„…valóságigényem táplálkozik ebből a tájból, s ez azért nem lényegtelen számomra, mert a tájjal való próbálkozásaimból esetleg mások valóságigénye is táplálkozhat…” – írja egyik legerősebb kisesszéjében Bereck József, s a Gyermekkorom pusztuló tájai című textus valóban egy nagyon fontos, lényeges üzenet múltról s jelenről a mindenkori olvasónak. Érvényes azokban az időkben is, amikor a jelenből lesz a múlt, s mikor már csak a tájak megelevenedő leírásaiból, az életmódra utaló történetekből következtethetünk az egykori idők szépségeire, szürkeségeire, reménytelenségeire és reményeire. 

Mert mindig és mindenkinek ki kell mondania azt, hogy: „…jelen idejű múlttal élek…”.  

Ezért (is), hogy Bereck József novelláiból, tárcáiból és jegyzeteiből (valójában Bereck-egypercesekből) álló válogatásban mélyedhet el eme kiadványban az olvasó. Persze, elég lett volna annyit írnom, hogy széppróza-füzérből álló kis tükre ez Csallóköznek, a „csallóközi Faulkner” tollából, hiszen – vegyesnek tűnő műfaj ide, vagy oda – a ma már a klasszikus mesterek közé tartozó Bereck valamennyi munkáját a szépprózai igényesség jellemzi. Mégis, van valamiféle tartózkodás – általában az irodalomtörténeti értékelések elemzéseiben – a kisebb munkák felé. Furcsa ez. Ami festők esetében többnyire föl sem merül, a műterem-sarkokban fölhalmozott vázlatrajzok is komoly, értékes darabjai életművüknek, az a szépírók esetében egyfajta határkőbe ütközik: a tárcák, amelyek pedig (mondjuk ki nyíltan, ne szemérmeskedjünk) a napi kenyérkeresetet, megélhetést biztosították, s nem egyszer iránymutató közvélekedéssé váltak, fontos, megkülönböztető jegyeket kaptak (épp úgy, mint egy szénceruza egyedi futása a rajzlapon) a klasszikus író sajátos fogalmi rendszerében, asszociatív metaforikus mondatépítésében. 

Nincs módunk mindezt hosszasan ecsetelni, mégis, utalásként föl kell frissítenünk mindenki emlékezetét a tárcanovellák fontosságára – valaha ez a nyomtatott sajtó lényeges elemének, a hírek mellett ez jelentette az átlagolvasó napi szépirodalmi kiszolgálását. Klasszikus írók villantottak fel azokban többnyire egy sűrű levegőjű, tömör atmoszférával ható, a hétköznapok mikrokozmoszáról tudósító pillanatfelvételt, amelyek majd elvezettek a nagyobb levegőt s tágabb perspektívát hozó novellákig, kisregényekig. Egy ezekre készülő, vagy ebben élő író néhány sorban is nagyon mély szépirodalmi élményt nyújtott olvasóinak.

Mint Bereck József. A legapróbb terjedelmű tájleíró munkái is, mint tapasztalhatják, szélesre nyitott optikával készülnek. Leírom, hogy a fotográfusok a szívükhöz kapjanak: „nagylátószögű mikrorealisra” felvételek ezek, sokat mondó tanulmányrajzok a novellák elé, közé, hogy majd azokban tovább táguljon a perspektíva – Bereck elrejtett metaforákból épülő világirodalmi s különösen filmművészeti kapaszkodóira. E kettő között: az említett egyetemes kultúra és a Csallóköz élményvilága adja a Bereck-életmű sajátosságát.

Ennek, ha nem is teljes, de piciny szeletére itt is rámutathatunk: talán meglepő, hogy Bereck búcsúját Fellinitől ide iktattuk, de tűnődjünk el közösen azon, mennyire szubjektív módon fogalmazza ezt meg. Mintegy át- és beleszővi mondataiba egyik alkotói perspektíváját: azt a mágikus realizmust, amit kritikusai már fölfedeztek írásaiban. Ám itt az egyik eredő, s ott van az a Vihar előtt-ben – hiszen annak hangulata (s nem a címazonosság trivialitása miatt említjük) egyértelmű parabolája Giovanni Verga fojtó történetének. De említhetnénk, itt sem a cím áthallása miatt csupán, az immár klasszikus Biliárd néhány hős emlékének címen méltán közismert (?) és népszerű (?) Bereck-novellát és Heinrich Böll hason című regényének összeérő utalásait arra, hogy mindannyian jelen idejű múltban élünk. A Böll-regény főszereplője mintha a Bereck-novella főszereplőjének lassan épülő felismerését summázná: „…nem békültem meg a megbékélés szellemével, mert nem az elvakult buzgalom rombolt itt, hanem a gyűlölet, amely nem volt vak, s amelyből még megbánás sem fakadt”.

A felvidéki magyar próza egyik remekírójának, klasszikusának munkáit mutatjuk tehát be, méltó módon – hiszen Fodor Péter fotográfiái mintha pillanatképei lennének a Bereck-írások nem hátterének, de azokhoz szervesen kötődő mindenkori jelenlétének. A képek mindegyikében ott vibrál egy-egy jelző, vagy jelzős szerkezet, s a mondatok mindegyike ott hordozza magában a fényeket s a fénytöréseket. A múlt hosszú-hosszú árnyékát. Hitelesen, hisz, mint Bereck írja: „…mint a tenyeremet, úgy ismertem falum rozzant határkövek közé szorított környékét, dűlőit, tehát a képlet (térképlet) ilyetén ismeretében nem volt nehéz a behelyettesítés. Lett egy kis sivatagom, egy kis erdőm, tavam, tengerem, s így fészkelődöm bele akkori falusi mikrovilágomba az egész világ. Szőrzsák suta zsombékjai, Petre tehénszagú legelői, Istószeg zúgó nádasai, András-szigetje tőzegaljú „gumiútjai“ között nyugodtan elfért a világ egy-egy tája.”

Fejet hajtani, időről időre föleleveníteni ezt az életművet (is) kötelességnél több és erősebb szolgálat. Mert a felejtés beteljesíti azt, amit Bereck még csak sejtésként fogalmazott meg: „…nem szeretnék földönfutóvá válni e kicsi honban…”

Tamási Orosz János