A komáromi Jókai Színház 2025 októberében helyezte műsorra a Závada Pál Egy piaci nap című regénye alapján készült, azonos megnevezésű színdarabot. Nem tudom, hogy mások miképp állnak ehhez a kérdéshez, de adaptációk esetében mindig elgondolkodok azon, hogy érdemes-e a dramatikus feldolgozás befogadása előtt elolvasni vagy újraolvasni a regényt vagy ildomosabb hagyni, hogy prekoncepciók terhe nélkül hasson ránk a színdarab. Szerencsére, az Egy piaci nap esetében ez majdnem mindegy, mert bár a két médiumban létező alkotás alapkonfliktusa azonos, az ütemezés, a feldolgozás módja annyira máshová helyezi a fókuszokat, hogy a befogadás sorrendje alapján a Mohácsi János rendezésében megnézhető színdarab vagy reklámot csinálhat a regénynek, vagy kiegészítheti, árnyalhatja, képi emlékfoszlányokkal gazdagíthatja az olvasói élményt. 

A színdarab esetében a történet két politikai értelemben nem egy oldalon álló régi barátnő visszaemlékezéseiből áll össze. A történetvezetés elsőre kaotikusnak tűnő időbeli és térbeli ugráltatása, valamint a tény, hogy néhány jelenet változtatásokkal újramesélésre is kerül, leképezi az emlékezés, a traumafeldolgozás képlékeny mivoltát. Ráadásul azt a szerepet is betölti, hogy fókuszált figyelemre kényszeríti a nézőt, ugyanis, ha valaki egy pillanatra is elkalandozik, könnyen kerülhet a „Most mi van?!” állapotába. A személyes drámák mellett, mint házasságon belüli erőszak, gyermek elveszítése, bűntudat egy régi szerelmi kaland miatt, a fő drámát az otthonukban, Kunvadason lezajlott pogrom szolgáltatja. A német csapatok távozása és az orosz bevonulás utáni ínséges időkben a lágerekből visszatérő zsidó lakosságon veri le a csőcselék a saját életük miatti elégedetlenségüket. Ennek a meddő bosszúhadjáratnak a jelenetei, illetve az azt követő tárgyalások és megtorlás adja a darab gerincét.

Bár a díszlet és a jelmezek jellege tagadhatatlanul minimalisztikus, ez nem rontott a befogadói élményen. A monokromatikusság illúziója ügyesen rájátszott arra az érzetre, mintha a szereplők realitásának rémálmába nyerhetnének betekintést a nézők. A díszlet hátterét alkotó függönyszerű csíkok a helyzetbe zártság és a menekülés lehetőségének hiányára erősítettek rá. A fenyegetés forrása ugyanis térben és időben változó, de a biztonság hiányának ténye és a a politikai változások, illetve az aktuális ellenség személyének konkrét megnevezésének illékonysága állandó veszélyforrás.

A vásárokon szoktak olyan előadások szerepelni, melyekben a nagy hangú színészek egy-egy tárggyal fejeznek ki sok mindent. Az Egy piaci nap színpadán is a hokedli szolgált ajtóként, szószékként, dobként, tyúkketrecként, bántalmazást elszenvedőt szimbolizáló ütlegelnivalóként, sőt, ha az elvont elképzelésekre is nyitottak vagyunk, akkor túlvilági Kháron ladikjaként is funkcionált, ugyanis ezen ülve vagy állva mesélhették el siratóénekszerű monotonitással az elhunytak azt, hogy milyen atrocitások okozták a halálukat. A tárgyak többféle felhasználása más értelmezés szerint kifejezheti azt is, hogy a kunvadasi nyomorban minden emberi kreativitás elkelt a túlélés érdekében. A kellékek mellett a szereplők is a többféle szerepben jelentek meg. Azonban, amíg a hokedlik beváltak más tárgyként is, a szereplők színészi teljesítménye helyenként ingatagnak bizonyult ahhoz, hogy a színészek helytálljanak megkülönböztethető egyénekként. A pozitív hozzáállás jegyében megemlítem, hogy Molnár Xénia remekül eljátszotta a tanulatlan, feltüzelt csőcselék egyik hangadóját, és érzelmeket tudott kiváltani pár pillanattal később egy pogromtól rettegő zsidó asszonyként is. A férfi főszereplőt alakító Szabó Viktor is olyan simulékonyan vedlett át önjelölt népvezérből mentálisan sérült sírásóvá, hogy egy pillanatra elbizonytalanodhatott a néző, hogy ez most biztos, ugyanaz a színész-e. Más résztvevők ilyen szerepváltásai kissé kellemetlen hatást keltettek, például az egyik pillanatban Auschwitzból visszatérő zsidóként háborgó nőalak, aki a másik pillanatban a csőcselék antiszemitái közt óbégatott, sajnos ugyanolyan stílusban, valamint az egyik csúnyán bántalmazott áldozat hirtelen kommunista vezetővé akart átvedleni, de annyira hasonlóra sikerült a két megszólalási mód, hogy szinte kínos volt. Aztán elgondolkodtam ezen a jelenségen. Ezek az elsőre félresikerültnek tetsző váltások szolgálhatták azt a célt, hogy fokozzák a nézők kellemetlen feszengését, másrészt kifejezhetik azt, hogy abban a politikai és történelmi suvadásban, mely ezt a korszakot jellemezte, olyan gyorsak voltak a váltások a meggyőződések és politikai pálfordulások közt, hogy az ember könnyen elveszíthette a fonalat.

A zene is, a népies dallamok mellett, helyenként a piaci forgatag zajait idézte. Érdekes és ügyes megoldással éltek, a kakofonikus háttérzaj keltésébe, a siratóénekekbe oltott haláleseteknél a háttérénekesek szerepébe és a csőcselék szólamába minden szereplő bekapcsolódott ilyen-olyan formában. Hangeffektus, hangszórók szerepét is magukra vették a színészek, tyúkkotkodácsolás, ajtónyitás, ütések hangjai, mindent szájjal, kézzel, sőt akár lábbal is megoldottak. Sűrítették a teret, és leképezték azt a nyughatatlan, mindig zajosan mocorgó állapotot, mely az idegfeszültségben tartott egyéneket jellemzi. 

Az előadás egyik furcsa eleme az, hogy nincs benne szünet. Érdekesség, hogy a ruhatáros néni figyelmeztette az érkezőket, hogy készüljenek arra, hogy nagyon hosszú lesz az előadás megszakítás nélkül. Első, kissé szarkasztikusra sikeredett gondolatom az darab végignézése után az volt, hogy „Hát, csak hű akart lenni a témájához, és kicsit megkínozni a nézőt is, nem?” Utólag arra jutottam, sok időhúzó momentumot ki lehetett volna hagyni, mondjuk nem szánni külön jelenetet arra, hogy globális értelemben milyen hatással volt a színdarab központi pogromja, és csak a lokális, felfoghatóbb és így intenzívebb hatást gyakorló mozzanatokra fókuszálni – így rövidebb lehetett volna a játékidő. Az érem másik oldalán ott van, persze, az, hogy talán a bezártság, a szabadulás, a fellélegzés, a biológiai funkciók kielégítésének megvonása szintén a nézők beleélését volt hivatott segíteni. 

Az előadás legnagyobb gyengesége, hogy a humor feszültségoldó hatását kicsikét túlzásba vitték. Nem lehet tagadni, hogy (pláne szünet híján) a sűrű feszültségbe kellett valami oldószer, így a közönség kapva-kapott azon, hogy egy közbeszúrt poénon vagy vulgárisabb megfogalmazási módon nevethet egyet. Az elgondolás jó volt, működött mindaddig, amíg a már túl sokszor ismétlődő „Erre jól rá fogunk b*szni” sor az egész darab refrénjévé nem vált. Feszültségoldás helyett inkább kínos mozzanattá vált. 

Épp a darab gondolatprovokáló jellege miatt a két barátnő tanulságlevonó végső beszélgetése kizökkentő hatású volt. Üres közhelyek puffogtatásával hígították az egész darab hatásmechanizmusát, és, bár tudom, közkedvelt sztereotípia, hogy a hölgyek hajlamosak akkor is csacsogni, amikor nem kellene, a súlyos csend jobban hatott volna lezárásként. Nem is beszélve arról a csak azért is újra megjelenő ráb*szós poénról. 

Azt ki kell emelnem, hogy az előbbiekben felsorakoztatott két gyengeséggel együtt is hatott a darab a nézőkre. Különös volt megélni és megfigyelni, hogy elgyötört, lincshangulatú emberár hagyta el a termet. A tehetetlenség érzete és a feszültség, a körülmények léleklemerítő hatása valóban átadásra került. Ha dióhéjban kellene jellemezni az Egy piaci nap nyújtotta élményt: intenzív feszültség és tehetetlenség szülte agresszió megtapasztaltatása pár színésszel és hokedlikkel.

Aki könnyed feltöltődést, audiovizuális gyönyörködtetést és életigenlő gondolatok begyűjtését keresi egy színházlátogatás során, annak nehezen tudnám ajánlani ezt a művet. Akik viszont elgondolkodtató, az emberi természet ön- és közpusztító hajlamát példázó, hideglelős elmerengésre csábító élményre is nyitottak, azok el lesznek ragadtatva.