott…]

Mithazudott tegnapa fenyő
azthogy minden ágán ujjanő
megkért hajlítsama szederig
kivel egymás körmétreszelik
mert minden bokornak ujjalesz
ésmindenfa karcsú kart ereszt
a rejtett kézség hopp kisarjad
képzeljekel karomra gallyat
ésha méltóságom engedi
tanuljak aszélben lengeni
azakácnak vegyek hegedűt
mahagónifa erezetűt
arózsa pedig kötögetne
tüvekbevan beleszeretve
mi nembántunk senkit majdmeglásd
csak elleszünk babrálva egymást.

.

.

.

.

.

.

.

.

John Rodriguez
Kontroll
– SF-monológ –

Érzek valami különös összefüggést a spirál
És az égen átfutó fényvillanás között:
A valóság és a metafora összekapcsolódik
Az idő és a kontextus kiterjedésében,
Olyan mérhetetlen távol, hogy csak
A gondolat képes kitölteni az űrt.

Ez a kedvenc helyem a Déli Végeken.
Mintha másképp működne itt a gravitáció.
Végtelen polcokon sorakozó minták,
És a hatást csak fokozza a sok tükör.

Millióféle növény
Fakéregminták
Szitakötők
Preparált róka
Patkánytetemek
Prérifarkas-
Ürülék
Régi hordó
Darabkája
Moha
Zuzmó
Gombák
Kerékküllők
Levelibékák
Vakon
Üveges szemmel.

Frankenstein-laboratóriumot vártam.
Formaldehidben eltett kétfejű borjakkal,
Kitinpáncélos nagyszájú nyulakkal,
Meg púpos, kísértetiesen csúf szolgával,
Aki roppant zavaros, nyelvileg is zagyva
Magyarázatokat hadar egy rákbarakkon át.

De csak a biológus volt ott, meg én,
S a székesegyházi hangulatban
Egyikük sem érzett késztetést
A beszédre.

H. Nagy Péter gyűjtése

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Mórotz Krisztina
Lila lovak

Színházban látja magát.
Egy férfi vesszejét fogja.
Körülöttük minden sötét.
Sötétlila és szilvakék.
Hajlong a szélben, indigószínben, kék erekkel hajlong a pénisz.
Most először mozdul meg a vágy ágyékomban.
Kiürült testemben. Villanó körmök.
Mint megannyi lampion, női altestek világítanak.
Nem ereszti, fogja a nő a hímtagot.
A kis tenyér éppen olyan,
mintha asszonyöl lenne.
Annak minden illatával.
De most a színház egy dobbanásra elnémul.
Üstdobok szállítják az aranyló
vért a fülkagylókba.
Egyre több hímtag mered az ég felé.
Valahányat egy-egy asszonyöl fogja át.
Lágyan. Kenyérillatúan.
Minden férfi lüktet.
Némelyiken már ott a csepp
és még inkább lilul az egész.
Parádés rendezés!
Minden vessző sötétlila
a hurokként szorító
kis tenyéréleken túl.
Emeli csípőjét a férfi.
A vörös száj ráhajol. Ráfeszül.
Ó-betűt formáz a korall-ajak.
Satuba fogott gyönyör.
Lovak vágtái vad terepeken,
át a calimán,
miközben zarándokdal mesél az útról.
A lilás indigó-lovak szája habot vet.
Megnyílt utak. Lila lovak.
Kék-bordó nyakuk duzzad, habzanak.
Életemben először
minden lehetségesnek látszik.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Jung István

Nemversek ciklusa

(részletek)

nemvers24
négykézláb kúszva
az üvegvizű szemgolyók
medencéjének
alján is egyre csak a
dioptriákat keresed

nemvers25
de szálkák halmaza vagy
egy soha be nem
fejezett prototípus
sarokban ülő
Pinokkió

nemvers26
Nietzsche varjúi
tépik ami az
istenből megmaradt
igazolva a
halott filozófiát

nemvers28
amikor a
kastély folyosóján
csoszogó
rémmese elhagyja
cipősarkát a
te fejedben ver
visszhangot

nemvers31
a balett-táncos
csípője
felakasztva lóg
kivérzett cipője
mellett valaki
odaoson szárazra
inni

nemvers34
a köldökzsinórjánál
még visszaránthatod
a barbár isten előtt
vergődő magzatod
üvegfejét

nemvers36
a szivárvány
prizmája szilánkokban
láthatod
a saját
nyálában fürdő
mítoszt

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Bettes István
Pihenőhely?

Tisztáson vagy nem is tudom
Lehet valami kertben
Láttam meg azt a nyulat
Riadt hosszú fülei égnek álltak
S úgy meredt rám mint egy lyukas papucs
Vagy akár egy porladozó rög

Kora gyermekkorom óta
Látogatom a tájban
S jószerint éppen kiszikkadt
Görcsös farönk is lehetne
Szakadt madárijesztő
Melyre épphogy csak rádobtak
Valami rongyot
Mintegy költeményként

Hiszen kell hogy legyen
Valami ágboga – váza
Melyen fészket rak
És tojásokat költ
A poézis főnixes viránya
Bár mégsem teljesen a miénk
Hová bármikor nyugodtan visszaszállhat
Ám nem lehet
Egy végső
Pihenőhely

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Wawruch Róza
te vagy a kedvenc állatom

az ízeltlábú valamimocorog vagy
aki gyomortájékon laksz egy kicsit
a tüdőmben is néha azt hiszem növekszel de nem tudom mit eszel odabenn
a pikkelyeshátú hogymertedmegtenni vagy
aki közénk fekszik százéves álmához
kikerülhetetlenül időtlenné lesz
és kicsorbulnak megkövült bőrén a kések
a bársonytalpú mileszholnap vagy
aki a hajnali magzatpózhoz simulsz
és közös mellkasunk hullámaiban
felváltva dúdoljuk ugyanazt
a mészhéjú nemérdekel vagy
aki visszahúz oda hol testünkkel védjük
egymást és a ránk csapódó fedél
éjszakájában gyöngyöt könnyezünk
a tejfogú nembírokaludni vagy
aki a szekrények tetején laksz
és ha nem nézek oda a lámpafényben úszó félhármakból lefetyelsz
a villásnyelvű rosszválasz vagy
aki a torkunkra szorítva saját magát
két végével egyszerre tekeredik
körénk és szólni se elfutni se enged
a százkarú muszájpárzani vagy
aki ezer helyen fonod körül a testem
tudsz nekem újat mondani rólam
és én próbálok nem hallgatni rád
a bőrszárnyú énvagyokazerősebb vagy
aki eszetlenül csapongva a hajunkba
akad és görbe körmökkel tép a húsunkba
az veszít aki hamarabb elfogy

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Gyurász Marianna

Szort

Díszvacsorára készülődöm
egy gyilkosul tétlen kedd délelőtt.
Meghívó nincs,
de készen kell állni:
próbálom magam elé a darabokat, számolom
a flittereket és az öltéseket,
mennyi a szándékos,
mennyi az átgondolatlan és véletlenszerű.
Az átgondolatlanok közül melyik sikerült szinte bájosra mégis.

A padlóra rámolom
az évek óta elő sem került rongyokat.
Igazából annyira nem borzalmasak, mármint
akad egy-egy teljesen korrektül felvarrt
gomb, vagy tisztességesen beültetett
válltömés.
Vállalható, mondhatni, iparos munka.

Talán fel is gőzölöm kicsit,
helyére igazítok pár hajtást,
pusztán sajnálatból, és hogy
mégse legyen értelme pont most
kibaszni az ablakon.

Egy percig sem gondolom, hogy megérdemel bármi
lényegi figyelmet.
Összehajtogatva visszakerül
ugyanarra az alsó polcra és
azonnal elfelejtem.

.

.

.

.

.

Juhász Katalin

Porhintés

A huzat végigsöpör a szobákon
felszítva a port. Olyanfajta por ez
mint pedáns ember lakásában
két hónappal a pedáns ember
halála után. Mindenen szép egyenletesen.
A hűtő szerencsére önmagát jégteleníti,
nem is tudtam, hogy vannak ilyen hűtők.
Fél doboz háromszögsajt, két deci tej,
a téliszalámi talán ehető még.
Az erkély a galambok birtoka
most és mindörökké,
azokat már el nem hessegetem,
hiszen előbb voltak itt, mint én,
bár még nincsenek elnevezve.
Nyákos port köhögök fel.
A félhomály kiharap egy darabot
a sarokból, ahol egykor háromlábú
kis asztal állt büszkén, terítővel.

A huzat végigcsap az élőkön
és egy pillanat alatt kisöpri szívüket.
Nem fakadnak sírva a látványtól,
nincs is látvány. Dolgok vannak csak,
egymásra halmozva szépen.
Az elvermelt krumpli alszik a pincében.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Varga Imre

Játékszörnyeink

Amit foghatunk, csak virtuális.
Az amit tudunk és nem tudhatunk.
Jelkép a testünk, jel lett a ház is.
Jel, hogyha szállunk, vagy épp zuhanunk.

Képzet a csípőd s csalkép a váll is.
Kör vagy a négyzet, kocka, ovális.
Terük: lehetség (csak virtuális),
teljesek s egyben üres formák is.

Képzet a fekvés; képzet ki áll is.
Minden kép, mondat is virtuális.
Nincs külön utas, nincs külön utunk.
Bárki kergessen, magunktól futunk.

Hogy is érthetné galamb a szárnyát,
mikor az űrből más űrbe száll át?
Ami így terem, pusztul is nyomban.
Bár volt, van, lesz is. Az a tér hol van?

.

.

.

.

.

.

.

.

Nagy Zopán

Fragmentumok, szövegroncsok, no. II.

…
a tükörben pedig volt, ami volt
…

ám, a szemhártya alatti, szemfolt
mögötti tájban, a sivatagos,
holtvárosi szikes:
szürke-lepedékes,
barnás hínár-hártyával belepett
tenger-részletre emlékez(tet)ett…

elvétve, ősi szélkerekek ma-
rad-vá-nya-i meredeztek eme
tájak előtti tájból: félig be-
temetett óriás fa-mutánsok,

heherészve és fityiszt mutatva
az ég (vagy „Manitu” szellemarca)
felé…

*

eközben, egy kiállítás-megnyitón
autista kislány az üvegpadlón
fluoreszkáló labdával vonaglón
nyöszörög-röhögcsél a felolvasón:

…elitta(m) a kör(m)öm fényét
elitta(m) a hajhagymákat

– nedvem szívta(m) szembogárból –

elitta(m) a szem fehérjét
elitta(m) a mágiákat…

*

kisvártatva:

egy idősödő művésznő
mint bábos és műlovarnő:
elmondott egy aforizmát
s megcsókolta farom izmát

*

amott:

frekventáltan zaklatott
szimultán-zord szólamok:

fröccsentett gerbera
preparált cimbalom
tejfölös gordonka
csúsztatott rágalom

majd:

herpesz gólem mesüge
árpász nyálhal ízibe
akileül: felüle
óriás-nász ki(s)csibe

ó:

szerep csecse szerencse csan
nan-han hangzat alakzat-tan
manír fakír fakír manír
szemre szeszes szerecsen ír

*

hajnal-borda
(bordal helyett)
albínóban

árok-ágyék fetrengése
(aznaposok kihűlt kelyhe)
domb-negatív szélhűdése

vétek vétek
a Védákat megettétek
vedte-szedte árok-verte
mocsarában genny-he-reg-ve

tettleg tett reng
tettra-ferment mer merenghet
merenghet merr:
alfa-elfe elm-folyása hermet-permet

hajnal-borda
ráng a hóban

*

egy világvégi lefolyócsatornából
most ínyenc freak-jelenetek bukkannak föl

mocsárlény és zöld-hályog
foszladozó folklór-lápos
ölelésén át látjuk:

homokos hordalék
kőzettörmelékekkel
iszapos táj-szelet
a lucskos folyó nyaka a
hegyekből kitekeredik
hogy a völgy ölébe ontsa
ásványokkal teli
vérét

poétikus
felhők alatt
alluviális
tájkép dagad…

*

itt pedig:

spirálba tekert
áttetsző ólom a felhő
felhő al-hőiben
duzzadó felhő

pulzáló-porladó
habszivacs-tekercs
mákonyos ólom
álmodó foncsor

las-sít-va for-gá-cso-ló-dó
alakzat-trancsír

tömörből – a foszlányba
foszlányból – a rétegbe
spirális elme-tánc
majd vad vihar-köpet…

nar-co-phon-y-a

*

intermezzo

vers a felhőről:

ó, képlékeny-tömör, áttűnő szivacs!
türkiz habzás, lyukacsos kéksajt-álom,
gomolygó foszlás, hártyás én-halálom;
étheri émelygés, rezgő lég-ragacs…

felhő a versről:

ó, érzékeny sömör, vágykeltő ripacs!
züllés, romlás, hátsó rímedet hágod;
szorongó képmás, múltad „in-halálod”,
kényszeres kétkedés, hörgő maszk-ragacs…

*

örüljenek egek
ürüljenek (az) emberek…
harsogjon a tenger
s minden benne-való!

jaj az alvilág meztelen
s az élő-holt mind megremeg…

a reménytelenség összezúz
a bosszúság elhomályosul…
a bizonyosság az élő hús
lenne ám beteg árnyék vonul

a mozdulatokban
és az avas fény
megromlik obszcén
fél-gondolatokban…

ürüljenek (az) egek
őrüljenek emberek…

.

.

.

.

.

.

.

.

Csikós Attila
***

1.

Kötéllé sodort idő
itt tart hajót a lánc
engem a hegy felett
nem láttam madártetemet még soha
hova halnak
röptömben
majd
én is az égbe temetkezem

2.

Ha majd a nyakkendő
köt össze csak veled
és a fazon és minden
vitánk a csomó
helyes kötése körül
forog akkor kérlek
rúgd ki alólad a széket
mielőtt ingedre simulva
kivasalhatatlanul
meggyűrődne
aki vagyok

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Z. Németh István

A vers

megírja magát, te csak add a dallamot,
csak told a feneke alá a párnákkal kibélelt
trónt, szolgáld fel ónszínű pohárban
az olvasó szemének csarnokvizét,

állj készen, ha nassolna némi sósat,
nyiss ablakot, ha lankadna figyelme,
dicsérd a sminkjét, ám bele ne kotorj
zsebébe s önérzetébe, kérdezd meg,

hogy bírja-e a pipafüstöt, sorai közé
ha égő csíkot húz a nyári nap,
mit szól, ha néha nem jut létigéhez,
ha körme csorbul sötét billentyűzetén

a gépnek, rímei feltámadásában
hisz-e még, majd hagyd, hogy forrja ki
mérgét, ha méla, hadd habozzon,
s virágszirmot tépjen, ha szerelmes,

ásít: puha papírlapra fektesd, (ám
arra ügyelj: ne legyen reciklikált), ha
nyugtalan lenne mégis, halmozd el
mesékkel, bársony képekkel takard be,

tudd: ha hűtlen, engedd elmenni bátran,
meglásd, pár futó kaland után, kisírt
szemmel csönget, zsebedbe összegyűrten
visszasimul, szerelmét újra megtalálod.

.

.

.

Bíró József

Fernando Pessoa … – , hogy

meztelen csillag
világít
még mindig
:
tiszta égbolt
alatt
nyugalma angyali
:
így
jön
:
hosszútavasz

Marlene Dietrich … – , hogy

akkor ehhez
hasonló
inkább
:
hidegszél fúj
sikátort
keres
:
szerinte
mégis
:
zöldövezetben

Egon Schiele … – , hogy

holnap holnap holnap
reggel reggel
holnap
:
reggel reggel reggel
holnap holnap
reggel
:
holnap
reggel
:
utoljára

.

.

.

Hizsnyai Zoltán

Téridőmixer

4.

Itt kéne s így maradni, veszteg,
kövüljön rád az otromba jelen.
Útjaid jövőd múltjába vesztek,
de kísértenek minden éjjelen,
s te hosszan rágódsz minden kis jelen…
Semmi se sürget, azt vagy ezt tedd,
mafla árnyaid napfényre ereszted.
A hemzsegésben nem vagy már jelen.

Túlértél láthatárodon.
Se ki, se be. Se fel, se le.
Mint az utolsó masztodon,
ha új életet kezdene.

*

Setét a nap, korom a fény is,
az ember azért mégis-mégis
önmagában messzire látcsőz,
az élet, bizony, csak jön-lát-győz,
még ha megy is már elfele.

Közeledik az éj fele,
kísértet járja a házad,
minden halállal van tele,
de a szellem mégiscsak lázad –
leplében imbolygó ringlók,
s ágyékbokra alatt a csimbók
nektáros levében áztat.

*

Kipörsennek a bimbók,
felrobbannak az ágak,
megadja magát,
hófehér zászlót bont a fa.

És spriccel, permetez,
záporoz szerte a víz
a zuhanyrózsa minden irányába…

.

.

.

Hizsnyai Zoltán
Állóhullám I.

Lezúdítja a lét. Egyrészt a torkán,
másrészt, hosszabb távon,
a mondat rejtett alanyaként.
Nem tudja, mitévő.
Legyen-e egyáltalán.

Ül a sutba.
Aztán már ott ül.
Telik, eltelik, mindkét értelemben.
Gyomor, idő és akit
most önmagának képzel.

Mindent kiürít.
Csak azt nem tudja, ki ürít.
Orrán ráng egy ideg.
(Ez gondolkodóba ejti…,
de aztán elhessegetik.)

Minden szóba jöhető
Önmagától azt kérdezi,
hogy jutottak ide.
Nem válaszol.
Egyike, másika se.

Végül kiürül minden.
Egy kis nyomoronc
szellő bizergeti csak
a metaforabokrokat.

Mi mást tehet,
olybá veszik.

.

.

.

.