Szamár, tüsszents aranyat!

– szajkózzák az okosok.

Nem tüsszentek, bárhogy kérik,

papírzsepim elfogyott.

Szamár, tüsszents aranyat!

Ezzel vagyok megverve.

Nem tüsszentek, egy se mondja

majd, hogy egészségedre!

Mindy, a kis bocs egy öreg faházikóban élt anyukájával, kisöccsével és a teknősével. Egy nap Mindy és az osztálytársai piknikezni mentek a közeli tavacskához. Vittek magukkal pihe-puha pokrócokat, szendvicseket, almát, gyümölcslevet, süteményt és még sok más ínycsiklandozó finomságot. A kis bocsok kedvesen megosztották egymással ebédjüket. Miután mindenki jól lakott, elindultak felfedezni a tavat és annak környékét.

Ragyogóan sütött a nap. Csodaszép pillangók repkedtek a tarka vadvirágok körül, kacsák és büszke hattyúk úszkáltak a tóban. Még a mókusok is előbújtak odújukból, és kíváncsian figyelték a boldogan játszó bocsokat. Néhányan színes virágcsokrot szedtek, amíg mások faágakkal kardoztak vagy kenyérrel etették a kiskacsákat. Mindy az utóbbiak között volt. Hozott egy zacskó száraz kenyeret, amelyet még anyukája nyomott a kezébe reggel, indulás előtt. A kislány nagyon szeretett kacsákat etetni, mert ilyenkor köré gyűltek, és boldogan hápogtak, miközben versenyeztek a kenyérfalatkákért. Most is így történt. Mindy a tó szélén állt, a kacsák meg körbevették. Már az utolsó darab kenyeret vette ki a zacskóból, és dobta eléjük, amikor két hattyú csúnyán összeverekedett érte, és véletlenül nekimentek Mindynek.  A kislány elvesztette az egyensúlyát, és belefordult a vízbe. Csapkodott, sikoltozott, de hiába, egyre lejjebb és lejjebb süllyedt. Végül az egyik tanító néninek sikerült őt megmenteni. A kisbocsok összegyűltek körülötte, és csodálkozva nézték. Mindy elsőnek nem értette, miért bámulják ennyire, de aztán rájött. A víztől lejött a festék a bundájáról. Azonnal felpattant, és futásnak eredt. Iszonyatosan megijedt. Nem szabadott volna, hogy meglássák a foltjait! Ki fogják közösíteni! Elrejtőzött egy fűzfa alá, és sírva fakadt. Nem telt el sok idő, mire egy halk neszt hallott. Valaki megtalálta őt. Vera, a legjobb barátnője volt az. Ő is bebújt a fűzfa tövéhez, és megölelte a síró lányt. Mindy nem értette, miért, hiszen Verának most utálnia kellene őt. Az apukája jegesmedve volt, ezért ő is félig az. Születésétől kezdve foltos a bundája, de mindig befestette, hogy a suliban senki se tudja meg. Ennek ellenére mindig attól tartott, hogy rájönnek, és ez most be is következett.

– Ne sírj, Mindy! Nem utálunk. – Vera mintha olvasott volna a gondolataiban. – Igazából már rég tudjuk, hogy különleges vagy. De nem számít, így is szeretünk. Ugyanolyan maci vagy, mint mi, csak más színű a bundád.

– Tudtátok? De akkor miért bámultatok az előbb?

– Mert még nem láttunk ilyen szép foltos bocsot. – Mindy most már örömében kezdett sírni . 

Nemsokára megjelentek a többiek is, és mindnyájan szoros ölelésbe bújtak. 

A nevem Ágas, egy tölgyfa vagyok a közeli erdőben. Barátaimmal, Tűlevéllel és Gesztenyével gyakran játszunk és beszélgetünk, máskor pedig a napsütésben gyönyörködünk. Nagyon szeretjük az erdő kis lakóit. A madarak és a nyulak gyakran körénk gyűlnek elmesélni, mi minden történik a tisztáson, ahova mi már nem látunk el.

Egy napsütötte őszi délutánon, miközben Gesztenyével barkochbázom, négy embert pillantok meg, kezükben fűrészt tartanak. Nagyon megijedek, mert egyenesen felém közelednek. Mikor odaérnek hozzám, és meglendítik a fűrészt, először fájdalmat érzek, majd minden elsötétül.Ez az utolsó emlékem az erdőből. 

Aztán felébredek itt, ebben a szobában, pontosan az ablak mellett. Furcsán érzem magam, mintha megváltozott volna a testem. Észreveszem, hogy már nem tölgyfa vagyok, hanem egy polc. A jól ismert erdő helyett pedig egy idegen szobában állok. A felismerés hatására elerednek a könnyeim. Eszembe jut Tűlevél és Gesztenye, tudom, hogy már soha többé nem láthatom a barátaimat.

Percekbe telik, mire megnyugszom, és körbenézek az új otthonomban. Az ablakon át látom, hogy kint havazik, a hó teljesen befedi az utcát. Eszembe jut, mennyire szerettem a havat az erdőben, és ha különösen sok hullott úgy néztem ki, akár egy nagyra nőtt hóember.

Most veszem csak észre, hogy nem vagyok egyedül: velem szemben egy kislány ül az ágyon. Barna haját egy hajpánt fogja hátra, kezében egy hógömböt tart, azt rázogatja. Nem igazán látom, de a gömbben mintha egy apró házikó lenne, meg egy piros ruhás ember. A kislány felkel az ágyról, és ronggyal megtisztítja a játékot, majd hozzám lép. Kissé megijedek a közelségétől, de kíváncsian várom, mi fog történni. A kislány a hógömböt rám helyezi, majd hátat fordít. Az ágya mellett egy kis éjjeliszekrény áll, rajta könyvek, egy plüssmackó és néhány kifestő. A könyvekért nyúl, visszajön hozzám, és azokat is elrendezi rajtam. Nagyon közel van, így kíváncsian végigmérem őt. A száját csüggedten összeszorítja, szomorúnak tűnik.

Nyílik az ajtó, egy másik kislány lép be a szobába, és ebédelni hívja őt. Mikor a lányok kimennek, végre egy kicsit egyedül maradhatok. Elolvasom a rám rakott könyvek címét: Bambi, Az elveszett kiscica, Vuk, úgy tűnik, a szoba lakója is szereti az állatokat. 

Nem telik el sok idő, míg a kislány visszatér. Leül az ágyra, és magához öleli plüssmackóját. 

– Bárcsak ne kellett volna elköltöznünk! Úgy hiányzik Kata – suttogja maga elé, és egy könnycsepp gördül le az arcán. – Félek, hogy nem lesz egy barátnőm sem.

Nagyon megsajnálom őt, mert eszembe jut, hogy nekem sem volt más barátom Tűlevélen és Gesztenyén kívül. És már velük sem tudok többé játszani.

A kislány még mindig szomorúan mered maga elé. Szeretném megvigasztalni őt, így hát halkan megszólalok:

– Ne aggódj, biztosan találsz majd barátnőt! És ugyanolyan jól fogod magad érezni itt is, mint az előző otthonodban.

A kislány azonnal abbahagyja a sírást, és körülnéz. Először nem tudja, honnan jön a hang. Arra gondolok, talán megijesztettem, de feláll, és odasétál hozzám.

– Te tudsz beszélni? – kérdezi halkan, könnyekkel a szemében. Nem látok rajta félelmet, sokkal inkább csodálkozást és kíváncsiságot.

– Igen, tudok – felelem, és ha lehetne, szívesen átölelném.

A kislány szomorkás arcán lassan felbukkan egy halvány mosoly.

A szivárványlovag újabb és újabb történetei mesemondójának – Csóka Ferenc írónak – szavait fordítja képpé az illusztrátor Takács János elgondolkodtató és mosolyra késztető képsorokban. Ezek a szóképek az ismeretlen szépséget és a valóságon túli kalandok már-már félelmetes és mulatságos világát tárják elénk. Az, hogy átlépjünk-e a kinyitott szivárványajtón s belépjünk az illusztrátor festői világába, csak rajtunk múlik. Amennyiben engedünk a látvány csábításának, s az alkotó szó-kép viszonyrendszerének, sokszínű, sokrétegű motívumokkal teli galaxisba merülhetünk el. 

Mesét illusztrálni nehéz feladat. A történet fordulataira, stílusára fókuszálni izgalmas munka. Amikor a szó képpé válik, a látvány varázsa erősíti az olvasók örömét, a karakteres mesevilágot pedig a Takács-képzelet játéka gazdagítja.

A látszólagos könnyed vonalvezetés mögött azonban míves munka rejlik. Pazar, festői felületeket, sajátos nézőpontú térkompozíciókat alkalmaz, így szinte minden illusztrációban rácsodálkozhatunk a jellegzetes takácsi világra. A tarka színek egyensúlyából összeálló illusztrációk játékos és groteszk alakokat keltenek életre. Ez a misztikus–realisztikus szín- és formavilág teszi Takács János illusztrációit egyedivé, felismerhetővé. 

Az írói mesefolyam szerkezetét erőteljes sárgák, zöldek, kékek és e színek számtalan árnyalata teszi hangsúlyossá. A kompozíciókban tobzódó koloritok, a  megbúvó fények titokzatossága illeszkedik a szivárványlovag történetéhez, s ezzel a szín- és motívumrendszerrel egyedi miliőt teremt.

Szimbólumai, a képi látomások, a képalkotó elemek figuralitása, a misztikus festői realizmus és a humor intenzív „takácsos” sugárzása uralja a meseképek sorát. Az illusztrátor láthatatlanná tevő köpenyben bújik el a történet sorai között, s az ott olvasott szavakat látomásos képpé formálja.  

Takács Jánost idézve: „Illusztrációkészítő munkámban mindig az olvasmány kiváltotta élményre gondoltam, ez inspirált a rajz elkészítésénél, s ezt az élményt akartam megosztani.” Ez az élményakarás sugárzik a képeiről. A földi, a vízi helyszínek burjánzó vegetációja, a fantáziavilág térelemeinek sokszínűsége, a főhős és a további szereplők játékos ábrázolása egyenrangú értéket képviselnek. Ezeknek a képi jeleknek kiválasztása és egy képtérbe helyezése szándékos, segítve a narratív összefüggések megfejtését.

Szivárványszínű kifejezőeszközei Takács János művészetének sokféleségéről árulkodnak. Frappáns képi megfogalmazásai időnként szorosan kapcsolódnak a történet változatos fordulataihoz, máskor az illusztrátor képzeletének képi szárnyalása felülemelkedik a szövegen. A vonalteremtő energia egyesül a színkavalkáddal, és alkalmanként egy-egy illusztráció önálló műként is értékelhető. Ez a gondolati sokszínűség arra bíztat mindnyájunkat, hogy lássuk meg az élet szépségeit az egyre durvuló hétköznapokban.  

„Mesés egy könyv ez a meséskönyv. Főhőse egy lovag, aki emberemlékezet óta él, s élni fog, amíg ember a földön él és mozog. A lovag neve Szivárvány, a szivárvány minden színében játszva: hiú és esendő, okos és szánandó, gyáva és vakmerő, öntelt és segítőkész, egyszóval lehető és lehetetlen. Ővele utazhat az Olvasó – legyen kicsi vagy nagy, gyermek vagy szülő, iskolás nebuló vagy felnőtt, óriás vagy törpe – az élet csodáin és rejtelmein át, elmerülve a nyelv s a csend csodáiban és rejtelmeiben.” – e szavakkal ajánlják Szivárvány lovag történetét. 

A meséskönyvet Takács János illusztrációinak erős színhatásai, expresszív karakterű festői nyelve, sajátos motívumvilágának apró ötletei jellemzik, s a meglepő jelképek túlmutatnak a textus nyelvezetén. 

Rajzaiban nem a szöveg képi tolmácsolása formálódik meg, hanem átjárót nyit a verbális és a vizuális élmények között. Humorral átszőtt rajzai tapintatosan segítik a szöveget. Az illusztrátor a szivárványlovag történetfolyam értelmezésekor bemutatja munkásságának visszafogottabb rétegeit. Kiemeli a hétköznapi mondatokat, s azokat továbbgondolva olyan képi atmoszférát teremt, melyek izgalmasan erősítik a történetet.

„1966. január 9-én születtem Dunaszerdahelyen. Alapiskolai tanulmányaimat a mátyusföldi Felsőszeliben végeztem. 1982-ben kerültem Pozsonyba, ahol elektrotechnikai középiskolai tanulmányaim mellett már autodidakta tanulmányokat folytattam az animáció területén. Mint animátor asszisztens, Clean-up és FX Clean-up rajzoló, posing designer, modelpack designer, Lipsing charts designer, Color painter részt vettem több egész estés mozifilm, tévésorozat, reklámfilm elkészítésében neves berlini, budapesti, kecskeméti és pozsonyi stúdióknál. 1996-tól foglalkozom gyermekkönyvek illusztrálásával.

Rajzfilmesként ezt a találkozást törvényszerűnek gondolom. Hitvallásom szerint egy illusztrációnak nemcsak szépnek, de tanító jellegűnek is kell lennie. Minden munkám előtt kutatást végzek, hogy a legkisebb részletekig hitelesek legyenek a képeim. Fontosnak tartom, hogy a kis olvasók pontos képet kapjanak arról, hogy pl.: milyen volt egy szekér és egy úri hintó, milyen ruhát viseltek, hogyan építkeztek, milyen szokásoknak hódoltak, a lovagoknak milyen fegyvereik és lószerszámaik voltak. Ezen kívül a tipikus mesefigurák, fantáziavilág és a szabad művészi kreativitás ábrázolása is nagyon lényeges a számomra. A meseillusztrátor kiváltsága, hogy munkája során megmaradhat gyermeknek.”

Kopasz nyakú

kacsa hápog,

várja már a 

vizesárok,

bámészkodik 

a hold, nahát,

kinyújtja a 

hosszú nyakát.

Csillaggal 

teli az ég,

elszakadt 

a gyöngynyakék.

Fehér bóbitás 

a kacsa, 

úgy jár fodrászhoz,

mint haza.

Telefonommal a kertben,

hápogását ma felvettem.

Lejátszottam, ő meg erre,

mindenütt magát kereste.

Hosszú másodpercekre néma csend borult a Csodalámpás boltra.

– Azt akarod, hogy magadhoz tudd hívni a fogadott lányomat, Satnyácskát? – ismételte Ali bácsi, mikor végre szóhoz jutott. – Tisztázzuk, hogy jól értem-e: ugye, nem telefonhívásról beszélsz?

– Persze hogy nem! – méltatlankodott Luca. – Hanem úgy, hogyha kimondom a nevét, azonnal megjelenjen a közvetlen közelemben, mint mondjuk a… mint a…

– Mint a magyar népmesékben! – nyerített fel Levi. 

– Jaj, fogd már be a szádat, te infantilis! – sóhajtotta Luca. Ám aztán megadta magát. – Hát inkább a Gyűrűk urára gondoltam, vagy bármelyik fantasy, vagy anime-sorozatra, amiben a hősök varázslattal magukhoz tudnak hívni egy segítőt. De ja, végül is a népmesékben is van ilyen. Ugye ezt nem kérhetem? 

Luca bánatosan pislogott Ali bácsira. Az öreg mintha valami olyasmit motyogott volna az orra alatt, hogy „Már megint ezek a filmsorozatok…”, de aztán Lucára nézett.

– Nem arról van szó, hogy nem kérheted, csak hát… Ti aztán döbbenetesek vagytok, ugye tudod?

– Mit tudok? – bámult Luca.

– Hát te, meg Satnyácska. Ő is pontosan ugyanezzel a kívánsággal állt elő, miután tegnap elmentetek.

– Micsoda? Hogy magához hívhasson… engem? – kerekedtek el Luca szemei.

– Pontosan – bólogatott Ali bácsi. – Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt évezredben hányszor teljesítettem dzsinn-erőmmel a kívánságát. De mivel ő is benne volt a tegnapi Vágyvölgyi Győző-műveletben, most neki is járt egy kérés, és…

– És maga megengedte neki? – vágott közbe Levi. – Megengedte, hogy egy démon magához hívhasson egy ilyen védtelen… szóval Lucát?

Nem lehetett biztosan tudni, hogy Láng Leventének a felháborodástól, vagy valami egészen mástól vörösödött-e el az arca. Ali bácsi azonban máris csitítani kezdte a fiút.

– Nyugalom, egyelőre senkinek nem engedtem meg semmit, rendben? Egyszerűen arról van szó, hogy Satnyácska ezt kérte, és kissé különös, hogy ma pedig Luca áll elő ugyanezzel. – A dzsinn karba fonta a kezét, és fürkészőn pillantott a lányra. – Nagyon egymásra találtatok a tegnapi macskasétáltatás közben, igaz?

Luca arca kipirult az izgatottságtól, de leküzdhetetlen mosoly is bujkált a szája szegletében.

– Ha Satnyácska is ugyanazt kívánta, amit én, akkor tényleg barátok lettünk, ugye?

– Nagyon úgy fest – morogta Ali bácsi. – És pont ez a barátság az, ami zavar engem.

– Meg engem is! – állt a dzsinn mellé Levi.

Kezét ugyancsak karba fonta. Hirtelen úgy tűnt, mintha a lezser fiú és a megfontolt öreg ősi szövetségesek lennének. Luca nem tudta, hogyan védekezzen a túlerővel szemben, ezért csak hallgatott.

– Arról van szó, kislányom, hogy egy démon és egy ember barátságából még sohasem sült ki semmi jó a történelemben – törte meg végül a csendet Ali bácsi. – Az ilyen kapcsolat szinte minden alkalommal katasztrófához vezetett. A ti esetetekben viszont…

– Igen? – sikkantott fel reményteljesen Luca.

– Szóval most a fogadott lányomról, Satnyácskáról van szó, az egyetlen démonról, aki képes igazi gonoszkodás nélkül élni. Ráadásul téged különösen megszeretett, Luca. Biztos vagyok benne, hogy soha nem tudna bántani, ezért aztán… Szóval legyen, engedélyezem a kívánságotokat!

– Micsoda?! – kiáltott fel Levi.

Ám a hangját elnyomta egy diadalordítás: 

– Éljeeen!

– De kizárólag feltételekkel! – emelte a magasba az ujját Ali bácsi.

– Hát persze, persze.

Luca elmondhatatlan örömet érzett, de máris készen állt az alkudozásra.

– Levinek nem engedtem a korlátlan időutazást, és nektek sem engedem meg, hogy csak úgy ugráljatok a térben – szögezte le Ali bácsi. – Ezért naponta összesen egyszer hívhatjátok egymást.

Lucának egy pillanatra elfelhősödött a tekintete.

– Háromszor? – mosolygott aztán a dzsinnre.

– Egyszer.

– Kétszer, naaa!

– Jó, de csak vészhelyzetben.

– Egyszer vészhelyzetben, egyszer meg csak úgy, legyen szíveees! – nyafogott Luca.

– Legyen – sóhajtotta Ali bácsi. – De minden hívásról tudni akarok, különben vége az egyezségnek!

– Ez csak természetes! – bólogatott Luca. Aztán megölelte a dzsinnt. – Nagyon köszönöm! Vagyis hogy köszönjük!

A mellettük ácsorgó Levi szóhoz sem jutott. Egyelőre maga sem értette, miért idegenkedik annyira a kialakult helyzettől. Olyan érzése támadt, hogyha Luca és a démonlány közel kerülnek egymáshoz, ő elveszít valamit. Csak hát egyelőre nem tudta megfogalmazni, hogy mit. Ezért aztán csak visszatelepedett a pult tetejére, és onnan dobta be a hirtelen eszébe jutó kérdést:

– Amúgy, ha már itt tartunk, hol van Satnyácska?

– Na, vajon hol? Nyilván a csodalámpásban lustálkodik – legyintett nagyot Ali bácsi. – Veletek ellentétben ő már egyáltalán nem jön lázba egy magamfajta öreg dzsinntől.

– Nem akarod idehívni? – szegezte Lucának a kérdést Arnold.

Ez aztán egyszerre Levit is jobb kedve derítette.

– Ez az! – helyeselt. – Kíváncsi vagyok, hogy néz ránk, ha iderántod!

Luca először grimaszt vágott, de aztán izgatottan fordult Ali bácsihoz.

– Már működik a képességem?

– Megadtam rá az engedélyt, szóval működnie kell.

Luca most már nem sokat teketóriázott.

– Satnyácska, gyere hozzám! – kiáltotta, és szívdobogva várta a hatást.

A mosolya azonban szép lassan elolvadt, mert hiába hívta másodjára, harmadjára, sőt tizedjére is, a démonlánynak nyoma sem volt.

Luca megszólalni sem tudott a döbbenettől. Leesett állal lesett Levire, ezzel szemben Arnold csendesen vette tudomásul, hogy az unokatestvére éppen most kapott hatalmat az időutazáshoz. Ez a hatalom azonban nem érdekelte őt, neki valami más izgatta a fantáziáját.

– Mikor fog kívánni, Ali bácsi? – fordult csillogó szemmel a dzsinnhez.

– Micsodát, fiacskám?

– Hát, hogy Levi időt utazhasson.

– Ó, azt már el is intéztem.

Levi ámulva fordult a dzsinnhez.

– Ezek szerint már bármikor megtehetem?

– Igen, csak ki kell mondanod, hány órára akarsz visszautazni az időben, de jól vigyázz, mert…

– Tudom, csak egy lehetőségem van – legyintett Levi.

Látszott a vigyorgó képén, hogy máris terveket sző. Arnold a fiúra sandított. 

– Nem akarod most felhasználni?

– Az egylövésnyi időutazásomat? Ütődött vagy? – meredt rá Levi. – Maradjunk annyiban, hogy remélem, működni fog, ha eljön az ideje. Most inkább te add elő Ali bának az óhajodat!

– Igen, igen! – lelkesedett egyből Luca is.

A szemüveges fiú azonban, mintha csak az elevenére tapintottak volna, visszavonulót fújt.

– Ó, az én kívánságom az… az nem fontos! Illetve ráér – hebegte, és máris a szemüvegét kezdte törölgetni. – Szóval, mondd csak előbb te, Luca!

– Biztos?

– Hát persze!

– Köszi – vont vállat a lány, majd komoly szemét Ali bácsira szegezte. – Nekem elég furcsa kérésem lesz, de remélem, hogy teljesíthető…

– Mondd csak el nyugodtan, és mindjárt kiderül – biztosította a dzsinn.

– Jó, de ez olyan kérés, ami lehet, hogy nem fog tetszeni Ali bácsinak…

A boltocskában ismét izgalmas feszültséggel kezdett megtelni a levegő.

– Tehát mi volna a kívánságod, kislányom?

– Azt szeretném, hogy bármikor magamhoz hívhassam Satnyácskát, a démonlányt!