Az Opus 2026/4-es száma két évforduló köré szerveződik, ugyanis a lap a hetvenéves Hogya Györgyöt és a nyolcvanéves Gágyor Pétert köszönti.
A Hogya 70 összeállítás élén maga az ünnepelt Angelus Novus című esszéje áll. A Paul Klee híres angyala és Walter Benjamin értelmezése kapcsán Hogya György sajátos szellemi utazásra invitálja az olvasót. Hogyához Nagy Erika interjúja is közelebb hozza az olvasót, hiszen a Talamon-díjas királyhelmeci író pályájáról, az Iródiáról, az esszé műfajáról, olvasmányélményeiről, értékről, műveltségről és az írói utánpótlás helyzetéről beszél. A köszöntők sorát Tóth László és Fellinger Károly versei, valamint Kürti László és Török Nándor méltatásai gazdagítják.
Így köszönti évfordulójukon a szlovákiai magyar szerzőket az Opus
Az Opus idei harmadik száma egyszerre tiszteleg a felvidéki magyar irodalom meghatározó alakjai előtt, miközben teret ad a kortárs alkotói hangoknak is. A gazdag összeállítás középpontjában az emlékezés, az identitás, a közösségi tapasztalat és az irodalom megőrző ereje áll.
Tisztelettel köszöntöm a századik Opust! Itt, Dunaszerdahelyen, ebben a pompás kiállítótérben, a Csallóközi Múzeumban most egyszerre vagyok jelen, mint az Opus szerzője, s mint a Nyugat Ma és a Nyugat Plusz alapító főszerkesztője, mint az Újnyugat Irodalmi Kör vezetője. De hadd említsem meg lelkes olvasói szerepkörömet is.
Mert én makacsul hiszek abban, hogy érdeklődő olvasók nélkül folyóiratot csinálni teljességgel fölösleges! Tudom, sokan nem értenek velem egyet. Több olyan belterjes fórumról is tudok, ahol már-már zavaró tényezőnek tekintik a „civileket”, az írott szóra (még) kíváncsi olvasót. S az olvasó joggal fordul el a vele nem számoló irodalmároktól. Minek is menjen az ember olyan társaságba, ahol nem látják szívesen?
Az Opus és a Nyugat Plusz nem ezen az ösvényen, nem a tévúton jár, logikus hát, hogy szövetségesek lettünk. A kapcsolatunk több mint egy évtizedre tekint vissza. (Bár ha meggondolom, lapunknak alapításától fogva köze volt a Felvidékhez. Első számunkban – például – Bolemant László és Szarka Tamás versei is napvilágot láttak.)
Az Opus és a Nyugat Plusz küldetését Marcus Aurelius szavaival tudom leghívebben kifejezni:
„Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak; az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag.” (Elmélkedések, Negyedik könyv)
A fenti gondolat azért is kedvemre való, mert 2010-ben alapított elődlapunk, a Nyugat Ma, majd a helyébe lépő Nyugat Plusz immár 16 éves históriás könyvébe visszalapozva – a költővel szólva – ráébredtem: Tizenhat esztendőnk hatalom! Ahogy az Opus 18 éve is az!
Gondoljunk csak bele, mi minden változott ezen időszak alatt… A szemünk láttára esnek-kelnek korunk hősei. A tegnapi tótumfaktum ma útját vesztett kalandor. A tegnapi kurátor ma már csak egy megvénhedt isten. A kikiáltott zseni – kocsmatöltelék. A kulturális rovat érinthetetlennek hitt szerkesztője, a primőrről egykor lemaradt akcióhős. Így megy ez. Mindeközben: a Nyugat Plusz – mint ahogy az Opus is – élő, létező, „lélegző”, elnézést kérek érte, deolvasókkal rendelkező orgánum.
Ahogy az Előretolt helyőrségben fogalmaztam: „gyakran sápatagnak, gyakorta igen-igen belterjesnek érzem a bel-bel-pesti lírát. Túl sok a barázdabillegető, s túl sok a barázda. Túl sok az önérdek, temérdek a magánközlés. A bel-bel-pesti szerk. – mint a Macskafogóban a denevérek – gyakran beéri konzervvérrel. Jönnek (hozzá), akik szoktak, írnak (neki), akiknek írniuk kell, akikkel nincs gond, akikre hivatkozni lehet, akik értik a bel-pesti »tájszólást«. Ezért is élvezem annyira, amikor a Nyugat Plusz főszerkesztőjeként, nem feltétlenül csak a pesti elithez sorolt kollégák műveiből válogathatok. S a határon túlról sem a bel-pesti tippeket »játszom« meg. Talán nem véletlenül tartom magam inkább budai – tabáni – polgárnak.”
Tőzsér Árpáda „mi Nyugatunkkal” kapcsolatosan a következőket vetette papírra 2021-ben:„Figyelemre méltó már maga a tény is, hogy a Nyugat Plusz az egykori Nyugat hagyományát a címében is vállalja, s ennek megfelelően a magyar irodalom új és újabb nemzedékeit ennek a hagyománynak a folytonosságában közli, értelmezi és értékeli.”
Nos, azt hiszem, ez a néhány becses sor a közeli Pozsonyból többet ér, mint bármely állami díj, vagy leereszkedő kobaksimogatás. Valamirevaló alkotó nem trófeákra hajt, a tisztesség vezérli. Ezért is öröm itt lenni köztetek. Öröm igaz barátokkal együtt alkotni.
Fogadjátok őszinte nagyrabecsülésemet!
Egy kassai polgár, Márai Sándor soraival búcsúzom: „Talán eljött a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmetes és földközeli. Nem akartál az élet helyébe valamit, ami csak hasonlít az életre…”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt kollégák, leköszönő és beköszönő főszerkesztők, szerkesztők, szerzők, olvasók és szimpatizánsok!
A Magyar Írószövetség elnökségének és különösen elnök asszonyának, Erős Kingának a nevében is tisztelettel üdvözlöm Önöket, és gratulálok a megjelenő századik lapszámhoz, meg mindahhoz a változáshoz, amelyre a szemünk előtt került sor.
Elnök asszonnyal egyetértünk abban – és mégis, vagy éppen ezért gyakran beszélgetünk is erről a témáról –, hogy a magyar irodalmi kultúra folyóirat-alapú. Nincs ez így minden nyelvterületen, minden országban és kontinensen – de szerencsénkre nálunk így van. Tehát az irodalmi utánpótlás, az irodalmi önszerveződés, az irodalmi azonosságtudat, az irodalmi szocializáció mind-mind folyóiratok körül alakul ki és létezik. Nem is igen látunk arra példát, hogy valaki úgy csöppenjen bele az irodalmi élet megdicsőülésébe – értsük ezalatt a könyvmegjelenést –, hogy előtte ne járta volna végig a szívünknek legkedvesebb szamárlétrát: az irodalmi lapokban való közlést, az egyes lapok körül csoportosuló tudós szerzők közé való bekerülést, a jónevű szerkesztők óvó tekintete alatt való felnövést, a tüzes csikóból literátus táltos paripává való átváltozást.
Ettől más, kiemelkedő és a miénk ez a jelenség – így volt ez a történelem során mindig, és remélhetőleg így marad még sokáig. Az irodalmi lapok köré szerveződő, azokat kellemetes zümmögéssel körülvevő, mi több, körülölelő szerzői szeretet ritka kincs, megérdemli a megbecsülést. Amint műhellyé, eszmei társasággá, közösen vallott értékek mentén szerveződő baráti és szakmai csoportosulássá válik egy irodalmi lap szerkesztősége és szerzőközössége (meg jó esetben az olvasói is), valahogy minden és mindenki megnemesedik: mindenki a jobbik oldalát mutatja, mindenki okosan igyekszik szólni, még az is, aki a nagy meghatottságtól, amit most én is érzek, gyorsan megiszik valamit.
És itt vagyunk helyben: életem, szerzői utam és országváltásom során számos szerkesztői kollektíva tagja lehettem (és még több irodalmi-, illetve napilap köré szerveződő szerkesztőségi kollektívába betekintést nyerhettem), ezért köszönet illet sokakat, de a korai években még csupán a külsőbb elektronhéjról csodáltam az akkori nagy és legendás szerkesztőségeket. Ezekben a nagy és legendás szerkesztőségekben nagy és legendás szerzőink iszogattak már délelőtt tíz órakor, de ez valahogy hozzátartozott a dologhoz, senki nem akadt fenn rajta, vagy aki fennakadt, az első kör vodka után azonmód megbékélt legott. És az, ami máshol masszív és májgyilkos alkoholizálás lett volna, ezekben a füstös szerkesztőségi szobákban valami rendkívülivé nemesült: ezek az iszogató öreg bölények ilyenkor megbocsátóbbak voltak a fiatalok dőreségeivel szemben (és ha néha nagyon mellényúltak egy-egy ifjú titán szárnypróbálgatásainál, és azonmód lebunkózták és ledorongolták őket, később mondhatták, hogy ugyan, fiacskám, csak az ital beszélt belőlem, de valójában zseni vagy, na fuss és hozzál még egy üveg vodkát szépen, mert még fiatal a lábad), megbocsátóbbak voltak a pályatársak árulásával szemben, őszintén tudtak örülni egymás sikereinek, de meglocsolták a torkot az ugyan ritkábban jelentkező, de mindig körülöttük, körülöttünk ólálkodó kudarcok és tragédiák alkalmával, sőt ürügyén is. Persze, ne bohóckodjam el: valójában nem az ital tette. Csak egy ilyen beszédbe úgy kell az italos poén, mint szépen lélegző lapszámokba az új és új tehetségek remek szövege. Szóval nem az ital tette, hanem valami nemes szellem.
Olyan szellem, amely nemcsak táplálkozott a múlt ezirányú ismeretéből, a különleges és szinte egyedülálló, magyar sajátosságként, hungarikumként is felmutatható irodalmi lapok köré szerveződő irodalmi élet jelenségéből, hanem maga is tevőlegesen részt vett benne, alakította és nyeste, szabta, borzosan és bájosan szabálytalan rendszerbe foglalta a szerzőket és műveiket. Nemes és emelkedett lélekkel, jóindulatú odafordulással, szeretettel. (Már a legtöbb esetben, mert persze, aki nem szaladt elég fürgén el még egy üveg vodkáért az ő fiatal lábain, az bizony megnézhette magát, mikor legközelebb bevitte a kis verseit, novelláit!)
Lélek van, mégpedig nemes lélek az irodalmi lapokban, egészen pontosan azokban az önfeláldozó, erejükön felül vállaló és gyakran a széllel szembeforduló jótét emberekben, akik valamilyen furcsa perverziónál fogva irodalmi lapok létrehozásának és fenntartásának szentelik kevéske szabadidejüket, pénzüket és törékeny idegrendszerüket, azért, hogy az arra érdemes népeknek legyen hol közölniük, és aztán ezzel hencegniük. Meg persze az olvasókért is. Hát áldja meg a fennvaló ezeket a kivételes hölgyeket és urakat, akiknek köszönhetően tovább él a magyar irodalmi kultúra: nem lehetünk elég hálásak nekik, és nem köszönhetjük meg eléggé azt, amit tesznek.
A Magyar Írószövetség és elnöksége nevében azért én még egyszer elrebegek itt egy köszönömöt, elkiáltok egy gratulálokot, és elsuttogok egy további sok sikert, és további száz lapszámot – vagy ahogy Petőfi mester mondotta a vasutak kontextusában, miszerint száz vasútat, ezeret –, száz lapszámot, ezeret kívánok, kívánunk az Opusnak.
Egyfelvonásos mesejáték Kovács Magda Kiskígyó című meséje alapján
Szereplők:
Egérke
Kiskígyó
Tüskés Tóni
Hét madár (a két fa ágán): Rigó, Harkály, Szarka, Szajkó, Holló, Gerlepár
Bagoly Béni
1. Jelenet
(Mikor a függöny felgördül, a színpadon virágosrétet látunk: pipacsokat, margarétákat, búzavirágokat. Jobbról a légtérbe benyúló nyárfa ágán rigó, harkály, szarka. Alatta galagonyabokor, pirosan izzó bogyóival Egérke otthona fölé borul. Balra, távolabb, egy diófa ágain szajkó, holló és egy gerlepár lakik. A két fa közt elterülő réten terméskő, a nézőtér felé lejt, ha majd a Kiskígyó a második jelenetben előbújik a szurdokából, és felkúszik rá napozni, jól látható legyen. A háttérben lankás hegyek. Reggel kilencre jár, a nyári nap már melegen ragyog. Kiskígyó és Egérke, két jó barát, a tó felé tartanak a gyalogösvényen.)
Egérke: Szí… Szí… Hova is megyünk most tulajdonképpen?
Kiskígyó: Mintha nem tudnád. Tegnap este, amikor elköszöntünk egymástól, mit mondtam?
Egérke: Azt mondtad: Jó éjszakát, Egérke!
Kiskígyó: Jó, jó tudom. Hát persze, hogy azt mondtam, hiszen te is szépen elköszöntél tőlem: Jó éjszakát, Szí! Álmodj szépeket!
Egérke: No, és sikerült? Én nem aludtam valami jól. Bagoly Béni hajnalig félelmetesen huhogott. No, és te? Neked sikerült? Álmodtál valami szépet?
Kiskígyó: Gyönyörűt álmodtam, Egérke. De arról most ne beszéljünk. Majd a tónál elmondom.
Egérke: Hű, de titokzatos vagy, ma reggel! Induláskor megkérdeztem: Hová s merre megyünk portyázni? Mit feleltél? Majd a tónál megmondom. Nem azért, én nagyon szeretek a tónál… Hát még az ilyen szép, verőfényes napon! (fölnéz) Órákig el tudnám nézni, ahogy a napocska a vízen ringatózik.
Kiskígyó: Hogy te milyen okos vagy, Egérke! Máris kitaláltad, miért megyünk a tóhoz.
Egérke: És te ezt titkoltad! Haha! Néha nem is értelek, Szí… Mi van ezen titkolni való? Ahogy a sás meg a nád a szellővel dúdolgat-énekelget, közben a napocska a tó vizén versenyt ragyog égi testvérével.
Kiskígyó: Pszt!
Egérke: Mi baj?
Kiskígyó: Pszt! Csend! Erről álmodtam az éjjel.
Egérke: Nem értem, miért titok az, ha éjjel arról álmodsz, amit nappal úgyis mindenki tud?
Kiskígyó: (megáll, Egérkét is visszafogja) Idefigyelj! Amit most mondok, el ne fecsegd senkinek, mert kinevetnek!
Egérke: (beleélve magát) Engem vagy téged?
Kiskígyó: Engem, bár inkább mindkettőnket.
Egérke: Szí, mondd már, mert furdal a kíváncsiság!
Kiskígyó: Ha egyszer két nap van. Egy odafönt az égen.
Egérke: (már sejti, cinkosan) Egy meg ott ragyog a tó tükrében…
Kiskígyó: Halásszuk ki, és vigyük haza! Aztán, ha jönnek az őszi esők, télen a zimankós napok, nem kell hosszú téli álomba merülnöm. Nem kell elválnunk egymástól.
2.
Egérke: (álmodozva-lelkendezve) Hármasban járhatjuk az erdőt-mezőt. Szí, Egérke és a napocska tükörképe. Nem kell tavaszig aludnod, elgémberedve. Ó, istenem, de jó is lenne!
(Szünet, a tó felé haladnak)
Egérke (megtorpan) Szí! Szí! Jól látok?
Kiskígyó: Mi baj? Eltévedtünk? (szünet) Szerintem jó felé megyünk. A tavacska tegnap is erre volt. Már látom a fűzfákat.
Egérke: Hát persze, hogy erre volt. Ha egyszer most is ott van, ahol lennie kell. A tavacska nem olyan széltoló, mint a Szúnyog Dani, aki hol itt van, hol ott van, itt zümmög, ott zümmög, míg aztán jól megcsíp (oldalára csap, elröppenő szúnyog zümmögése hallatszik) Na, tessék! Ne fesd Szúnyog Danit a falra, mert megjelenik, és az oldaladba csíp! (oldalát vakarja) Juj, de viszket!
Kiskígyó: Viszket, viszket, majd elmúlik. Mi baj a szemeddel?
Egérke: (már el is felejtette) A szememmel?
Kiskígyó: Megint csak ugrattál! Jól látok? Jól látok?
Egérke: Dehogy ugrattalak, Szí! Tudod, hogy szeretlek, becsüllek. Csak nem hiszem el, amit látok.
Kiskígyó: (izgalomba jön) Mit látsz, mit látsz, Egérke?
Egérke: Hogy én mit látok? Te mit látsz? Ott a hangyabolynál.
Kiskígyó: (izgalma odalett) Mit látnék? Egy almát a gyalogösvényen. Igaz, hogy szép, nagy, piros alma, de hát kit érdekel? Egy kövér hernyócska, egy szép nagy pondró egészen más.
Egérke: Látod, ezt el is felejtettem. (szünet) Én is csak ritkán kapok étvágyat almára, még ha olyan szép piros alma is, mint az ott a hangyabolynál. A magocskákat jobban szeretem! (szünet) Hagyjuk a fenébe. Gyerünk a tóhoz!
Kiskígyó: Dehogy hagyjuk! Ne hagyjuk itt! A hangyák hamar eltakarítják. Tüskés Tóni örülne neki!
Egérke: (homlokára csap) Hát persze! Tüskés Tóni! Tóni az almát mindennél jobban szereti. Gyerünk hozzá, mondjuk el neki! Aztán is mehetünk a tóhoz a napocskát kifogni.
Kiskígyó: Jó ötlet! Csak minél hamarabb, mielőtt az alma szőrén-szálán eltűnik. A hangyák nem lustálkodnak.
Egérke: (szünet) Ha már Tónihoz megyünk, és a hangyák miatt úgyis sietnünk kell, azt is eldönthetjük, ki a gyorsabb. Régóta ezen vitatkozunk.
Kiskígyó: Én ugyan nem. Te mondogatod folyton – mintha nem tudnám –, hogy nekem nincs is lábam, ezért te vagy a gyorsabb. De még egyszer sem próbáltuk ki. Most itt az alkalom, ha Tüskés Tóni szurdokáig versenyt futunk.
Egérke: Akkor fussunk! Számolj háromig!
Kiskígyó: Szegy…, szkettő…, szhárom!…
Egérke: Nem lehet hallani. Majd inkább én számolok!
Kiskígyó: Addig vitatkozunk, míg az almából semmi sem marad. Tóni majd bolondnak néz bennünket, hogy lóhalálában rohanva levegőalmát kínálgatunk neki!
Egérke: Futás! Közben is számolhatunk. (Futnak egy kört a réten, majd megállnak Tüskés Tóni szurdokánál. Tóni egy fenyőfa alatt lakik, mert többek közt szereti a fenyőmagot, a szurdokát csipkebokrok övezik. Éppen fenyőtobozt gyűjtöget a szurdok előtt, amikor megpillantja a rohanvaközeledő Kiskígyót és Egérkét.)
Tüskés Tóni: De sürgős! Mi történhetett? Tavasz óta felém se néztetek!
Egérke: Jó hírrel jövünk!
Kiskígyó: Úgy tudjuk, szereted az almát.
Tüskés Tóni: Azt bizony jól tudjátok. Egy szép piros almáért elmennék a világ végére is!
3.
Kiskígyó: Nem kell olyan messzire menned. Van egy szép piros alma közelebb is.
Egérke: Az ösvényen, a hangyabolynál. De siess!
Kiskígyó: Siess! Siess! A hangyák már szorgosan nyüzsögnek…
Egérke: Gyerünk!
Kiskígyó: Futás! (Kiskígyó, Egérke, mögöttük Tüskés Tóni rohanva érkeznek a hangyabolyhoz, az alma még ott piroslik)
Egérke: Hála istennek, még itt van!
Kiskígyó: Szerencsére elég gyorsan szedtük a lábunkat!
Egérke: Jó, jó, de hogyan szállítsuk haza Tónihoz?
Kiskígyó: Tényleg, hogyan szállítsuk? Erre nem is gondoltam.
Tüskés Tóni: Nem is a ti dolgotok. Ide nézzetek! Álljatok félre! (Tóni összegömbölyödve lendületből rágördül az almára, amely a következő pillanatban már fönt is van a hátán, Tóni tüskéirenyársalva. Diadalmasan) Nos, fiúk? Mehetünk?
Kiskígyó: Ha már nem kell több segítség, mi a tóra készültünk.
Egérke: Szó, ami szó…
Tüskés Tóni: A tó megvár.
Egérke: Igaz. Igaz. Kérdés, hogy holnap is süt-e a nap.
Tüskés Tóni: Mi a szösz, Egérke?! Nem is tudtam, hogy Szível te is a tóra jársz fürödni. Anyád, apád igencsak elcsodálkozna!
Egérke: Dehogy fürdök! Eszemben sincs.
Tüskés Tóni: Akkor nem értem, minek sietsz oda?
Egérke: Hát…
Kiskígyó: Én megmondhatom, csak aztán tartsd jól a szád! Együtt szeretnénk kihalászni…
Tüskés Tóni: Együtt halászni? Mióta szereti Egérke a halhúst?
Kiskígyó: Halászni… csak nem halra! Tudsz titkot tartani?
Tüskés Tóni: Ki vele, mert a kíváncsiságtól máris lyukas az oldalam.
Egérke: Félre a tréfával! Arról van szó… A napocskát szeretnénk hálóval kifogni! Hogy ősszel meg télen se kelljen Színek hosszú téli álomba merülnie. Hármasban, Szí, a napocska meg jómagam, télen is járhatnánk az erdőt-mezőt…
Tüskés Tóni: Csak ámulok, hogy mi minden jár az eszetekben. Minő tudóskodó gondolatok! Őszintén szólva sosem szerettem a tudósokat. Még a macskákat is jobban kedvelem. (szünet, alkonyodik) Iparkodjunk! Mindjárt fölébred Bagoly Béni, és ha fölébred, rögtön fontoskodni kezd, mi miért van, miből miért lett a micsoda? Meg ilyesmik. Nem szeretem a tudósokat, bár lehet, hogy csak Bagoly Bénit nem szeretem (szünet, tompulnak a fények). Úgy döntöttem, hogy ma este ünnepi vacsorát adok barátaim, Kiskígyó és Egérke tiszteletére. Ezennel meghívlak benneteket. (Tóni, hátán a szép piros almával, Kiskígyó és Egérke a jótett felemelő érzésével, Tóni szurdoka felé tartanak. Énekelnek. A nyárfa és a diófa ágán ülő madarak átveszik az ének hangulatát):
„Erdő, erdő, erdő, a gömöri kerek erdő…
(A következő sort megérintve, ihletetten a madarak is éneklik, néhány hamis hang jót tenne a helyzet komikumának) Madár lakik benne, madár lakik tizenkettő…
(Röpke zavarral egymásra néznek: „tizenkettő?” Ők meg csak heten vannak, de annyi baj legyen!)
Cukrot adnék annak a madárnak
Dalolja ki nevét barátomnak.”
4.
Kiskígyó: (Hirtelen függőleges helyzetbe emelkedik. Ezt a függőleges tartást csak rendkívül stresszes állapotban veszi föl, s majd csak a mese csúcspontján látjuk tőle újra.) Az én vagyok! Egérke legjobb barátja én vagyok!
Egérke: Hát ez így, ebben a formában nem igaz. Mert Szí legjobb barátja én vagyok!
Tüskés Tóni: (türelmetlenül megáll egy pillanatra) Hátrább az agarakkal, fiúk! Egy ilyen pompás almával a hátamon én az egész világ barátja vagyok. (Ravasz pillantással a közönség felé) Legalábbis holnap reggelig. (szünet, az alkony estébe fordul) Ma este a fenyőfánál, a Szurdok előtt ünnepséget tartunk. Rigó, Harkály, Szarka koma, Szajkó, Holló és a Gerlepár is! Gyertek! Gyertek! Vendégeim vagytok! (Rosszat mond, ami akár előre jelezheti, afféle mementóként, a mese későbbi tragikus fordulatát). Megüljük, és üljük is meg az igaz barátság torát!
(Látjuk, hogy közben Bagoly Béni is fölébredt, meghallva az utolsó szavakat, a bozótból közbeszól):
Bagoly Béni: Tüskés Tóni! Ünnepelni hívod a barátaidat? Tábortűznél ünnepelni a barátság „torát”?
Tüskés Tóni: Nincs annál szebb!
Egérke: Nincs annál nemesebb!
Bagoly Béni: (némi malíciával, őt nem hívták). Nincs… Nincs… De tudjátok-e, mit jelent, ha a „torát” üljük valaminek?
Egérke: Dínom-dánom vidámságot!
Bagoly Béni: Részben…
Kiskígyó: Reményteli vigadozást!
Bagoly Béni: No, és még? Gyászlakomát!
(Szünet. A hét madár vidám énekének utolsó sorait visszhangozzák az erdők-hegyek)
„Cukrot adnék annak a madárnak
Dalolja ki nevét barátomnak…”
2. Jelenet
(Másnap reggel kilencre járhat az idő, Kiskígyó már a napozó kövén napozik. Bár ma szokatlanul nyugtalan… Az előző esti megállapodásuk Egérkével jár a fejében. Megegyeztek, hogy ma – ha szerencséjük lesz, és szépen süt a nap – mindjárt reggel kimennek a tóra, és kihalásszák leendő barátjukat, a napocskát. Ha sikerrel járnak, hazafelé már hármasban jönnek.)
Kiskígyó: (a napozó kövétől nem messze kidugja fejét a virágok közül) Egérke még nincs itt? (szünet) Még biztosan alszik. Tegnap este sokáig Tüskés Tóninál maradtunk. A hangulat jó volt. Még Bagoly Béni is csak módjával okoskodott. Elismerem, okos bagoly, sokat tud. Közmondásokkal tele a feje. De amikor éjfél után – már a telihold is magasan volt! – egyszer csak azt mondta: Az esti harangszót hagyd meg holnapra. Egérke hangosan fölnevetett, és azt mondta: Hiszen már holnap van, Béni! Ez bizony igaz volt. Olyan igazság volt, hogy mindenki nevetni kezdett. Hiszen Tüskés Tónihoz még tegnap este érkeztünk, mikor a nevetés kitört, meg már holnap volt, de úgy, hogy közben hajnalra a tegnapból ma lett. (szünet) Bagoly Béni nem szereti, ha másnak van igaza. Meg is sértődött. Talán, mert én nevettem legtovább, rám zúdította minden haragját: A kígyó fejét pedig még időben el kell taposni! Itt se maradok tovább! S azzal elröpült. Szerintem csak álmos lett, mert láttam, hogy a pirkadatban a fészkére repült. De most tört ki igazán a nagy nevetés. Hiszen Bagoly Béni egész éjjel, ahányszor csak szót kapott, a jó barátságról beszélt. (szünet, tűnődve) Hol marad már ez az Egérke? Hiszen megbeszéltük, hogy ma, mindjárt reggel a tóhoz megyünk, új barátunkat, a napocskát kihalászni. Igazság szerint inkább meghívni egy jó kis közös barangolásra. És ha megtetszik neki a gondtalan csavargás, hármasban felmegyünk a templomhegyre, hogy a napocska elköszönhessen testvérétől, az égi napocskától. (szünet) Hol marad már ez az álomszuszék Egérke? Majd csak fölébred végre. Addig is leheveredem kicsit a napozó kövemre. Kissé fölmelegszem, hűvös volt a hajnal, kissé meg is gémberedtem. (fölkúszik a terméskőre, mintha elszundítana).
(A virágos rét nyári hangjai, fölötte szinte felhőtlen, kék az égbolt. Majd távolról közeledve halk, majd kissé felerősödő ütemes ketyegés hallatszik, mintha a másodpercek múlását jeleznék, mert közben elmosódva az égbolton kirajzolódik egy gigantikus óra számlapja. Hatalmasan, de alig láthatóan, hiszen az időben kiteljesedő „törvény” szimbóluma. Néhány másodpercig látható, amint a nagymutató „megállíthatatlanul” halad, aztán eltűnik…)
Egérke: (kidugja fejét a virágok közül) Szí! Szí! Te alszol?
Kiskígyó: (mintha moccanna, de nem válaszol)
Egérke: Még álmos, talán még alszik… Tegnap sokáig elmaradtunk Tüskés Tóni lakomáján. Ott volt erdő-mező. Tóni fenyőfájára gyűltek a madarak. Ott volt mindenki: Rigó, Harkály, Szarka, Szajkó, Holló és a Gerlepár is. A denevérek, kimentve magukat, a tó felé vették az irányt, ahol a szúnyogok már zümmögő kórusként felhőztek. (szünet) Jó kis este volt. Sokat nevettünk. Bagoly Béni „bölcs” mondásán, ahogy azt mondja,: Az esti harangszót hagyd meg holnapra! Pedig abban a percben már rég holnap volt. (szünet) De aztán egyszerre mindenki nagyon komoly lett. Bagoly Béni, talán dühében, ijesztő kijelentést tett. Hogy Szí barátom fejét még időben el kéne taposni. Szégyelld magad, Béni – mondtam – ilyen rettenetes dolgokat mondani! Mintha nem tudnád, hogy ma este az igaz barátságot ünnepeljük!
Kiskígyó: (megmoccan)
Egérke: Ébredj, Szí! A Napocska már vár ránk a tavon. Portyára fel!
Kiskígyó: Nem, már nem alszom, Egérke.
Egérke: Akkor irány a tó!
Kiskígyó: Nem, nem alszom, csak mintha még mindig álmodnék. Valahogy más lett a világ, mint amilyen tegnap volt. Mintha megváltozott volna minden. (kissé zavarodottan) Olyan furcsa lettél te is. Te vagy az, Egérke? Mintha már nem is te volnál az, nem te volnál a legjobb barátom…
Egérke: Én vagyok, Szí! Én vagyok, a te legjobb barátod, Egérke. Gyere, induljunk a tóhoz, mint régen…
Kiskígyó: (immár teljesen megváltozott tudattal) A tóhoz? Hát azt meg minek… Ha egyszer itt vagy! Ha már a zsákmány megtalálta a vadászt, a vadász már nem fut a zsákmány után!
(Ezzel Kiskígyó, Egérke meghitt barátja – valahogy méreteiben is – egyszerre félelmetes ragadozóvá változott. S ahogy függőleges tartásban magasan Egérke fölé emelkedett, és Egérke szemébe nézett, még a színe is megváltozott. Fejét mellére sunyva közeledett, mozgékony állkapcsai szétnyíltak, és hatalmas fekete űrré formálódott szájából a méregfogai közül lángszínű villámként cikázott elő kétágú nyelve… Sziszegése betöltötte a levegőt, az eget és a földet. És egérke lassan vándorolt lefelé volt barátja gyűrűs testének emésztő útjain…)
Kiskígyó: (még egy darabig kivár függőleges – ragadozó – pózában, mintha rácsodálkozva az újhelyzetre, döbbenten tűnődne) Egérke? Volt nincs. Finom falat! (de aztán mintha elszomorodvafolytatná) Az előbb még itt volt, vidám hangjával kitöltötte az ürességet. (aszínpad lehangolóan elszürkül) Hová lettek a fények? Egérke hangja? Szí! Barátom! Gyere, menjünk a tóra játszani! (szünet, más hangon) Reggelenként öröm volt találkozni, és együtt lenni vele. Ha felbukkant, vidám lett minden. Most, hogy már nincs többé, üres lett minden…
A világ, ahol élünk, nem törődik azzal, ki miként öregszik, marad-e örök ifjú, milyen gének összehangolt működése, szabályozási hálózata határozza meg a sejtek energiafelhasználását és regenerációját. Különböző fajoknál pedig végképp másként telik az idő, ezért az ember életidejébe beleférhet, hogy a körülötte lévő élőlényeket nemesítse, hogy a világot élhetőbb hellyé próbálja tenni. És nemcsak búzaféléket, szőlőt, hanem önmagukért virágzó rózsát, hortenziát, tulipánt nemesítsen; aztán lovat, kutyát, galambot tenyésszen; vagy hogy irodalmi lapot alapítson, bábáskodjon felette, szerzőket, szerkesztőket, olvasókat neveljen ki; végignézze közössége valódi kibontakozását; szellemi táptalajt, tartalékot biztosítson a későbbiekre.
Mint köztudott, egy év leforgása alatt a kutyák hét évet ugranak előbbre az életükben. A makákók három évet, a nyulak nyolcat, a lovak tízet, a zsiráfok négy emberi évet „fejlődnek” egyetlen röpke esztendő alatt. Az irodalmi lapszerkesztők azonban hány naptári évet öregednek, mennyit őszülnek a támogatásokért folytatott küzdelemben, hogy életben tudják tartani a lapot; hogy legyen erő kifizetni a nyomdát, a szerzőket, ne adj’ isten a szerkesztőket is… Mennyi hajvesztésbe, mennyi naptári teherbe kerül a kultúrát megtartó, értéket teremtő feladatokat elvégezni, főként egy anyaországtól elszakadt orgánum esetében… Főszerkesztői számítás szerint is meghaladja ez a lovak 1:10-hez viszonyított év-konverzióját.
Most egy irodalmi lap, az Opus századik lapszámának ürügyén vagyunk hivatottak ünnepelni. Ne felejtsük el: az irodalmi orgánumoknak is megvan a maguk életkora, és ezt az életkort nem a naptári évek határozzák meg – ahogyan tévesen szokás prediktálni –, hanem a megjelent lapszámok adják meg a valódi, korrekt dátumot. Az irodalmi folyóiratok gyorsabban nőnek fel havi vagy negyedéves periodikájuk révén, mint mi, és talán hevesebben élnek, szeretnek, törnek össze szívet, mint bármelyikünk ebben a teremben.
Ezzel persze senkit nem kívánok felmenteni – pláne nem sérteni – vágyaiban és hevületeiben, de egy irodalmi laptól nincs nagyobb céda, nincs nagyobb széltoló, ahogyan nincs nagyobb hős sem a közössége életében: hiszen mindent, de mindent kitereget annak ügyeiről – azaz a mi ügyeinkről. Erre hivatott, ez a mestersége, nyomdafesték ide vagy oda.
Az Opus pergeti az éveket, és állhatatosan bírja, míg bírjuk vele együtt a gyűrődést. Így a lap alapító szerkesztőjének, kiadójának, illetve a szerkesztőségnek minden ráncot elfedő púder nélkül gratulálok, és kívánok sok sikert az elkövetkező munkához ezekben a korunkat is meghaladó kutyaidőkben, az Opus századik születésnapján.
Az idei Artisjus Irodalmi Díjak átadóján a díjazottak között szerepelt Tóth László József Attila-díjas költő, lapunk egykori főszerkesztője, fűmunkatársa, s a mai napig állandó szerzője. Ebben az évben az Időző című kötetével a költészet kategória elismerését nyerte el. Szívből gratulálunk Tóth Lászlónak az elismeréshez!
