Sorsválasztások

(Gondolatok Krúdy Gyuláról és Victor Frankl osztrák pszichiáterről)

Krúdy Gyula nemcsak nagy író, hanem nagy pszichológus is volt. Bizonyos értelemben Victor Frankl osztrák pszichiáter szellemi rokona. Műveiket olvasva gyakran az az érzésem, hogy életelveik összecsengenek, még ha életvitelük gyökeresen eltérő, egymáséihoz semmilyen módon nem hasonlítható is volt. Mondanom sem kell, hogy soha nem találkoztak, még csak nem is hallottak egymásról, mégis jól megértették volna egymást, ha egyszer egy asztalhoz ülnek valamely pesti kiskocsmában. 

Elképzelem Krúdyt, amint félrebillentett fejjel egy pohár bor előtt merengve hallgatja az orvos-pszichológus, Fankl elmélkedését a hétköznapi pillanatokban rejlő értelemről, a szellem dacoló hatalmáról, a belső szabadságról és a magyar vörösbor fanyar zamatjáról – valamikor 1930 táján. Krúdynak ekkor már százféle betegsége van. Beteg a szíve, a mája, a veséje, fáradtnak és öregnek érzi magát, pedig még csak az ötvenes évei legelején jár. Betegségei mellett szegénység és magánéleti válság nyomasztja, a házassága romokban. Öreg író lett, kiment a divatból, az ő világának egyszer s mindenkorra vége. A kiadók egyre-másra utasítják vissza az írásait. Mégis ír, annyit, mint Balzac vagy mint Jókai, miközben nem tud leszokni az ivásról, a szivarról, a kártyáról, az ember nem is érti, hogyan képes mégis dolgozni.      

Frankl fiatal és ambiciózus, Bécsben nem kisebb hírességekkel rivalizál, mint Freud és Adler. Ő úgy mondaná, alternatívát keres, és valóban: megteremti a harmadik bécsi pszichoterápiás irányzatot Freud pszichoanalízise és Adler individuálpszichológiája után. 1926 óta használja a logoterápia fogalmát, amely szerint az ember legfőbb célja az értelem (logosz) keresése. Azt vallja, ne kérdezd, hogy mi a létezés értelme, hanem válaszolj az élet által feltett kérdésre. Senki nem dönthet helyetted. Hogy a körülmények kényszerítő hatalma miatt nem tudsz szabadon dönteni? Nos, Frankl ezt tagadja. Igenis mindig van választási lehetőséged, állítja, és a szavai őszintén csengenek.    

Krúdy alig beszélt németül, mégis megértené az osztrák pszichiáter gondolatait. Hiszen serdülőkorában három évig tanult a Szepességben németül, igaz, sokszor ellógott a podolini gimnáziumból. Szeretett egyedül korcsolyázni télen a befagyott Poprád folyón. „Oldalt, az országút mentén a Poprád folyó húzódott mély partok között, mint egy másik országút, amelyben lábnyomaikat hagyják a nyulak és rókák és egyéb vándorlók. 

A hóval borított, befagyott folyón csak itt-ott akadt falvak közelében valamely kékes színű lék, amelyben kivillant a folyó acélos vize, amint fagyosan, frissen suhant tovább a jegek alá.” Így emlékezett a folyóra Szindbád. Másutt Krúdy azt is elmeséli, amikor egy ilyen kékes színű lékbe korcsolyázás közben beleesett. Csákánnyal kellett kimenteni. A kalandot túlélte, ahogyan túlélt később jónéhány párbajt, sőt, meg azt is, hogy egy négylovas szán átszáguldott rajta. De mintha az egyik énje ott maradt volna a folyó fenekén. Az a kamaszfiú, aki belezuhant a jeges folyóba, a felnőtt Krúdynak idegenné lett. Látja őt mélyen maga alatt feküdni, nincs benne erő, nincs benne szufla, karjai széttárva. Úgy érzi, nem is ő menekült meg, hanem az a másik valaki, akit kimentettek. Egy kiismerhetetlen, megfejthetetlen lény, akivel sokat viaskodik azóta. Ez az ő sötét, titokzatos énje, akit hol meg akar érteni, hol el akarja pusztítani.  

Victor Frankl ekkoriban a depresszió és az öngyilkosság kérdésével foglalkozik, és prevenciós tanácsadó programokat dolgoz ki az öngyilkosság megakadályozására. A terápiára hozzá járó betegeitől gyakran megkérdezi, akartak-e valaha öngyilkosok lenni. Nos, Krúdy a Stambulja füstje mögött mosolyogva rögtön tudja erre a kérdésre a választ: Ne féljen, doktor úr, az ilyesmi nem illik hozzám, és ma már különben sem divat az öngyilkosság. 

És eszébe jut egykori jóbarátja, Bródy Sándor, akitől sokat tanult fiatal korában, és aki valamikor régen megpróbálkozott azzal, hogy elveszítse önmagát. Ausztriába utazott, hogy öngyilkos legyen, de nem sikerült, ahogyan nekem se sikerülne, elmélkedik Krúdy. A Semmering hágón lőtte szíven magát, csakhogy nem találta el a szíve helyét, pedig orvosoktól tanulta meg a szív fekvését, hogy ne tévedjen. Céltalan, üres, program nélküli napokat élt akkoriban már régóta, nem csoda, hogy elszánta magát a halálra. Krúdy a nekrológjában, amelyet önvallomásnak is olvashatunk azt írta Bródyról: „Volt gondtalan és gondterhelt, lakmározott és böjtölt, volt boldog is a maga módja szerint, de mégis legtöbbször boldogtalan.”

A boldogság soha nem közvetlen cél, csak következmény, valami beteljesítésének az eredménye, állítja Frankl. Az élvezet önmagában nem olyasmi, ami értelmet adhat a létnek. Az élet minden pillanatban feladat. 

Bizony, bólogat Krúdy, és újabb pohár bort tölt magának. Arra gondol, hogy az íróember addig él, ameddig ír. A tehetség adomány, amit a sorstól kapunk, áldás és átok, nem volna tisztességes dolog elherdálni. Olykor segít legyőzni a roppant erőt, amely mindig itt ólálkodik a közelben, de a diadal legfeljebb átmeneti. Mindig és mindennap újra kell kezdeni az életet. S ha már meg kell halni, legjobb, ha munka közben sújt le rád a halál.

Frankl összekulcsolja az ujjait az asztalon, szemüvege mögül komolyan néz az íróra. 

Valóban így gondolja? 

Igen. Elvégre aludni is kell, nem csak álmodni. 

Gyakran álmodik? 

Krúdy elmosolyodik, és iszik még egy kortyot. Sajnálja, hogy nem fordították le németre a műveit, így Frankl egyetlen sort sem olvashatott tőle. 

Az élet álom, feleli talányosan.

Calderon, vágja rá Frankl. 

És Krúdy. Ezzel a címmel jelentetek meg novelláskötetet jövőre. Egy kiadó sem vállalta, hogy kiadja, ahogyan A tiszaeszlári Solymosi Eszter regényemet sem. Vérvádról, középkori babonáról, ostoba antiszemitizmusról szól. 

Frankl érdeklődéssel néz Krúdyra. Annyira fontos neki a téma, hogy önerőből megjelenteti a könyvet? Milyen tiszteletre méltó vállalkozás! 

1930-ban Frankl nem lát a jövőbe, nem sejti, mi vár rá és a családjára bő egy évtizeddel később. Nem tudja, hogy zsidó származása miatt 1942 és 1945 között három koncentrációs táborban lesz kénytelen raboskodni, és hogy a nővére kivételével az egész családját elpusztítják. Anyját, apját, fivérét, várandós feleségét. Kiszabadulása után mély depresszióba esik majd, de valahogyan talpra áll, és megírja híres könyvét: Mégis mondj igent az életre!  Ezzel lerakja az új értelemközpontú humanizmus alapjait. Annyi kín, megaláztatás és szenvedés után arra a következtetésre jut, hogy nincs értelmetlen élet. A legabszurdabb, legembertelenebb helyzetben is van a létezésnek egy lehetséges értelme, még a szenvedés is értelmet nyerhet. 

„A fogság előtti világunk, akkori életünk hihetetlen távolinak tűnik. Vágyakozva éljük át gondolatban a legapróbb mozzanatokat: villamossal utazunk, hazaérünk, kinyitjuk a lakás ajtaját, csöng a telefon, az ember felemeli a kagylót, villanyt gyújt – az emlékezés ilyen, látszólag megmosolyognivaló részleteiben ringatóznak a fogoly gondolatai. Igen, az ilyen fájdalmas emlékek könnyekig meghatnak bennünket. Az intenzív belső életre való hajlam, ami néhány fogoly esetében jól megfigyelhető, a művészet és a természeti szépség átéléséhez vezet, valahányszor erre alkalom nyílik. Ezen élmények intenzitása odáig erősödhet, hogy az egész környezetet s a minden mozzanatában borzasztó szituációt teljességgel elfeledtetheti.” 

De még nem tartunk itt. Ne feledjük, hogy csak 1930-at írunk, ezek a sorok még nem kerültek papírra. A hozzájuk vezető gondolatok azonban már megérlelődtek Frankl fejében és lelkében. S az emlékezés pszichológusa, Szindbád, a hajós, a sok gyötrelmet, megaláztatást és megpróbáltatásokat átélt író ne értené meg őt – akár német tudás nélkül is?