OPUSszum

Profán Provokáció 7. – avagy néha azért mégis hiányzik a pokol

Kedves Kornél!

Úgy tűnhet, a pár levelemmel ezelőtt elkezdett panaszáradat már-már direkte sötét, és hogy hergelni akarlak. (Szerk. megj.: bitch please) Annak veszed, gyöngyszeműm?
Ah, mindegy is. Reggel van, és én ma túlérzékeny vagyok. Tudod, néha, főként gyengébb pillanatokban, hiányzik a pokol. Igen, végre ki kell mondjam! Az a vidék, amihez fájdalom köt, a vadkeleti pokol, a nyomorgás, a kénköves kín, a sose múló, kiszakíthatatlan, örök szegénység, valójában talán az az én igaz birodalmam. Mert azt is be kell valljam, vakságom árnyékában, hogy élvezetem és perverz, amolyan szomorkás boldogságom is akadt, tudod az a fajta, ami meleg érzéssel tölt el, mégis sírni lenne kedved. Ebben a világban, nagyrészt nem érzem magam otthon.
Tudod, Kornél, az is baj, hogy… (Sz. m: várj, töltök egy pohár bort, ezt nem bírom nélküle) …az a baj, hogy a pokol legalább ismerős, és egyszerű számomra ezáltal. Valóban nehéz dolog a fényben sétálni, mikor a sötétség az én hazám. Nehéz jónak lennem, vidámnak, pozitívnak, mikor alaptermészetem része a gonoszság, az önzőség, a szadizmus és nihilizmus. Ez is egy libikóka, vagy mérleg, ha úgy tetszik. Mindenből van, de nem mindegy, merre billen. Főleg a semmivel nem törődő élvezethajszolás hiányzik, az a dionüszoszi hedonizmus, az a fajta illúziója a szabadságnak, ami még fel is pezsdít. Tudod, én mindig tudni akartam a titkokat, amiket a sötétség rejt magában, mert a fájdalom nem képes hazudni, az teljes valójában hasít beléd. De a jóság azt teszi, elringat egy langyos illúzióban, egy húgyos melegben, és azt mondja, hogy a világ ilyen, de ez nem így van. Néha én is beleesek ebbe a hibába, sőt még ez a kontár szerkesztőnő is, a hangja néha olyan bizakodó tud lenni. Szánalmas. (Sz. m.: héj, állítsd le magad!) Önámítás, semmi más. Hát ezért hiányzik a pokol nyers igazsága, tudtam, hogy mit miért teszek, a cél a túlélés és az élvezet, ezen nincs mit bizakodni, elvettem és kész. Sokkal egyszerűbb volt démoni szükségletekben élni. Ez az egész életszemlélet, ez a másokba vetett hit kiszolgáltatottá tesz. Utálom ezt az érzést. Talán a lényegből fakadóan képtelen vagyok átadni magam neki. Lyukat ütni a falakon és beengedni a jóság és szeretet ideáját… fujjj! Nem tudom, mire ez a sok szentbeszéd. Elkap a hányinger a virágoktól, érted?! (Sz. m.: engem csak az allergia) Tudom, ez az élet is egy állomás, az ötös számú vágóhíd bezárt.
Mindez most azért foglalkoztat, mert meglátogat Atyám. (Sz. m.: lóti-futi) Álszent fasz. Néha még rácsodálkozik, mi mindennek adott életet. Az ember a legnagyobb magaslata a világnak, némelyik meg kártékony, szaporodásra nem méltó egyed, a gonosz kis rokon lelkeket egy pillanat tört része alatt gyilkolnám meg, és még csak a szempillám se rebbenne. Kéjes érzés lenne inni a vérüket, mondjuk, vámpír alakban, vagy tépni a húst farkasként, vagy mint a nagymacskák, dorombolni, miközben ropog a csont az állkapcsom alatt, vagy csak nézni az áldozat szemét, miközben eltávozik belőle az élet. A bennem élő szadista éhes. Látod? Olyan könnyű gonosznak lenni. Átmenni máson, nem nézni sem embert, sem Istent, csak a pillanat orgiájának élni, sikítani élvezés közben, elvenni mindent, ami kell, a Napot az Én oltárára tenni. A szerkesztőm mindig azzal védekezik, hogy az élvezet keserűvé válhat. Igaza van. De mi van akkor, ha én a keserű ízt is szeretem, sőt, jobban, mint a vattacukrot. Mi van akkor, ha én szenvedésre és szenvedélyre teremtettem, ha ez az igaz közegem és valós határom?
Mi van akkor, Kornél?! Búcsúzom ezzel a kérdéssel.
Ölellek, drágám.
Remélem, mihamarabb találkozunk.
Csókol a te vadkeleti boszorkányod,

Lilith

(Szerkesztette: Tóth Viktória, nem szól semmit)

Tóth Viktória

 

 

 

 

 

 

 

Random riposzt 7. – avagy nem könnyű jónak lenni

Kedves Lilith!

Valami bűzlik, de hiába. Már nem sokáig bírják a káosz helyőrségei hevesen támadó fegyvereim, mérgező varázsfolyadékaim, pallosom és palástom habzó kavargását. Minden milíciámat bevetem sorra. Olykor térden csúszva, másszor magasba nyúlva vívom csatáimat. Most tiszta talpú papucsomban léptetek a lakásban úgy, hogy még Eduárd is megirigyelné. Már csak egyetlen végső roham van hátra, és készen vagyok.
Mások tavaszi, én őszi nagytakarítást tartok, mert olvastam (igen, én olyat is tudok :D), hogy a mentális zavarok eltüntetésében segítségül szolgálhat, ha az ember tudatos alapossággal rendben tartja a fizikai teret maga körül. Mielőtt még lekezelő cöccentéssel megjegyeznéd magadnak, hogy nem szabadna női magazinok webvidékein múlatnom az időmet, elárulom, hogy az öreganyám egyik, még éltében találomra elhullajtott bölcsessége adta meg a végső lökést új projektemhez. Kicsi gyerek voltam még, ültem az udvaron veszteglő, lepattogzott festékű sárga-fehér padon és hallgattam a beszélgetést. Búcsú, befőzés, cudar egerek… szokásos őszi témákról duruzsolt a két mámi. Olykor a pad vagy a ház mögé kihozott konyhaszék nyikkant, műfogsor cuppant, sajgó ízületek szülte sóhajok lehelete szállt. Néha el-elkalandozott a figyelmem a kert végében rozsdásodó diófa felé, és már épp indultam volna csemegét portyázni a tövébe, amikor nagyanyám összecsapódó tenyerei hozták tudtomra, hogy valami dióbélnél izgalmasabb kerül terítékre.
– Jézusmário! – Hebegte, ahogy közelebb hajolt barátnőjéhez. – Millyen világ ez!
– Haaa! – Bólogatott fontoskodón a kendőjét igazgató néni, akinek a nevére már nem emlékszem. – Mindennyük megvót nekik. Aftó, ház, munka, oszt ezt kő csinányi, ё! Mondom én, beűt a kocsijábo, fijatal gyerёk, és lelűtte magaaat. Állítólag depresszijó – suttogta olyan hangon, mintha egy démon nevét ejtette volna ki, majd könnyed fontoskodással folytatta: – Mёgyünk imaadkozni a temetésire. Ha akarsz, gyühecc tejis.
– Van nekem jobb dolgom is. Kornélka, neked is mindig legyen, jó? – nézett rám a nagyanyám olyan komolyan, hogy a megtiszteltetéstől, azt hiszem, el is pirultam. – Ameddig van dógod, jó! Ha meg nincs, talányi kő magadnak. Másképp te is csak eltöketlenkeded az életedet. Attú meg jobb gyerek vagyó te.
Tudod, Lilith, annak ellenére, hogy jelen élethelyzetemben mindennek érzem magam, csak jónak nem, nem tagadhatom, hogy saját magam számára kitalált kisebb-nagyobb küldetéseimnek is több értelmük van, mint a meddő szenvedésnek. Édesem, belemehetnék a játékodba és megint sajnálgathatnálak, bíztatgathatnálak, engedelmesen játszhatnám a szerepemet, de elég, elég volt! Nem panaszkodtam azért, hogy lassan már nem szív-, hanem riposzthuszárod leszek (félve kérdem: mikor kezdeményezhetek már én?), nem akarlak szidni, csak arra kérlek, szép démonkisasszony: Légy szíves, rúgd már magad seggbe! Kezdj magaddal valamit! Kezdetben kicsi dolgokat, aztán idővel jelentékenyebbeket. És tudom, tudooom, lehet, hogy ez is csak meddő kísérlet az életjavításra, de nem a dolgok hiánya, hanem a semmi, az üresség, a céltalanság az, ami igazán fáj.
Ifjúságod poklában mesék is ragadtak beléd, sose feledd! Mindig akad egy-két értékes pillanatlenyomat az ember elméjében, amit érdemes nyomtatott sorok kalitkájába zárni. A történetek azok a ritka madarak, amelyek csakis rabságban dalolnak örökké.
Én most megyek, kitakarítom az almot (to jest, megyek macskakakit kaparászni műanyag lapáttal), aztán olvasok kicsit. Mert ez is jobb, mint a semmivel telített nyafogás.
Ha pedig valamikor úgy döntenél, meglátogatsz, akkor tiszta lakással vár:

Fenyvesi Kornél

(Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász)

Lomboš Kornélia

 

 

 

 

 

 

 

 

Profán Provokáció 6. – agymenés

Szervusz, Kornél!

Ahogy öregszem, egyre filozofikusabb vagyok.
Fiatalon, zsenge pokoli lélekként nem érdekelt, hogy eszméket alakítsak ki magamnak, nem ismertem határokat semmiben, igaz, most sem ismerek túl sokat, de azt tudom, hogy lehet egy határ az is, ha nincs határ. Úgy értem, hogy nem jó az, ha az ember, bölcselkedő alkat, no, már valamiféle felsőbb ideológia mentén vagy az elitizmus szempontjából biztos jó, viszont egyszerű emberi szempontból nézve: szörnyű. Minél többet gondolkodom, annál kevesebbet cselekszem. Napokig tud járni az agyam egy-egy logikai meneten, még ha teljesen banális is a tartalma, élvezem a játékot az agyammal, főként, ha az emberről magáról kell megállapításokat tenni. Nem ítéletet, hanem megállapításokat, ugyanis én nem ítélkezem, ember felett sosem, tettek felett már hamarabb, de sok esetben azok is csak külső megélésből látszanak ítéletnek. Számomra száraz tényközlés valakit lehülyézni, ha valóban úgy van. Semmi felsőbbrendűségi örömöm, semmi erkölcsi ideám nincs benne. Hülye, és kész. Egy megállapítás. Elvonatkoztatok attól, hogy engem az emberi idiotizmus dühít, meg a kitűnni akarás. Látszik az, ne gondolják, hogy nem. Nagyon is látszik. Sőt, szaga is van. Áporodott, erőltetett mosolyszaga van. Az álkedvesség mögötti irigység és boldogtalanság bűzlik. Legalábbis olyan szemlélődő számára, aki a tényleges boldogságot kutatja. Én azt teszem, próbálom tenni, igyekszem eljutni ésszel a boldogság érzéséhez. Elolvasom, mit gondolnak róla mások, és mérlegelek, viszonyítok. Kipróbálok helyzeteket, amelyekben elvileg boldognak kéne érezni magam. És semmi. Semmi nem történik.
A nagy egészhez számítva, ennyit talán kijelenthetek, a boldogság mint entitás egyszerre létező és nem létező. Egyszerre érzi is az ember és nem is. Történik valami jó, és itt a jó fogalma megint csak problémás. Kinek mi a jó? A nagy kérdés. Az ember a külső, morális szabályok szerint szabja meg a jó dolgok belső határait, nem kínlódik sem a helyzet relativitásával, sem a szubjektív megéléssel. Azt mondja, hogy egy gyermekszületés örömteli esemény, kész, az anyának boldognak kell éreznie magát. De vajon tényleg úgy érzi-e magát? A jó fogalma valami olyan, ami száz külön értekezést érdemelne meg, és igazából több száz létezik is már. Nem erről gondolkodtam elsősorban, erről is, de annyi gondolatszálat nem lehet olyan könnyen leírni, vagy csak én nem vagyok rá képes, könnyen meglehet.
Visszatérve, dolgoznak a különböző szabályok bennünk, ami szerint, ugye, megélünk egy jónak értékelt dolgot, aztán tovább lépünk, és várjuk a szükségszerűen hozzá tartozó boldogság érzését, öröm és boldogság, egyben használom őket, de nem feltétlen járnak együtt. Mondjuk úgy, járhatnak. Erősítik a boldogságnak vélt állapotot.
Tehát várjuk, mit várjuk, megszállottan hajkurásszuk egész életünkben a boldogságot, néha egyetlen életértelemnek kinyilvánítva. Mikor először gondolkodtam ezen, talán olyan 9 éves lehettem. Nagyon megütöttem a bordáim, mikor leestem biciklizés közben, fájdalmaim voltak, és ahogy fokozatosan lihegtem el a fájdalmam, sírtam is, és anyámnak azt mondtam, hogy boldogtalan vagyok. Nem igazán értettem még mit is jelent, de hallottam ezt a kifejezést. Összekötöttem a fájdalommal, összekötöttem azzal, hogy velem valamilyen baleset, rossz dolog történt. A fájdalmam rossznak ítéltem meg. Sőt, világméretű rossznak, mindentől rosszabbnak abban a pillanatban, és amikor legyőztem, ellihegtem az érzést, nem maradt már csak halvány emléke, még mindig szomorú voltam. Anyám azt mondta, már miért lennék boldogtalan, ebcsont beforr, később jöttem rá, tényleg az voltam.
Egyszerűbb volt az elképzelésem, a jó az boldogság, a rossz az boldogtalanság. Ma már nem hiszek ebben. A világot jónak láttam. Aztán a kamasz években találkoztam Voltaire-rel, aki azt mondta: nous laisserons ce monde-ci aussi sot et aussi méchant, que nous l’avons trouvé en y arrivant, vagyis: épp oly ostoba és épp oly rossz a világ, mikor távozunk belőle, mint amilyen volt, mikor megjöttünk rá. Azóta hiszek ebben…

Remélem jól vagy,
ölellek, Mon chérie
Lilithed

[Szerkesztette: Tóth Viktória, elgondolkodva]

Tóth Viktória

 

 

 

 

 

 

Random Riposzt 6.

Szervusz!
Ahogy telnek a napok, én egyre hülyébbnek érzem magam. Egyre kacifántosabbak azok a találomra összegubancolt gondolatcsomók, amelyeket a nap végén ki kellene bogoznom a nyugodt álom érdekében. Rémálmok gyötörnek, és minden nappal egyre kevésbé értem magam. Már érik… Nagyon érik a beutalóm egy elmegyógyintézetbe.
Most komolyan, Lilith? Amikor elkezdtem olvasni a leveledet, az jutott eszembe, hogy most komolyan nekem, NEKEM akarsz filozofikus fejtegetést prezentálni arról, hogy milyen rossz az, ha túl sok gondolata van egy embernek?! Ismersz Te engem? Multitemporális ideaviharban fuldoklom már jó ideje, és köszönöm szépen, lassan már megszoktam ezt az állapotot. Sőt, azt kell mondanom, hogy élvezhető is, ha az ember megéli a zavar pillanatait.
Azonban, te – ahogy tovább olvastam a leveledet (bár, az már lassan egész fa volt), rájöttem – nem arra voltál kíváncsi, hogy miként lehet túlélni bonyolult entitásként. Ezt te jól ismered, csak bevezetésként sajnáltattad magad kicsit! A lényeg a lényeg: Nem tudod, Te hedonista ribanc, hogyan kell boldognak lenni! Hát elértünk ide is…. Kornél tanár úr reloaded!
No, aszondod, hogy az átlagember által megítélt boldogságtapasztalatok nem hagyják, hogy átéld azt az eufóriát, amire vágynál. Mily meglepő! Hagyd ezt abba, Te nő, mert rámész lelkileg. Fékezz és figyelj!
A boldogság mindig individuális tapasztalat. Hannibal Lecter is boldog volt különleges vacsoráin, meg Jason is, hogy örömet okozott az anyukájának, aki mellesleg addigra már egy hulla volt, de mindegy… Csak annyit akarok kifejezni, hogy ha a bárányok boldogsága nem a tiéd, hagyd meg nekik ezt a tapasztalást. Végy egy mély levegőt, és ha már végképp kétségbe esnél, mondogasd magadnak, hogy a boldogságtapasztalat egyéni. IN-DI-VI-DU(du-du-du)-Á-LIS! Magányos dolog, és kész! Pláne, ha különc vagy! (Terajtad meg inkább tudnék elképzelni védett nyusztok irhájából összeszövögetett bundát, mint holmi fehér báránybőr mentét!). Ne akarj betokosodni! Ez nem a Te utad!
Egyszer be voltál rúgva, és te magad jutottál el fejtegetéseid során ahhoz az igazsághoz, amelyhez a magunkfajta fura figurák, individualista entitások és hülyemód gondolkodó hedonisták igazodni tudnak: Várd, kedvesem a boldog reklámszüneteket! Az élet olyan, mint a szarfolyam, amelynek a hullámain megpróbálhatsz a lehető legelegánsabban szörfözni, de hiába van zsebórád, kalapod és szövetkabátod, mégiscsak tudod, minek a flowjában vesztegeted a perceidet. Belezuhanhatnál a letargiába, de vannak szigetek. Te, teee, pokoli ribanc és magányos démon, tudd, mindig szervezek neked egy kis pihit! Nem mondom, hogy a puszta létemtől jobb a világod, de – ahogy a L’art pour L’art Társulat komikusai mondák –: „Hason ló a hason lónak örül.”
Örüljünk egymásnak azokban a pillanatokban, amikor másunk nincs, kérlek! Tudd, hogy bár nem vagyok királyfi, így nem vágtatok be az életedbe fehér táltoson, hogy megmentselek és megadjak neked mindent, ami „szem-szájnak ingere”, de mindig kéznél vagyok a szürke szamaramon. És bár jómagam is egy jókora marha vagyok, tudd, hogy legyen bár ott és akkor, amikor szükséged van rám, a célom száz szélmalom, én útvonal-újratervezést kiáltok, és sietek hozzád! Mindig.
Ha akarod, örömmel meg is verlek, hogy jó legyen neked, sőt hagyom, hogy örömödet leld abban, hogy engem náspángolsz el. Mert, tudod, hogy miért ez a világok legeslegjobbika? (Ha már Voltaire-nél tartunk…) Azért olyan jó nekem, mert olyan ember lehet a barátném, mint Te.
Magic… Mosoly… Öröm…
Kicsiben gondolkodom… egyéni helyzetekben.
Szeretettel csókol szívhuszárod és boldogítód:
Fenyvesi Kornél

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász]

Lomboš Kornélia

 

 

 

 

 

 

 

 

Profán Provokáció 5. – a kiábrándultságról

Drága Kornél…

kedvesem, a végem járom, persze ez édes túlzás a részemről, tudom, nagyon jól. Színpadias dicsfényben fekszem a baldachinos ágyamban, földig érő fekete selyem köntösben, az anyag simogat, úgy ahogy a szatén ágynemű is. (Szerk. megj: hogy a p*csába nem csúszkálsz rajta?) A gyertyák lassan leégnek, és körbe fog venni a sötétség. A fény utolsó leheleténél írok neked. Vedd úgy, hogy erősen megmarkolom az alkarod, szorítalak, és úgy nézek a szemedbe, hideg, fekete tekintettel.

A te fajtád fog engem a sírba tenni, tudod!? No, nem arra értem, milyen ember vagy, mert Te, Kornélom, édes szívhuszárom, egészen más bolygóról származol, mint a többiek. Csak a nemed szúrja most a szemem kissé, a sekélyes, épp csak cselekvésre képes farkas állatok basszák fel az agyam. Komolyan mondom, kijön belőlem a femináci. (Sz. m: belőled mikor nem, bazki)
Én! Én, az első férfi, első neje, Én, Isten kedvence, nevének tudója, egy teremtő istennő… mindez én vagyok, és még ettől több is.
Céda is vagyok, mint Nő, megvetett, lábtörlő, kevesebb fizetést érdemlő, örökké mosogató, főző, robot, mondd, hogy lett a boszorkányból szolga az évszázadok alatt? Miért nem lett társ vagy egyszerűen Úrnő?
A férfiak fognak engem a sírba tenni, megtörik a halhatatlan lelkem, méghozzá azzal, hogy kiábrándulok miattuk az életből. Látom, mennyire herdálják az életet, mennyire nem látják még az igazságot sem, holott ott van, kiszúrja a szemüket. (Sz. m: azért na, tisztelet a kivételnek, leszek én a józanság hangja) Az egyetlen igazság, az egyetlen igazság az, hogy felesleges csalni. Érzem, mikor az emberek hazudnak, és nekem fáj helyettük is. Tudod, lehet mondani bármit az ördögre, de azt nem, hogy hazudott. Ezzel szemben az életben elérhető mennyország nem más, mint mézesmázzal kikent színházi út. A gyomrom forog, hogy a világot sokszor ilyen emberek irányítják. Ha én uralkodnék, olyan más lenne… (Sz. m: az még nem biztos, hogy jobb)
Tudod a legrosszabb, hogy adok. Mindegyiknek adok valamit magamból, az összes embernek, legyen bármi köze hozzám. Legyen szeretőm, társam, barátom, szórakozásom, mellékes. Otthagyok nála egy darabot, nekik jobb az életük, én meg egyre csak fogyok…
Az egyik ügyvédem szerint meg kéne engednem valakinek, hogy végre szeressen. De a démont üldözni szokták, félnek tőle. A szolgát meg meggyalázzák. Ebben a világban a Nő e kettő lehet.
Teljes nihilizmus… semminek nincs értelme.

Add a kezed, szólj hozzám, Kornéliusz!

Elhaló csókot küld,
Lilith

[Szerkesztette: Tóth Viktória, színpadiasan meghajolva]

Tóth Viktória

 

 

 

 

 

 

Random riposzt 5. – avagy: A férfiak tudnak csak igazán szenvedni

Drága Lilith!

Kedvesem, minden általad kedvelt kedvességemmel most legszívesebben elküldenélek oda, ahová a legtöbb férfi vágyik, ugyanis én még csak a vég kezdetén tartok, de már most nem bírom. Takonyban és köhögésrohamok viharában fekszem a gumis szélű lepedőbe burkolt matracomon (ágyra még nem spóroltam össze eleget), egy szál bokszerban vergődöm, és zavargó exként tapad rám izzadtságomtól a kissé műszálas ágyneműm. A laptopom videóvillogású fénye félhomályosít nálam, mert nem szeretek csendben szenvedni. Vedd úgy, hogy most kifújom az orrom, megköszörülöm kicsit máskor oly készségesen zengő torkomat, rád emelem láztól vizenyős szemeimet, és tompa suttogással kérdezem:
– Te szólsz valamit, ribanc?! – Éééés, csak hogy félreértés ne essék, a legkedvesebben dorgáló tónusban teszem ezt. (Persze, amennyire csak ilyen állapotban képes lehetek arra, hogy repedtfazék hangommal érzelmet fejezzek ki). Anyám úriembernek nevelt: nővel udvarias bájjal vagy sehogy! (Pedig rikoltozik bennem egy durcás kisgyerek, mondván: „Hagyjál! Hagyjál meghalniiiii!”)
De viccet félretéve, igaz, csak holmi atyámfia farkas állat vagyok neked, és a sekélyesség bűne sem áll túl távol tőlem, de pláne ilyenkor, testi erőm hamvai közt égve, 36 fokosnál jóval magasabb lázban, átérzem nemem minden nyomorát. Engem a rejtett, de annál igazibb feminokratikusság döntöget romba, amely alatt így, kíntól ködös tudattal jól titkolt női diktatúrát értek.
Szeretitek magatokat sajnáltatni. Jaj, de szeretitek! Átkozott az a férfi, akinek a legjobb barátai nők, mert akarva akaratlanul előjön beszédtémaként, hogy milyen cudar dolog asszonyállatnak (szolgának, takarítónőnek, szajhának) lenni, minek folytán nekem, az ipszilon kromoszómával megáldott egyénnek, igencsak meg kell becsülnöm magam (annyira, hogy az anyám tyúkja sérvet kapna tőle). Ha már biológiai létem folytán nekem jutott a lehetőség a terhesség buckájától megkímélt karrierre, a jobb fizetésre, a korral való érésre, akkor teljesítenem kell! Keménynek kell lenni! Bele kell adni apait, anyait!!! És kiért teszem? No, vajon kiért igyekszik a férfi?
Párkák vagytok, akik szövögetik a háttérben a férfisorsokat. Múzsák vagytok. Anyák, szeretők, kincsek. A költemények és a férfiúi produktumok nagyját közvetve ti hoztátok létre! Mi, a farkunkkal a markunkban, meg csak robotolunk, miközben a ti változékony, havonta egyszer kiváltképp viharzó érzelemskálátokhoz igazodva próbálunk kettő helyett ezerarcú Janusok lenni. Boldoggá tenni egy nőt olyan, mint egy megérthetetlen rejtvény vélt megoldásaihoz igazítani a tetteidet és a szavaidat. Túl magas labdák vagytok! Kapufuuuck!
Gondolj bele, milyen nehéz már férfinak lenni! De komolyan! Mennyi tippet kaptam már a cicáktól, melyeknek épp nem ettem a szájukat, hát hallgattam őket! Légy szilárd, de flexibilis! Légy titokzatos, de hallgatag ne, mert akkor bunkó vagy! Ne légy ápolatlan, de ne vidd túlzásba, mert akkor tán azt a benyomást keltheted, hogy a másik partról horgászol! Ne légy papucs, de adj meg mindent! Légy hevesen magabiztos, de nyugodt alázattal!
Újra csak a nők betege akarok lenni! Nem akarom, hogy nedves zsebkendők hógolyói alkossanak glóriát a párnám körül. Akkor talán árnyaltabban tudnám elmondani, hogy csak a tudatlan nő a szolga. Az okos nő szövöget… Ha mást nem, nyakörvet a farkas jószágainak.
Bár szerinted én csak migráns vagyok egy másik bolygóról (talán a Marsról, de lehet, hogy egy messzi-messzi Tardis-kék planétáról), mégis amint meggyógyulok, minden módon szívesen szolgállak.
Nem csókol, mert fertőz…

Fenyvesi Kornél, a Te szívhuszárod

U. i.: Nem jönnél el a napokban csinálni nekem olyan finom fokhagymás levest, amilyet nagyanyád tudott? Légyszi’!

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász]

Lomboš Kornélia

 

 

 

 

 

 

 

 

Profán provokáció, avagy dialógus a halálról, mert Sz. Zoli kérte, de nagyon

Kedves Lilithem!

Eddig olyan pozitív voltam. Most hadd kezdjem azzal, hogy kicsit úgy vagyok néha, mint Schrödinger macskája… Egy vernyákolós, antiszociális haragspirál kartondobozában rekedek, mondván: ha rám nézel, talán elveszek. Mert, most őszintén, mit jelent nézni? Homályosan látni, de annál élesebben ítélkezni, hisz’ valahol félúton talán ott vagyok, nem?
Szeretünk kombinálni a szabad pillanatokban, hogy ki miért s hogyan, hisz’ önmagunkban, önnön magányunkban olyan kevesek vagyunk a hétköznapokban. Édessavanyú szószt kell permetezni az információfalatkákra. És én, Lilithem, csak hallgatok… Remélhetőleg mélyen.
A halál egyik vállán emlékművek állnak meg koszorúzások, árvalányhajas magyarságtudattal behálózott megemlékezések világlanak. A másikon a rútság nyújtóztatja félig elrothadt lábujjait, és épp az elmúlás undorteljes fele ihletett meg annyi embert. De miéééért? Miért jó elvadult tetemek közé hívni az elmét, ha lehet másról is mesét mondani?
Például arról, hogy egyszer volt úgy, hogy majdnem nem voltam. Visegrád, Dunakanyar. Hajnalban sétálni kergetett őrült bánatom, és megálltam a vízparton, és rádöbbentem, hogy teljesen elegem van, és nincs tovább nekem. Végeztem. Elkezdtem köveket szedni hosszú szövetkabátom zsebeibe: egyet az anyámért, egyet az apámért, egyet az őrült nagyanyámért, megint egyet a szentfazék nagyanyámért… bánatrögök fognak húzni a nyugalomba.
Virginia Woolf mentett meg. Viccen kívül, az a kettyós izé ébresztett rá engem arra, milyen szánalmas a tervem, s eközben felébresztette a túlélő ösztönömet. Felnéztem a Duna túlpartján ködbe vesző várra, és megállapítottam, hogy a halál unalmas. Inkább szenvedek még kicsit: az látványosabb. Kacsáztam a kövekkel még sokáig.
A halálban humor is lakik. Előbújt akkor is, amikor az édesanyám temetésén – ezt még nem is meséltem – a körösztanyám majdnem belelökött a kiásott téglatestsírba, hogy bemutassa, neki kell intenzívebben a részvét. LOL…
Gyerekek, most mondom, írásban, aki sírom vagy urnám (ki tudja, addigra mi lesz a módi) mellett részvétet emleget, azt ünnepélyesen kitiltom a temetésemről!
A szellememnek anekdotapartit, igen, partit rendezzetek! Beszélgessetek bánatfelesektől ködösen, csacsogjatok arról, hogy ki voltam én és kinek épp miért… Miért voltam érdemes, hogy legyek! Így érek valamit, talán. Így ér valamit, hogy legyek (ura a depressziómnak és önnön sötétemnek).
Léleksimogatónak lenni… talán így érdemes. Szeretetben önmagunk hóhérja lenni, és egyre csak keresni a helyed….
A temetésemre, légyszi’, vörösben, lángszín vörösben gyere, de legalább az a harmatos szád lángoljon nekem, mert halálomban is tűz leszel… mindig… nekem.

Bánatos kábán, hajnali részegségben csókol:

Fenyvesi Kornél, a Te szívhuszárod

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia]

Lomboš Kornélia

 

 

 

 

 

 

 

 

Random Riposzt, avagy kérnie se kell, beszéljünk hát a halálról…

Kornélom!

Provokálsz, ugye, tudod? De úgy ténylegesen, nem csak a hülye cím miatt. Eszedbe jutott a mauzóleum? Tudom, te nem vágynál magadnak dél-szlovákiai Tádzs Mahalt. (Szerk. megj.: én el bírnám viselni)
Schopenhauer azt mondja, ha a halál nem létezne, nemigen filozofálnánk. Ezzel azt jelenti ki, hogy nemigen gondolkodnánk a saját létünkön. Ez igaz is, meg nem is. Vannak, akik így se teszik. Holott a halál mindenhol ott van. Benne van a születés pillanatában, a halandó létben magában. Ne hagyd magad élve eltemetni! Ne fájtasd a kicsi lelked, a felét úgyis magunknak keverjük ki.
Tudod, érdekes konstelláció ez, mert én nem tudok szomorú lenni miatta. A halhatatlan démoni lelkemnek nem tragédia a lét vége, inkább jelenség. Hidd el drágám, ez szomorúbb, mint a végesség. (Sz. m: pedig kezdesz igencsak emberi lenni)
Még ha te is vagy az a nyomorult macska a dobozból, még mindig fele esély a tiéd az életre! Használd hát ki…
Kornél, ha fel kerülsz, nem tudom, mi vár, de ha a pokolba, onnan meg tudlak szöktetni. A pokolból van kiút, a mennyországból nincs, az olyan vidék, ahol az emberek ott akarnak rekedni, attól még a lét is szabadabb! Gondolj csak a csapból folyó nagy Isten/család/Kárpát-medence szektára.
Pedig tudod, mi a véleményem róla, ne áltasd hát magad, az élet egy nagy szopás, a tapasztalatok nagy többsége rémisztő és szar, de akadnak boldog reklámszünetek. Ezt jelenti látni, parancsolom, csak ezt lásd! Hisz annyi reményteljes homokóra-perced van még, nem úgy, mint nekem. Semmit sem tapasztalok olyan élesen, ha kicsit elhagyom magam, nem tudom eljátszani mindig, hogy ember vagyok. Keresem…, és függök a legnagyobb szenvedélyektől, Bovaryné él, és sosem tudja megmérgezni magát! Talán nem látsz most, de nem vagyok egyedül a sötétben, sőt, mindenféle sötétben ott vagyok én is, vagy én magam vagyok az, döntsd el ezt te. Én meghagyom a döntés szabadságát!

Feketén, vigasztalóan és vörösbor ízűen csókol…

Lilith

[Szerkesztette: Tóth Viktória, enyhén filozofikus hangulatban]

Tóth Viktória

 

 

 

 

 

 

 

Profán Provokáció (2) – avagy Most én, én, én,
mert már nem vagyok magam e föld kerekén

Drága Lilithem!

Eddig úgy zajlott a dolog, nem tudom, mennyire vetted észre, hogy szelelt az agyad, én nyeldekeltem fuvallatát, azt a bolond, forró keleti szelet, és reagáltam rá. Kérlek, ha már egyenlőség, meg feminizmus, akkor ne legyen az a buta fajta! Kérlek, ne vágj pofon halcsontos melltartókkal, és hadd legyen jogom nekem is kezdeményezni néha… oh, te jó ég…. úgy beszélek, mint egy félénk férj… Mondtam már, hogy szeretlek?
No, megtaláltam életem társát! Tiszta romantikus, profán módon szerelmetes, városi kis jelenet volt. Tetszett volna neked. Pizzát rendeltem magamnak kicsit kapatosan. Csörög a telefon az „Ez lesz a veszted“ dallamára, hív a futár, hogy itt van a lakás előtt. Két doboz a kezemben, és hat euróval könnyebben álltam a kültéri világítás adta félhomályban, és akkor elém toppant ő… Kissé imbolygott, akárcsak én, és rám nézett az egyik jáde szín szemével, mert csak egy volt neki akkor. A másiknak fájt a fény, hát zárva tartotta. Rám nézett, én meg rá. Aztán odajött hozzám és hirtelen ölelésben találtuk magunkat. Ő morgott valamit vagy talán dorombolt? Nem tudom… de a lakásomban találtuk magunkat rövid úton. A mellkasomon aludt el, és én, az ősmagányos ifjú-vén bolond, megismertem a békét mellette.
Most mosolyogni fogsz: úgy tud nézni a félhosszú hajamra s a rajtam lógó Game of Thrones-os pólóra, mint ahogy Piroskára nézhetett a farkas. Általa született meg bennem a gondolat, hogy az a piros csuklyás leány talán nem is rab, hanem lelkes önkéntes volt. Épp megszabadult egy toxikus béklyótól, egy normatív nagymamától, és boldog volt a szőrös karokban.
Emlékszem, megrebegtette kissé őszes bajuszát, amikor meglátott engem. Stux elájult volna szerintem, ha látja. A karjaimba rohant az a szenvedélyes kis bolond. Jaj, Lilith, olyan szép a farka meg az ujjai, ahogy belém karmolnak! Igen, megtaláltam! Megtaláltam magamnak életem társát.
Lehet, hogy ezáltal én lettem a bolond macskás szomszéd, de nem érdekel. Bajsza van, bájosan ledominál, de másnapra kiderült, hogy nőstény a szentem! Befogadtam, s így lakótársam lett egy vándor cica.
Odaadtam neki a világot: egy földgömb-mintás gumilabdát ajándékoztam neki. Értetlenül nézett rám, amikor elé dobtam. Most már pofozgatja, szeretgeti, kergeti, dorombol. Ránk emlékeztet. Nem érti a világot, de igyekszik megszeretni.
Na, erre reagálj, Úrnőm, kedvesem! Bolond vagyok? Az ölemben most is ő ül, életem foltos, bájos társa.
Üdvözlünk Téged, mi, a szívhuszárod, Kornél és társa: Artemis (mert ez lett a neve, hisz én voltam a prédája, ahogy otthonra vadászott a betondzsungelben)

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász]

Juhász Lomboš Kornélia

 

 

 

 

 

 

 

 

Random Riposzt – avagy Nem véletlenül lett mainstream a macska

Ó, én édes Kornélom…

leveled hajnalban ért, és megmondom őszintén, oly zavart és kába voltam még, hogy beletelt egy fél óra és úgy négy deci kávé, mire fel is fogtam a szavak értelmét. Tehát macska… ennyire hiányzik, hogy velem élj? (kac-kac, kuncogás – mellesleg megtiltottam ennek a kontár szerkesztőnőnek, hogy megjegyzéseket tegyen a levelembe, de előfordulhat, hogy nem hallgat rám) (sz. m: de nem ám!) Majdnem becsaptál ám, legényke. Épp felháborodni készültem, hogy holmi spontán légyottban lubickolsz, engem pedig kihagysz. Tudod, hogy a deviancia az egyik hobbim. Egyébként ennek az engem costplay-elő szerkesztőnek is van két macskája. Újra csak jelzem, mintha a bennünk élő pokolmacska lélek nem lenne elég. De tudod, ezt beszéltük. Te farkasféle, én macska. Érdekes egy lények, nekem otthonérzetem van tőlük, puhák, lágyak és édesek, de a szemükben ott van az a gyilkos akarat, ami bármit szülhet. Becsülöm, hogy végtelenül őszinték, nincs érdekükben hazudni, mert ők nem ismernek félelmet és lehetetlent. Egy-két kávézás alkalmával el-elnézem, ahogy a két dög kerülgeti egymást. Lucifer és Arisztotelész. Micsoda pimasz némber, igaz? Elnevezte a volt férjemről az egyik macskáját! (sz. m: hihi) Hah, hallatlan, zsörtölődtem is miatta, de már megbékéltem valamelyest. Végül is van benne egyfajta fekete humor. Én kávézgatom, míg az ördög körülöttem játszik. Nagyon sok bolond macskás szomszéd van a világon, ezt te is tudod, sokan macska nélkül is azok. Vannak emberek, akikben él egy Básztet, és vannak akik imádják őt. Nem hiszem, hogy pont emiatt kellene bolondnak érezned magad. Jót kacagtam azon, hogy Artemisnek hívod a kis bestiát, hisz más néven Ailusor, ami csak ennyit jelent: macska. Macska, macska, miaú. Elsőre értelmetlen, s pár nap után a gomolygó bánatos, gonosz csoda. El akarod járni Basztet körmenetét Bubasztiszig? Az úton nem vár más, csak zene, tánc, bor és erotika, és végül minden macska eléri, hogy a „gazdája” feküdjön fel a templomi áldozati asztalra.

Hiányzol. Örülök, hogy társra találtál, és hiúságom mélyen legyezi, hogy egy hozzám hasonló lényben sikerült ez. És én is most, mint az újdonsült kis kedvenced, lágyan nyújtózom az ágyamon, megállapíthatom, Te, Kornél, démonokat fogadtál kebledbe, gonosz szemű átkot, csábító, lágy sötétséget. Ám, ez sem rosszabb az emberektől, tudod miért? Mert az felvállalja Önnön valóját. Életet és halált hordoz, s pont úgy játszik vele, mint Artemis a földgömblabdával. Nietzsche mondta egyszer, a halál az életen kívül van. Szimpatikus fiatalember volt, de ebben nem értek vele egyet. Ezzel a gondolattal zárom levelem, úgy gondolom, érted az összefüggést. Látod, még a szerkesztőm hangja is elhalkult.

Örülök Nektek,

ölelésem küldöm, Mon chérie.

Csók, Lilithed

[Szerkesztette: Tóth Viktória, miaú]

Tóth Lilith Viktória

 

 

 

 

 

 

 

Profán Provokáció 2, a szerelemről

Az emberi kapcsolat a legcsodásabb dolog a világon. (Amellett baszott nagy közhely – L.O.L. – szerkesztői megjegyzés)

Pontosítok, a szerelem és a párkapcsolat a legcsodásabb dolog a világon! Igen, így. (sz. m.: Lilith, te meggágyultál?) (írói megjegyzés: elhittem azt, amit NTA. mondott: „Az irónia, nem humor” – haha)

Kedves K!

Drága KORNÉLOM! Elég hangosan írtam, cicafiú?

Ah, bocsásd meg, kicsit kimerült vagyok, négy hét írás és ivás után olyan mocskosul fortyog valami az agyamban, tudod, hisz te érted ezt. Az idei turnénak vége. (sz. m.: ezt mondtad márciusban is) Álmomban azt láttam, hogy a jó apám, az Isten, tudniillik, egy marék földet gyúrt össze, és Ádámmá lettél. Szörnyű volt.

Csupán azért írok ilyen szertartásosan, hogy megköszönjem, megbocsátottad, hogy megcsaltalak. Igaz, sose mondtuk ki régen, de nekem ezt most fontos, mert sosem szóltál, és én sem ejtettem szót arról, hogy miért tettem. Emlékszel még? Én igen, mindegyikre. Erre, amiről szó lesz, most különösen élesen. Még mielőtt elbeszélem ezt az esetet (sz. m.: gondoltam, hogy több volt, ribanc), beszéljünk inkább arról, milyen mocskosul dühös vagyok rád! Egy liba vagyok, tudom. Utálom a szabályaidat, az ideáidat, meg hogy játszod a lazát! Te, te gyönyörű testű görcsöm, földből formált Ádámom, téged még nem rontott meg Sámael nyála. Csak az enyém. Gyűlöllek a naivságodért!

Látod, ez is csak félig igaz, mert szeretlek és gyűlöllek egyszerre mindazért, ami vagy. Pont, ahogy te engem! Ne tagadd, tudom, ha tehetnéd, „kalitkába zárnál, engem szabad madarat” (sz. m.: elkezdtem énekelni). Nem, nem, nem és NEM! No, nem, van, amit igen, de van, amit NEM! Talán nem tettem volna meg, nyolc különböző pózban egy este alatt, ha…

Tudod mit, nem számít, már akkor megcsaltalak, amikor egyetlen férfihoz se értem még hozzá, csak gondolatban. Mert te csak a saját morális béklyóid alatt sínylődtél, és féltél a világtól, míg én szárnyalni vágytam. Áh, semmi gond. Hisz itt vagyok neked, melletted vagyok és maradok örökre. Az örökre az én átkom. Nem számított az az este sem, sem az azt követő, sem a megelőző (sz. m.: álltasd csak magad).

Most bántani foglak, bezárom ezekbe a betűkbe annak az éjszakának az emlékét, hogy lásd, ha önmagam akarok lenni, nem tudlak nem bántani. Lehet, hogy te sem engem. Még eszemnél vagyok, még lehet, mint N. P.-nél a Szerelem, úgy akár a túlszívott drogos, napfénycombok helyett a tett egyszerűségével kívánom átkulcsolni a térdeid, már elmúlt fél egy, de nem telt el öt percnél több. Érted ezt?

A történet maga csak ennyi: megdugott a Vénusz alatt ülve, állva, fekve, térden, négykézláb, félig a levegőben tartva, aztán a lelkem (sz. m.: már ami maradt belőle) megdugta az övét. Hozzám ért, és mégsem szentségtelenítette meg, azt, ami a Tiéd.

Úgy érzem, ezt fontos tudnod.

Csók, Mon chérie…

A te Lilithed, vadkeleti, pokolbéli boszorkányod

[Szerkesztette: Tóth Viktória, minden női megértéssel és költőnői túlzással]

Tóth Lilith Viktória

 

 

 

 

 

 

 

Random Riposzt (2), avagy Csalán vagy te, lelkem ifjúsága?

Drága Lilith! (a birtokos személyjelet csak azért is kihagyom, mert sosem tekintettem rád tulajdonomként)

Feldühítettél, angyalom! Ezért, én, Farkas, itt és most, hic et nunc, nem követem a szabályaidat: nem, nem megyek bele ebbe a gyalázkodó haláltáncba! Na, nem!

Először is mesélek Neked egy történetet, egy kis, falusi köpködőből kiszabadult históriát. K. Lóri után szabadon! (Megjegyzem, a Semmiért egészen nagyon bejött nekem.) No, mondok egy mesét Neked, te édes kis céda! Na, ezt hallgasd, mert fájni fog: megtaláltam az öregkori énedet… egy kopott kocsmában, pont akkor, amikor lehetett ingyen (ahogy ott mondták: ingyííí) enni és inni születésnapi buli címén, bejött a  vénasszonyka. Bottal, mert nem tagadta, hogy megsanyargatta őt sok f*sz s az élet. Ő az, akiről most mesélek. Csapos voltam, józan, így tessék most haloványan fájni! Az asszonyka ivott, így tessék most vastagon fájni kicsit! Amikor elment mellette az önjelölt kocsmárosné, a „büdös szájú Hortenzia” (ezt sutyorogta a néni kapatos-dühöden), hangosan ezt ficseregte: „köszönöm szépen, nagyon finom volt a torta”. Elkezdték őt cukkolni, hiszen mi nagyobb móka, mint egy vén részeges idegszálait pengetni.

– Néni – fordult felé az egyik fiatalember –, eemegyek magáho öntözni húsvétra, de csak akkó, ha lesz ehharapás (szerkesztői megjegyzés: egyharapás, mely olyan miniszendvics, mely úgymond egy harapással elfogyasztható). A néni csak motyogott valamit mérgesen. – No, lesz? Lesz ehharapás? Csak akkó megyek! Néni! NÉNI! No, lesz ehharapás?

– Jóvammá, jóvan… – sóhajtott fel sanyarú jövőképed, majd pókerarccal odavágta: – Igen nagy kínod van, fiam, lesz pina is, ne féjé!

Nevettem, de olyan vegytiszta vén kétségbeeséssel sajogtak a szavai. Nekem később elmesélte, hogy elkoptatott két férjet, fájnak ők még mindig, és jó neki. Te, Lilith! Tudod, Te jutottál eszembe, hogy száz és száz bárd sírná nőstény-átkaidért átkait, ha hagynád, de Neked kell egy Eduárd! Görcsösen kell!

Lehet, hogy Te liba vagy, de én egy kib*szott kandúr, b*sszameg!!! Elharaphatnám a gigádat, Teeee! Mert meglehet, s nagy esély van rá, hogy csapodárabb vagyok, mint Te, de legalább következetes! „Ejj, paraszt! Melyik út megyen itt Budára?” S nem érdekeeeel! Nem ér engem el!

Jaj, te sötét hullámokkal díszített, leány! Úgy tudsz nekem fájni, Kedvesem! Sajogsz, hogy nem értettél, s én oly kevéssé értettelek Téged! Zúg és dühöng a tenger, de nem a népeké, hanem a megalázottaké! Mert reám, Fenyvesi Kornélra, bűnös lélekre és bukott idealistára olyan vétket nem akasztasz, te Pokolbéli Álmártír Szuka, melyben nem vétkes: Lehet, hogy én… Én, Fenyvesi Kornél vagyok az egyetlen, de engem NEM csaltál meg. Lehet ezer Ádám és ezer – mittuggyam én… – Endre vagy Jónás a rezortodon, De Engem NEEEEEM, mert…, hogy az entellektüelek és az ősprofánok atyja b*ssza meg: Én mindig tudtam és minden hímbutaságom mellett tudatosítottam, hogy te egy individuum vagy!!! És szeretlek mindhalálig! „Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte, e csillagos, mély, forró május este”! Mert volt egyszer, még Jancsika és Juliska kora előtt egy szerda, egy május este, amikor mi ketten összeakadtunk. Nem lettünk pár, csak két csavargó, akik társra leltek! Mindörökre…. És Én, Én (most nagybetűvel írom ezt, pedig sohse szoktam!) azt hittem, a társad vagyok egy butaságtól homályos életben, s jogom van tisztelni Tégedet, mert vagy, aki vagy, édes Lilithem, lélekhóhérom, kedvesem…

Oktass ki, kérlek, hogy most miképp van ez… Fájok.

Mélyen ölel még mindig:

Fenyvesi Kornél, hű szívhuszárod

(Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász, fájnak a félreértésetek attitűddel)

Juhász Lomboš Kornélia

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyurász Marianna
Az evő

Bettinek hívnak. Nem felvágni szeretnék ezzel. Szerintem bemutatkozni a világ legtriviálisabb dolgai közé tartozik. De próbálja ezt elmagyarázni bárki ennek a féleszűnek, aki kedden költözött az ágyam alá. Nem is arról van szó, hogy megtagadja az információ megosztását, személyi jogokra vagy sötét előéletre hivatkozva, mert azt elfogadható válasznak tartanám. Nem, azt mondja, nem érteném.
Több okból is biztos vagyok benne, hogy kedden jelent meg. Egyrészt Lautrec miatt, akinek mániákus epizódjai teljesen konzisztensek, és a hetente ismétlődő reggelik közül a zabkására a legérzékenyebb. Kedd. A délutáni csoportfoglalkozásra előadót hívtak. Kedd. Dr. Stein felére csökkentette a lítiumadagom, és ez is egészen biztosan kedden történt. Csak abban nem vagyok biztos, melyiken. Néha sok kedd sorakozik fel egymás után, amiket nehéz elválasztani egymástól. Sziámi ikrek.
Bemutatkozni képtelen, de azt mégis azonnal kikötötte, akárkinek mesélhetek róla. Sőt, egyenesen megkért rá. Persze, nehezteltem rá, így senkinek sem szóltam egy szót sem. De szerdára hozzászoktam a jelenlétéhez, és csütörtökön már örültem a társaságnak. De szólítanom csak kellett valahogy.
– Szólítanom csak kell valahogy! – fakadtam ki pénteken. A fejemben már sok különböző nevet kipróbáltam, ahogy másokkal is teszem, míg valamelyik össze nem kapaszkodik az arcukkal a fejemben, mint két építőkocka. De rá egyik sem illett.
– Ó, szólíts Timnek, ha nagyon szeretnéd – válaszolt elgondolkodva. Most nem az ágyam alól kommunikált. Azt hiszem, begörcsölt a vádlija, mert ideiglenesen a felhúzott lábam mellé telepedett.
Én csak bólintottam. Ekkor már nem volt erőm vitatkozni vele, és egyébként is, örültem, hogy van kivel beszélgetnem. Meséltem neki a napomról, a pénteki palacsinta meg juharszirup csodájáról, és ő türelmesen hallgatott. Mikor elálmosodtam, udvariasan visszavonult az ágy alá. A következő napokban elkezdtem mesélni róla, először az asztaltársamnak reggelinél, aztán csoportos foglalkozáson is. Volt, aki kicsit foghíjas és buta leírásomból megszerette, sőt, rajongani kezdett érte. Egyesek egyenesen felhúzták az orrukat, hogy kisajátítom, és féltékenységből napokig nem voltak hajlandók szóba állni velem, míg végül is hiányolni nem kezdték Tim ideáját, ezért lassan visszasunnyogtak mellém tízóraiosztás közben. Voltak, akik lenéző képpel csak annyit fűztek a meséimhez, lehetetlen, hogy az ágyam alatt éljen bárki is, nyilván csak olcsó népszerűségre vadászom.
Az ápolók közt akadt, aki kötelességének érezte, hogy utánajárjon a történetnek, illetve hogy Dr. Stein tudomására hozza a dolgot. Persze, Timre nem akadtak rá, mert, ahogy sejtettem, mindenben két lépéssel előttük járt. Dr. Stein élénk képzelőerőmnek tudta be a dolgot, de haloperidolt nem írt fel újra. Szerencse, mert így is többször lettem rosszul a pirulakoktéltól, mint amennyi kényelmesen elviselhető. Rémesen lefogytam az utóbbi időben.
Aznap, mikor átfésülték a szobám, egy szót sem váltottunk, de másnap megkérdeztem, miért volt annyira fontos, hogy meséljek róla. Egy ideig nem szólt egy szót sem, de aztán úgy dönthetett, ha már együtt fogunk élni, megoszthat velem dolgokat, mert beszélni kezdett.
– Talán elgondolkodtál már, miért épp az ágyad alatt lakom.
– El akartál bújni. – Persze, hogy elgondolkodtam.
– El akartam bújni. Ebben segít, ha a lehető legtöbben tudják, hogy itt vagyok.
Nem értettem.
– Akik keresnek, egy szavatokat sem fogják elhinni.
Egy másik keddi napon jöttek, hárman voltak, és halszálkás öltönyt viseltek. Szinte biztos voltam benne, hogy az igazgató úr nem vette észre a halántékukra simuló szürke paróka alatt a színes csápokat. Azt magyarázták, egy nemzetközileg körözött biztosítási csalót keresnek, de tisztán értettem, hogy ’nemzetközi’ alatt azt értik, ’intergalaktikus’, ’biztosítási csaló’ alatt pedig azt, hogy ’ínyenc’, ami kicsit összezavart. A többiek persze azonnal Timről kezdtek mesélni, így én is csatlakoztam. Minél többet beszéltünk, a csápjaik annál vörösebbé váltak, végül meguntak minket, és elmentek. Az igazgató úr vállat vont, és visszatért a pingpongasztalához. Ekkor összeestem, úgy éreztem magam, mint aki napok óta nem evett semmit. Pedig épp csak befejeztem a zabkásámat.
Mikor visszaértem a szobámba, Tim nem volt sehol. Sírtam volna, de nem volt bennem egy csepp erő sem. Lefeküdtem aludni.

Gyurász Marianna molekuláris biológus a laboratóriumban

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Profán Provokáció, avagy egy irodalmi pályázat margójára

Drága Kornélom!

Nem buktunk le, kicsit fel is háborít.

Mit kicsit!… E levelemmel mély lilith-i csalódásom és feléd küldött összes női és irodalmi megértésem fejezem ki. Komolyan, most már tényleg megértem, miért borultak az ideáid. Mondjuk, azt még mindig nem, hogy miért ragaszkodsz hozzájuk oly görcsösen. Ám azért mégis köszönöm, ezt is jó mélyen, bár tudod, én nem hajlok egykönnyen, hogy utazhatunk egymás világában.

Valami kezdetét vette, amellett a buta, mégis életmentő kávé mellett, látod, még csak annak a kicsiny nyitrai kávézónak a neve is előre jósolta. Ty a ja, Te és Én. A boszorkányság ott volt körülöttünk, mégsem vettük észre. Kicsit olyan most ez, mintha magyaráznám a bizonyítványom. Mintha magyaráznám önmagam, pedig ez már igazán a démoni büszkeség legalja. Engem tudni kell!

Hova süllyedtem Kornél? Mondd, van még lejjebb? Ez még a pokol?

Kérlek, szólj rám, ha elhagytuk már a falu határát. Regényeimbe és elefántcsont tornyomba menekülök addig. Rángass majd ki, találj ki nekem új játékot, amit élvezhetek! (Szerkesztői megjegyzés – kac, kac, tudjuk, hogy te mit élvezel!) Egy Lilith aláírás 5 Fenyvesiért, aztán fordítva. Haha. Másodsorban, a minap közölték velem, írásban (!!!), hogy Nő vagyok. Azt hittem eddig, ez nyilvánvaló, mit szólsz te ehhez?

Tudod mit, kezdjük el. Legyen ez a nyitány egy új párbeszédhez. Már nem ülünk ott Nyitrán, Te és Én, már nem ülünk a kávé, néha a rum és Chivas felett elmélkedve. Már máshol ülünk. Visszafordíthatatlan, úgy gondolom, visszafordíthatatlan. Megmártóztam a világodban és te is az enyémben. Igaz, mindkettő fekete, csak kicsit más az íze. Az információkban, a közlésben elvesztünk valahol, a ránk szabott ítéletekben, a ’sokszormeghalásban’. Így hát nyújtom a kezem, játsszunk, úgyis pokoli ez a hely is, bár az sem rosszabb a többinél. Ott is csak uralkodni kell. Uralni a káoszt, de az alvilági klikkesedés után, amiről a múltkor meséltem, már unalmasnak tűnt. Kezdem látni, itt sincs másként. Legalább Te itt vagy. Ez megnyugtat valamennyire.  Úgy néz ki, a morzsák, amiket hagytunk, kevésnek bizonyultak. Omnia cum tempore, próbálom magam mérsékelni.

Legyen hát e levelem felkérés a táncra (Szerk. megj. – a férfiak kérik fel a nőket), míg ez a csapodár, ajtóstól házba rontó, barokktankokban író szerkesztő el nem bassza a tervem. Róla még majd később mesélek.

Mit szólsz hát, szívhuszárom?

Csókol, a te vadkeleti boszorkányod, pokolbéli démonod:

Lilith

[Szerkesztette: Tóth Viktória, nem jelöli magát semmire]

Tóth Lilith Viktória

 

 

 

 

 

 

 

Random riposzt (1): A borult idealista keringővel válaszol

Drága Lilithem!

El sem tudod képzelni, bár nagy a fantáziád, hogy mennyire örülök, hogy engem választottál táncpartneredül és játszótársadul. Nem tudom garantálni, hogy nem leszek olykor-olykor falábú, és azt meg végképp nem ígérhetem, hogy nem fogok tudattalanul csalni, hiszen az én emlékezetem is túl sokat járt már a kútra. Múltam köcsöge felettébb repedezett – és nem csak a sarka. De annyit megfogadhatok, hogy mindig hű kérdeződ és kedvenc elveszetted leszek. Örülök, hogy Magadat keresed bennem. Így megfelel?

Na, én, kérlek, elhagytam a falu határát. Meg magát a falut is, a trágya- és füstszagú idillnek búcsút intettem. Kedvenc szerkesztőm és önjelölt mecénásom segedelmével megvetettem a lábamat Jókai szülővárosában. Tudtad, hogy ő is vízöntő volt?

Azt írtad nekem, hogy a pokol paraméterei érdekelnek, aztán meg hirtelen torony… Buja képzavar vagy nekem mindig, nem hiába, mégis elmegyek veled a bálba! Te diktálhatod a szabályokat, a ritmust, a tempót, te rándíthatsz engem irányba. Kezdő leveleddel, kaotikus felütéseddel is ezt tetted. Ősz húrja busong lassan már körülöttem. Nyugi, nem haldoklom, csak jön a szeptember és ebben a fás, fulladó nyárhalálban a pokol, a torony meg a játék ahhoz a felismeréshez vezetett el engem, hogy az élet egy kib*szott, gonosz libikóka.

Szinte látlak, ahogy felszaladnak a szemöldökeid, hisz kliséből annyi van a világon: egyszer fenn, másszor lenn, mi ebben az új? Néha olyan szárnyalóan jó tud lenni a helyzet, másszor meg magány savanyította döghalál állapota terjeng, de azért olyan gonosz ez a bizonyos mérleghinta, mert azoknál, akik falják az életet, mint ahogy én igyekszem és miképp te teszed, nem hagy időt arra, hogy felkészüljünk az átmenetre. Beragyog a nap, felemelkedsz és durrrr, le a seggedre… rosszabb esetben, férfiképp kiváltképp kellemetlenül, valami másra. Szabadság vigyora és fájdalom vicsora szaggatja az arcodat, és összeolvad a mámoré a fájdalom sikolyával.

És tudod, mi a legijesztőbb, drága Hölgyem? Az, hogy sose tudhatod, ki ül a hinta másik felén. Hogy okolhatsz-e valakit, vagy a saját lábaid, a saját akaratod az árulód.

Tanulom ezt a zuhanó élettáncot, s Téged szívesen fogadlak ebben társamul, illetve melléd szegődöm, ha megengeded. No, foglalj helyet, tedd szét a lábad, ne szemérmeskedj! Mosoly van az arcomon, hogy ritmikus, fel-le csapdosó piruettjeink talán nem fognak annyira fájni, ha tompítjuk egymás radikalitását. Juliska, kijutottunk a sűrű sötét erdőből, bár hogy hol vagyunk, nem tudom. Kiderítjük ketten! Ty a Ja.

Minden gondolatodat előre is mélyen köszöni:

Fenyvesi Kornél, a szívhuszárod

[Szerkesztette: Lomboš Kornélia, önjelölt Juhász]

Juhász Lomboš Kornélia

 

 

 

 

 

 

 

 

 

R. Nagy Krisztián
Miért kétszer sült?

– Mégis mit kezdünk a sok skót karakterrel? – kérdezte Katzenberger Elemér, magyar műfordító.
– Azok lehetnének a szlovákok. Szlovákia a mi Skóciánk. Mindenki a hegyekben él és gusztustalan kajákat eszik – felelte Novák Farkas, magyar műfordító.
– És az akcentus?
– Beszélhetnének olyan jó ízesen. Palócosan. És a tehéngyomor helyett brindzás nokedlit zabálnak állandóan.
– Nem rossz, nem rossz. Szóval, mi is van meg eddig? A T. S. Elliot-vers helyett beszúrunk egy Adyt, a walesi herceg valami Habsburg trónörökös lesz, a brit királynő pedig magyar miniszterelnök-asszony…
– Aki teasütemény helyett Túró Rudit eszik.
– Igen, jó, Túró Rudit. A southamptoni bandát pedig átírjuk, szegediekből fog állni, jó vastag tájszólással.
– És a húsos pite helyett hortobágyi palacsintát esznek.
– Aztán az öreg madame terrierjeit lecseréljük vizslákra, bridzs helyett pedig snapszert játszik.
– És az öreglány rétest készít majd mindig, szuflé helyett.
– Öregem, elszakadnál már a kajáktól? Nem ettem két napja.
– Én sem, ezért kell befejeznünk az első ív fordítását lapzártáig. Nem tudok másra gondolni. És meglepően sok étel van ebben a regényben, hogy őszinte legyek.
– Éhezőművész volt az író maga is. Ezért is nekünk kell lefordítanunk. Azt hiszed, azok a jól fizetett szerkesztők a bőrfoteleikben át tudnák adni, milyen üres gyomorral írni?
– Ezüstkanállal a szájukban.
– Amivel levest esznek, ahogy mondod. Figyelj, majd én foglalkozom a kaja utalásokkal. Koncentrálj inkább másra. Mi lesz például Colonel Pennybottommal?
– Elszegényedett lord, katonai pályán. Nem túl okos, de tökös és elhivatott.
– A probléma az, hogy az eredetiben körbehajózza Írországot. Magyarországon mit hajóz körbe?
– A Balatont.
– Negyven napig?
– A Balatont hajózza körbe negyvenszer, negyven napon keresztül. Aztán, mikor megnyeri a fogadást, a tihanyi szirteken veszi nőül Emíliát.
– És a legjobb rész: egy hét alatt kifogy a hajó a kétszersültből is, úgyhogy a továbbiakat nyugodtan fordíthatod anélkül, hogy kajákra kelljen gondolnod.
– Viszont mire fordítsam a kétszersültet? Mi a kétszersült magyar kulturális megfelelője?
– Nem tudom… Kolbász?
– Kolbász? A kétszersült egy száraz kenyér, amit még egyszer megsütnek.
– Nem, nem! A kétszersült sült hús, amit kiszárítanak.
– De akkor miért kétszer sült?
– Mert újra sütik a napon. Így sokáig eláll kalandozás közben.
– Szerintem kenyér. És azért sütik duplán, hogy ne száradjon ki újra.
– Oké, mi lenne, ha egyszerűen megtartanád kétszersültnek? Akkor majd az olvasó úgy tehet, mintha tudná, miről van szó.
– Nem rossz, nem rossz.
– Plusz, ha nem tudod, mi az, legalább nem csorgatod a nyáladat.
– De nem akarom ilyen módon kompromittálni a fordításunk kulturális alapját. Esznek a magyarok kétszersültet? Lehet, hogy inkább csak száraz kenyeret írok.
– Száraz barna kenyeret. Az valamivel egzotikusabb.
– Rendben, azt hiszem, ez így megteszi. El kéne kezdenünk írni.
– Nem, várj! Még nem tudtunk megegyezni, hogy az elfeledett kelta ereklye hun legyen vagy római. Én továbbra is a hunokat támogatom. A római túl kommersz.
– De gondolj bele, ha valaha lefordítják a fordításunkat, a hunokat száz százalék, hogy félrefordítanák ősmagyarra.
– Ejnye, igazad van. Legyen római. Isten őrizz, hogy valami inkompetens fordító elrontsa az egészet.

R. Nagy Krisztián

 

 

 

 

 

 

 

 

 

R. Nagy Krisztián

Falusi turizmus II.

Bleh – szoktuk mondani annak idején falucskánkban egy nagy korty bor ízesítésű szeszesitalnak egy elmosatlan kávéscsészéből való legurítását követően. Ezek voltak a szép idők, még a dzsentrifikálódás előtt. De muszáj volt fejlődnünk, evolválódnunk. A túlélésünk forgott kockán.
Ma már tiszta borospoharakat használunk, és olyanokat mondunk, hogy „érzitek ezt a halvány citruszízt a kortyközépen?”, vagy „Bitang egy évjárat, nagyon savasak voltak az augusztusi záporok!”
– Tűz ellen csakis tűzzel védekezhetünk – mondta a falugyűlésen Horváth Dezső Jenő, a tűzoltóparancsnokunk. – Ezek ellen a piszkos dzsentrifikáló buzernyákok ellen is csak úgy harcolhatunk, ha szarrá dzsentrifikálódunk, mielőtt jövőre visszajönnek!
Felbuzdult az általános közhangulat a gyűlés után. Ez kellett nekünk. Egy terv! (Illetve egy új tűzoltóparancsnok, aki lehetőleg azért vízzel küzd a tűz ellen.) Ha ezek a piszok fővárosiak azért járnak ide, hogy évente egyszer tájszólva gorombáskodhassanak, hogy eljátszhassák a bunkó parasztot, hát mi majd megmutatjuk nekik! Ide nekünk a vezetéktelen internettel, és a szoláriumszalonokkal. Kivágjuk az összes kézműves sört és házipálinka-főzdét, és importálunk helyettük nagyüzemi lőrét, márkás söröket, tequilát és skót whiskeyt. Nem lesz itt több csibepaprikás, csak gyros pálcikán és szezámmagos gyors kínai csirke. Lemondunk még a kolbászcsücskökről is, falunk legszentebb hagyományáról – a disznófeldolgozó céh üzemeit átalakítjuk társasjátékos kocsmákká, macskakávézókká, LEGO márkaboltokká, Rejtő Jenő tematikájú prémium éttermekké.
Kötelező jellegű nyelvtanfolyamokat indítottunk, mely során a falu legidősebbjei is megtanulták a hunglish nyelvet, amely a magyar és az angol külső szemlélő számára véletlenszerű kombinálásának tűnhet, de valójában a piszkos városi millenialok (ez is egy hunglish kifejezés, szabad fordításban azt jelenti: „lusta disznó értelmiségi fiatal, bezzeg az én időmben…!”) manapság már olyan magas fokozaton űzték, olyan apró, kimondatlan nüánszokkal teli szabályrendszert követve, hogy egyetlen elcsúszott kifejezés romba dönthetné egy nem natív szpíker (hunglish, jelentése: „ember aki még bírósági vallomás során sem bír egy nyelvnél maradni”) minden hitelességét. Márpedig nekünk biztosra kellett mennünk.
Hamarosan elérkezett a nyár legesősebb, legforróbb (de meglepő módon ugyanakkor leghidegebb!), legnyálkásabb, legtaknyosabb, legtüdőembóliaokozóbb hete – a Köpőcsésze fesztivál ideje.
– Apámbátyám, mondja csak, merre kő menni itten a kőpőcsísze gödörhöz? – kérdezte egyike az őshonos fesztiválozóknak, aki pontosan tudta, hogy csak az elektromos cigaretták gerjesztette gömbvillámok fényét kellene követnie, de hozzátartozott a Köpőcsésze élményhez a helyiekkel való parolázás.
– A fesztiválhoz? – kérdezett vissza a boltos Béla, kifogástalan városiassággal. – Csak tessék követni a táblákat. De, áj gessz (hunglish, jelentése: „azt csinálsz, amit akarsz”), csak lekérheti a fiatalúr tripödvájszörről (hunglish, jelentése: „Olyan szuper az okostelefonom, még mindig van rajta hely felesleges appoknak, az internetkapcsolatom pedig sosem szakad meg. És te mit tettél le az asztalra?”) a fesztivál koordinátáit.
A fesztivál hangulatát szinte azonnal tökéletesen elimináltuk a gödör kényelmi fejlesztéseivel. Az állandó ingyenes wi-fi lefedettség és a mobiltelefon-töltőállomások tömkelege jelentős mértékben csökkentette a fesztiválozók egymás közötti kommunikációját. A kristálytiszta mosdók, a mindig rendelkezésre álló melegvíz tönkrevágta a fesztivál látogatóinak gó-tu (hunglish, jelentése: „kínos csend helyett használt”) közös témáját, ennek hála az új ismeretségek vagy hosszú idő utáni egymásra találások száma legalább feleződött.
A fesztivál tradícióit is meg kellett semmisítsük. A hagyományos éjjeli portya, mely során a fesztiválozók kicsiny csapatait szabadítják rá falunkra az éjszaka közepén, egy lehetetlenül bonyolult bevásárlólistával:
Légfritőz
Ultimét frizbi (Hunglish, szójáték: a kifejezés egy játékra utal, amelyet frizbikkel űznek olyan személyek, akiknek 20+ éves koruk ellenére fizikai fájdalmat okoz hosszúszárú nadrágot viselni, jelen helyzetben azonban a világ legfantasztikusabb frizbijét hivatottak a portyázók megszerezni).
Bicikli duda
Francia ráksaláta
Disney hercegnős Barbie
Etc.
A vigasság abból ered, hogy primitív kis községünkben elméletilegnem fellelhetőek hajnali háromkor az adott ájtemek (hunglish, jelentése: „annyira nincs kapcsolatom a külvilággal, hogy a ‘tárgyak’ szót sem bírom normálisan mondani”), sőt az édes álmukból felvert idős paraszt nénik és bácsik még azt sem fogják tudni, mégis micsudákról beszínek, ezek a városi nípek.
– Van három éjjelnappali áruház a falu közepén, kedveseim – mondta a részeg portyázóknak Bözsike, az új tűzoltóparancsnok neje, majd segített nekik kigúglizni (Hunglish: „jobban tudja a telefonom”) melyik boltban vannak a kért tárgyak raktáron, illetve, ránézett olcsóbb-e valami az amazonon, mert azt, ha megmutatják Imre bá’-nak a boltban, prájsz meccselni (Hunglish: „a régi szép időkben még nem volt senkinek semmi baja a monopóliumokkal!”) tudja nekik, és olcsóbban kijöhetnek.
A portyázók fél órán belül hazatértek a lista összes tárgyával, de mindenfajta maradandó élmény nélkül. A fesztivál szervezői vészhelyzeti megbeszélést tartottak sátrukban – lévén fejenként egy tucat kávét ittak, azzal számolva, hogy hajnalig kapják majd a híreket a portyázók esélytelen küzdelméről –, mely során közös megegyezéssel arra jutottak, hogy a fesztivál hihetetlen sikerének hála, felvirágzott a szomszédos kis falu, a helyiek pedig bizonyára nagyon hálásak. Új messiási szerepkörüket pedig tiszteletben kell tartaniuk, és bármennyire fájó is, morális kötelességük jövőre egy másik bunkó, elmaradott, primitív, kőkorszaki helyiségben megszervezni a Köpőcsésze fesztivált.

Ősz volt, kora ősz. Még a hajnal sem hasadt, amikor édesapám felköltött.
– No gyöjjé, kisöreg.
Túl álmos voltam, hogy feleljek. Édasapám kirángatott az ágyból, ki az udvarra, ahol láttam, hogy a szomszédok is mind kidugták a fejüket. Lent a völgyben, a hírhedt, elhagyatott Köpőcsésze gödör szélén mozgolódás látszott.
– Mi történik, idesapám? – kérdeztem, de az öreg csendre intett.
Meghallottuk a krákogó köhécselést, a taknyos horkantásokat. És akkor rádöbbentem. Oly sok év után visszatértek a kubikosok.
– Újra köpnek – mondta édesapám, és életemben akkor láttam először sírni.

R. Nagy Krisztián

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyurász Marianna
A figyelő

– Hagyjál, kérlek – mondom a telefonnak, de a zene nem hallgat el. Azt énekli, „Segítség, kő vagyok”: ami egyszer csodás ötletnek tűnt, attól most libabőrözik a karom.
– Annika, ha nem veszed fel a telefont, mi értelmed van itt az irodában, vagy úgy általában, egyáltalán? – kérdi Möbi, a dobozszomszédom. Nem rajong Zappáért, értem, a páciensekért, a gyógyszerekért, a gyerekeiért vagy a macskáiért. A betegségeket, a mellékhatásokat és a katasztrófafilmeket szereti.
– Shhhhh – válaszolom, és rábökök a zöld gombra a kijelzőn.
– Finn és Társa Élettudományok, a vonalban Annika Heller, miben segíthetek? Ó. Értem. Nem, ez valóban nem szokványos reakció. Egy pillanat türelmet kérek. – Megkeresem a szóban forgó szívgyógyszer fájlját, megnyitom és jegyzetelni kezdek. – Mikor jelentkeztek a mellékhatások a kedves papánál? Tegnap este.
„A spektrum minden színében játszik”, írom „erős fénynél néha nem látják, reggelinél teljesen eltűnt, mert keletre néz a konyha”.
– Mikor beszél, a szavak mögött állandóan ezt a magas, furcsa búgást hallom. Először azt hittem, a hűtőszekrény, de nem fért a fejembe, hogy csak a papi monológjai alatt zümmög ilyen hangosan.
– Monológokban kommunikál? – kérdezem, miközben azt pötyögöm, „átható búgás”.
– Ez régi dolog, nem a gyógyszer miatt van. Politikai beszédíró volt fiatal korában. Néha esszéket ír, és elküldi őket lapoknak, de szóra se méltatja senki. Nem mintha ez megállítaná – hallom, ahogy a nő a szemeit forgatja.
– Hát, én itt csak újonnan megjelent, szokatlan, életminőséget fenyegető tüneteket szeretnék feljegyezni – próbálok visszatérni a tárgyhoz. Abból nincs több. Elküldöm a bácsit a kardiológusához, aki felírt neki minket, aztán szakítjuk is a vonalat.
Ezen a napon hárman keresnek még. Papi után egy középkorú nő írja le tüneteit, saját szavaival, halványkék slejmet köhög fel, és hirtelen tökéletesen ért a jazzhez. Soha nem volt különösebben tehetséges, de most többórányi darabokat improvizál. (Persze, semmit nem jegyez le. Azt sem tudná, hogy kéne.)
A következő hívó egy páciensünk felesége, ijedt, apró hangú, furcsa kiejtésű nő. Azt meséli, a férje az Egyesült Államok hites elnökének képzeli magát, törvényeket alkot és dühösen kiabál a fürdőszobatükörrel. Őt video hívással kapcsolja a felesége. Ötvenes, szőke, vörös szemű férfi. Egy pillanatra szinte fenyegetve érzem magam, ahogy velem dühöng, több száz kilométerre fizikai testétől. Képtelen összefüggő mondatokat alkotni. Orra az ég felé mutat és rózsaszín. A felesége szerint már a fél várost maga mellé állította szózataival.
A harmadik telefonáló egy fiatal lány. Egyes típusú cukorbeteg, nyolc és fél éves korában diagnosztizálták. Azóta keményen küzd a vércukorszintje stabilizálásáért, hozzáértőn mesél erről. A diabetológusa ajánlott minket neki, pár hónappal ezelőtt. Az egyik legnépszerűbb tablettánkat írták fel neki. De pár napja (Miért csak most hív, kérdem. Eddig azt hitte, múló állapot. Vagy elvesztette az eszét. Vagy múló állapot, hogy elvesztette az eszét.) azt vette észre, hogy a bőre sötétrózsaszínné vált, édes és nyúlós. A haja ijesztő mértékben hullik. A személyisége is mintha változna, alig észrevehető módon, hirtelen borzalmasan fontosnak tűnik számára a társadalmi felelősségvállalás. Szabadidejében moralizál, és egyedül a cukorka ízű arckrémet képes tolerálni a bőre. Kész katasztrófa. Rendben. Minden feljegyezve, megjegyezve, mindennel kezdünk valamit.
Möbi, a dobozszomszédom minden telefonbeszélgetése után jóízűt nevet. Később felmelegíti a vacsoráját a közös mikrohullámú sütőben. Ezután a folyosón, törökülésben, a műanyagdobozból kanalazza a feltehetően gusztustalan ételt. Sosem látom, mit vacsorázik, de minden alkalommal vékony, barna nyálkaréteg ül a torkomra, mikor enni látom.
Én otthon vacsorázom majd, késő este. Csirkecombra szórom az antidepresszáns kapszuláim tartalmát, kedves halványsárga színt adnak a húsnak. És citrom ízt. Alig pár hete írattam fel, feltétlen szükségem volt rá. Akkoriban váltam hosszú, színes, egyszarvú kínai sárkánnyá. Japán nyelvtudásom és empátiám is jelentősen javult, csupa előnyös tulajdonság ebben a munkakörben. Lovagolni is tudtok rajtam. Átölelhettek, mikor sírtok. És telefonáljatok. Csak tudassátok, ha valami nincsen rendben. Meghallgatom.

Gyurász Marianna molekuláris biológus a laboratóriumban

 

 

 

 

 

 

 

 

R. Nagy Krisztián
Falusi turizmus I.

A falunktól hét kilométerre fekvő gödörben rendezik meg a Köpőcsésze fesztivált, minden évben, a nyár legesősebb, legnyálkásabb, legforróbb és egyben legkellemetlenebb hetén.
A Fesztivál hosszú, dicső múltra tekint vissza: első évében mindössze öt egyetemistából állt, akik eltévedtek túrázás közben az esőben, lévén a környéken nincs semmi érdekes, ami alapján az ember megállapíthatná, merre jár. A fiatalok egy aprócska gödörben húzták meg magukat, ott osztoztak három száraz gyufán és egy fél kolbászon egy lapulevél alatt. Egy hét sanyargásba telt, mire rájöttek, hogy a civilizáció, azaz a mi büszke kis falucskánk, mindvégig csupán egy köpésre volt tőlük – lévén az akkoriban arra járó kubikusok rendszeresen a gödörbe köpték a bagót egy-egy hosszú fáradtságos nap kubikozás után.
A fiatalok felismerték a gödörben rejlő lehetőségeket, és azonnal megvásárolták azt addigi tulajdonosától, Szőrősi-Kiss Manótól, a maradék kolbászért.
A kolbászcsücsök még aznap elfogyott. A gödör viszont nőttön nőtt – évről-évre egyre több lapátot koptattak el az odaérkező fiatalok, egyre több sátor verődött fel, egyre több kolbászcsücsök fogyott. A falusi turizmus felkapott kifejezés lett. Az emberek elkezdtek olyanokat mondani, hogy:
– Tudvalevő, hogy a falusi turizmus fellendülése elkerülhetetlen egy nosztalgiaciklusokat élő társadalomban, amely, természetszerűleg, fellendíti a helyi mikroökonómiákat, miközben kielégíti az ezredforduló generációjának igényeit is.
Talán mégsem ilyen szépen, legalábbis eleinte. A korai években inkább valahogy így fejezték ki a dolgot:
– Há’ az jó ha jönnek, mer’ szíp vidék e’ itt, oszt nekik is jó meg nekünk is, he?
Izgatottan készült tehát a falu minden évben a nyár legkellemetlenebb hetére, amikor is megérkeznek a városi fiatalok, az összes nagy, neves egyetemről, és elköltik nálunk sosemvolt vagyonukat.
– Jó fiúk ezek – mondogatja egy öreg bácsi minden utcasarkon szexistán. – Nincs nekik sok, de megböcsülik.
Minden jó volt.
Egyre többen jöttek, és egyre nagyobb lett a gödör. A kubikusok kiszorultak, de hát így megy ez, a nyálas bagófoltokat felváltotta napi tizenkilencezer cigarettacsikk. Annyian jöttek, hogy alig bírtunk az év során elég tradicionális kolbászcsücsköt felhalmozni. A disznófeldolgozó céh új vágóhidakat nyitott, de a malacáramlás túl lassúnak bizonyult. A kézműves sörfőzdék száma évről évre meghatványozódott, mígnem a Kuku utca kizárólag sörfőzdékből állt.
Ha versenyképesek akartunk maradni, fel kellett vinnünk az árakat.
– Ezek az ezredfordulósok, azért be köll látni, kifinomút ízlésük van, no! Nem sajnálják a pénzt a minőségért – mondtuk minden pohár helyben sajtolt bor, vagy minden eladott borban csipkézett sajt után.
Minden drága volt.
Ekkor valami megváltozott. Illetve több dolog. Az ok-okozati viszonya a változásoknak nem volt egyértelmű számunkra, lévén hogy egyszerű emberek vagyunk. Csak azt tudtuk, amit láttunk, és amit láttunk, illetve hallottunk, amit szintén tudtunk, ha megbízható forrásból jött (amikor valaki már látta, és onnan tudta, és így adta tovább), tehát, amit láttunk, tudtunk, vagy hallottunk, az nem tetszett.
Hiába jöttek egyre többen, a napi tizenkilencezer cigicsikkből napi nyolcezer lett. Aztán négyezer, kétezer, aztán semmi. Elektromos cigaretták hideg digitális fénye vibrált az esőfátylon túli sötétségben, amikor lenéztünk a gödörbe. A kézműves sörözőink üresen maradtak, míg a gödör szélén minden fiatal a saját maga által főzött sörével kínálta az arra járó kolbászárusokat (akiknek portékáját egy legyintéssel elutasították korábban, kalóriákra, és állatkínzásra hivatkozva). Új sátrak jelentek meg, ahová nagy városi furgonok álltak be kroaszónokkal, ipari mélyhűtőkkel, fagylaltgépekkel. Aztán a szervezők tájékoztattak, hogy nem árulhatunk ételt a Fesztivál területén, mert a kétörörök nem dolgoznak konkurenciával, egymás között megegyeztek, hogy a minimum ár egy porció ételért egy párizsi garzonlakás éves bérleti díja, ez alá nem tudnak menni, mert azonnal csődbe megy az egész rendezvény.
Továbbra is minden drága volt, csak nem mi árultuk.
A táborból nagy fesztivál lett. Valamit tennünk kellett.
(…)

R. Nagy Krisztián

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyurász Marianna
Az óvintézkedésekről

– Harmincnégyes alany, kérem, fejezze be a kesztyű igazgatását – hallom enyhén sercegő mikrofonhangon. A hang gazdája egy irányban áttetsző üvegfal mögött áll, így csak két dolgot tudok megállapítani róla: biológiailag férfi, és türelmetlen. Befejezem a 34-es típusú laboratóriumi védőkesztyű igazgatását. Pedig a bal mutatóujjamon még mindig ráncos, és tudom, hogy végig csak erre tudok majd gondolni.
– Nem kell emlékeztetni a tesztfolyamat egyetlen pontjára sem, igaz? Úgy tudom, Dr. Mráz többször átvette magával a protokollt. Ha mégis pontokba szedett emlékeztetőre lenne szüksége, a vegyifülke üvegére tapasztottuk, a jobb oldalára, vállmagasságban. Amennyiben minden világos, a síphang után kezdheti is a tesztet. Minden világos?
Fogalmam sem volt, hová beszéljek, én nem kaptam mikrofont.
– Minden világos – motyogtam bele a steril szobába.
Síphang.
Első pont.
A bal mutatóujjam csupa ránc. Nem, ez nem az első pont. Az első pont, hogy óvatosan lecsavarom az áttetsző folyadékkal teli fiola kupakját. Fehér köpenyben és arcvédőben, a vegyifülke üvege alatt átnyúlva dolgozom. Az egyetlen zaj az elszívó-berendezés hörgése.
Most a pipettáért nyúlok, és követem a protokoll további pontjait: úgy teszek, mintha a fiola tartalmából pontosan 100 mikroliternyit (nagyjából két cseppnek felel meg, magyarázta Dr. Mráz) egy másik, kisebb üvegcse falára szeretnék engedni, majd pár koppintással a kisebb üvegcse fenekébe irányítani. De ez mind csak tettetés, színjáték, mert a valódi szándékom, a tesztfolyamat következő lépése egészen más. Valójában, mintegy véletlenszerűen, a pipetta hegyéről a kesztyűmre cseppentem a folyadékot, elnagyoltan ügyetlen mozdulattal. Ekkor megijedek, de nem veszítem el a fejem. Mielőtt levenném a kezemről a 34-es típusú laboratóriumi védőkesztyűt, lelkiismeretesen feltakarítom az egész vegyifülkét, a képzelt vagy feltételezett kontaminációt elkerülendő. Csak ezután távolítom el a védőfelszerelésem. Különálló, fehér ládákba helyezek minden darabot. Az ajtó melletti mosdónál alaposan kezet mosok.
Dr. Mráz azt mesélte, ez a pont valószínűleg teljesen felesleges, és hanyagolható volna. Ha a következő generáció számára használatba iktatandó kesztyűtípust utalták nekem (persze Dr. Mráz maga sem tudja pontosan megmondani, melyik lesz az), a tisztálkodásra semmi szükség. Ha pedig gyenge minőségű, veszélytelen laboratóriumi munkára gyártott kesztyűt használtam, a vegyület 15 másodperc alatt átszivárgott rajta, és ezen a világ legalaposabb kézmosása sem változtat.

A következő hónapokat alapos megfigyelés alatt töltöm. Naponta adományozok vér- és vizeletmintát az izgatott, magas hangú kutatóasszisztenseknek, és minden hét első napján egy vékony, alig pár szál alkotta hajtincset a nyaki régiókból. Nagyon ügyelnek rá, hogy ne keverjék össze a frissen nőtt részt a hajvégekkel. Nem hagyhatom el a szobám és fürdőszobám alkotta kis lakosztályt, de legalább egy tévét felszereltek, tíz csatornával, amelyek közül az egyiken a Jóbarátok legújabb évadát is vetítik.
Dr. Mráz minden héten meglátogat, ha el tud szabadulni, mert rettenetesen elfoglalt ember. Ajándékokat is hoz, kandírozott gyümölcsöt, videokazettákat, Freddie Mercury utolsó koncertjének felvételét. Nem vagyok nagy zenerajongó, és nincs ízlésem, de mindent megköszönök, mindennek találok helyet a széles, üres polcaimon. Néha arról érdeklődöm, hogy halad a kutatás, hányas számú védőkesztyűnél tart, ha ugyan be nem fejezték a tesztelésüket. Arról is kérdezem, tudnak-e bármit ezen a ponton, és hogy érzi magát a többi alany. Persze arra kényszerül, hogy tudatlanságban tartson.
Öt hónappal az után, hogy elfoglaltam a szobámat, lépnek fel az első tünetek. Rosszullét, jelentős fogyás, a kéz- és lábfejek folyamatos bizsergése. Az egyensúlyérzékem sokat romlik, és nehezen mondok ki bonyolultabb szavakat. Mikor Dr. Mráz meglátogat, néha nehezen értem meg a mondatait, pedig hallom, ahogyan beszél hozzám. Azt hiszem, azt mondja, nagy tudós voltam, és elképesztő eredményeket értem el, méghozzá nőként a szakmában, pedig alig írjuk azt az évet, amikor a Jóbarátok negyedik évadát adják a tévében. Mintha azt is hozzátenné, sikerrel zárták a kísérletet, és a biztonsági előírások nagy reformja előtt állunk. Vállon vereget, én pedig lehányom a cipőjét.
– Mindent köszönök – integet vidáman Freddie Mercury, és Dr. Mráz leoltja a kislámpát az éjjeliszekrényemen.

Gyurász Marianna molekuláris biológus a laboratóriumban

 

 

 

 

 

 

 

 

R. Nagy Krisztián

A mumus és a teknősbéka

Máriásiék a városba költöztek, és a házukat, a Sósmogyoró utca végén, a Mumus vette meg.

Mióta pár éve a Mumus megérkezett a Földre űrhajóján, lehetett hallani róla itt-ott, újságban, tévében, közösségi médián, prédikátoroktól. Sok rémhír terjengett, nyilván, lévén ő a Mumus. Még a landolást követő sajtótájékoztatón gyorsan biztosította az emberiséget, hogy megváltozott azóta, hogy utoljára itt járt, nehéz időszakát élte akkoriban, szégyelli is magát miatta, és igazán ne féljen tőle senki, mert ha jobban megismerjük, majd meglátjuk!

A Mumus tehát ide költözött. A Sósmogyoró utcába. Pont ide! A Mumus!

A Mumus beköltözése másnapján letüsszentett egy akácfát, ami általános közfelháborodást okozott a faluban.

– A Sósmogyoró utcai házakat nem mitikus lényekre tervezték, nem is értem, mit gondol ez a Mumus, hogy fog itt lakni, hogy fog beilleszkedni, nevetséges, kérem szépen! – nyilatkozta egy felháborodott szomszéd.

A közhangulat egyetértően morgott.

– Nem is szólva arról, hogy a Mumus teljesen másképp néz ki, mint az átlag falusi – tette hozzá egy másik szomszéd rasszistán. – És mit eszik egy mumus? Hogy kell ápolni a szőrét? Van-e a helyi boltban mumussampon, vagy bármilyen más mumusszőrápoló készítmény? Mi lesz, ha bemegy a boltba a Mumus azzal, hogy sampont akar, és nincsen, és erre megeszi a boltos gyerekeit? Ilyeneken kéne elgondolkodni!

A falusiak elgondolkodtak, és nem tetszett nekik a gyerekevés.

A Mumus viszont már itt volt, törvényszerűen megvásárolta a Sósmogyoró utcai házat, voltak róla papírjai, meg minden, nem volt mit tenni. Legalábbis ezt kellett, hogy mondja Rokokó seriff a felvasvillázott lincstömegnek, mikor szétoszlatta őket, még ha titokban ő sem örült a Mumusnak. Mondta is mindenkinek, minden adandó alkalommal:

– Titokban én sem örülök ám a Mumusnak.

A falu polgármestere mumussimogató estet szervezett a kultúrházba, hogy csillapítsa a kedélyeket. A Mumus örült a lehetőségnek, azt remélte, ha szomszédjai jobban megismerik, meglátják, hiába vannak kések az ujjai helyén, ő is csak olyan, mint bárki más. Rakott bolognai spagettit készített az eseményre, amin viszont meglehetősen kevesen jelentek meg, és ők is inkább egymás között mondogatták, a Mumus igenis megérdemli, hogy a közösség adjon neki egy esélyt, lángoló agancsok ide vagy oda. Maga a Mumus egyedül táncolgatott a sarokban, felettébb kínosan. A rakott bolognai spagetti elfogyott.

A faluújság meglepő statisztikát közölt az eseményről, e szerint a meg nem jelentek száz százalékának jobb dolga volt péntek este.

A Mumus nem sok vizet zavart az első hónapokban, hiszen sosem voltak vendégei, így feltételezhetőleg hanyagolta a mosogatást és a rendszeres zuhanyozást. Egyszer kihívták a csendőrséget, mert nyitott ablaknál az oroszlánkirály zenéjét hallgatta este tíz után. Az utcán azt beszélték, a Mumus tűzokádással elijesztette a csendőröket, de a hivatalos szervek sajtótájékoztatón közölték, hogy a bejelentést kivizsgálták, a zene hangereje a törvényileg kiszabott határon belül volt. Az ehhez hasonló eseteket a szakmában „idegbajoskodásnak” hívják, és a főcsendőrkapitány felkérte a lakosokat, hogy tartózkodjanak tőle.

A kedélyek lenyugodtak ugyan a következő hetek során, de nem sokáig. Chiangék, a Molnárkő utcában, egyik éjjel a fiuk szekrényében találták a Mumust. Az szégyenkezve mászott elő, többször elnézést kért, nem is értette, mi ütött belé… Megígérte, többet ilyen nem fordul elő.

Chiangék nem tettek feljelentést, a történtek mégis kitudódtak. A családot mumusszimpatizánsnak nyilvánította a rosszindulatú közvélemény.

– Igen, ott volt a szekrényben – mondta a Chiang család egyik feje. – Igen, furcsa volt. De attól, hogy nem teszünk feljelentést, még nem leszünk mumusszimpatizánsok. Csak nem akarunk idegbajoskodni.

A Mumusgyűlölő Közösség vezetői felháborodásukat fejezték ki.

– Az idegbajoskodás tette nemzetünket azzá, ami. Képzelje el, ha honmegszálló őseink, abban a régi évben, csak idelovagolnak, és azt mondják „Már laknak itt valami fura népek, de nem kell idegbajoskodni, majd arrébb mennek, semmi szükség legyilkolni őket.”

A közvélemény hangosan egyetértett, és követelték, hogy a Mumus húzzon el a búsba.

A Mumus egy hűvös őszi reggelen húzott el a búsba. Titokban pakolt össze, és korán indult, de nem elég korán ahhoz, hogy az utcán üldögélő öreg nénik ne lássák. Az üresen maradt házat rövidesen eladta egy ingatlanügynökön keresztül.

Soha nem tudtuk meg, hová ment a Mumus, mert senki nem volt az ismerőse a közösségi médián. Úgy tűnik, a régi tanmese a Mumusról és a teknősbékáról még ma is igaz: A Mumus rábeszéli a teknősbékát, hogy vigye át a folyón, persze felezik a benzinpénzt. A teknősbéka vonakodva beleegyezik, de félúton, a folyó közepén levágja a hátáról a Mumust, aki szomorúan vízbe fullad. Mert ilyen a teknősbéka természete.

R. Nagy Krisztián

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyurász Marianna

Mivel teli az üres?

– Hmm – mondom az asszisztensnek, csak mert a csend kezd kínossá nyúlni. Ennél az alanynál muszáj elidőznöm. Sokáig nem jutok semmire.

– Igen? Készen vagy az összegzéssel, vagy van legalább pár részlet, amit jegyzőkönyvbe vehetnénk?

Nem vagyok kész semmivel, hazudni pedig nem szeretnék. A derekam már sajog a félig hajlott testtartástól, de a lyukat valamiért átlagos méretű ajtók átlagos magasságban elhelyezett kulcslyukairól mintázták. Valami oka is volt, a kutatás megtervezése nagyon szigorúan zajlott, elvégre. De csak homályosan maradt meg. Talán nem akartak túl sok változót bevinni a rendszerbe? Az efféle megfigyeléseket mindig kulcslyukaknál végezték. Ezért a fél szemem lehunyva kell tartanom (a balt, mint a résztvevők felének), ami szintén szörnyen kényelmetlen.

Valamit mondanom kell most már.

– Nem térhetünk vissza hozzá később?

– Hát, nekem tartanom kell magam a professzor úr dizájnjához – pislog rám az asszisztens, párducmacska-mintás szemüvegkerete fölött. Hédinek hívják. Tegnap kávéztunk, miután végeztünk a napi munkával, mert én voltam az aznapi utolsó. Egész csicsergős lány, ha koffeint adnak hozzá. Elmesélte, hogy azért szeretne tudományos területen dolgozni, mert egy mukkot sem ért az egészből. Pedig vagy egy évtizede mozog hasonló körökben. Ezen kissé fenn is akadtam, gyerekesen kerek arcát, kedves műkörmeit, dioptriáktól teljesen mentes, de stílusos szemüvegét bámulva. És még mindig nem ért semmit az egészből. Ezt imádja. Naponta megszégyenítik, és ő csak nevet. Azt mondja, azon a napon, amikor akár a szelleme megkísérti bármiféle tudományos megvilágosodásnak, itt hagyja az akadémiát, és visszatér a kézműves nyalókákat áruló standhoz, ahol egy nyáron dolgozott. Addig persze követnie kell a professzor úr utasításait, ha nem szeretné, hogy úgy utasítsák vissza a nyalókákhoz.

– Hát, akkor most kéne válaszolnom, igaz? Hány percem van még?

– Két perccel túllépted az időt – sandít a mobilja kijelzőjére. – De nem olyan nagy gáz, csak teszek melléd egy kis csillagot. Ha furcsa leszel, majd kizárunk a végén. – Feljegyez valamit, feltehetően a csillagot, én pedig erősen gondolkodom.

– Rendben. Hát, ez volt eddig a legproblémásabb, de vágjunk bele.

A kulcslyukon keresztül embereket láttam. Egyszerre egyet, minden alkalommal. És nagyon közelről. Olyan közel álltak a lyukhoz, hogy csak a pólójukat tudtam kivenni, a kabátjukat, a nagyon magas alakoknak néha az övcsatját. Színek váltakoztak, néha öltönyök is beúsztak a képbe. Volt, hogy egész cseppet imbolyogtak, ahogy figyeltem őket. Akit most ilyen hosszan vizsgáltam, sötétzöld ingben volt, ha csak a fényviszonyok nem trükköztek a szememmel.

– Tegyük fel, hogy Simonnak hívják. Vörös hajú és szakállú. Egy folton hiányos a szakálla. Fiatalabb korában sokáig marxista nézeteket vallott, manapság óvatosabb, a legtöbb dologról inkább nem is formál véleményt. Ahogy belegondolok – gondolkodom hangosan, miközben Hédi gyorsan termő gyöngybetűkkel jegyzetel –, talán emiatt volt ilyen nehéz bármi lényegit kigondolnom róla.

– De egész jó lesz ez. Ügyes vagy – dicsér meg Hédi, egy pillanatra felpillantva a lapról. Non-verbálisan arra buzdít, hogy folytassam.

– Simon videókat készít professzionálisan, amelyekben dobozokat csomagol ki. Botmixert. Gyurmát. Gyerekjátékokat. Sosem látszik az arca. – Megállok egy pillanatra. – Néha teljesen üres a doboz, és úgy tesz, mintha dolgok lennének benne. De ez teljesen homályos. Lehet, hogy nem üresek, csak én nem látok semmit.

Hédire nézek, hátha van kérdése, de ő sosem kérdez semmit.

– Azt hiszem, ő maga is nagyon szívesen néz hasonló videókat. Inspirációként, és szórakozásból. Halakat tart, amik világítanak a sötétben. Nem bírja a teljes sötétséget. A zenéért viszont nincs oda.

Miután végigmondom, Hédi tolla serceg még egy darabig. Mielőtt nagyon kínossá nyúlna a csend, vállat vonok.

– Azt hiszem, ennyi. Ha nincs kérdésed. – De ez csak udvariaskodás, tudom, hogy nem lesz.

– Nincs. Elég lesz ennyi. Délután találkozom a professzor úrral, és megbeszéljük a jövő heti menetrendet. Időben szólok majd, mikor kerülsz sorra, jó? – mosolyog rám.

Visszamosolygok. Eszembe jut, hogy felvetem a munkaidőn kívüli kávézás ötletét, de végül csak elbúcsúzom. Jövő héten úgyis találkozunk. Nincs okom sietni.

 

Gyurász Marianna molekuláris biológus a laboratóriumban