„…élő testek a könyvek, lélegeznek…”

Tóth Lászlót köszöntve Dobos-díja kapcsán

„Telepakol egy kartondobozt könyvekkel, bánatosan végignéz azokon, amiket a könyvespolcon hagy, és finoman végig simít a fehér, vörös, fekete bőr- és papírgerinceken. Furcsa itt hagyni őket, ezeket a világokat, a maguk egyedi törvényszerűségeivel és leírásaival, a gondolatokkal, amelyeken a szerzők sokáig törték a fejüket, kétségbeestek, megörültek, majd újra kétségbeestek; írtak, és kitörölték újra meg újra, amíg el nem készült a mű. Készen állt a megjelenésre, de aztán az olvasónak kell átvennie, kinyitnia és elolvasnia, a saját ízlése és tapasztalatai alapján értelmeznie, magát a szereplőkhöz mérve, a párbeszédeket, a leírásokat és a hasonlatokat értékelnie és elbírálnia.”

Hölgyeim és Uraim, Ünnepeltek és Ünneplők,kedves, tiszteletreméltó lélekemberek.

A leginkább vérre menő családi karácsonyi kvízjátékban sem találtam volna ki a feladványt: ki írta az iménti sorokat? Megadom a választ: Sigríður Hagalín Björnsdóttir, az idei budapesti Könyvfesztivál egyik vendége, Deus című kisregényében. A „másik” skandináv Steffánson mellett, s akit, ha – félig-meddig véletlenül – nem hallgatok bele egy vele készült beszélgetésbe, továbbra sem fedezek fel magamnak. Pedig őt is világsztárként konferálták föl a beharangozók – s meglehet, joggal. Nem beszélve arról: ez már a negyedik magyar nyelven megjelent kötete… De Steffánsonnal mifelénk eddig is nehéz volt versenyre kelni, s erős személyes – utózöngésektől sem mentes – jelenléte után még inkább ellopta a showt az iménti szerző elől; és csak remélem, hogy nem jár így Tone Hodnebo is, korunk jelentős norvég költője, akit szintén a napokban ismerhettünk meg, a körünkben tartózkodó A. Dobos Éva műfordításai révén.

A skandináv irodalom egyik kiemelkedő fejezete a norvég remekművek kínálata, azt eddig is tudtuk, s immár joggal kérdezhetik: de mindez hogyan kerül, mint csizma az asztalra, a mai nap díjátadójának textusaiba? Lesz rá magyarázat. Mert/ám nekem most, addig is, a Tóth Lászlót és Dobos Lászlót összekötő szálakat kellene fölfejtenem, megindokolva-laudálva-érdemesítve a Dobos-díj első kitüntetettjének érdemeit. Fölsorolván ama nyilvánvaló erényeket, amelyekkel mind Dobos László, mind az őrá mesterként tekintő Tóth László gazdagította az egyetemes, azon belül is a felvidéki egyetemes magyar irodalmat, irodalomtörténetet. No de – mint mondtam – ez nyilvánvaló, ismert tények halmaza, ezért most én nem ezt – noha ismétlés a tudás atyja – választottam.

Hanem a múlt, a jelen s a jövő, tehát az élet mindenkori olvasóját szólítanám. Akár a mondandóm elején idézett részlettel, akár az ama szöveget író szerző – Björnsdóttir – által választott mottó felmutatásával: „Érdekes időket élünk. Néha sem az irodalom, sem az újságírás nem képes leírni a jelenkort. Ez a könyv erre kísérel meg reagálni.” Javítsuk/bővítsük ki (egyetlen szó törlésével) a legutolsó mondatot: a könyv – minden könyv – erre kísérel meg reagálni. Mindig erre, mert és hiszen ez a kötelessége. Leírni, megörökíteni a jelent. 

Jelentést adni mindannak, ami történik, s megörökíteni a jelentését mindannak, ami megtörtént, vagy megtörténhet. 

Ám ahhoz, ami a mindenkori megtörténés, milyen jelentést és/vagy jelenlét-többletet ad hozzá az író? Hogyan beszélt erről maga Dobos László? „Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagunkat. A mi dolgunk az emberi-erkölcsi magasságok felé való irányulás, s egy ponton túl ez már nemcsak a szülőföld, az apa, a család, a rokonság, hanem ama népközösség kérdése is, amelyben felnőttem és amelynek tagja-része vagyok. S az út innen is tovább ágazik, a nép-nemzet élményéhez és a nemzetekhez való viszony élményéhez: egyre nagyobb földrajzi, szellemi és erkölcsi területek meghódításához és birtokbavételéhez.” Íme, minden író és minden irodalom ars poeticája, íme, annak fölmutatása, hogy miért elengedhetetlen egy nemzet megmaradása szempontjából irodalmának, kultúrájának értékeit őrizni, gyarapítani. S nem mellesleg ez az interjú Dobos Lászlóval – amelynek zárómondataiból idéztem – Tóth László kérdései mentén született; két író együtt-gondolkodásának ritka-nemes példájaként. S hadd fűzzek ide még egy részletet, immár a közíró-politikus-közösség-formáló Dobos egyik írásából; ugyan ez a nap, s remélem, még nagyon sok ezt követő alkalom, róla szólt s általa, itt sem maradhat el némi útmutatás tőle. 

„…a magyarság majd minden területén lemenő ágban van anyanyelvünk helyzete. Magyarország szomszédjai … a nemzetállam jogrendjével, kormányok diktatúráival, az erőszak sokféle formáival naponta gyengíti, zsugorítja, megalázza a magyar anyanyelv használatát. Mondhatnánk úgy is, hadüzenet ez a határon túli kisebbségi nyelvnek. Nyelvháború: a kisebbségeket megfosztani anyanyelvüktől. Nyelvfosztás XX. századi módra. Az európai demokrácia árnyékában példátlan, agresszív nyelvpusztítás. A demokráciára való hivatkozással jóságosnak és gondoskodónak mutatott állam hazudozásaival próbál magyarázkodni és önigazolást keresni. Az elmúlt év júliusában a debreceni Nagytemplomban tisztán fogalmazódott meg: a határon kívüli magyar közösségek anyanyelve létveszélyben van. S már nem hátrálhatunk.”

Kemény, meglehet, nem épp ideillő, már-már ünneprontóan erős mondatok; több, mint negyedszázada hangzottak el a debreceni Anyanyelvi Konferencián; s bár a prófécia mintha okafogyottá vált volna, mégis-mégis folyamatosan föl-föltűnik az anyanyelv-használat fenyegetésének baljós árnya. Elég volt ehhez ma, az említett negyedszázad múltán, az idevezető úton belehallgatni a napi hírekbe vagy beleolvasni maradék napilapjainkba… Mint fel-feldobott kő, a veszély bizony állandó – s az egyetlen hatásos fegyver ellene csak az anyanyelv elkötelezett szolgálata lehet. Hazatérni, újra. Valahogy úgy, ahogyan Tóth László tette s teszi, majd-hogy-nem lélegzetet sem véve. Illetve vesz, de lélegzetvétele maga a nyelv, a szó, annak hangsúlykeresése, a kimondás határainak állandó átlépése, újra-alkotása, a gondolat-szabadság fellelése által a nyelv megszabadítása a kimondhatatlanság kényszereitől. Hogyan teszi ezt, s főleg: miért? Átgondolva, szüntelen fogalom-teremtéssel. Mert „A beszédnek egyedül csak a nyelv előtti csend adhat értelmet, jelentést, súlyt. Különben artikulálatlan hangok, véletlen szavak halmazává, üres fecsegéssé válik. A csendben a világ sűrűsödik össze, a fecsegésben a tunya semmi terpeszkedik.” – írta egyik esszéjében, s ezt emeli ki, húzza alá szinte páratlanul gazdag életműve majd minden részecskéje, mozaikdarabkája. Bizony, érdemes őt a szóközökkel együtt, a szavakat összekötő csöndekre is értőn figyelve olvasni – sokszor többet mond azokkal, nyíltabban fogalmazva s mindennél érthetőbben, mint a szépen kikerekített bekezdésekkel. 

Azt kérem: tekintsék ama iménti kicsinyítő képzőt amolyan baráti bosszantásnak. Hiszen ez az életmű hatalmas, gazdag, nagy. Persze, ugyanakkor – egy atommagból kiindulva – a részecske maga a lényeges, megkerülhetetlen alkotóelem. Minden szó hasadóanyag. Urán. S a szóköz – a neutron… 

Na de ne borzoljuk a nyelv határait, maradjunk a díjazott érdemeinél. S a magaménál, bár ez utóbbi számomra értelmezhetetlen. De büszke vagyok rá. Néhány éve Tóth László úgy dedikálta nekem egyik könyvét, hogy nélkülem egészen más, nehezebb lett volna az élete. Pedig csak annyi történt, hogy főszerkesztőként módomban állt akkor felkérni őt lapom rendszeres szerzőjévé, s néhány rovat gondozójává. Nekem-nekünk – a lapnál – nagyobb szükségünk volt rá, mint neki erre a feladatra. Noha, meglehet, a feladat maga valóban átsegítette őt egyfajta alkotói holtponton. Mert ott lenni az alkotás folyamatában, jelen lenni a történések értelmezésében, átlényegítésében, elgondolkodni valamin, s át-, vagy felgondolni azt a papírra, a képernyőre – számára ez a létezéssel együtt járó oxigénbevitel. S ennek hiánya talán valóban légszomjat okozhatott neki. Egy kis időre. Mert valahogy-valamiképp azért mindig megtalálta ennek útját-módját.

Ha Dobos Lászlóról beszélünk, akkor – a mai nap gondolataira részben rímelve – azt kell kimondanom, úgy is mint a mai napon bemutatott életmű-válogatás szerkesztője, hogy szépprózai munkássága folytatásának elhagyása részben hiányérzetet kelt-kelthet, részben – annak utóélete – az utókor figyelem-hiányosságára világít rá. Mert noha ott van a szlovákiai magyar irodalom klasszikusai között, s életműve újra-fölfedezését többen is időről-időre (így az elsők között talán éppen Tóth László) szorgalmazni próbálják, a közíró-politikus mégis élénkebb emlékeket kelt. De szépírói munkássága – vallom ezt – erősen maradandó, klasszikus, mindenkor releváns erővel bír. Ugyanakkor elvitathatatlan az a szolgálat, melynek hirdetője volt, s amelynek talán leghűségesebb követője éppen Tóth László. 

Hogyan lehetne az ő életművéről tömören beszélni? Lehet-e? Én néhányszor megpróbáltam, ahogyan mások is, de mondandónkba mindig odakívánkozott egy-egy kiegészítő részlet valamely más munkájából, s ha másokról kellett szólnom, akkor is kézenfekvő volt előbb az általa megfogalmazott gondolatokra lapozni, s csak azt követően az ilyen-olyan lexikonokra, életrajzi kivonatokra. Mert Tóth László mondhatni hatvan éve formálja, gazdagítja – Dobos szellemében – a magyar irodalmat. Mindenre, amit fontosnak vélt, fölfigyelt, hírét vitte, népszerűsítette. Mondhatjuk a régi tréfát parafrazálva ezt úgy is – amiről ő nem szólt, az (meglehet) nem is létezik… Kezdetben önmagát építette e kiterjedő figyelem által, tágítva-bővítve ismereteit, de hamarosan elkezdte saját életműve létrehozását. Verseskötetek, személyes paradigma-váltásokkal, esszék, tanulmányok – címszavakban is szinte lehetetlen fölsorolni mindezt; írt színháztörténetet és színdarabot, irodalomtörténetet, alapított kiadót és életben tartott írói közösségekké váló baráti társaságokat, számos folyóirat műhelymunkáját gazdagította – mit lehetne/kellene ebből itt kiragadni? Legfeljebb felidézni a széleskörű olvasótábor számára ama méltatás részletét, melyet néhány hete fogalmazott meg Csáky Pál az ünnepelt hetvenötödik születésnapját köszöntve: „László munkásságát, szorgalmát, elkötelezettségét tekintve azt mondhatjuk, féloldalas világunk bánhatja leginkább, hogy nem figyel oda jobban a Tóth László-féle fáklyahordozókra. Nem Tóth László és hasonelvű társai, hanem világunk látja ennek a hátrányait…”

Ha azt mondtam, vagy utaltam rá, hogy Dobos, követve elődeit, elsősorban Fábryt, de másokat is, újjáépítette, megerősítette a szlovákiai magyar irodalom, a nyelvközösség sáncait, védelmi vonalait, óvta annak műhelyeit, iskoláit, megjelenési lehetőségeit, s közben tágította annak kapcsolatait az anyanyelvhaza határtalan tereiben, akkor hozzá kell tennünk, hogy Tóth László legkevesebb hat évtizede szorgalmasan gyarapítja ezen intézményesített anyanyelvhaza könyvtárszobáit, tantermeit, az egyetemi katedrák segédanyagait. E díjátadóhoz csak annyi kívánkozik: amennyiben rögzítjük, hogy Dobos László személyében egy rangos, kiemelkedő díjat álmodott meg s tett valósággá a Szlovákiai Magyar Írók Társasága Hodossy Gyulával annak élén, s váltak e kezdeményezés pártfogójává az anyaországi jelentősebb alkotóműhelyek, úgy azt is hozzá kell tennünk – a díjazott számára ugyan nem igazán jelent kihívást, nagy magasságot a díj mércéje, de a jövőben (ahogy mondani szokták) a kuratórium nehéz helyzetben lesz. Mert a díj és a díjazott mércéje külön-külön is, de így együtt nagyon magassá vált. Valódi kihívássá. 

Ám azért, hogy az asztalon heverő csizmáról, avagy a norvég kortárs irodalom ideemlegetéséről is zárszó essék, ennek magyarázatául hadd mondjam el: köszönöm Dobos László lányának is e szép ünnepen az ő műfordítói munkásságát, a hídépítés folytatását, hiszen nélküle talán nem jut el hozzám Tone Hodnebo verseskötete (ami amúgy sokban rokonítható Tóth Lászlóéval). Sem jut el, hiszen/bár a norvég – de más általa fordított szerzőkre gondolva helyesebben skandináv – szépirodalom kortársainak nagyjait ismerhettük meg általa, ugyanakkor (Hodnebo példájára gondolva) makacsul bővíti eme irodalom spektrumát. Ám nem csak ezért, e köszönet-mondásért indultam el ezen laudáció ösvényén ilyen formában. Hanem – hogyan is mondta Dobos László, a föntebbi idézetben? 

Kultúránk, anyanyelvünk elengedhetetlenül szükséges az „…egyre nagyobb földrajzi, szellemi és erkölcsi területek meghódításához és birtokbavételéhez.” Így igaz. Ma, kicsit emiatt is, a Felvidéki Magyar Irodalom Napján – ha már A. Dobos Éva személyében adott a közvetlen párhuzam – hadd utaljak arra, hogy Norvégia lélekszáma öt és félmillió ember. És szépirodalmuk – Ibsen nélkül is – immár négy Nobel-díjassal büszkélkedhet, s még számos meglepően izgalmas életmű vár ott megismerésre. Ahogyan a norvég olvasók is – azt gondolom – érdekesnek találnák Dobos László regényeit, vagy Tóth László átkelését… 

Ki tudja? Hadd fejezzem hát be hosszúra nyúlt mondandóm az annak elején olvasható idézet folytatásával: „A csodák csak akkor működnek, ha valaki hisz bennük. Különben csak régiségek, babonák, elavult bolondságok.” Itt és most, a Magyar Irodalom Napján, ki kell mondanunk: korunk csodája az olvasó. 

Merjek többesszámot használni…? 

Hinnünk kell abban, hogy még van. Még vannak. Mert nélkülük az irodalom, bizony, csak régiség, babona, elavult bolondság… De vannak napok, mint a mai is, amikor elönt az optimizmus Tóth László-i metaforája: „élő testek a könyvek, lélegeznek, kelletik magukat…” Mert „…az olvasónak kell átvennie, kinyitnia és elolvasnia, a saját ízlése és tapasztalatai alapján értelmeznie, magát a szereplőkhöz mérve, a párbeszédeket, a leírásokat és a hasonlatokat értékelnie és elbírálnia.” Úgy, ahogyan az ma történt, Tóth László munkásságával. Gratulálunk, László.