(Bekezdések Iancu Lauráról 1.)

Ünneplős délután lesz ez, késő éjjelig tart majd, s követi sok alkalma a csöndes együttlétnek, a világgá táruló magányos figyelemnek; a szép, komoly költészet örömének. Ünneplős idő, mondom, mindenki úgy készüljön, ahogy szokott a hasonlóakra, én néhány hete, nyáron még, a Dolomitok között ültem egy teraszon, előttem mélyvörös itáliai bor, s lapozgattam a könyvet. Majd diófám alatt tettem ugyanezt, a kerti szék oldalán van egy praktikus kis polc, ahol a kávéscsésze, vagy kristálypohár meg tud kapaszkodni; kis kortyokban ittam a villányi savignon-t, és szinte szavanként olvastam a könyvet. Iancu Laura új verseskötetét (Kinek a semmi a mindene). Szép, komoly, nagy költészet az övé.

S valahogy úgy kell érkezni is, ahogyan ő. Még fiatal, bár erről a versek nem árulkodnak; épp csak elérte a krisztusi kort, (előtte még „Felkötött virágra száll a dér, / őszbe veszett a nap, / 33 világot tépett le húsomról / a fagy” /Születésnapomra/), s már negyedik kötetével ismerkedhetünk. Azzal, amellyel végleg beérkezett; szerintem korábban; de sokak szerint a harmadik-negyedik kötet minősége mutatja meg a valót valakiről; az elsők még kiszakadnak, a tehetség kihordás nélkül löki azokat a világra, sok költő volt s maradt is ígéret csupán, mert elmaradt a folytatás, vagy elfogyott abból a súly, a lélegzet. A harmadik-negyedik köteten az ember már eltűnődik, arcokat, szavakat próbálgat, ez a kiválás útja, a saját, egyedi jellemző megtalálásának korszaka, de van itt más is, amire utaltam. Hogy így kell beérkezni.

Felkapja arra a fejét mindenki. Mert nem csak sorjáznak a szakmai elismerések, a díjak, mint például a Bárka-díj 2010-ben, amelyben azért az alkotó szívverése és a figyelem ütőér-kísérése összeért, jól működött a pulzusszámláló, ennyire hadd biccentsen műhelytársa felé ez a lap. De volt Bella-díj, és József Attila-díj, azon még össze is kapott vitákra mindig hajlamos részünk; miért nem kapta meg, ki mondott nemet, és egyáltalán; alakult ki egy valahol nagyon ránk jellemző purparlé; ütünk, valaki nevében, s ez épp neki a legkínosabb. De azért van jó oldala is, mondom most kicsit cinikusan, hisz volt, aki erről olvasva kérdezte meg tőlem: te, ki ez a lány? Jó verseket ír? Mégis, elismerem, kínos, szólt is, csöndesen, közbe, hogy ezt ne, ne így, nem kell, de, mert nem hallgatnak rá, inkább elvonul verset írni. Arról, például, hogy „Hazád egy lexikon lészen, / hozzád lapoznak: / hűségben megfagyott, / évszámon pecsét” (Vízió). Közben, persze, ahogyan a könyvek és díjak, úgy a recepció is növekszik, egyre többen próbálják megfejteni költészetét, vagy csak egyszerűen nagyon boldogan írnak róla, örülnek jöttének, nagy hirtelen könyvtárnyi irodalma keletkezik pusztán a fogadtatásnak, az értékelésnek, végül valaki már össze is foglalja a kritikacsokrot, megállapítván, hogy a csángómagyar költészet legújabb korában, „az egyéni beszédtónus kialakításának az útján” ő jutott a legmesszebbre. Bertha Zoltántól idéztem, s emeljük ki tőle ezt a félmondatot is: „…könnyed képzettársító szemléletesség, megkapó nyelvi szenzibilitás, stiláris érzékenység és szuggesztivitás itatja át a kanyargó, filigrán kifejezés-alakzatok szelíd hullámzását…”. Ez így igaz; olyan messze jutott önmagáig, hogy már saját jelbeszéde, önálló hangja van, sőt, képes arra, amire a nagy költők: ezek a versek megkövetelik az intim együttlét illő körülményeit. Már nem csak érezzük, de tudjuk, egy új könyve előtt, hogy ünnep közeledik, majd meg kell adni az olvasás módját.

És minden valódi ünnep többé tesz bennünket. Vagy, meglehet, kevesebbé. Rádöbbent valami mulasztásra, elszalasztott cselekedetre, elhallgatott gondolatra, valami hiányra, amelynek súlya kevesebbé tesz bennünket; bár az is lehet, hogy e kevesebb (fel)ismerete tesz többé? Megfontolandó, megfejtendő gond ez, miképp viszonyaink az ünnepekhez – ami szívből jön, ami élet, s nem valamiféle történelmi parabola tömegdemonstrációja, politikai konzekvenciák és preferandumok naptárkorrekciója, hanem – lélekünnep; akkor, azokon érezzük úgy: egyáltalán van valamilyen viszony közöttünk. Van közünk ahhoz, amit üzen a pillanat; legyen karácsony, avagy feltámadás. Avagy egy vers csupán, de akkora, mint Ady, vagy Nagy László teremtéssel vetekedő teremtése; mert hát a Menyegzőbe, akinek nem rebben bele abba a szíve, lelke, érverése, annak most is hiába mondom – milyen új ünnepre készülhet Iancu Laurával. Arra, hogy hasonló pillanatokat élhet át; hogy élt eddig bármennyi időt, akár kétszer annyi is lehet, mint a költő, érkezik tőle egy léleklökés, táncolni kezd benne a szívideg, amikor ezt az új zsoltárt olvassa, a legrégibb, legősibb parancsolatról: „Taníts meg feledni a halált – te, ki ölni készülsz, / gyomláld ki nyelvemből e szót, / ne tudjam, mi történik. // Taníts meg feledni a halált – halálod árán is.” (Sirató). 

A szavak keresése és megtalálása. A súly felmutatása. Az örökség elfogadása és megismerése, Dsidáé, Adyé, Szilágyié, és Pilinszkyé, az ő hitéé, annak keresése, és az ő mondataié. Egy utalásból indul valami, ami szinte a teljességbe fut; átvesz egy majdhogynem lírai toposzt, közhelyet, ám abból néhány sorban felépül pilinszkysre-készen egy költészet megfejtése, egy dialógus elkezdése, és annak hiábavalósága; mert amit nem magad élsz meg, nincs arról mit – beszélni, csak. „Égve hagytam a lámpát. / Viharra készült az éj. / Kockás füzetet, teát / tettem melléd, és: beszélj! / Kértem volna, de kint már / virradt, és törtek a fák.” (Fák). Erre utaltam, hat sor, s teljes ív Pilinszkytől az őt faggató költőig, aki talán Iancu Laura, de talán a benne hirtelen megszólaló Li Taj-Po, vagy Tu Fu. Talán mimikri, talán véletlen, de ilyen nagy pillanatok csak nagy költészetben születnek úgy, mint itt; hogy, meglehet: spontán, észrevétlen, akaratlan. Az egyik centruma kétségkívül ez Iancu kötetének; a nyelv keresése s megtalálása; út a nyelvbölcsőtől a szóforrásig; nyíltan beszél erről, egyértelműen. Amikor a nyelvhaza megszületik, feltárul annak alapismerete, de faggatjuk, tovább, tudván, hogy miként az első, úgy talán az utolsó s az egyetlen valódi haza ez; akár magasban, akár mélyen belül, akár akarva, akár csak lassan fogadva el. De megépül, szellemi és fizikai kiterjedése lesz, kontextusai, kapcsolatrendszere az érzésekhez; nyelvhaza, mondom, faggatása, átjárása, lélekgeográfiája épül fel előttünk a kötetben, pontosan, precízen, szépen. Sorjáznak a szóhelyzetek; jelentés-módosulások, jelzőmetaforák, gondolat-bóják; félreérthetetlen tudatossággal. „Késve érkeznek hozzám a szavak” (Ama kései szó). „kimosom a szép szavakat” (Szabadnap). „virágot küld vele, /…/ fekete szavakat” (Októberi Hold). „Egyetlen szó is / elég volna” (Monológ tükörrel). „a szó, mi tőled óvna s védne, / cafatokban buggyan kihűlt számon” (Az esthez). „A szavak végül elhalnak” (Melankólia). „szempillám mögött kiszáradt szavak / egyetlen szóban elférsz // … / hazatalálnak holnap / ha jönnek még szavak” (Stációk). „…egyszer csoda, / méreg máskor / ugyanaz a szava” (Kötések). „Messze túl / a szón. (Fátyol). „Adjátok nyelvemre a szót” (Menthetetlen tavasz). „Olvadni kezd a télre fagyott szó” (Huzatban). „sem szó sem csapás” (Az ember). „Költő, haldokló nyelvnek szózata” (Lakatos Demeter). Innen akár át is léphetünk a másik pólushoz, tesszük is, de kössük ezt még közvetlenebbül a csángók nagy költőjéhez. Idézzük Lakatos Demetert, akiért a kötet szerzője az egyik legszebb zsoltárt írta könyvébe, az előbbi verset ilyen sorokkal gazdagítva a veszteségről, arról, hogy a szülüfüld már nem fimlik: „Napunk, ki már nem szentül le soha, / lásd, mindünk szárnya eltörött. Íme”. Eltörött, hullunk, de miért, kérdezte már maga Lakatos Demeter is, világba abajogta: „Ha egy emberbül a világ / származik, / mért annyi rossz a világba / létezik? / Rokonok egymásval vagyunk – / nagyon szíp. / De szemit másnak vájja / minden níp”. (Ha).

A másik középpont ráutalt, de meg nem idézett mottója ez a vers; ellépve a nyelvhaza kiteljesedő-élhető Atlantiszától; amely nagyon is valóságos szimbiózisban él hétköznapjainkkal. „hazára szükség nincsen / világa senkiföldje / sem temetője sem éjszakája” (Az ember), írja a feltörő dac a költőből, ám az szembejön – kifosztottan, megcsalt reményként, riadt, töredezett ábrándként. S mégis – van, ha másban nem, hát hiányainak növekvő súlyával. Még mutassunk vissza a beszédmód, közlés, írás, mint cselekvő igék és hasonlatok burjánzó jelenlétére, annyi sok közül is az egyik legfénylőbb sorokkal: „Elvarrt nyelven is álmodnak, / Meddő méhekbe életet, / Hitet s Istent a Nyugatnak”. (Ki Istent el nem altatta). Ha már csak a nyelv marad, mint élhető haza, akkor is, azért is szálljon abból éltető ima s fohász, ismét csak másokért. Mert az marad, ha más már nem; erről tudósít a már említett másik középpont (mert hisz a költészet mindig koncentrikus körök egymással ölelkezése, s közben, bizony, több középpont is születhet), a másik tehát már nem is centrum, hanem – epicentrum. Robbanás, rianás, féltés és lemondás, elengedés és kötésig megkapaszkodás – rövidebben: identitás. Ami nem szülőföld, nem család, nem gyermekkor, nem az, ami elvehetetlen – „A szomszéd egén / már több a kék” (A malmok) – hanem ez mind, természetesen, de ennek együttes jelenléte szívben, idegszálban, emlékezetben, és, persze, a szavakban, ha máshol nem. A nyelvben, amely megőriz, fusson bárhová is maga az élet, vetődjön bárhová a test. Hiszen eljöhet a legrosszabb pillanat is, „Ma este végül nem megyek haza. / megtehetem – hazája másnak van. / Szanaszét gyalult utak. Köd. Moha. / Leállósáv, aztán kapaszkodás. / Szakadékból másik szakadékba.” (Ma este), igen, megtörténhet – de nem ez a legrettenetesebb. Hanem: „sötét volt tegnap amikor / utcára léptem / idegenek beszéltek / anyanyelvemen” (Nyelv). Így érünk a kötet végén az út végére, még nem ez a legvégső szó, bár „már befele sem fáj / az út mi elvezetett idáig” (Kozár), még ott a szenvedélyes kifakadás, vallatása az Úrnak, a kérdés: miért? „Áruld el, Uram, / minek ez a sok nevenincs rettenet” (Este a faluban). Pont úgy, ahogy kell, nagy verssel zárul a kötet, fortissimo a végső hang, a kiáltásé, nem elcsendesedő pillanat; azt mi éljük, tudván, hogy a költő megtette a legtöbbet ismét, futását elvégezte, Magyarfalu elküldte tanúságtévőjét közénk s elébe.

Összeszedett, összefogott, szomorúságában is lelket erősítő, kételyeivel is nemesítő, önvizsgálatra késztető könyv ez. Megérint általa a szépség, s megcselekszi a legnagyobbak csodáját: reményt fakaszt a reménytelenségben. Legalábbis – megpróbálja… Hogy, ha minden-minden talán el is vész, a nyelv valóban megmarad. Ha vigyázzuk a szavakat, ha őrizzük őrzőit. Miképpen a költő őriz meg bennünket, akár a Dolomitok között ültünk egy teraszon, előttünk mélyvörös itáliai bor, de a közös nyelv könyvét lapozgatjuk; akár diófánk alatt tesszük ugyanezt, ahogy én. A kerti szék oldalán van egy praktikus kis polc, ahol a kávéscsésze, vagy kristálypohár meg tud kapaszkodni; kis kortyokban ittam ott a villányi savignon-t, és szinte szavanként olvastam a könyvet, érezvén, „hogy szívem megszakad”. (Iancu Laura: Kinek a semmi a mindene. Magyar Napló, 2012).

Tamási Orosz János