Nagy Erika keresve sem találhatott volna kifejezőbb címet beszéltető/beszélgető-kötetének, hiszen a húsz kiválasztott beszélgetőtársat az írás ugyancsak szubtilis szála köti össze, miközben társadalmi helyzetük, világnézetük s főleg az olvasónak szóló üzenetük változatossága meglehetősen színes és sokrétű befogadó gondolatokat szül.

Ha a mű fölött szemlét kívánunk tartani (a latin recensere igenév magyar megfelelője a szemlét tartani), elsősorban Nagy Erika nyitottságát kell megemlíteni. Elfogultság nélkül szólítja meg irodalmunk kiváló képviselőit, s kérdéseivel lehetőséget ad a közvetlen, őszinte megnyilvánulásra. Alapos felkészültségének köszönhetően kérdései a megszólított alkotók lényeges műveire és sorsukat meghatározó döntéseikre vonatkoznak, ugyanakkor teret adnak a hivatalos nyilatkozatokban nem szereplő életjelenetek felfedésére is. 

Az ilyesfajta (meglehetősen gyéren megjelenő) beszélgető-köteteknek épp az adja meg az izgalmát, érdekességét, hogy a már ismert történetek mellett olyan – olykor vallomással felérő – ismeretek „megszellőztetésére” is sor kerül, amelyek csak itt és ebben a formában jelennek meg. 

A szerző, jól felépített kérdéskonstrukcióival s az irodalom önmagára való utalásaival segíti az olvasót abban, hogy a beszélgetések témáiban mélyebbre hatolhasson, s jobban megértse, felfedezze a történelmi és társadalmi összefüggéseket, átfedéseket, hiszen nemzeti öntudatunk egyik alapja épp az irodalom által rögzített történelmi emlékezet. 

A beszélgetések során értékes személyiségek izgalmas gondolataival szembesülünk, s mivel rövid recenzióról, ismertetésről van szó csak pár idézet erejéig merüljünk el a könyvben. Szeberényi Zoltán megállapodott, megfontolt üzenetében nem csak az irodalom céljára, avagy céltalanságára utal, hanem hasznos, megkerülhetetlen üzenetet is megfogalmaz amikor azt állítja: „Én nem hiszek a minden cél nélküli irodalomban. Szilárd meggyőződésem (vagy rögeszmém?), hogy az irodalom nem öncélú tevékenység, nem pusztán a „lélek fényűzése” a kisebbségi helyzetben különösen nem az. Az alkotó szándékától függően az esztétikai-művészeti hatás mellett erősítheti a kisebbségi sorban élők identitását, helyzettudatát, mélyítheti önismeretüket, fejlesztheti öntudatukat, lassíthatja asszimilációjukat, a kérlelhetetlen lemorzsolódást.”  

Nemzeti emlékezetünk kiegészítőjeként szolgál Dunajszky Géza figyelmeztetésnek, felhívásnak is beillő gondolata: „A mai napig háborúsbűnösnek tartott felvidéki magyarság pedig ezekből szerezhet bizonyítékokat, dokumentumokat és információkat arról, hogy nem mi voltunk s vagyunk háborús bűnösök, hanem a bűnökkel minket rágalmazók követtek el ellenünk elévülhetetlen háborús bűnöket, amiért a mai napig nem kértek bocsánatot.”

Ám a kíváncsi olvasó egészen biztosan örömmel olvas a megszólaltatott írók élettörténeteiről, terveiről, és büszkeségre okot adó, készülő műveikről. Megtudhatjuk tehát, hogy Lacza Tihamér mely könyveire a legbüszkébb, hogy Szarka Tamás melyik zeneszerző műveit „gyűrte” napi nyolc-tizenkét órán át, hogy Aich Péternek három kézirata is kiadásra vár, hogy ki Bolemant László éppen ügyeletes kedvenc (fordításra váró) költője és a felsorolásba tartozik még tizenöt irodalmár: F.Kováts Piroska, Mila Haugová, Zirig Árpád, Csáky Pál, Horváth Géza, Szarka Tamás, Kirly Anikó, Jakubecz Márta, Póda Erzsébet, Szalay Zoltán, Nagy Péter, Lampl Zsuzsanna, Száraz Pál, Csóka Ferenc és L. Simon László. 

A könyvet – miként elődjét, az „Elmeséled” című kötetet – Kopócs Tibor eredeti és találó grafikái teljesítik ki.  Ám az élet nehézsége Nagy Erikát sem kerüli el: a kötetnek csakis a javára szolgált volna, ha a húsz alkotó fényképe mellé egységesen tüntette volna fel mondjuk, a születési adataikat. Érthető, hogy a külön-külön megjelenő cikkekben ez nem tűnt fel, ám ha már kötetbe csomagoljuk őket akkor disszonáns érzéseket kelt, hogy egyik helyen ott van, máshol viszont hiányzik ez az alapvető adat. Ennyi fáradságot talán megért volna… 

Mindenesetre, köszönettel tartozunk Nagy Erikának, amiért ennek a bensőséges irodalmi műfajnak a segítségével beoltja, erősíti az olvasó „szíve iskoláját” (ld. Szent Ágoston Vallomásai), s mindazoknak, akiket átjár az irodalom szeretete, valamint nyitottak napjaink ismert alkotóinak Nagy Erika által előcsalogatott „titkaira”, feltétlenül csak ajánlani tudjuk ezt a kötetet. 

Hogya György