Demeter Szilárd irodalmi szakaszhatárjegye

Tulajdonképpen nagyon könnyű lenne megoldani ezt a helyzetet; Demeter Szilárd öt éve megjelent könyvét – melynek újra-fókuszálási ötletét Szondi György, úgy is mint a naputonline.hu főszerkesztője vetette föl, kezdve a regény másodközlésével – e helyt elemző, minősítő recenziónkban be kellene sorolnunk a disztópiák közé, s annak közegében élvetegen „ellubickolva” szépen s könnyen odahelyezhetnénk eme remekművet az ezredforduló legjava szépirodalmának pannóján. Mert oda tartozik, idővel ezt hangsúlyozni is fogjuk, ám elsőbben azt tisztázzuk: miért járhatatlan a fönti út? Nos, leginkább azért, mert a kötet műfaját tekintve határozottan nem disztópia, fogalmilag ezt szóba sem kellett volna hoznom, ám mégis megteszem. Régóta szúrja ugyanis a fülem-szemem ez a szó, valamiképp divatos kifejezéssé, „romkocsmás szlenggé” válása időnként már-már irritáló; ám nem ezért érzem zavarónak; emiatt rövidke kitérőt sem érne; hanem ha az a lazaság, ami az ilyen s ehhez hasonló könyvek tény-rétegeit, kőkemény valóság-elemeit, brutális (helyzet)jelentéseit egyfajta párhuzamos valóságban zajló történésbe ágyazza, s így/ahol azokat mintegy absztrahálva értelmezi, fordítja át valaminő metaforává. A disztópia-történetek – noha az ábrázolás módjai abban a kegyetlentől a nevetségességig terjednek –többnyire valami szörnyűség bekövetkezte utáni helyzetet ábrázolnak, hősei pedig a humanista ember alaptulajdonságait őrizve, vagy fokozatosan fölismerve azokat, harcba szállnak s „legyőzik a gonoszt”. Ám, ha elbuknának, a tett gesztusa egyfajta optimizmussal csábítja el az olvasót, a példázat egyfelől csökkenti a veszély realitását, másfelől növeli annak – épp relitivizálható mivolta miatti – legyőzhetőségét. Illetve ennek csalóka hitét. 

De miért fontos itt olyan sokat elidőznünk? Hiszen már kimondtuk, hogy a Kékért kéket – nem disztópia. Csupán azért, mert az irodalmi diskurzusok szintjén, az elemzések tükrében – bár, ha az említett definíció gyakorisága a könyvünkről történő beszélgetések során korántsem túlzó mértékű, de előfordul – a megismert történet visszahatása válik jóval nehezebbé. Az olvasót, ha föl is zaklatja némely fordulat, végül olyan érzéssel teszi le a könyvet: de jó, hogy én nem ott. És de jó, hogy az író ilyen-olyan akár még szórakoztatóan is tud főzni a horroradalékok látványkonyhájában. És milyen remek mozi lehetne ebből, minek nekünk a Stranger Things, például? És végül is, az 1984, a Fahrenheit 451, vagy akár Az ember tragédiája is disztópia, a műfajhatározók szerint, a létező legjobb világok átalakulásának legrosszabb lehetőségeiről való fantáziálás mind. Ahogy ez is. Mert hát azért a valóság… És megkezdődik, ezen a ponton, a valóság, a múlt olyannyira felszínes narratív megközelítése, a mélyebb, vagy hézagos ismeretek olyan traccspartija, amelyre sem az említett művek valamelyike, sem az itt és most konkrétan tárgyunkként szereplő alkotás egyik eleme sem hat vissza. Nem emelődik önmagunk történetiségébe, a hatások és ellenhatások megértési folyamatába a cselekmény szédítő tempójú diaporáma-lüktetése, avagy még inkább a laterna magica művészetének korára ható döbbenetes sikere; szinte látjuk magunk előtt a Kéket kékért gyerekseregét, ahogyan üvöltve ünneplik az alvó ember nyitott szájába ugró patkányok látványát. A villódzó kép saját világukat tükrözte, a rettenet csak akkor félelmetes, ha természetellenes, ha szokatlan; ám ha a borzalom a mindennapok pillanatainak megszokott velejárója, akkor hatalmas nevetésbe torkolló megnyugvást eredményez annak felismerése: kigúnyolható, csúfolható. És nem válik – hogy valamiképp kanyarodjak a műfaji behatárolás kérdéskörének ága-bogához vissza – az absztrahált világ valóságának teljes megértéséhez az akár csak diskurzív értékelés, elemzés, kibeszélés. 

Mert ebben a regényben valami olyasmi történik, ami visszanyúlik a modern regényfölfogás kezdeti korszakaihoz. Túllépve (és visszahátrálva, meghaladva, de nem megtagadva) mindazon, amit a modern és posztmodern évszázada a borzalmakról való tanúságtétel gesztusától fűtve (de kinyilatkozásaiknak nem biblikus erejű prófécia-tudatot kölcsönözve) könyvespolcainkra halmozott. Ismétlem magam, recenzensként szólok, így hát nem igazán nyílik terem elmélyült irodalomtörténeti íveken át megrajzolnom ezen sejtés eredőit, de a szerző kegyetlenül természetes iróniája, az abszurd képek tökéletesen élő, eleven, valós ábrázolása; mint a modern digitális kamerákban a dagerrotípia-funkció választásával készült fényképeken, úgy jelennek meg előttünk az arcok, a városképek, a csoportos jelenetek; s általában a regény plasztikus morbiditásán át e mondatok mintha Rilke prózájának kortársaként szólnának, s még inkább mintha a szerző azt a korszakhatárt képviselné, amelyről nagyon részletes, rendkívül – manapság – fontos alapműként mesél nekünk Hermann Broch, a Hofmannsthal és korában. Valahol itt gyökeredzik Demeter Szilárd prózaírói ihletettsége; a megtalált forma; a kezdetben csak plasztikus, éles, mégis áttetsző tartalmú kavargó képek kaleidoszkópja; megszilárdult a sodró lendületű kisregény belső szerkezetének fegyelmezettségét elősegítő írói-szerkesztői technika segítségével. Lényegében alig tett mást a szerző, mint véglegesítette a történet lineáris narratíváját, s a mégis előzményekre utaló, az események egymás-utániságában születő kérdésekre adható válaszok feloldásához szükséges korábbi történetek már a „hely” sajátos mitológiájának elemeként jelennek meg, mesélődnek el, szövődjön össze általuk is az, ami amúgy – a végtelen mítosz tekintetében – már sejtelemként megfogalmazódott az olvasóban; de hát a mágikus realizmus sem maradhat kívül elmondott története szálainak végső elvarrásán.

Mert, igen, a fülszöveg szerint is – amit azért általában jóváhagy a szerző – a történet a mágikus realizmus kellékeiből építkezik; az ilyenkor technikai szükségletként felvillantott „skatulyák” is feltűnnek, a szerzőt Bodor Ádám és Gabriel García Marquez világához hasonlítják, s ezzel akár egyet is érthetünk, föltéve, ha valóban ragaszkodunk ahhoz, hogy Demeter stílusa folytatás, és nem visszacsatolás, csatlakozás; ha elvetjük annak lehetőségét, hogy a szerző önmaga írói lehetőségeit – s talán a szépirodalom egészének átgondolását – a föntebb említett korba helyezte inkább; s egyik lehetséges mottóként – amit itt kiemelve e szövegösszefüggésben meglehet, csak zanzásítja a recenzens véleményét – von Hofmannsthal eme mondatát választotta: „Azáltal, hogy valami összegzőt mondunk ki a valóságról, az álomhoz közelítjük már, sőt, a költészethez”. Mint a lap alján megjegyeztem, én innen építeném föl – avagy magam értését könnyítve csak – innen éreztem megfoghatónak e kötet s mögöttesében a szerző esztétikai-etikai kiindulópontját; a régi, de kudarcba fulladt kiindulópontra kell visszatérnie, hogy összeálljon a novellisztikus leírásokból, a részletekből a teljesebb-egész, a történet íve, s talán nem csak e regényé, hanem a szerző írói-alkotói szándékainak immár a további művek gondolkodási folytonosságát megteremtő œuvre. Jellemzőnek érzem a szerzőt e korhoz való kapcsolására Broch említett munkájának számos megállapítását, de mindenekelőtt ez kívánkozik ide elemzésünk további folytatásának irányaképp is: „Minden értékrendnek – dialektikus okokból – létre kell hoznia ellenrendszerét, vagy helyesebben imitatív rendszerét, amelyben a végtelen értékcélt – a vallásban isten [sic], a tudományban az igazságot, a művészetben a szépséget – leszállítják a végesbe és a földibe, és éppen ezáltal «érték-telenné» teszik: ez az Antikrisztus lényege. Az etikus tartás, amely e rendszerek keretében hárul feladatként az emberre, és amelyet a tevékenykedés, a gondolkodás és az alkotás «jócselekedeteiben» kell manifesztálnia, a végtelen értékcél közvetlen funkciója, és ezért jut földi lecsapódása – és ez különösképpen a művészi alkotásban látható – esztétikai hatáshoz, válik esztétikai értékké.” (id. m. 202-203).  

De mi történik, mi kezdhető el akkor, ha minden egész eltörött? Amikor – mint az iménti ráutalásban – a költő még szerencsés helyzetben van; még ráérez a világ, az egész, a teljesség hiányára, látja, hogy eltörött, van tehát képzete, fogalma az előző egészről, a tökéletesebbről, ellentétben Demeter Szilárd regényének fő- és mellékszereplőivel, ellentétben a kötetben megismert helyzettel; ami azért sem disztópia – hogy lezárjam annak szóba hozását egy itt, az elemzés konkrét szakaszát elindító bekezdésben – mert ez a világ, ennek itt és mostja a világ egésze; van folytonossága, de nincs jobb, vagy rosszabb előzménye, minden változatlan; „nincs túlvilág, /…/ nincs semmiféle üzenet, inkább csak alvilág van, a Hádészé, a hegyoromhoz legközelebb eső csermelyt nevezte Sztüxnek, ha megtalálod a másik négyet, akkor bejártad a világom” (18-19), olvassuk az egyik mondattoldásban; a regény egyik erősségét a félmondatok adják, a másikat az, hogy nincsenek benne félmondatok; de térjünk vissza tehát eme világ egyetlenségéhez; a főszereplő ebben él, elzárt világából apja halála után kerül a nagyobb – kisvárosi? telepi? – ismeretlen kiterjedésű, mert belső törvényei által kijelölt határok között zajlanak történései, de ezt nem valamiféle külső törvény szabja így; egyszerűen ezt kell belakni, mint egyetlen realizmust a beszűrődő magánmitológiákkal együtt; ha itt kell, akkor itt lehet létezni. Feloldozás nem jöhet, „ha ezt a feloldozott embert valaki kényszerítené, hogy a fénybe pillantson, ugye megfájdulna a szeme, és menekülve fordulna el afelé, amit látni képes, és azt valósabbnak vélné a neki mutatottaknál? /…/ és ha valaki erőnek erejével fölvonszolná a szirtes meredélyen, és nem bocsátaná el, míg ki nem vezette a napvilágra, vajon nem kínlódnék szegény, nem zsémbelődnék, hogy miért húzzák-nyúzzák, és mikor kijutna a fényre, a nagy sugárzástól káprázó szeme látna-e valamit is abból, amit igazi világnak tekintünk?” (51-52)

Kezdetben azt gondolnánk, olvasóként, hogy ennyi lesz, ennyi marad a történet. Kegyetlen realizmusból szőtt krónikásének, egy olyan világról, amely nem ismeri a jót, nem ismeri a szeretetet, nincs metafizikai térhez-térbeliséghez köthető lelkisége; egy rossz hely, ahol csak a rosszból lehet építkezni, és semmi remény a változásra, hiszen itt mindenki tapasztalata szerint az idők kezdete óta ez van és így is fog maradni. Nincs miben s miért reménykedni, mert ez az optimális állapot; mintha egyetlen hangon, egy hosszan kitartott fisziszen skálázna itt minden történés. Ám ez korántsem jelent gyorsan felfejthető, azonnal átlátható történetet; lassan, akkurátusan ismerkedünk az egyébként meglehetősen bonyolult, összetett, több idősíkot összekötő cselekményfolyammal, s a szereplők a gyakorlatban eltérő, de érzelmi sivárságban majdhogynem azonos – gyűlöletet és bosszút tápláló – motiváltságával. E ponton válik nem csak – mint addig – érdekessé, de megérthetővé a regény címe: Kéket kékért. A mottó – Mózes II. könyve 21. fejezet, 23-25 (Károli Gáspár fordítása) – látszólag egyértelmű, valójában további gondolkodásra sarkall bennünket: a kötet tartalmi jellemzője a jó teljes kizárása, a rossz azonnali vállalása, követése, mondhatni életvezetési vezérfonala, s ilyen értelmezésben akár figyelmeztető jelzésnek is vehetjük a cím s a mottó utalását. Kimondja, tudtunkra adja: mire számíthatunk. Avagy hagyj fel minden reménnyel… A lezáró bekezdésekben a főszereplő nagyapja idézi is, nyomatékosan, ezt a passzust, a Bibliára mutatva, válaszként unokája kifakadására: „maguk meg vannak bolondulva ezzel a bosszúval, Kagur is egy feszt bosszút akart állni, akkor hát csak igaza volt apám görögjeinek abban, hogy a természet szerint történő mozgásnak inkább a Viszály az oka, semmint a szeretet” (157). Mert a gyermek mesevilágában valami jelen van ennek ellenoldalából; de mint ha csak valami ködös álom világába vezetne. „… mindegyikünk egy egész ember fele, egyből vagyunk kettőbe vágva, mint a félszegúszóhal. Mind csak keressük hiányzó másik felünket. Eredetileg ugyanez volt a természetünk, és egyetlen egész voltunk; és épp ez egész voltunk áhítása és hajszolása a szeretet”. (65). 

S innen visszacsatlakozva történetünk kezdeti pontjára, immár annak lényegére törően csak el kell mondanunk: miért is tartjuk kiemelkedőnek ezt a regényt, kortárs szépirodalmunk felsőbb osztályába tartozónak. Egyfelől a primer elbeszélés okán; azt az erdélyi létezés sivár valóságát jeleníti meg, melynek valós képét alig-alig akarta/akarja tudomásul venni a magyarországi átlagolvasó; ugyanakkor a lét eme kiszolgáltatottsága helytől is időtől elvonatkoztatható lenne s így egyetemes értelmezésre, befogadásra is módot ad. De maradjunk annak konkrétumánál: a romániai forradalmat közvetlenül megelőző hónapokba ágyazódó történet egy gyermek és közössége hányattatásainak, föl sem ismert szenvedéseinek szenvtelen, olykor már ironikus leírása; fölkavaró, elengedhetetlen történet. Nem beszélve a szerző elegáns stílusjegyeiről: úgy ágyazza balladisztikus keretbe történetét, hogy semmilyen későbbi eszközzel nem utal valamiféle erdélyi irodalmi hagyomány folytatására. Meghaladja azt, de egy tisztelgő főhajtással együtt. Az első „Először és utoljára azon a télen láttak sarki fényeket a Hargita lábánál élő székelyek.” és az utolsó „Imára kulcsolt kézzel ült nagyapa és unokája, mosolyogva nézték egymást az imbolygó gyertyafényben, és várták, hogy valahol meghaljon egy nő.” mondatok drámaisága a népballadákéval vetekszik, hadd ne időzzünk itt el ennek nagyszerűsége fölött, tekintsük egyszerűen evidenciának, minden értelemben. Hogy aztán az első mondat már belecsapjon a misztikus – szekunder – jelentéstartományába; nem kívánnám amúgy a konkrét történet gombolyagát föltekerni; annak lassú, aprólékos kibontásába, ami a tulajdonképpeni lényege minden történés háttere előtt, hogy megváltható-e itt, valamiképp, az élet s vele az emberek? Képesek-e valami mást legalább elképzelni? Meghallani-e, ha eljönne, a Megváltót, avagy épp az Antikrisztust ismernék föl, azonosítanák benne? Nagyon pontos logikai szál mentén fakad föl ez a metafizikai lehetőség; a sarki fény utalhat az eljövetelre is akár, s hát el is jön a „városnak csúfolt telep” életébe a gyermek, aki addig édesapjával élt a fönti hegyekben, ki orvosként szolgálta a bányászok életét, s a gyermek mindent megtanult tőle, amit az tudott. Görögül írni, olvasni, a görög mitológia alakjainak életén tűnődni s valamiféle profetikus álmokként mesélgeti is azokat; de kiválóan megtanulja az emberi test anatómiáját, minden szerv lényeges funkcióját s a test egészének összefüggéseit. Ám az ógörög mítoszok világának ismerete sem változtat a dolgok menetén, ismét vérbe és bosszúba fordul az élet, mint már annyiszor, a kezdetek kezdetétől fogva; hisz itt élünk, Tartaroszban. Ahová azért ellátogathatna az Isten, avagy lehetnénk azok mi magunk is, na de milyenek? Ha szépen, türelmesen ismerkednénk meg a létezővel, tűnődött a gyermek, az ember „Először csak az árnyképeket látná, aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét, később magukat a dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget, persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg, mintha nappal nézné a Napot és annak fényét. Legvégül megláthatná, és szemlélhetné a Napot, de nem a tükörképét a vízben, sem egyéb közegben tükröződő mását, hanem önmagát a Napot, eredeti helyén és mivoltában. Azután azt következtetné felőle, hogy ő teremti az évszakokat, az éveket, ő kormányoz mindent a látható térben, és mindennek, amit látott, valamiképp ő az oka” (52).

Ezt a belső gondolatmenetet mindenképp kiemelendőnek gondolom, hiszen egyfelől jól kiolvasható ebben is a föntebbi – a brochi von Hofmannsthal-képben – említett értékválság, mítoszfosztódás elegáns levezetése; szinte rímel von Hofmannsthal ezen mondatára: „A filozófusnak – antik és tizennyolcadik századi értelmében használva a szót – jó a helyzete mind a grandiózus, mind a siralmas korszakokban: mindkettőtől elüt. Az olyan korszak azonban, amely annulálja önmagét, őt is annulálja.”; másfelől azonban még fontosabb mozzanata ez a regénybe fektetett munkának. Mert annak más pontján az egyik gyermek tovább játszik ezzel a gondolattal, isten vagyok, közli nagyapjával, „én isten vagyok, önkéntelenül szaladt ki a száján, oldalról sandított az öreg borostás arcába, miként fogadja a közlést, úgy, bólogatott az olyan természetességgel, mintha lépten-nyomon istenekbe botlana, és milyen isten, kérdezte, /…/ na és poklod van, emelt kérdőn a fején, poklom, riadt meg a kisfiú, hát, poklom az nincs. Márpedig az kell, dünnyögte maga elé a vénember, pokol az kell”. (98). 

Mind a regényre, mind szerzőnkre nézvést kulcsmondat ez a dialógusba szerkesztett anatéma (bízvást tekinthetjük/nevezhetjük annak). A regényben e pillanat során dől el a gyilkosság, mikor „Úgy fojtotta meg, mint anya a gyermekét, észrevétlen” a bosszú az ártatlant; s valahol ez a pillanat sűríti össze bennünk a regény üzenetének egyik lehetőségét: minden történés, minden szereplő, minden itt zajló és nem zajló esemény anatematizált megképzése a mindenütt jelen lévő rossznak. És nincs érzelmi-értelmi ellentételezése.

Szerzőnkre nézvést is kulcsmondat, írtam imént, s tartom ezt az állítást, noha csak időbeliséget takar. De sokat mondó, hogy ez az – amúgy nem ritka – filozófiai gondolat-kísérlet „a földi pokolról” régebben is fölbukkant Demeter Szilárd tűnődéseinek világában. Egy Schelling-értekezésében írja például ezt: „Schelling szerint, amikor a platonikusok a bűn eredetét az érzéki vágyakban jelölték meg, akkor az Eggyel nem a poklot állították szembe, hanem a földet. Minek kell nekünk bármiféle pokol? (Hát, mert könnyen itt lehet a földön, az emberrel együtt teremtődött, és ennek jó tudatában lenni, mondja mélabúsan Schellig az én olvasatomban; Isten szól, és az embereknek jelen kellene lenniük.)” Nos, természetesen nem e ponton született meg szerzőnkben a regény ötlete, vázlattól a végső szerkesztésig, de az bizonyos, hogy a kötet sokáig munkált benne; sokat használt például végső formájában a korábban önálló novellaként megjelent fejezetek alapos szerkesztői rostája, lineáris egymáshoz illesztése, így egyértelműsítve például a cselekmény időbeliségét.

Az itt amúgy: egy közelebbről el nem helyezett erdélyi szeletkéje a Földnek, a konkrét idő a romániai forradalom előtti néhány hónap, de a történet bennfoglalója egy-két nemzedék egymáséba érő kilátástalan életének történése, s a szerző kortárs szépirodalmunk jelentős személyisége. (Erről – s legyen elég ennyi baráti megjegyzés – soha nem szabad megfeledkeznie. Mert egy önmaga méltóságára adó író közéleti szerepvállalásai során soha nem azonosulhat írói munkásságának negatív karaktereivel. Mert a közéleti cselekvés hiába pillanatnyi, az annak során elkövetett hibák a teljes életműre hullanak vissza, minden jövőbeli értékeléskor.) Egyébiránt, hogy végszavunk is legyen, ha minden kötél szakad, s minden ennyire rettenetes árnyékba borul, s ezt a történelem egyébiránt – ne legyenek illúzióink – rendre előállítja, akkor két dolgunk marad itt e földön: megírni a sötétség krónikáit, és tovább olvasni a Testamentumokat. 

Akár onnan, ahol Demeter Szilárd kitette a könyvjelzőt; ugorjunk tovább, s énekeljük zsoltáros fohászként a következő szakaszt: „Ha valaki az ő szolgájának szemét, vagy szolgálójának szemét úgy üti meg, hogy elpusztul, [megvakul] bocsássa azt szabadon az ő szeméért.” (Mózes 2. könyve, a kivonulásról 21:26). Talán mégis reménykedhetünk a jóban; elég – s ezzel nem áll szándékomban semminemű parafrazálás – fölszabadítanunk szenvedéseink után a belső látásunkat. 

Tamási Orosz János