Géczi János képzőművészete a 91-es Opusban
Géczi János József Attila-díjas író és képzőművész, egyetemi oktató Monostorpályiban született 1954-ben. Az általános iskola elvégzése után a debreceni Tóth Árpád Gimnázium biológia-kémia tagozatára járt, ahol 1972-ben szerzett érettségit, majd sikeres felvételit nyert a József Attila Tudományegyetem (ma: Szegedi Tudományegyetem) kutató biológus szakára. Harmadéves korától az Antropológia Tanszéken tevékenykedett Farkas Gyula vezetése mellett. 1978-ban szerzett biológia-szakos diplomát.
1979-1988 között a veszprémi Országos Oktatástechnikai Központban volt a biológia tantárgyi szerkesztője. 1988 és 1999 között az Oktatáskutató Intézet könyvkiadóját vezette. 1990-től az Iskolakultúra szerkesztője. Közben 1991 és 1996 között az Országos Közoktatási Intézet munkatársa. 1993-2000 között a Vár ucca 17 szerkesztője. 1995-től a pécsi Janus Pannonius (utóbb: Pécsi Tudományegyetem) teljes, majd félállású oktatója, habilitált docens, majd 2003-tól 2017-ig a veszprémi Pannon Egyetem munkatársa, az MFTK Filozófia, Történelemtudomány és Antropológia intézet vezetője, az utolsó 7 évben a kar stratégiai dékánhelyettese. 2021 óta az MTA doktora.
Tagja volt a nagysikerű 100 szóban Veszprém történetíró pályázat zsűrijének, melyet 2022-ben a világon első alkalommal hirdettek meg középvárosban.
1980 óta szerepel kiállításokon, képzőművészként való elismertsége mégis késői. Pedig folyamatosan mutatja be kollázsait, dekollázsait, elektrografikáit, digitális fotóit, képverseit kollektív tárlatokon és egyéni kiállításokon. Budapesten, Veszprémben, Kaposváron, Szegeden, Debrecenben és másutt.
2001-ben mutatták be az Írók Boltjában a Szöveg-Tér-Kép – Írások Géczi János műveiről című kötetet. Utána indult el az a lassú folyamat, amelynek következtében elkezdődött a szépíró és tudós mellett a képzőművész Géczi János felfedezése. Vizuális munkái legalább annyira szokatlannak bizonyultak, mint terjedelmes, sok rétegű, sok jelentésű írásos tevékenysége.
Az áttörést, a képzőművész Géczi János előtérbe kerülését a 2023-ban Veszprémben, Európa Kulturális Fővárosában, a Művészetek Háza néven működő Dubniczay-palotában Bán András által szakszerűen rendezett kiállítás váltotta ki.
M. Kiss Márta az Opus 90. számában
M. Kiss Márta ízig-vérig csallóközi festő, sőt művész, azaz festőművész, aki szó szerint szülőföldjét használja a képei elkészítéséhez. „Szívéből és ecsetjéből a természet derűje árad. Lehengerlő közvetlenséggel adja át képekben és szavakban, hogy milyen páratlan adottságok között él. Pedig első ránézésre nincs ott semmi szemfényvesztés, pusztán a csallóközi mindennapok csodája. Mindaz, ami vászonra való.” — írta róla Sipos Tünde 2023. július 21-én a kultura.hu oldalon. Talán ennél szebben és jobban nem is lehetne jellemezni az alkotásait.
Márti szeret kísérletezni, jelenlegi (monumentális) munkáihoz szívesen használja a sarat, mint festőeszközt, vagy festéket, amit ragasztóval keverve visz fel a vászonra, így marad tartós az anyag. M. Kiss Márta a szülőföld festője, akire érdemes odafigyelni, hiszen minden bizonnyal találkozunk még a nevével. De most lássuk azokat az alkotásokat, amelyekből a 90. Opus képanyagát állítottuk össze.
Magyari Márton képei a 89. Opusban
Festőművész, diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerezte festő szakon, 1986 és 1995 között ugyanitt mestere, Gerzson Pál tanársegédje volt. 1998-ban pályázat útján kapott az ún. független rajzi műtermek rendszerében műteremvezetői megbízást adjunktusként. 2000-től – a tanítási struktúra átszervezésével – Ferencz István akkori tanszékvezető megbízásából az Építészeti Tanszék rajziműterem-vezetője, 2002-től a színtan oktatása is a feladatai közé tartozik. 2008-ban doktori fokozatot (DLA) szerzett. 2013-tól egyetemi docens, 2020-ban sikeresen habilitált. Tanítási módszerének fő vezérlőelve, hogy a rajzi gyakorlatok által megszerzett tapasztalatok és készségek a lehető legnagyobb mértékben segítsék a hallgatókat az építészeti tervezés folyamataiban. Jelenleg is a MOME Építészeti Intézetének rajziműterem-vezetője.
Forrás: mome.hu
Bihari Puhl Levente tájfestészetéről
Jelen írásomban a kiváló siófoki festő, Levy – Bihari Puhl Levente – alkotásain kísérelem meg bemutatni, milyen utak létezhetnek a 21. század első évtizedeiben a magyar tájfestészet számára, hogy továbbra is művészetként tekinthessünk rá.
Levy 1957-ben született Székesfehérvárott. Gyermekkorától Siófokon élt és alkotott. 2018 őszén Jánosházára költözött, ott kezdett új életet, és próbált művészeti műhelyt kialakítani. A művészetek, különösen a képzőművészet kisgyermekkorától fogva érdekelték, izgatták nyiladozó értelmét.
A festészet alapjait, a modellrajzot, az anatómiát Daday Kálmán festőművésznél, Rudnay Gyula tanítványánál sajátította el. Daday Muzsinszky Nagy Endrével az 1955-től működő Siófoki Képzőművészeti Szabadiskola alapítója, művésztanára volt. Mesterének tekinti Wessely Tibor művészpedagógust, a Képcsarnok Vállalat egykori művészeti mentorát. Ő számos fiatal, pályakezdő művészt indított el a festészet útján. Maga igazából nem volt festő, de ismerte a festészet minden mesterfogását, rejtélyét a legapróbb részletekig. És tudását, ízlését rendkívüli pedagógiai érzékkel volt képes közvetíteni tanítványainak. Igazából ő vezette be Levyt a klasszikus festészet rejtelmeibe, melyet mindig is keresett és el akart sajátítani. Napjainkig Levy tökélyre fejlesztette festői technikáját.
Id. Markó Károly saját korában világszínvonalú és világszerte elismert, csodált tájképei tele vannak mitológiai és vallásos jelenetekkel. A művész és alkotásainak kortárs szemlélője számára a természet tájként való virtuóz megfestése fontos körülmény volt, a kép befogadójától méltán érdemelte ki a csodálatot, de a tájba helyezett szüzsé volt az igazi közlemény. Minden bizonnyal a kortárs szemlélő jobban, pontosabban ismerte a megjelenített szüzséket, kódolta a képi elemeket, mint a klasszikus görög-római műveltséggel már csak szerényen, alig vagy sehogy sem rendelkező mai utódai.
Az impresszionisták voltak az elsők, akiket a halványabb szépségű tájak is megihlették. Az impresszionizmus új, más tájszemléletet és abból következő tájfestészetet hozott létre: a színek és fények, és azok tárgyakra, az alkotóra és a befogadóra gyakorolt benyomásai, „impressziói” álltak érdeklődése homlokterében. Ezzel megszűnt a „festői” és „festőietlen” táj fogalma; festőivé lett minden, amiben a művész a maga szándékai és kifejezésmódja számára alkalmas tárgyat látott. Az impresszionistákkal ellentétben a realizmus követői a pillanatnyi jelenségekkel, a felszín tünékenységével szemben a valóság lényeges elemeit kívánták hangsúlyozni. A lényegi összefüggések sűrített kidomborítása céljából elkerülték a véletlenszerű elemeket, és mondanivalójukat tömörítették. A tájfestésben részletmentesen, összefogott ecsetkezeléssel, nagy egységekben adták vissza az eléjük táruló valóságot, és törekvésük volt a belső lényeg érzékeltetése is.
A megfestett természet tájként való értelmezése mindig is fontos művészetfilozófiai problémák elé állította mind a festőket, mind a befogadó közönséget. Egy valamit azonban biztosan állíthatunk. A tájfestészet művelői – zsenik és kismesterek –, különböző korstílusok és izmusok követői egyaránt arra az alapvető filozófiai, művészetfilozófiai kérdésre reflektáltak mindig is művészetük esztétikai fegyvertárával, hogy miként válik az ember ottlétével a természet tájjá – bármit is jelentsen ez a fogalom.
Levy festészetének mindig is egyik meghatározó része volt a tájfestészet. A táj mint művészi téma a nemzetközi és hazai picturában egyaránt nagy hagyományokkal rendelkezik. Csodálatos mesterek remekművei fémjelzik a történetét. Levy sokat tanult a nagy elődöktől. Tájfestészetében ott van előképként id. Markó Károly, Mészöly Géza, Ivan Ivanovics Siskin, Claude Monet, Friedrich Gauermann, az impresszionisták és a nagybányaiak egyaránt. De Levy nem epigon. A 20. század végén, a 21. század hajnalán összetéveszthetetlen, egyéni és egyedi tájfestészetet volt képes létrehozni.
Mi jellemzi Levy tájképeit? Az alap természetesen a mesterség, a technika, az olajfestés műhelytitkainak fölényesen biztos ismerete és gyakorlata. A lenyűgöző mesterségbeli tudás azonban még nem feltétlenül teremt művészetet is. Tájfestészete viszont valóban magasrendű művészet, mert Levy nemcsak szemlélője vagy vizuális leképzője a tájnak, de valódi köze is van a megfestett vidékhez. Tájai mindig lelki tájak is.
Bár Levy Siófokon, a nagy tó mellett élt, mégsem csak balatoni festő. Festészetében a magyar táj megjelenítése a művész szemérmes vallomása is a szűkebb pátriáról, a hazáról. A hazaszeretet egyszerűségében szívszorítóan megható festői megfogalmazása. Nem a lokálpatrióta néha megmosolyogtató dicsekvése, hanem a lélek mélyéről föltörő, őszinte és tiszta érzések kifejeződése, amelyek kikerülhetetlenül megérintik a kép szemlélőjét. Az örök szerelem, a balatoni táj mellett állandóan járja az országot, sőt, a teljes Kárpát-medencét, és festi tájait, amelyek megérintik és alkotásra inspirálják. Sorozatokban mutatja be az Őrséget, a vasi, zalai tájakat, a Duna és a Tisza mentét, az Alföldet és hegyvidékeinket. De otthonos a határokon túli magyarlakta vidékeken is. Ezek közé tartoznak felvidéki festményei is. A tájat minden év- és napszakban megfesti. Mennyire sokatmondóan nyugtalanító, hogy ezeken a képeken nem szerepel egyetlen ember sem! A természeti táj fenséges ereje lenyűgözi a művészt. Így valóban csak az a festő képes látni és láttatni a tájat, aki megértette a természet isteni lényegét.
Napjainkban lehet szép tájakat festeni, de ezek az alkotások valószínűleg nem lesznek többek, mint a kereskedelmi festészet tucattermékei. Lehetnek akár magas fokú szakmai virtuozitással előadott termékek is, mégis megmaradnak terméknek, nem válhatnak művészetté, mert hiányozni fog belőlük az a filozófiai viszonyulás téma – szüzséről esetükben ne is beszéljünk! – és formai megvalósulás között, az a sajátos eszmei kapcsolat, amit – hogy irodalmi példával világítsuk meg, mire is gondolunk – Petrarca is keresett egy más viszonyrendszerben: turisztika és természetfilozófia, ad abszurdum: Istenkeresés a Mont Ventoux megmászásakor. Levy tájfestészete, mint azt felvidéki képei is bizonyítják, eljutott arra a szintre, ahol a természet tájjá változik, konkrét és lelki tájakká egyaránt. Költészet ez, a képzőművészet nyelvén előadva. Ki volt az, aki példát adhatott Levynek mindehhez az irodalmi költészetben?
„Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.”
(József Attila: Ősz)
És a végső konklúzió:
„Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”
(József Attila: Nem én kiáltok)
Levy művészetében megérintette a világ tengelyét.
Vasvári Zoltán írása
NÉVJEGY
BIHARI PUHL LEVENTE (1957, Székesfehérvár) képzőművész, festő, gondolkodó. 2000 novemberében nagyszabású kiállításon mutatta be sokrétű munkásságát Siófokon, majd 2005-ben ugyanott megrendezte az első Levyntgard ki- és beállítást. Negyvenéves művészi pályája során a kereskedelmi festészet taposómalmában dolgozott. A megrendelésre történő festés mellett megalkuvás nélkül építette saját művészi világát. 2009-re érett meg benne az a teljesen egyedi festészeti modor, stílus, melyben sikerült összefoglalnia addigi tudását, világlátását. Ez az analizáló és szintetizáló alkotási mód az, amit levyntgardnak nevez.
Kecskés Péter képei a 88. Opusban
Kecskés Péter multimediális képzőművész, fotográfus, elektrográfus, videó-művész, költő, szerkesztő, asztrológus, vallásfilozófus, művészeti író, performer. Budapesten született 1972-ben, ahol él és dolgozik.
Eddig négy önálló katalógusa, három verseskönyve és egy tanulmánykötete jelent meg. Több mint ötven önálló tárlata volt, valamint számos csoportos kiállításon vett részt. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Elektrográfiai Társaságnak, a Magyar Küldeményművészeti Társaságnak, a Magyar Aquinói Szent Tamás Társulatnak, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, valamint alapítótagja volt az Egyesült Képek Egyesületnek, a United Gods zenekarnak és a NEMTEIS performansz-csoportnak.
Tanított a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen és a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Előadásokat tartott az Őshagyományban, a Hyperion Szellemtudományi Centrumban és a Last Exitben. 1991–1994-ig a Pendragon-füzetek szerkesztője. 1995-től 2002-ig a Bolt Galéria művésze.
Írásai (esszéi, tanulmányai) megjelentek – többek között – a Pendragon-füzetekben, a Laza Lapokban, a Kapuban, az Art Limes-ban, az Ökotájban, a Filmvilágban, a Balkonban, a Magyar Hüperiónban és az Új Művészetben. Vizuális munkáit számos folyóiratban publikálta (Balkon, Új Művészet, Új Forrás, Art Limes, Nappali Ház, Műértő, Magyar Műhely, Gyűjtők és Gyűjtemények, Árnyékkötők), illetve szerepeltek még katalógusokban és CD-ROM-okon (Matricák, Árnyékkötők), valamint CD-borítókon is (United Gods, PMIS), valamint website-okon is bemutatták őket (Artpool, Autonóm Zóna). 2005-ben elkészíti Elő-jelek című, addigi munkásságát összefoglaló multimediális CD-jét, melyet az Ernst Múzeumban mutat be.
Műveinek sora rendkívül hosszú, nehéz lenne mindent feltüntetni, ám a Wikipédián felsorolják.
Rostoka László művei a 87. Opusban
Igazán kiváló évet zárt az Opus folyóirat, s ezt az esztendőt az idei utolsó kiadással, abban is Rostoka László impozáns alkotásaival zárjuk. Mivel nálunk fontos a külcsín és a belbecs egyaránt, ügyelünk arra, hogy ne csak az olvasók agyát, de szemét is elkápráztassuk. Most pedig ismerjük meg a művészt.
Rostoka László 1948. május 18-án a (cseh)szlovákiai Köbölkúton született. Tanulmányait a Pozsonyi Művészeti Középiskolán, illetve a Képzőművészeti Akadémián végezte. Volt szabadúszó grafikus, grafikai stúdió kreatív igazgatója, jelenleg pedig a saját vállalkozását vezeti.
Elsősorban kulturális plakátok, művészeti albumok, katalógusok tervezésével, illusztrálásával foglalkozik. A szabadkézi rajz személyességét jól ötvözi a komputer-grafika lehetőségeivel, szabályos, geometrikus objektivitásával. Szűkszavú, emblematikus erejű munkáira a cseh, szlovák és magyar képzőművészeti hagyományokból elsősorban a konstruktivista törekvések hatottak. Akár jelmondata is lehetne az egyik interjújából vett idézet: „kevés eszközzel sokat mondani”. Számos könyvkötet grafikusa, tipográfusa vagy illusztrátora, köztük például Orosz István posztereinek közreadója, Vámos Miklós Borgisz című regényének illusztrátora.
A Nagyszombati Nemzetközi Plakáttriennále egyik létrehozója, a Mesterszem díj megalapítója. 1981-ben, Magyar művészek közül elsőként tagjává választotta a legjelentősebb tervezőket tömörítő Alliance Graphique Internationale, 2004-ben meghívta tagjai sorába a Magyar Művészeti Akadémia, 2005-ben Budapesten 12 plakáttervező kollégájával együtt megalapította a Magyar Plakát Társaságot.
Szombathy Bálint művei a 84. OPUSban
Szombathy Bálint az író, képzőművész, műkritikus – és még annyi minden más (Art Lover, Karen Eliot) – Pacséron született 1950. október 17-én; 1971-ben Szabadkán érettségizett a gimnáziumban – Újvidéken megválasztották az Új Symposion szerkesztőjének (1971-1972), továbbá szerkesztője volt a WOW című alternatív folyóiratnak (hat száma jelent meg), 1974-től 1985-ig a Magyar Szó grafikai szerkesztője, 1985-től1989-ig az Új Symposion művészeti szerkesztője, 1989-től 1993-ig a Családi kör grafikai szerkesztője, 1993-tól a Prometej Könyvkiadó formatervezője, szabadművész, 2000-től Magyarországon él és alkot.
„1989-ben Szombathy Bálint részsült Kassák-díjban. Több évtizedes alkotói és teoretikus munkássága költészeti és képzőművészeti sajátosságok együttesében jelentkezett Az élet és a művészet ekvivalenciájának tétele, az általános szemiotikai ihletettségből kibomló és minden lehetséges dolgot poetizáló szemlélete több műfajban (vizuális költészet, mail art, performance, video) is a nemzetközi avantgárd mozgalmának centrumába emelte. Elméleti tevékenysége, a vajdasági és az egyetemes alternatív művészet kapcsolatainak feltérképezése pedig a térség jelentős dokumentumait tematizálja, rekonstruálja (Bohár András esztéta, filozófus, 2002).” – írja könyvében a művészről Balázs-Arth Valéria.
Az OPUS folyóirat 84. számának képanyagát a művész Üdv! című sorozatából állítottuk össze.
Sinkó István művei díszítik az OPUS 83. számát
A művész így ír magáról az artotek.hu weboldalon:
34 évig általános iskolai rajztanár voltam (két általános iskolában) majd 14 évet töltöttem el a Képző-és Iparművészeti Szakgimnáziumban, mint festő tanár, később a festőszak szakosztály vezetője. Foglalkoztam múzeumpedagógiával –ezt óraadóként 20 éven keresztül tanítottam az ELTE PPK-n, ill. a MOME mentortanára voltam a Kisképzőben 9 éven keresztül.
Képzőművészként 46 önálló hazai, illetve külföldi ( USA, Belgium, Kanada) kiállításom volt, számos művészeti szervezetnek, társaságnak, egyesületnek vagyok tagja ( MAOE, MKISZ MFT, MGMSZ. Művészeti íróként a Műértő az Új Művészet az Élet és Irodalomban állandó munkatársként vagyok jelen.
Még több Sinkó Istvánról: ITT.
