A szép könyvek, avagy inkább a könyvkészítés régebbi technikáinak világában kevésbé járatosak először azt érzik: elegáns, finom hangulatú, nyugalmat árasztó kötet simul ujjaik közé. Aki viszont ritkán látott ismerősként fogadja a japán hajtással készült (nagyon vájtfülűeknek mondva: fukuro todzsi) kézműves munkákat a könyvespolcokon, az rögtön a felvágatlan lapok közé kukucskál: rejtett-e oda valamit, rajzot, grafikát, vagy másféle üzenetet a szerző, Böröndi Lajos? Kötete (Megfeszítve, 2024) ugyanis e technikával készült, még a választott papír is szinte megközelíti ama régi merített famentes puhaságát – s a módszerre ugyan, eredetileg, nem jellemző az oldalak nem látható hátlapjának kihasználása, ám készültek már ilyen módon is kiadványok, leginkább a bibliofil munkák kedvelőinek. Mindezt csak azért említem, ennyire aprólékosan, szinte fecsegve, hogy elandalítsam az olvasót, vagy akár felkészítsem arra, hogy a könyvészeti-tipográfiai megjelenés eleganciát, lágyságot sugárzó nyugalma még a lapok átpörgetése előtt szétfoszlik bennünk – elég ehhez a címlapgrafikára (Léphaft Pál munkája) pillantanunk.

Mert a kötetcím (Megfeszítve) alatt, középen, egy megfeszítettet látunk; nem „A”, hanem az örökös háborúk kegyetlen megtorlásainak, népírtásainak, a bármi okból üldözöttek egyikét, s hogy nem bármely korból, azt a keresztfa adja tudomásunkra: a két géppisztolyból (az ívtár formájából még arra is következtethetünk, hogy a számunkra oly kínzóan ismerős davajgitár nem dobtáras verzióját látjuk) összeillesztett keresztformára felszögezett test a történelem Corpusa. S ez a felismerés a választott kötést is tovább gondoltatja velünk: kiélesedik a szépség és a kín kontrasztja, az élet s az életút állandó elpazarlásának, már-már hiábavalóságának – hiábavalóságunknak – kárhozata.

Ami talán az első törzsi háborúk óta tart. Területért, asszonyokért, hatalomért. És hiába jött a Jel, a megállíthatatlan harc, a gyilkolás a krisztusi idők óta tart. Sújt bennünket a megbocsáthatatlan. A lehetőség bűnös eltékozlása, önmagunk megmentésének talán soha vissza nem térő pillanata érkezett el akkor, amikor „Megállt az idő szívverése / a szétrepedt délutánban.” (Megfeszítve). Ezt a sort a kötet kettős mottójának egyikéből – az elsőből – emeltem ki, s a következő teszi személyesebbé, a magyar olvasóhoz közelebbivé a könyv értelmezését: „Beleolvadok lassan a télbe, / ebbe a halálos hóesésbe.” (1943. január 12.) A vers címe a Don-kanyari harcok kezdetének dátuma, a nap, amikor a szovjet haderő mészárlásnak is nevezhető előre-nyomulást hajtott végre. Ám a verseket olvasva azt is felismerjük, hogy a szerző e címadás-technikával folyamatosan figyelmeztet bennünket: kötete kettős requiem, egyaránt állít mementót a történelem fájdalmas, kínzó stációinak, s a személyes sors tragikumának – avagy a hétköznapok golgotái soha nem vezetnek apoteózisig… 

Ezt a kötet harmadik verse hozza tudomásunkra: „Ez nem olyan volt, szétroppant minden, / hit, remény, amiben hittem, / … Ez lett a világ, csupa vér s szégyen, / hogy ilyen világban éltél, és éltem” – írja Böröndi a 2022 című versben, s bár dekódoljuk az évszámot, az újabb háborúét, ám több jelenik meg a sorokban; a civilizált, humanista ember újabb arcul csapása, a szellem fényfogyatkozása jött el. Már-már rideg, rezignált, tompa hangnemben regélik el ezt az újabb versek. „Múlt a régmúlttal lassan összenő, / korhadt remény, elmúló jövő. /…/ Fulladásig tele temető, / tört kenyér, beszántott jövő.” (Summázat); „lelőtt versek szívedben / meg nem írt búcsúlevelek //../ kő alá rajtett halálhír a patakban” (2024); „Több ezer év reménye foszlik, tankok / tapossák szét, és nincs tovább” (Emlékszel kedves?); „Rohadt világ, penészes idő, új / század. Valóban új a század?” (Arad, 2023); s erre a kérdésre is megérkezik a felelet, a szívszorítóan egyszerű, a történelem személyessé válik, az új háború számunkra egy fájó déja vu, „Mintha csak tegnap lőttél volna le, / egy pillanatra láttam még a csillagot / sapkádon, és a laktanya homlokzatán, / amint fölragyogott. //…/ ami túlélt bennünket, az a halál.” (Hatvanhat éve) olvassuk a címbe rejtett újabb üzenetet, a magyar forradalom évszáma ez, s egyben az új háború kezdete, az agresszor és az agresszió egyértelmű megnevezése, leleplezése, a szinte reménytelennek hangzó, mégis súlyos figyelmeztető intelem. „Foszlik szét évezredek reménye, / 2022-ben legördült a függöny: vége.” (Pedig már kész a jászol). (És nem tudjuk véletlennek gondolni az itt olvasható verscím kisebb betűkkel történt szedését,  a „nyomda ördöge” helyett itt a „nyomda angyala” avatkozott közbe, apróbetűs rész ez, jelzi, amolyan záradék, a jászol immár észrevehetetlen, senkit nem érdekel, meddő fohász marad, magányos várakozás – „a Megváltás / nem jön el, csak a szégyen ragyog sötéten”)

Persze, ellenpontozásként fel-felragyognak a sorokban a remény, a béke, a megnyugvás egyszerű szépségei, az igazán tartalmas élet utáni vágy pillanatai. Az álom, „Hogy fölragyogjon az a csillag, és / elvezessen a jászolhoz, a szalma / ölelő melegében mosolygó / kisded Jézushoz újra” (Hogy fölragyogjon), de mellette – oldalpárra helyezve – a valóság okozta fájdalom elkeseredése, hogy jobb lenne minden „visszatiporva / a tűz születése előtti korba // a világ keletkezése előtti időbe // hogy meg se szülessen / gondolat se lehessen / isten terve se lehessen” (hogy gondolat se lehessen).  Felsír bennünk a jól ismert fájdalom, minden idő elhozza a tűzbe vetett evangélium indulatát, de mégis, mégis „A világ romlott dolgai helyett / a hajnali rigófütty. Ez nem szebb?” (Már csak). Tudjuk, hogy igen, s a természet fegyelmezetten kócos szépségei között rá is találunk valamiféle reményre, még ha kötelességünknek is érezzük azt, hogy reliefek, patinával szándékoltan futtatott emléktáblák, karcos versfotográfiák révén fölmutassuk a bűn, a barbárság örökös pusztításait, azt a sok-sok máig tartó fiaskót, amikor „Sok dróton rángatott ostoba, / aki megmondja, hova álljál, s miért oda. // Arra az oldalra, ahol felkel a Nap. // Hát vannak itt oldalak?” (Barbárság kora), s a költő válasza csak az lehet, hogy „Az ember madár és vers nélkül semmi, / meg rét nélkül, és folyó nélkül. / Nélküled én sem lennék, s te sem / nélkülem végül. // Halkul a világ, és halkul a dal. És / meghalunk lassan a dalban.” (Verssé változunk). Ám csak „Most keserű, de ennek is vége lesz, egy-két / generáció végleg odalesz. / És kezdődik elölről minden, reggel lesz és / este lesz, születnek majd új hitek. // A keserűség mondatja ezt vagy a remény? / Egyre megy.” (Most keserű).

Évezredek kora ez, belesűrítve  néhány évtized mementóinak krónikás énekeibe, versemlékműveibe; szépen szerkesztett ívben hullámzanak az idősíkok, míves, klasszikus költészet szólal itt meg, bölcs, s hol keserű, hol szép üzenetekkel. S ha van, aki többet akar megtudni korunk jeles költőjéről, az a kötethez utószóként illesztett – s a költő hetvenedik születésnapját köszöntő – pályaképből részletesen tájékozódhat. Tuba László munkája ez, s abból én itt is kiragadnék egy félmondatot: „Magányos költő, nem tartozik irodalmi táborokba, műhelyekbe”, olvasom, s valamiért szükségét érzem, hogy bővebben időzzek e szavak fölött. Magányos, de úgy az, mint minden költő, teszem hozzá, hisz valamiért így kellene fölfognunk a költészetet: a vers magányos mű, reflektál bár, érzésre, világra, hitre, identitásra, s szinte bármire, de úgy, ahogyan az a lélek belső magányában s varázsában megszületik. Én tévhitnek gondolom azt, hogy a költőnek szükségképpen pulpitusra kell állnia, hiszen nem foglalhatja el a helyet ott a vers elől. Még akkor sem, ha a verselők hadának sürgés-forgása ott valami mást üzen. A vers maga a létező, valós treuga Dei – lehet bár pörös fél, ágálhat a jókért s a jóért, de üzenet az, himnikus hitvallás az egyetemes humanizmus mellett. S hogy nem tartozik táborokhoz? De miért kellene? A vers végül egyedül születik s egymaga marad, hiába venné körül sáros szekerek s önjelölt szónokok zajos turbája… 

Böröndi Lajos versei egy sorsközösség történetéről szólnak, de személyes, átélt és/vagy átérzett hangon. Ettől nyerik el zsoltáros hangjukat. „ez jutalomnak is elég”.

(Böröndi Lajos: Megfeszítve. Versek. Mosonvármegye Könyvkiadó, 2025)