A szlovák-magyar kulturális kapcsolatok elfeledett úttörője: Farkas István (1900-1975) – kísérlet a hiatus biographicus csökkentésére

Mi az a „hiatus biographicus”?

E sorok szerzője eredeti hivatását tekintve orvos. Élete második felében vált második hivatásává az orvostörténészi megszállottság. Így talán megbocsájtható, ha írásaiban nem ritkán az orvostudományból kölcsönözi hasonlatait, metaforáit. Így történik ez most is, a fejezetcím választásakor. 

Az emberi test fertőzések, betegségek elleni védekezésben nagy szerepet játszó fehérvérsejtek (leukociták) a csontvelőben keletkeznek.  Élettani (normális) körülmények között a csontvelőben található őssejtből („újszülött”) egy sejtfejlődési soron keresztül alakul ki a vérben látható érett („felnőtt”) fehérvérsejt. A csontvelőből vett vérkenetben a sejtfejlődési sor valamennyi tagja látható. Amennyiben leukémia – népiesen: vérrák – alakul ki, kiesik a sejtfejlődési sor közepe, azaz a vérkenetben csak az őssejtek és az érett fehérvérsejtek kerülnek az orvos szeme elé. Ezt a „hézagot” nevezi a szakirodalom „hiatus leukaemicus”-nak. 

Mi viszont az „életrajzi hézagot” nevezzük „hiatus biographicus”-nak, azaz azt a jelenséget, amikor a gyermek s ifjúkor után eltűnnek a középkorúság életrajzi vonatkozásai és csak az érett felnőtt- és/vagy időskor eseményei ismertek. A „hiatus biographicus” tipikus esete Farkas István élete, ahol aránylag jól ismerjük a 38 éves koráig bekövetkezett életeseményeket, majd egy nagy hézag következik és csak élete hetvenedik évét betöltve kerül ismét a szemünk elé. 

Az „őssejt” és környezete

Farkas István 125 évvel ezelőtt, 1900. május 18-án Turócszentmártonban (ma: Martin) született. Erről írónk maga vallott 75. születésnapján a pozsonyi Irodalmi Szemle hasábjain: „Martinban születtem, s közvetlen szomszédunkban Svetozár Hurban Vajanský, a neves szlovák író és politikus lakott. A gyermektelen, szakállas” bácsi gyakran ültetett az ölébe… Írónő fiának születtem. Édesanyám már tizenhét éves korában írt verseket (leánynevén Siposs Erzsi) a pesti Divatbazárba. Akkoriban egy eldugott pusztán élt, ahol nagybátyja, aki édesapja korai halála után örökbe fogadta, vagy negyven hold földön gazdálkodott, miután mint kuruc táblabírót idő előtt nyugdíjazták. Ha már bíró nem lehetett, felcsapott szőlősgazdának…”. 

További értékes adatokhoz egy szlovák nyelvű írásából jutunk, amely a nagy szlovák író tiszteletére kiadott kötetben jelent meg 1957-ben, „Martin Kukučin po prvý raz v maďarčine”, azaz „Martin Kukučin első ízben magyarul” címmel. Ebből megtudjuk, hogy édesanyja dél-Nógrádból származott, ahol nem hallott szlovák szót. Férje révén egy magyar városba került, ahonnan férjét, szlovák nyelvtudása miatt Mártonba, a Járásbíróságra helyezték. (Ezért született írónk Turócszentmártonban.) Hét évig éltek itt. Vajanský-val szomszédos volt a kertjük, és hamar összeismerkedtek. Vajanský „kolléganőnek” nevezte Farkas édesanyját, aki ekkor a „Felvidéki Híradóba” írogatott. „Édesanyám a szlovákokat nagyon megszerette és igyekezett szlovákul beszélni, ezért a szomszédjaink örömmel látták őt” – folytatja Farkas és mivel édesanyja neki is sokat mesélt Mártonról és az ottani szlovák családokról „Márton és az egész szlovák nemzet így vésődött a szívembe”. 

Nem tudjuk pontosan, mi volt az édesapa foglalkozása, de valami olyasféle lehetett, ami gyakori helyváltoztatással járt. A hét mártoni év után ugyanis a család a Dunántúlra került. Erről így ír Farkas az Irodalmi Szemle-beli életrajzában: „… (ha jól tudom) harmadfél éves koromban a csornai szürke nénikhez (apácákhoz) jártam óvodába… Csornáról Sopronba kerültünk, ott beírattak 1906-ban a hosszúnevű Sopron-belvárosi Római Katolikus Elemi Fiúiskola I./b osztályába… decemberben már folyékonyan olvastam. A Jézuska karácsonyra Pósa bácsi ismert gyermeklapját Az én újságom-at hozta. Testvérbátyám, aki négy és fél évvel volt idősebb nálam, Petőfi összes költeményeit kapta ajándékba”. Szeretett olvasni. Nemcsak édesanyja által járatott Új Idők c. lapot forgatta gyakran, de nyolcéves korában már H.G. Wells két regényét is elolvasta (A láthatatlan ember; Dr. Moreau szigete). 

Sopronból, Felsőpulyára (ma: Oberpullendorf), majd Pécsre kerültek. Valószínűleg itt halt meg édesapja. „Édesapám korai halála után Lévára költöztünk, a család ugyanis onnan származott. Itt aztán megtanultuk, mit jelent nyugdíjas özvegynek lenni, mit jelent az „arany” békeidőkben éhezni”. Itt érdemes közbe szúrni egy fontos adalékot Marék Antalnak, írónk hetvenedik születésnapjára írt köszöntőjéből: „Már tizenöt éves korában eljegyezte magát az irodalommal. Segédszerkesztője volt a lévai Őrálló című provinciális lapnak”.

Majd következik az I. világháború (1914-18), amelyről,

sajnos, az eddig idézgetett Farkas-életrajz szinte semmit sem szól. Amit mégis megemlít, fontos adalék: „…1917 telén az álmos román fronton” egy német anyanyelvű tizedestől „… vagy két hónapi együttlétünk alatt…” németül tanul. De mit keresett 17 éves fejjel a fronton? S itt indul a „hiatus biographicus”, amely talán nem létezne, ha…. Farkas ugyanis így fejezi be a 76. életévbe lépve születésnapi írását:

„Sok mindent megírtam kéziratban heverő Négy haza polgára című regényes önéletrajzomban (1093 oldal készült el belőle, amikor az 1948-as esztendő leírásakor abbahagytam; majd átadom a levéltárnak, hadd porosodjék ott tovább). Ezt a paksamétát dr. Daniel Rapant, a kiváló szlovák történész, akadémikus olvasgatta legszívesebben, és szerette volna, ha szlovákra is lefordítják. A történész szemével jól látta, hogy egy ember, amennyire csak lehet, objektíven írta meg benne a század történetét”. Sajnos, Farkas szövegéből nem tudjuk, hol olvasgatta – Farkasnál? –  Rapant a szóban forgó kéziratot. Amikor pár hónappal később Fogarassy László megírja a nekrológot, így ír a Négy haza polgára című Farkas-kéziratról: „Mindmáig kéziratban levő életrajza 1948-cal zárul, azok, akik olvasták, egyhangúlag úgy nyilatkoztak, hogy minél előbb meg kellene jelennie. Habár befejezetlen maradt, éppen olyan művészi alkotás, mint Michelangelo félbemaradt szobrai”. A teljesség kedvéért: Fogarassy László (1920-1994) a Soproni Szemle hasábjain is közölt egy rövid nekrológot (285-6.o.) Farkas Istvánról. Ennek csupán az utolsó sorát idézem: „Egy emléktáblát az egykori iskolaépület falán megérdemelne”. Nem tudjuk, melyik iskolára, a sopronira vagy az ipolyságira gondolt Fogarassy – az utóbbin a mai napig nincs emléktábla! Elgondolkodtató! 

1918 és az utána következő évek

Van az említett Fogarassy által írt nekrológban egy „árulkodó” mondat: Farkas élete utolsó éveiben Lévára vágyott vissza „sokat emlegetve a Pálmay-csoportot, amelynek Garam menti harcaiban aktívan részt vett. Ezek voltak nyilvánvalóan életének legszebb napjai.” A szintén idézett, a Farkas által 1975-ben írt életrajzban nem történik említés erről a fontos, később életútját meghatározó eseményről. Megírta viszont visszaemlékezését a „Mit élt át a Felvidék” c. kötetben az 1918/19-es eseményekről: 

„… A mi felvidéki honvédezredünk egyenesen Franciaországból vándorolt haza, s 1918 novemberében már tovább védtük… az ősi Lévát… egész 1919 januárjáig védtük, tartottuk a vonalat, míg felső parancsra ki nem kellett ürítenünk Lévát és Ipolyságon át el nem kellett hagynunk a rútul megszabott, akkor „véglegesnek” tekintett demarkációs vonalat. Ekkor jártam először életemben Ipolyságon. Három-négy teherautón érkeztünk Léva felől… könnyeket hullatva értünk be kora hajnalon a régi Hont megye székhelyére, hogy megállás nélkül tolvajmódján tovább menjünk… Drégelypalánkig… összesen nem voltunk hetvenen… Rövidesen egy szomorú szerep várt rám Ipolysággal kapcsolatban… A magyar hadügyminisztérium, amelyet idegen szellem és idegen kezek vezettek, parancsot kapott Ipolyság átadására. Ha jól emlékszem, Jeszenszky Sándor tényleges főhadnaggyal kettőnket küldtek ki az átadáshoz. Ő tényleges tiszt volt, én németül tudtam, kettőnkre bízták a szomorú szerepet. 

Megálltunk az Ipoly híd közepén. Hátunk mögött két karabélyos lévai fiú, nálunk nem volt fegyver. Előttünk egy cseh légionárista őrnagy egy szakasz katonával. A katonáknál fegyver és egy francia golyószóró. Az újvárosi hídfőnél nekünk is gépfegyverünk. A helyzet az ünnepélyesnél is komorabb. Soha, temetésen sem érezhettünk hasonló gyászt és aggodalmat. 

Feszesen tisztelegtünk. Kezet nem fogtunk. A cseh őrnagy kezdi: 

– Az antant most érkezett távirata értelmében az Ipolyszakálostól Losoncig terjedő vasútvonal a miénk.

Mutatja a táviratot. Németül írták. Die Eisenbahnlinie von Ipolyszakálos bis Lucenec…

– Hat órára kiürítjük az újvárost és átadjuk az állomást – mondom tompán. – Mihelyt elhagytuk a város határát, világító pisztolyból két lövést adunk. Az önök csapatai megkezdhetik az átvonulást.

Tisztelgünk, indulunk. 

– Urak! Hát hagyjuk ezt? – suttogja a hátunk mögött álló géppuskás őrmester. – A hídnál van gépfegyverünk… 

Mi csak megyünk, súlyosan, nagyon lassú, katonás léptekkel… A magyar népköztársaság parancsára ürítjük ki a várost. Illetve csak egy részét, mert ott van a vasútállomás. Ez kell a cseheknek, hogy csapatokat tudjanak szállítani”.   

Részletesen idéztük Farkas sorait, mert ezek jól kiegészítik az Ipolyságon 1919. január 9-én történtekről a Bartus Lajosnak, az „újvárosban”, azaz a Homokon található kórház kápolnájának akkori lelkésze által írott sorokat. 

A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy az idézett Hangel szerkesztette munka mellett „a Felvidéken átéltekről” megjelent még egy fontos nagyformátumú kötet: „A visszatért Felvidék 1918-1938” Csatár István és Ölvedi János szerkesztésében. E kötet Személyi adattár részéből idézzük a Farkas Istvánról írt szócikket, amely értékes adalékokat tartalmaz Farkas 1938 előtti életútjához:

„Farkas István áll. polg. iskola igazgató. Szül. 1900, Turócszentmárton. Középiskoláit Léván és Pozsonyban végezte, tanári oklevelét Pozsonyban szerezte meg. 1926 óta működik Ipolyságon, 1938 óta igazgató. A világháborúban a román fronton küzdött. F.(elesége) dobfeneki Sipos Aranka. Gy(ermekei).: Márta, Zoltán és Mária”.  

A „hiatus biographicus” kezdete: 1919-1926

Pillanatnyilag nem tudjuk, hogyan alakult Farkas életútja 1919 után – például miért tért vissza az akkor már Csehszlovákiához csatolt Felvidékre, valószínűleg Lévára. Életrajzában erről nem tesz említést. Nekrológ-írója, Fogarassy is szűkszavú: „A nagy világégést követő forradalmak után visszatér pátriájába, tanít, családot alapít”. Jómaga a „Fél évszázad kedves emlékei” c. írásában ad némi támpontot az 1920-as évek történéseihez: „Én akkoriban kerültem – „viharos” előzmények után – a Losonc melletti kis Jelsőc községbe, s az ottani négyszázharminckét magyar tanítója lettem. 1922 nyarán kitettek egy másik Losonc melletti falu, Panyidaróc tanítói lakásából, nagy megkönnyebbüléssel nyugtázva, hogy a „kommunista tanító” bútorait a kisbíró „hivatalból” az utcára hordja. Hónapokig az apósom kegyelemkenyerét ettem. A falusi gazdálkodó roppantul szégyellte, hogy vejét ország-világ előtt megbélyegezték. Ebben a helyzetben érthetően nagy örömet szerzett, hogy a jelsőciek engem választottak a falu tanítójául, s erősen megfogadtam, hogy életemet mindenben nekik szentelem. A felnőtteket számtani és mértani ismeretekre oktattam, irodalomszeretetre neveltem, a gyermekeknek színdarabot írtam, s itt mutattuk be a még Panyidarócon írt Fehér galamb című népszínművemet is, amelyet aztán Losoncon is előadtunk”.  

A „kommunista tanító” szókapcsolat utalás lehet Farkasnak a Magyar Tanácsköztársaság idején, a Pálmay-különítmény soraiban eltöltött hónapjaira. Ez a „vörös” múlt vörös fonálként húzódik végig Farkas fiatalkori évein.  

A Losonc közeli elhelyezkedés viszont lehetővé tette számára, hogy a Madách-kör tagjává válhasson. „Ez a kis losonci írókör arra törekedett, hogy megváltoztassa a polgári város arculatát. Általa a haladó szellem… vert gyökeret a város életében” – emlékezik Farkas egy félévszázad múltán. A Kör tagjai Darkó István, Gombos Ferenc, írói nevén Simándy Pál, Komlós Aladár és Wallentinyi (később Győry) Dezső közül ez utóbbival „nagyon összebarátkoztunk”. Farkas csütörtökönként – iskolai szünnapon – járt be Losoncra és találkozott a Kör tagjaival, hol a Simándy-féle Kultúra könyvesboltban, hol a Kalmár vendéglőben. Farkas ekkor már írogatott – írásai főleg a Kassai Napló hasábjain jelentek meg – és szívesen fogadta Simándy tanácsait, Győry véleményét „Farkas beszédes, sürge merszei”- ről.  

Az ipolysági évek 1926 – 1939 ?

Farkas az 1919-es ipolysági „parlamentair” -i szereplésére emlékezve írta húsz év múlva: „Hét évvel később ugyanebbe a városba neveztek ki. Négy város közül lehetett volna választanom, s Ipolyságot neveztem meg első helyen. Mintha éreztem volna, hogy valamit jóvá kell tennem…  ennek a városkának vissza kell adnom… (a) hitet a magyar életben és a magyar igazságban. Cselekedeteim rúgóját tizenkét és fél éven át, a felszabadulásig mindig ez az érzés mozgatta”.  

Farkas István ipolysági „cselekedeteinek” részletes feldolgozása még nem történt meg. A 2022-ben a városi önkormányzat által kiadott honismereti olvasókönyvben, a könyv írója, Csáky Károly így mutatja be Ipolyság mindmáig egyik legnevesebb pedagógusát, a Koedukációs Állami Polgári Iskola tanítóját: 

„A tanárok, igazgatók közül külön is meg kell említenünk Farkas István (1900-1975), az írót, lapszerkesztőt és műfordítót, aki a két háború közti időben jelentős szerepet töltött be a város kulturális életében s a szlovákiai magyar irodalomban is. 1928-ban Ipolyságon Szlovák Prózai Antológiát adott ki saját fordításban. 1929-től állandó munkatársa volt A Hét című helybeli társadalmi és kulturális lapnak. 1934-ben Magyar Család címmel irodalmi lapot indított Ipolyságon. 1932-ben Móricz Zsigmondot hívta meg a városba. Csodálatos vakáció címmel ifjúsági regényt írt Ipolyságon. Itteni működése alatt a polgári iskolák tanulói számára poétikai, stilisztikai és irodalomtörténeti tankönyveket írt”.  

Meglehetősen szűkszavú bemutatása Ipolyság egyik legsokoldalúbb irodalmárának. Még inkább meglepő, hogy Farkas nem kapott önálló címszót „az egykor Hontban tevékenykedő neves személyekről” írt kötetben sem. S talán megérdemelt volna egy önálló, csak Farkasról szóló fejezetet az Irodalmi kapcsolatok I-III. valamelyik kötetében is. Csákynak 1979-ben még módjában állt beszélgetni az 1932-es Móricz-látogatás szemtanúival, köztük a (már özvegy – Farkas 1975-ben halt meg) Farkas Istvánnéval ill. Farkas Zoltán tanárral, az író fiával, aki 1932-ben ötéves volt. Sajnos, semmi fontos életrajzi adatot nem tudott meg tőlük Farkas Istvánról, sőt a szöveghez kapcsolt jegyzetben azt állítja, hogy az író 1926-tól 1941-ig élt Ipolyságon. Ez nem valós adat: 1941-ben Farkas már Nagykanizsán élt – lásd később. 

Hogy miért érdemelt volna önálló fejezetet „irodalmi kapcsolatai” miatt Farkas, arra kitűnő válasz található egyik írásában. 1933. május végén Farkas egyike volt – Egri Viktor, Tamás Mihály, Palotai Boris, Szenes Erzsi mellett – azon felvidéki íróknak, akik meghívást kaptak az IGE, azaz Írók Gazdasági Egyesülete lillafüredi kongresszusára. 

Nincs terünk a részletekre, csupán néhány nevet említek, azok közül, akikkel Farkas ott találkozott: „atyai barátom, legtiszteltebb mesterem” azaz Móricz Zsigmond; kiöntötte neki a szívét József Attila; együtt reggelizett Illyés Gyulával, aki „arról beszélt, hogy mit látott a Szovjetunióban” – tovább nem sorolom, érdemes elolvasni ezt a Farkas-cikket. Volt egy szomorú élménye is Farkasnak: június 2-án „szívszélhűdésben” (szívinfarktusban) elhunyt Pakots József, az IGE elnöke – Farkas részt vett Pesten a temetésén, Móricz búcsúztatta.  

A már említett A visszatért Felvidék c. kötetben található egy tanulmány a felvidéki magyar irodalomról. Ebből a tanulmányból idézzük a Farkasra vonatkozó fontos sorokat: 

„Érdekes irodalomtörténeti adatot tudunk meg Farkas Istvánról: a szép ígéretként induló novellaíró már 1927-ben Ipolyságon „Szlovák prózai antológiát” adott ki magyar nyelven, amely első kísérlet a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok megteremtése felé. A kisebbségi irodalom további folyamán is Farkas István leghűbb figyelője marad a szlovák irodalmi életnek”. Ennek a „figyelésnek” legfontosabb eseményére, a Kukučin- regény lefordítására még visszatérünk. 

Fontos kiegészítést találtunk a”Szlovenszkói magyar írók antológiája” c. sorozat 4. kötetében is. Ez az 1937-ben Nyitrán kiadott kötet azoknak a kisebbségi magyar íróknak „tömör” életrajzát közli, akik a „Híd” hívó szavára írásukkal hozzájárultak a „szlovenszkói magyar irodalom keresztmetszetének” bemutatásához. Íme Farkas István életrajza: 

„Sz. 1899. (Ipolyság) tanár, író, a „Magyar család” szerkesztője. Több tankönyv, pedagógiai fordítás, számos novella és tanulmány jelentik irodalmi munkásságát. Öt népszínműve került színre. MUNKÁI: Tizenhétben, elb. (Kassa, l925), Lelkek feltámadása, regény (Kassa, 1926), Majális (Ipolyság, 1928), Szlovák prózai antológia (Ipolyság, 1928), Csodalálatos vakáció, regény (Prága, 1932). Több kötet fordítás (Pozsony, 1935-37.).    

Az igazi „életrajzi hézag” – 1938 utáni évek

Nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy 1938 milyen fordulópontot jelentett Ipolyság és a Felvidék életében. Az 1938. november 2-án elfogadott első bécsi döntés után megkezdődhetett a „visszacsatolás”. Ipolyság volt az első felvidéki város, amely visszakerült a magyar anyaországhoz. Farkas – ekkor már Sági Farkas néven – így emlékezik az 1938 végén történt eseményekre: 

„Október 5-én hangzott el az ipolysági, ősrégi templomban először a magyar Himnusz… éppen e sorok írójának nem illik említeni, hogy ki kezdte el húsz év után először a magyar nemzeti imádságot, elég az hozzá, hogy egy tömött templom népe sírt, zokogott, fiatalok és öregek, alig akarták elhagyni a templomot, amely előtt szuronyos csendőrök fülüknek sem akarván hinni, tétován álltak őrt”.

1939 tavaszán vetette papírra e sorokat az ipolysági polgáriskola tanítója, igazgatója. Sem ő – 1975-ös önéletrajzában – sem életrajzírói nem tesznek említést arról, hogy miért hagyta el – kellett elhagynia? – Ipolyságot, valószínűleg már ez évben. Az 1939 és 1945 közti évekről többnyire a korabeli lapok szűkszavú tudósításaiban találunk egy-egy fontos adatot Farkas életútjáról. 

Nekrológírója is csak annyit közöl, hogy „1938 után Nagykanizsára került, és ott tanított, míg újra frontra nem küldték”. Ez az áthelyezés hivatalos volt – erre az alábbi idézet a tanúbizonyság: „A tanári testület személyi változásai. Áthelyezés. Vkm. Úr aug l.-vel 93940/1941. V. 4. r. Farkas István r. tanárt Ipolyságról iskolánkhoz helyezte”. Nem ismerjük a Vallás és közművelődésügyi (Vkm.) miniszter Úr döntésének hátterét, csupán sejtjük Farkasnak a ”Találkozásaim az irodalommal” c. írásából: 

„Először arra gondoltam, hogy megpróbálok verset írni (75.) születésnapomra… De aztán eszembe jutott, hogy a versírásról már elég korán lemondtam, csak életem derekán történt meg, hogy a fekete hajú, gyönyörű szájú és szemű kedvesnek írtam harminckét csengő-bongó versikét. Ki is adtam Nagykanizsán, ahol akkoriban éltem. A könyvecske 1941 kora telén Kanizsai ősz címen jelent meg. Küldtem belőle Szombaty Viktornak is, akinek jó régen hasonló próbálkozása jelent meg. Viktor kapott az alkalmon és a kis könyv elolvasása után azt válaszolta: „Suszter, maradj a kaptafánál!… (azaz) maradjak a prózánál.” 

Nem ír többet a nagykanizsai évekről a hetvenéves Farkast köszöntő Marék Antal sem: „Farkas István a széppróza valamennyi ágában kipróbálta erejét, s egy ízben – amikor sorsa Nagykanizsára vetette – a költészettel is eljegyezte magát”. Pedig ha valaki ismerhette az áthelyezés valódi okát, az Marék Antal lehetett. Az áthelyezés körüli években ugyanis, amikor kiadta „A Felvidék, Erdély és a Délvidék irodalma” c. karcsú kis kötetét, abban így jellemezte Farkas Istvánt: „Népies író, türelmetlen és elfogult”. Ilyennek látta a negyvenes éveiben járó Farkast és nem sokkal kedvezőbb a véleménye a 70 éves íróról sem: „Különös író, „nehéz ember” – indítja köszöntőjét 1970-ben. 

Lehet tehát, hogy e „nehéz ember” saját maga kérte áthelyezését jó messzire Ipolyságtól? Az áthelyezéssel azonban kapcsolata a Felvidékkel nem szakadt meg, gyakran szerepelt a Kassai Rádió műsorában. l940. május 9-én negyedórás előadást tartott „Közeledés a magyar és szlovák írók között” címmel, 1942. június 26-án pedig „A békebeli Léva múltjából” című előadása hangzott el. A Zalamegyei Újság 1943. január 16-án az alábbi hírt közölte: „Egy nagykanizsai tanár elbeszélése a kassai rádióban. Sági Farkas István nagykanizsai polgári fiúiskolai tanár „Viszontlátás” című elbeszélésével szerepelt a kassai rádió műsorán, nagy sikerrel”.

A Zalamegyei Újság pár hónappal később, 1943. május elsején azonban meglepő hírt közöl a Napi hírek rovatban: „Áthelyezés. A közoktatásügyi miniszter Sági Farkas István nagykanizsai polgári iskolai tanárt Hódságra helyezi”.  Ismét nem tudjuk az okát, miért nem maradhatott Farkas Nagykanizsán, miért került még délebbre, a Bácskába. 

Hódság (ma: Odžaci) az ún. római sáncok közelében   található nagyközség, járási központ Eszék (ma: Ošijek) és Újvidék (ma: Novi Sad) között; 1943-ban még magyar terület, Bács-Bodrog megye része. Lakosságát nagyrészt németek alkotják – a Pallas Nagy Lexikona (1895, 269.o.) szerint 1891-ben 4317 német lakosa van -, német neve is volt: Hanfhausen. Talán Farkas német tudása magyarázat az áthelyezésre? 

Mert hogy Hódságon tanított, arra saját maga ad fogódzót egy 1943 augusztus 31-én, az Új Magyarság című lapban megjelent írásában. „… ebben a délretolt magyar iskolában … szeptembertől kezdve a kicsinyek napközi otthonából komoly iskola lesz, ahová nagyobbacska fiúk-lányok járnak szabályszerű „középfokú” oktatásra” – írja rövid cikkében. „Nekem növekvő munkát jelent ez a hely, ahol magyar, német és tót gyerekeket kell majd… tanítanom”. (Az áthelyezésben tehát közrejátszhatott Farkas szlovákul tudása is). 

Van azonban ebben a kis cikkben egy fontos családi adalék is: „… ha kislányokat látok, mindig egy elevenszemű, okos kislány jut eszembe, talán egyetlen valaki a világon, akinek a szemében a legszebb, a legnagyobb, a legjobb: az apja vagyok. Nemrégen még egymás kezét fogtuk és úgy utaztunk a Balatonhoz… most egy nógrádi falucskában pihen, ahova örömmel készült, megnézni a kiscsikókat, a kisborjúkat, s beszámolni a falusi kicsinyeknek roppant sok élményéről”. Lehet, hogy ez a kislány az ekkor hatéves Marika, aki a Nógrádban a nagymama, Siposs Erzsi rokonságánál üdül? 

Farkas azonban sokáig nem lehetett a hódsági iskola tanítója, hiszen 1943-ban már javában tartott a II. világháború. A 44 éves író is katonaruhát öltött, hogy mikor s hol, ezt nem tudjuk. Viszont az 1973-ban közzétett írásában van egy fontos fogódzó, amikor az írótársaival való újra találkozások helyeit említi: „Darkó Istvánnal 1944 telén Kassán, ahol akkor az élelmezésügyi minisztérium tisztviselőjeként dolgozott, én pedig ugyanott átmenetileg egy katonagondozó állomás segédtisztje voltam”.  Viszont még 1944-ben is publikál a korszak híres Tolnai Világlapjában. Ezt a rövid egyoldalas írást azért érdemes megemlíteni, mert hozza a 44 éves Sági Farkas István fényképét is. 

Az 1944/45-ös évekről a „Májusban szabadultunk” c. 1972-ben az Irodalmi Szemle hasábjain árult el egyet s mást.   Ebből megtudjuk, hogy a háború végén Graz környékén tartózkodott, ahol Tóth Kálmán hadnaggyal az SS egyik büntetőtáborába, Semriachba került, „lesoványodva, szakállasan”. „Május kilencedikét a semriachi réten éltük meg”. Rövidesen megérkeztek Semmering felől a szovjet tankok. Május 11-én a szovjetek felügyelete alatt „mindenki abba a csoportba álljon, amelyik állam területéhez 1938 szeptember elsején tartozott”. Így került Farkas a csehszlovák repatriánsok csoportjába. Sopronon, Körmenden át hol gyalogolva, hol szekerezve 1945. június 16-án Bratislavában, a Stefánik-utcai Repatriációs Hivatalban ért véget vándorlásuk, ahol, a regisztrálás után, átadták őket a Vöröskeresztnek. „Otthon voltunk” – fejezi be írását Farkas.                      

Mielőtt tovább nyomoznánk az 1945 májusa után történt eseményeknek, szenteljünk egy fejezetet, visszatérve az ipolysági évekhez, Farkas legmaradandóbb és legértékesebb tevékenységhez: a műfordításhoz. 

Farkas és Martin Kukučin

Martin Kukučint, családi nevén Matej Bencúr (1860-1928), szlovák írót nem kell külön bemutatnunk a magyar olvasóknak sem. „A szlovák irodalomban a realista széppróza egyik legkiemelkedőbb művelője” – jellemzi őt a magyar Világirodalmi Lexikon (758.o.). Orvostörténészként teszem hozzá: Csehov, Sommerset Maugham, Németh László mellett, s hadd ne soroljam tovább, az egyik legkiválóbb orvosíró.  1894-től az adriai Brač szigetén a dalmáciai horvátok „körzeti” orvosa – oklevelét Prágában szerezte. 1904-ben jelent meg fő műve a Dom v stráni, a tengermelléki dalmát Pretúr családról írt regénye. 

Ezt a regényt ültette át magyar nyelvre ipolysági tanítói évei alatt Farkas István, aki a pozsonyi Hét c. hetilap hasábjain így emlékezik erre 1971-ben:  

„1927 nyarán kértem meg az akkor Horvátországban élő írót, engedje meg, hogy Dom v stráni (A Pretúr-ház) című regényét magyarra fordíthassam. Szívesen beleegyezett… Arra gondoltam, hogy még 1928 végéig befejezem. Ezt a feltett szándékomat két esemény is meghiúsította. Az egyik az volt, hogy 1927 őszén hozzákezdtem a Szlovák prózai antológia összeállításához, ami elsőrendű „szívügyem” volt. Hét szlovák írót és három írónőt vettem be ebbe a gyűjteménybe, Kukučintól a Három raj egy nap alatt című ízes kis elbeszélést fordítottam. Az antológia 1928 februárjában Ipolyságon (Šahy) napvilágot is látott, méghozzá 1200 példányban és a saját kiadásomban [lásd a címoldal képét]”. 

A másik zavaró körülmény az volt, hogy 1928. május 21-én – négy nappal 68. születésnapja után – elhunyt Kukučin. 

Farkas reagált erre a váratlan eseményre: „Frissen őrzött emlékeim alapján írtam a Slovenské pohľady 1928 októberi számában egy róla szóló megemlékezést Rozpomienky na Kukučina (Emlékezés Kukučinra) címen. Ebben a következőket írtam: „Kukučinnal való érintkezésem annál értékesebb volt, mert soraiból (még betűi is olyan szerények és jellegzetesek voltak, mint amilyen egész személyisége) kiéreztem egészséges világnézetét és a fiatal íróemberek iránt érzett szeretetét – [ne feledjük: Farkas is csak 27 éves ekkor] – túl minden nemzetiségi tekinteten. Úgy gondolkodott, ahogyan írt, s mintha a kék délszláv ég játszott volna lelkében és szívében, öregkorára is fiatalosan írt, úgy, mintha köztünk, fiatalok között élt volna…”. 

Egyébként az antológia nagyrészt Farkas nyakán maradt, egy év alatt csak mintegy 300 példány kelt el belőle. Ezt bizonyítja az tény, hogy még 1935-ben is tudott belőle ajándékozni barátjának, a néprajz-kutató Manga Jánosnak. Ez egy kicsit kedvét szegte, de 1930 nyarára befejezte a fordítást, ám kiadót nem talált. „A kész fordítást mindössze két helyen tudtam felhasználni. A regény befejező részét (Mate búcsút vesz mindenkitől) az 1932. október 6-án engedélyezett irodalomtörténeti olvasókönyvemben közöltem…”  „De írtam egy tanulmányfélét is Kukučinról, nem tudom, melyik folyóirat számára”. Ezt a tanulmányát Farkas fel is olvasta a „bratislavai magyar rádióban”.  

Érdekes módon, Farkas „visszaemlékezésében” egy szót sem ejt arról, hogy végülis mikor jelent meg könyvalakban a fordítás. Mindenesetre az 1936 márciusában megjelent Láthatár c. lapban az „Ipolyság – Sahy (Szlovenszkó) Farkas István” aláírású „A szlovák irodalom kistükre” című tanulmányban ez olvasható: „Martin Kukucsin „Dom v stráni” (A hegyoldali ház) c. Dalmáciában játszódó klasszikus regényét Farkas István, Milo Urban „Zsivy bics”-ét Sándor László fordította. Ezideig még egyik sem jelent meg nyomtatásban”. Viszont megírja, hogy „Utoljára akkor „találkoztam” Kukučinnal, amikor… a Tatran egyik szerkesztője… felhívott, hogy írjak valamit Kukučinnal kapcsolatos emlékeimről. A tartalmas, albumszerű könyv Martin Kukučin v kritike a v spomienkach (Martin Kukučin kritikákban és emlékezésekben) 1957 novemberében meg is jelent”. S ezt már mi tesszük hozzá: benne „Štefan Farkaš Martin Kukučin po prvý raz v maďarčine” c. tanulmánya. Itt hívom fel a figyelmet, hogy a 944 oldalas kötet névmutatója nem jelzi ezt a 797-799. oldalon megjelent tanulmányt – a névmutatóban csupán egyszer szerepel Farkaš, Š. a 462. oldalra való utalásban. A hivatkozott, terjedelmes fejezet M. Prídavková tollából a Kukučin-művek kiadásairól szól – ezen az oldalon említi az 1935-ben megjelent Farkas (!)-féle A pretúr (!) ház fordítást. (Prídavková nem említi viszont az 1956-ban megjelent Hubík-féle fordítást.) 

A fentebb említett, 1957-es, szlovák nyelvű tanulmányban olyan adatok szerepelnek, amelyek jól kiegészítik a Hét-beli „visszaemlékezést”. Farkas pl. azt írja itt, hogy 3-4 levelet is váltott Kukučinnal, de „azok, sajnos, elvesztek”. A kiadást viszont – tévesen – 1934-re teszi, holott a valóságban a kétkötetes munka 1935-ben jelent meg a Kultúra Könyvkiadóvállalatnál mint A Csehszlovákiai Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság szépirodalmi könyvsorozatának kiadványa.  A regény végén, a II. kötet 285. oldalán a következő olvasható: „Eredetije: 1904. Fordítás: 1930. október 15.”      

A könyv Szalatnai Rezső Előszavával jelent meg – Szalatnai volt az, aki a fordításnak A Pretúr-ház címet javasolta. Szalatnai így kezdi hatoldalas Előszavát: 

„Vannak adóságok, amiket ki kell fizetni. Ez a regényfordítás is ilyen adósság, a magyar szellemi és irodalmi élet tartozása. Martin Kukučin Dom v stráni-ja, az első európai rangú szlovák regény… Ez az első magyar fordítása. Ez az első magyarra fordított szlovák regény egyáltalában”. 

Ez az adósságtörlesztés annak a feladatnak a része, amely a „kisebbségi magyarságok” – Szlovenszkó, Erdély, Vajdaság – írástudóinak a feladata, azaz az irodalmi, szellemi közvetítés: „Palló vagyunk akaratlan is…két part között…” – hangsúlyozza Szalatnai, majd így folytatja: „Ezt a legjobban ép olyan tetteknél érezzük, amilyen itt Farkas Istvánnak, a szlovenszkói magyar írónak, a szlovák-magyar irodalmi megismerés és közeledés egyik legrégibb munkásának ez az érdemes Kukučin-fordítása… melyet legméltóbban maga a nagy szlovák író köszönt meg… röviddel halál előtt, amikor egy meleghangú, szép levélben … e fordítás szellembékítő és nemzetismertető minőségét is megállapította”.    

A továbbiakban az Előszó tartalmaz egy rövid Kukučin életrajzot, majd így sorolja be műfajilag Kukučint: „Mint Mikszáthnak, az ő erőssége s igaz formája szintén a novella volt… Tudta, meddig mehet el tiszta realizmusával, hol kezdődik a naturalizmus forróbb légköre s merészebb ívelésű valóság-ábrázolása. Ezen a határon állott meg nyugodt szemlélődéssel“. 

Ilyen nézőpont-irányt kijelő Előszó után lássuk, hogyan  fogadta a kritika a magyarra fordított első szlovák regényt. Szlovák nyelvű tanulmányában Farkas csupán a Nyugat-ban megjelent „nagy könyvismertetést“ említi, amelyet nagyon jó indulatúnak tart. „A szlovák regény magyarul. Martin Kukucin: A Pretur-ház“ c. recenziót Pongrácz Kálmán írta. 

Pongrácz kezdő soraiban rámutat, hogy „ha a dunavölgyi népek szellemi életének követei kopogtatnak egymás ajtaján“ politikai bizalmatlanság és teljes szellemi tájékozatlanság fogadja őket. Érvényes ez a tétel a szlovák-magyar szellemi kapcsolatokra is, ezért üdvözli Kukučin, a szlovák nemzeti író könyvének magyarra fordítását. A fordítás minőségéről nem szól, csupán írása utolsó mondatában jelzi, hogy „A fordítás Farkas István munkája“. Vitába száll viszont egy általa meg nem nevezett „kisebbségi kritikussal“, aki „időszerűtlennek“ tartja a fordítás megjelentetését. Pongrácz így áll ki „A Pretur-ház“ mellett: „Kukučin regényére szükség volt ahhoz, hogy a magyar olvasó elfogulatlanul és szeretettel vegye kezébe a szlovák könyvet, ezután már jöhetnek „kényesebb” tárgyú könyvek  is, mert az alap meg lett vetve…”. Nem kis örömömre szolgál, hogy a Prágai Magyar Hírlap 1936. szeptember 14-i számában a magyar folyóiratokat szemléző rovat ugyanezt „az alapokat megvető” sorokat emeli ki Pongrácz könyvismertetéséből.   

A Pongrácz által említett kisebbségi kritikus Egri Viktor lehetett, aki a Láthatár hasábjain reagált a Kukučin-regény megjelenésére. Miért tartotta Egri „időszerűtlennek” a Masaryk-Akadémia szépirodalmi sorozatának első kiadványaként megjelent könyvet? Mert a regény története korban és helyben nem időszerű: a történet három évtizede és Dalmáciában játszódik, ezért Egri szerint nem tud érdeklődést kiváltani a mai szlovák életet megismerni akaró magyar olvasóban. Sokkal indokoltabb lett volna kiadni pl. Milo Urban 1927-ben megjelent Živý bič c. regényét, melynek – állítja Egri – már van (kéziratban) magyar fordítása. Ám ha nem is volt szerencsés a Masaryk-Akadémia választása „legnagyobb örömmel kell fogadnunk a kulturközeledés… érdekében tett lépését”. Hídépítés ez a szlovák és magyar nemzet között, ám – s erre utal tanulmánya címe is – a hídépítő munkának csak akkor van értelme „ha kölcsönös, ha kétfelől indul”. Itt jegyezzük meg, hogy Farkas is a kétfelőli hídépítő munkát, annak egy speciális formáját szorgalmazza 1936-ban: „Szlovenszkói magyar író művét azonban még nem fordították szlovákra, bár a lebecsült szlovenszkói magyar irodalom jogosan egyenrangúnak mondható társa a szlovák irodalomnak”.    

Azért nem esküszünk Egrire, mert a Prágai Magyar Hírlap kulturális rovatának vezetője, Darvas József (1891-1945)  szintén az Egriéhez hasonló véleményen volt: „…Kukučin regénye helyett szívesebben láttunk volna valami modern szlovák regényt, mert csak irodalomtörténetileg fontos művek lefordítása meddő misszió”.  Darvas megjelentetett még egy könyvismertetést, amelyben Kukučint is bírálja: „… úr és paraszt egyaránt azt a száraz, színtelen fiskális-nyelvet beszéli, s ez aligha a fordító (Farkas István) hibája”. 

Mindenesetre e kritikus hangvétel mellett kortársai elismerik: „Nekünk kisebbségi magyaroknak a hídverés szerepe jutott” – írja két évvel később Palotai Boris „A magyar és csehszlovák irodalmi érintkezés” című tanulmányában. S példaként említi Farkas István ipolysági írót, aki kiadta a Szlovák prózai antológiát és „az ő fordításában egész sereg szlovák író jutott szóhoz. Martin Kukucsin (!) regénye, a híres „Pretur-ház” is az ő fordításában látott napvilágot”. 

A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy Kukučin regénye ma Hubik István (1916-1994) fordításában s „Ház a hegyoldalban” címen ismeretes, amely 1956-ban jelent Pozsonyban a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. A könyvet Turczel Lajos ismertette az Új Szó hasábjain – s egyetlen szóval sem említi, hogy Farkas fordítása már 1935-ben megjelent…  

S hogyan reagált az új fordításra Farkas István? „Nagyot néztem, amikor a Dom v stráni  Ház a hegyoldalban címen más fordításban ismét megjelent. De nem haragudtam érte” – írja 1971-ben az Egy fordító visszaemlékezései-ben. 

Az utolsó évek – magányosan

E kis irodalomtörténeti kitérő után térjünk vissza írónk életnek utolsó szakaszához, amely szintén kevésbé ismert. Marék Antal ezt írja Farkast köszöntve: „Hetvenedik születésnapját Júr pri Bratislave községben ünnepli. Romantikus kis háza előtt hegyi patak bukdácsol lefelé… Családja szétszóródott mellőle, de azért nem maradt egyedül”. A 75. születésnapja alkalmából írt „Találkozásaim az irodalommal” című önéletrajzi ihletésű írásában maga Farkas sem foglalkozik az 1945 után történtekkel. S hogy mivel magyarázhatók egy negyedszázadnyi (1945-1970) életszakasz hiányzó adatai? 

Amikor 1970-ben az Irodalmi Szemle megjelenteti/megjelentetheti „A csillaglámpás” c. írását, a címhez csatolt lábjegyzetben ez olvasható: „Az első köztársaság idején jól ismert szlovákiai magyar író hosszú, kényszerű hallgatás után ifjúsági elbeszéléssel jelentkezik”. Jellemző erre a „hallgatásra”, hogy 1960-ban, Kukučin születésének 100. évfordulója alkalmából megjelent cikkben csupán ez olvasható: „Kukučin regényeinek első magyar fordítása, a „Pretur-ház” 1934-ben jelent meg”. Ennyi! Sem a fordító neve, sem a kiadás helye… De az egy évvel korábban megjelent „Magyar-szlovák kulturális kapcsolatok” című terjedelmes kötetben sem kapott helyet a kapcsolat-építő Farkas István. Még a kötet névmutatója sem említi nevét, pedig a Farkas István név kétszer is olvasható a kötetben. De mi lehetett a „kényszerű” hallgatás oka? 

Nos, a válasz bizonyára az 1945 előtt történtekben keresendő. Például Turczel Lajos ezt írja róla a Cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-1995 c. kiadvány Farkas István szócikkében: Az Ipolyságon Farkas szerkesztésében kiadott Magyar Család (1934-1938) „utolsó évfolyamaiban antiszemita hangot ütött meg”. Ettől súlyosabb vétségnek számíthatott azonban az a tény, amelyre – teljesen véletlenül találtam rá – a Pesti Ujság 1941. évi kalendáriumában. Hogy milyen irányultságú volt a Pesti Ujság, arra abból következtethetünk, hogy a kalendáriuma kezdetén Szálasi Ferenc teljes oldalas képe található. E kalendáriumban található az Így készül a Pesti Ujság c. írás, amely a „legnagyobb példányszámú magyar lap” 12 munkatársát, s azok karikatúráit mutatja be. Köztük a „Farkas István, aki kéziratokban úszik” aláírású karikatúra és a szövegben a következő jellemzése: „már ott fekszik Farkas István olvasó és tördelőszerkesztő előtt a nagy riport. Az elmaradhatatlan pipa füstjének kék gomolygásában piros tinta kerül a kéziratra: jó helyen hozni!” Ha nem volt egy másik Farkas István, akkor a mi Farkasunk 1940-ben a Pesti Ujság munkatársa volt (1941-ben kerül Nagykanizsára). A kétkedés azért indokolt, mert 1941-ben – pl. a Kanizsai ősz címlapján a Sági Farkas István szerepel. Hasonló dilemma merül fel két másik közlemény kapcsán is: 1943-ban a Szebb Jövőt c. levente-újságban jelent meg a „Villám-szakasz” ill. az „Öt aranylepke” című Farkas István aláírású sorozat.  

Ilyen múlttal a háta mögött érthető, hogy a szocializmust az 1948-as „győzelmes február” után építeni kezdő, majd 1960-ra fel is építő Csehszlovákiában Farkas István „nem rúghatott labdába”. Az 1950-es évekről azonban tett egy értékes életrajzi adalékot a „kényszerű hallgatás” megszűnte után, 1973-ban: „… Pozsonyban 1949 nyarán; akkor én már az újra megnyílt magyar iskolák pedagógiai előadója voltam. Gyermekeimet kísértem ki az állomásra a pesti (számukra párkányi) gyorshoz)”. Ezt a töredéket bővítsük ki a szlovákiai magyar pedagógusok lapjában 2006-ban közzétett Farkast bemutató írás alapján: „… Galántán (1953-1957) is tanított. Alapítója volt a galántai gimnáziumnak. 1948-1950 között a szlovenszkói magyar iskolák pedagógiai előadójaként működött a Pedagógiai Intézetnél. 1957-től haláláig Szentgyörgyön lakott”. A Szlovák Pedagógiai Enciklopédia szerint 1953-ban a pozsonyi Komenský Egyetem Filozófiai Karán PhDr. címet szerzett. Doktori értekezését „A csehszlovákiai magyar iskolák történetének áttekintése 1938-ig” címmel írta – állítja a már idézett, a Katedrá-ban megjelent írás ismeretlen szerzője.   

Szentgyörgyön érte őt a halál – a szívinfarktustól „megszokott” módon: váratlanul. 1975. december 23-án „tehát közvetlenül karácsony vigíliája előtt, szívszélhűdésben… búcsúztatása december 29-én volt a pozsonyi krematóriumban, hamvait utolsó kívánsága szerint Léván, édesanyja sírjában helyezték el”.  Nem tudjuk mi történt hagyatékával, könyvtárával a már emlegetett kéziratos, ezer oldalas önéletrajzával. Ha ez előkerülne, a fentebb vázolt ahasvérusi életút számos eseménye új, hitelesebb értelmezést nyerne. 

E sorok írója – mint Ipolyság szülötte és a város díszpolgára – kötelességének érezte, hogy kettős kerek évforduló – születésének 125., halálának 50. évfordulója – ürügyén megpróbálja Ipolyság egykori híres pedagógusának, a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok úttörőjének, Farkas Istvánnak emlékéről letörölni a vastagon rárakódott feledés és az elődök iránt tanúsított közöny porát.  

Köszönetnyilvánítás: a szerző ez úton is köszöni Kutasy Tamás (Bécs) segítségét a korabeli újságcikkek felkutatásában.