Ádám Tamásban nem tud megpihenni a költő. Mondom ezt amiatt, mert új kötete lényegében utazások, találkozások, pillanatok, de elsősorban mámorító emlékek lenyomatainak gyűjteménye. Kicsit olyan, hogy azonnal egy távoli asszociációval kezdjem, mint a Boschba és Brueghelbe oltott Bansky, mármint korunk nagy ismeretlenjének kidolgozottabb munkáira (Devolved Parliament, Keep it Spotless, Love Is In The Air, Barcode Leopard, Show me the Monet, stb, stb…) gondolva, no de máris önellentmondásba keveredtem, hiszen Banskyt talán épp a (címeket már mellőzném) néhány vonallal, pár perc alatt falra „skiccelt” rezignáltan szomorú „bonmot-karikatúrák” tették s tartják naggyá, nem a galériák milliókra taksált „Bansky-bizniszei” (Amire persze ő is csattanós választ adott, ama elhíresült – az aukció közben bezúzott – árverési jelenettel.) 

No, tényleg kanyargósra vettem itt az Ádám-kötetről szőtt bekezdéseim, de a rend kedvéért máris visszacsatlakozom ahhoz, kiemelve a benne található illusztrációkat, amelyek – épp így – többek a karikatúránál, de nem törekednek az árnyalt, szépen eldolgozott arcvonásokra; az arc lényegét (s talán a pillanatét) adják vissza, Gerencsér János rajzai bárha konkrét jelenségek a csehók és restik mélyvizéből, de lehetnének elképzelt arcok egy Hrabal, vagy Szomjas film forgatókönyve nyomán. Ahogyan Ádám Tamás ál- avagy szabadszonettjei is egyfajta átmenetek – egyértelműen a valóságban gyökereznek, ám a versek sorjázása közben mintha már az elképzelt film peregne előttünk, egy nagy utazásról, lassan fakuló emlékek visszarebbenéséről, a múlt mélyrétegeibe pillantásról – az élet, no nem annak hídjáról, hanem a közben lassan alánk korhadó létra fokairól. Ama órákra, mikor az utazó megpihen, s betér az ivóba, csárdába, kapeleiába, avagy tavernába, esetleg, afféle világutazóként, a Pomme de Pin lármájában bújik meg, ellesve-tanulva – ahogyan Villon tette valaha – a kagylósok szlengjét. 

Így utazik, emlékeit idézve, vagy épp friss élmények hangulatát rögzítve az olvasó, Ádám Tamás kocsmaszonettjeit olvasva. Mert a szerző általi műfajmeghatározás szerint erről van szó, s a versek valóban a szonett megszokott formáját öltik, de ritmusok, lejtésük el-eltér a klasszikus petrarca-i, avagy shakespeare-i poéta-szolgálati szabályzattól. A rímek változnak, ritkásan bár, de felbukkan az asszonánc „lettél // kezét … felét // csekély” (Klub), a középrím („rendkívül illatos, költőnk másnapos” (Furmint), füzérrím („…ásítozott a sovány / kultúrház, mohás…” (Dobos), de a sorvégi kötött rímek is hol párosak, hol a bokorrím megoldásával élnek. Jellemző a jambikus lejtés megtartása, de észrevehetően azért, mert szerzőnk remek költő, több évtized „szakmai” gyakorlatával, így tehát kisujjában – avagy klaviatúráról lévén ma már szó – ujjbegyeiben van a szavak szonettbe terelése.

Ám a nevezett forma mégis másodlagos, Ádám úgy dolgozik, mint az a szabó, aki mértéket vesz a megrendelőről, majd látszólag engedi neki, hogy anyagot és fazont válasszon, de már tudja, hogy valójában mit s miből fog rászabni a kuncsaftra. Munka közben talán el-elmélázva az emlékeken: „Skóciában nem láttam almafát” (Cider) „Csak álltam a Balti-tengerrel szemben” (Szép reggel), „Pár könnyed lépés csak a szlovák határ” (Sztrapacska Gemerrel), „Katalinpusztánál rendre vétkezel” (Megállító). S el-eltűnődve a rég nem látott vendégek sorsán, de: „merészség sötét felhőkben kotorni” (Átellenben), „hirtelen jött a kaszás, váratlanul” (Janika), „Vérző gyomra jelzett, elmenet a falig” (Audis Jóska), „észre sem vette, mikor lett koldus” (Huli). Igen, játszottam a sorokkal, elnézést, de ez talán jelzi azt, amire már utaltam: ez a kötet valójában amolyan személyes kocsmabédeker, pontosabban porlepte beadekker, megismételhetetlen találkozások, már csak emlékükre koccinthatunk, vagy bezárt kricsmik, puccos presszóvá glancolt, fényárban úszó helyek a Helyek helyett, már a romkocsmák sem hajaznak a hatlépcsősre, vagy épp a csillagvizsgálókra, s hová tűntek az ifjúság bögrecsárdái, hová? Regényt olvasunk, egy utazásét, az ifjúságtól, amikor „erősítésnek jól jön pár unikum” (Szertartás) az öregedés bölcsességéig – „most a legértékesebb a rebetli” (Ultizók) – tartó derűs szonettregényt. Amelynek írója, életszeretője, a sodródásban is figyelmes utazója pontosan tudja, hogy ezek a megpihenők s ezek a csaposok s ezek a lányok már sokezer évvel ezelőtt itt voltak, erre jártak, egy-egy alak mintha eleve ránőtt volna a pincefalra, ott a sarokban, nézd, az csak egy Gerencsér-rajz, nyugi, jó, akkor még maradunk kicsit, neveti ki önmagát a szerző, s majd, a szonett írásakor, visszatér benne a pillanat: s belopja soraiba Martialist, Villont, mind a bohém sorokba rejtett bánatot, de átsejlik e balladás szonetthangulaton olykor József Attila is („tört száraz tófenék az arc, de ember. /…/ agyán pihennek elfáradt borok.” [Tanulmányfej])

E József Attila-idézet summázza bennem Ádám Tamás könyvének értékét: erős számvetés, mégis könnyed, a nagy mesterszonettekkel megkoronázott monumentalitást szándékosan nem imitáló szelíd szabadszonettek ezek, olykor balladás zamatokkal; egy hatalmas Brueghel-pannó mégis, a klasszikus (szándékosan ezt említem) Carrying the cross (1564), Majewsky által filmre álmodott megelevenedése ez, ahogy a tömegben ott a múlt, a jelen („arcot váltottak, megmaradt kenyerük” [Aranykalász]) és ott az elérhetetlennek tűnő krisztusi szeretet-jövő; a költő csak annyit tehet, hogy feljegyzi, megörökíti és átadja a sokadik Golgota-testamentumok egyikét. Vegye, vigye, aki „…elhitte, hogy messze még a csőd” [Ivettke]).

Tamási Orosz János

Ádám Tamás: Kocsmadalok (szonettek). Hungarovox Kiadó, Budapest, 2025, 113.old.