Gál Sándor szembeszállása a mulandósággal

I.

„Tulajdonképpen eléggé lusta ember vagyok”, állítja önmagáról Gál Sándor kötetünk utolsó lapjain, egy interjúban. „És, ha már így van, rászoktattam magamat, hogy rendszeresen és naponta írjak legalább egy keveset. Ez annyira belém rögződött, hogy ha kihagyok egy napot, bűntudatot érzek a mulasztásért…” – folytatja a gondolatsort, de az olvasó még az előbbinél jár, megtorpanva. Gál Sándor – lusta? Hiszen őt még az is ismeri, aki járatlanabb a felvidéki magyar irodalom hegyi szerpentinjein, erdei tisztásain, s az élet, az egyetemes létezés megfigyelésének vadászlesein; Gál Sándor hat műfajban alkotott, köteteinek száma meghaladja a hetvenet, életmű-sorozata tizenhatba gyűjtötte munkásságát, s ugyan a teljesség igényével munkálkodtak azon a kiadói szerkesztők, de mit tehettek volna az író fáradhatatlansága ellen? Aki még utolsó éveiben is önmagára rótt szigorral estéről estére vastag naplófüzetébe véste új vagy folytatta korábban elkezdett gondolatmeneteit a lét és a létezés faggatásáról – dolgozott, „mert, ha nem teszem, elveszik mindennek az értelme.” 

Ezt a félmondatot erős magabiztossággal illeszthetjük jelen kötetünkre is. Kiterjesztve azt, annak tartalmát a Gál-œuvre jellemzőjének, az író jellegzetes munkamódszerének meghatározására. Igen, mert bár kötetünk szinte valamennyi írása megjelent az elmúlt években valamely folyóiratban; erről e naplófolyamban a szerző tudósítja is az olvasóit annak idején; ám a meg-megakadó publikálások folyamatának háttere, az írói szöveggondozás nem ritkán fárasztó s olykor-olykor hiábavalónak tűnő külső és belső – lelki – műhelykörülményei; mindennek megismerése e kötet megvalósulása nélkül elképzelhetetlen lenne. Jelen kötetünknek talán ez ad igazi, rejtett értelmet. 

Műfaját nehéz lenne lakonikus tömörséggel meghatározni. Napi följegyzések fegyelmezett sodrása, eleve közlésre szánva azokat, ám itt még mind a sorrend, mind az egyes bekezdések a véglegesítés előtti állapotban mutatkoznak meg; látjuk, követjük az íróember mindennapi tevékenységét, a „civil” kötelességeket, egészségi állapotának hullámzását (négy olyan műtétem volt, melyek mindegyikébe fél év alatt bele szokás halni, jegyzi meg erről egy félmondatban), ami tíz évig állítja folyamatos küzdelmek elé; s mindezek után ül le vastag naplófüzetei egyike elé, hogy följegyezze a nap eseményeit, s ama tovább-gondolásokat, melyekkel bővíti a majdani – fejben már eldöntött – tematikai fejezeteket, az összerendezés és a gépbe másolás előtt. Naplót olvasunk tehát, egy naplófolyam rögzítés előtti s közbeni állapotáról; naplót a naplóért élés napjairól, pillanatairól. Hol keressük hát műfaji meghatározását? Valóban valahol itt, mert ugyan úgy tűnhet, hogy a gazdag magyar és egyetemes naplóirodalom történetében könnyű példát találni minden megközelítési lehetőségre, ám ez nem igaz. Összehasonlítást csak a különbségek mentén tehetünk, hiszen a naplók mindegyike egyedi, személyes történet; a följegyzések sorozatát a följegyzés személyiség-jegyei alapvetően határozzák meg; mit tekint fontos üzenetnek az utókor számára, s mi az, amit erre érdemtelennek tart. S ez utóbbi is hordoz némi lényeges háttérinformációt a történet egészét nézve, hol húzza meg hát a határvonalat, azt, amelyen átengedi a személyes tér eseményeit, s mi az, ami nem följegyezhető s nem megírható. Címszavakban Gál még ezt is sorjázza számunkra; egy-egy szóban utal arra, ami megírhatatlan; s az okos olvasó biccent, rábólint, érti a hallgatás lényegét. 

A kérdést – ezen napló-folyama műfajáról – Gál Sándor is föltette önmagának, erről szóló tűnődésével már kötetünk első lapjain találkozhatnak az olvasók, átgondolt okfejtés ez saját naplóírói tevékenységeiről (a korábbi évtizedekről szóló hasonló följegyzéseivel találkozhatunk az életmű-sorozatban is, valamint olykori önálló munkáiban), de a jelen kötet koncepciójáról érdemes ide illeszteni gondolatmenete egy töredékét: „…azt is leírtam, hogy a »folytatást valamilyen módját kitalálom.« Nos, az öregség — bizonyos tekintetben lehet akár új irodalmi műfaj is. Nem napló, nem vers, nem széppróza, de nem is filozófia. Hanem ez az egész — együtt!” Igen, az egész, amit a későbbi tematikai rendezés mégis szétszálaz az író által, s publikálja folyóiratokban az egyes szűkebben összefüggő fejezeteket, ezek mindegyike maradandó, izgalmas szellemi élmény volt akkor olvasva őket, ezzel együtt rá kell döbbennünk: így, együttes foglalatban érezzük át azt a szellemi-lelki többletet, amit e naplófolyam hordoz magában. S visz közelebb ahhoz a kérdéshez, amit Gál is föltett magának, s amire adhatunk ugyan egyfajta választ, ám azt kell mondanunk: a világirodalom azon alkotóeleme fölött tűnődünk, melyek mindegyike önállóan, önmagában hordozza annak egészét: az egyedi, unikális megközelítésből fakadó megközelítését, földolgozását az egyetemesség egészének. 

A napló műfajáról – köszönve az utóbbi évtizedek kiadói tendenciáinak – a hazai olvasók által újra fölfedezett Márai Sándor ötlik fel, talán elsőként, az átlagos olvasó előtt. Különösen igaz ez a „szűkebb haza”, a felvidéki olvasóról, hiszen – Gál is hosszú fejezetben ír erről – Márai, sorsa teljességében is, mindvégig a szülőföld írója és büszkesége maradt. Egy kassai polgár – pesti, itáliai és amerikai évtizedei alatt is. S hát – hiába az amúgy fölmérhetetlenül gazdag naplóirodalom – a Márai-naplók olvasása által vált ez izgalmas szellemi kalanddá sokak számára. Adódik tehát az első összevetés, a naplóíró Gál-œuvre megfejtése során. Nos, ki kell mondanunk: amíg Márai személyesebb marad s a személyesség magánéleti pillanataiban tartózkodóbb, zárkózottabb; bár a talán legerősebb mondatai – mint például a „Salernonál a tenger” egyetlen pendítése – épp eme lelki tartományból törnek föl; de Gál ehhez képest a személyes fájdalmakban, az öregedés krónikájában, a múlandóság fölismerésében is egy nemzedék, egy közös sors, s elsősorban a megmaradás egy(etlen) esélyének elvesztését rögzíti, olykor fájóan, ám többnyire rezignáltabban. Látószöge közelebb áll Kertész Imrééhez, legalábbis a távlatosabb átgondolás foglalatait illetően. Egy pillanatképet hozzunk ide példaként. Márai naplójában olvashatunk egy bekezdést arról, hogy a vonat ablakából látta a téglagyár udvarára terelt deportálásra váró embertömeget. Kertész Imre – évtizedekkel később olvasva e bejegyzést – valósággal fölujjong ezen: „Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem”, írja esszéjében. „Negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a tégla szárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. … határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettőnktől függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedő körben halkan szétsugárzik…” A pillanatot Muszatics Péter közelíti meg egy Vigilia-béli esszében, egy mondatát idézem: „…a kegyetlen történelmi helyzet átélése és megértése okozza kettejük rokonságát…”. E mondatrészből kanyarodok vissza a Gál-Márai-Kertész naplómegközelítés kérdéséhez: Gál a történések folyamatában rögzíti észleléseit, míg az említettek visszatekintve, leszüremlő gondolatokon keresztül (ami nem föltétlenül elvetendő) hozzák létre a tapasztaltak esszenciális értelmezését. Gál Sándor naplója a kisebbségi sorsközösségből fakadó s táplálkozó identitás kialakulásának, hanyatlásának és általa erősen vélelmezett elbukásának (sorstalanná válásának) sorsregény-esszenciája – ilyen értelemben (egy harmadik nevet ideemelve) meglehet, hogy Szentkuthy meghatározása illik a legjobban rá: „Minden valamirevaló napló azért rendkívül érdekes olvasmány, mert pillanatfelvételek sora az ember különböző lelkiállapotáról”. S bár mondhatjuk, hogy a lelkiállapotok változnak, vannak jó és rossz pillanatok, élmények, de amikor a kor kórrá változva drasztikusan fölülír minden túlzó reményt s optimizmust, mert a valóság mindent drámaian leegyszerűsítve mutat föl; amikor a tudatban tudatosul az, hogy a pillanatnyi túlélés kifejezésben a hangsúly a pillanatnyin van; akkor a lelkiállapot szinte állandósulva tudósít s láttatja a szellem, a test, a lélek s a világ kórképpé élesedő változásait. 

II.

Szólnunk kell arról: mikor sorsközösségi identitásának vélelmezett bukásáról beszél, azt nem az öregedés szinte általános fájdalma, személyes veszteségként megélt értékmódosulás tapasztalása mondatja vele. Többet helyez foglalatba akár Ivo Andrić-nál is, semmiképp sem mondhatjuk itt a tőle eredő szállóigét: „Minden emberi nemzedéknek megvan a maga illúziója a civilizációval való kapcsolatáról: egyik nemzedék azt hiszi, hogy részt vesz a fölvirágzásában, a másik pedig azt, hogy kialvásának tanúja.” Nos, Gál nem ennyire megengedő, talán mert élete teljessége s azon belül is alkotói korszaka a kialvás elleni folyamatos küzdelemről szólt. Tárgyilagos és tényszerű összefoglalása ennek ez a levezetése: „Egyre kevesebbet  foglalkozom a történelemmel, mert a történelmet  folyamatosan meghamisítják és átírják. Csak az én időmben legalább tízszer felforgatták az egész huszadik századot, s forgatják ma is, zömmel ugyanazok a «szerzők»…  Így a korábbi hősökből árulók, s a korábbi árulókból hősök lettek… Az aktuális hatalom ideológiájához-politikájához társadalmi ragasztóanyagként fölhasználva. Ezért úgy döntöttem, hogy maradék életemben magammal foglalkozom, a saját történelmemmel  és  a  saját  történelmi  tapasztalataimmal. Az igazat mondtam eddig is, s ez a szándékom változatlan, megszövegezni, amit megéltem, amit láttam-tapasztaltam, s amit mindmostanáig megőriztem.”

Ám ennek kicsit ellentmondva meglehetősen hosszú időt tölt a háborúk történetével. Kötetünk egyik hosszabb fejezete evvel kapcsolatos jegyzeteit, esszéit, ismertebb történetek elvontabb értelmezéseit, kevésbé ismert összefüggéseit kutatásait tartalmazza; s ezek között revelációként taglalja, hosszasan, Latzkó Andor – avagy Andreas Latzko – első világháborús regényét. Ez, bármilyen furcsa, saját, személyes gyarlóságaim egyikére mutat rá – nevezetesen is arra, hogy – a bejegyzések folyóirat-béli közlését olvasva – segítségére akartam sietni, aztán (Gálhoz hasonló egészségi állapotom bajai miatt is) ezzel elmaradtam. Pedig a véletlen folytán kimerítő választ tudtam volna adni azon felvetésére: „…amióta olvastam, egyvégtében az járt a fejemben, hogy miként történhetett meg, hogy az elmúlt száz évben – legalább is ismereteim szerint – senkinek nem jutott eszébe újra megjelentetni az első világégésnek ezt a döbbenetes dokumentumát. Másodjára – az előszóban a fordító [Moly Tamás], ahogy már említettem azt írja, hogy «Latzkó Andor magyar ember, aki magyarul kezdte» az írást. Utána néztem, de sehol még csak egy szónyit sem találtam róla  – Szerb Antal se említi, s egyetlen lexikon sem jegyzi a nevét.  Az is kérdés, hogy Latzkó után maradt-e magyarul írt egyéb alkotás. Ha igen, mi és mennyi? És azt hiszem, az sem volna érdektelen, ha a németül írt műveiről is megtudhatnánk valamit. Meg az életéről! Honnan származik, a háborút túl élvén, mivel foglalkozott, hol élt a Trianon utáni Európában?” Nos, e sorok olvasásakor már ismertem a választ, s jelezhettem volna – vétkeim egyike, hogy elkésve, csak most pótolom ezt. De meg kell tennem, még ha kissé ki is kanyarodunk ezzel Gál Sándor naplófolyamából, de úgy gondolom, nem árt talán a felelettel szolgálni e kötet olvasóinak, különösképp amiatt, hogy magát Gált is erősen izgatta, szellemi revelációként érintette ez a valóban méltatlanul elfeledett magyar író. Nos, tény, hogy Gál kutatásának hiábavalósága nem írható bárminemű felületesség rovására; bár, ha egy-két adalékra talán föllelhetett volna, ahhoz számára – fizikai állapotának ismeretében – számára elérhetetlen forrásokhoz kellett volna zarándokolnia, s a teljes képet még az sem mutatta volna meg. Ehhez a kötet újra fordítására vállalkozó Kállay Kotász Zoltán kellett, aki (Gálhoz hasonló indíttatásból – a szellemi izgalmat kiváltó fölfedező olvasás nyomán) elindult a szerző fölkutatására, s a kötet utószavában be is számolt tapasztalatairól. Mindezt még kéziratban juttatta el hozzám, részben egyfajta szerkesztői szemmel való olvasásra kérve, részben a majdani kötet kritikai visszhangja erősítésének szolgálására. Nos, lássuk tehát kutatása (ami, mondom, Gál naplójának folyóirat-béli közlése idején még csak Kállay Kotász számítógépében volt olvasható) eredményeit. „Még megélhette, hogy neve kikopjon a hazai irodalmi élet diskurzusaiból, aztán halála után teljes feledés hullott rá: egyetlen lexikonunk sem említi. A német, angol, francia életrajzi gyűjteményeket fellapozva viszont meglepődve tapasztalhatjuk, hogy jelentős íróként tárgyalják, hatását tekintve Romain Rollanddal, Stefan Zweiggel, Henri Barbusse-szel együtt.  … A kötet Zürichben jelenik meg először, 1917 nyarán, Menschen im Krieg címmel, a szerző nevének feltüntetése nélkül. A háborús cenzúra azonnal betiltja Németországban és a Monarchiában, később Franciaországban és Nagy-Britanniában, majd az összes hadviselő országban, sőt, az USÁ-ban is. Csak a harmadik – német nyelvű – kiadás címlapján tűnik fel először a neve, és csak a békekötések után juthat el a mű szabadon az olvasókhoz. Az internetes WorldCat katalógus szerint 1917 és 2015 között összesen 136 kiadást ért meg.  … Könyveit már javában égetik Németországban és a Harmadik Birodalom által megszállt területeken, 1944 márciusától Magyarországon is, miközben szerzőjük 1943 szeptemberében Amszterdamban meghal.” Csak néhány mondatot idéztem a terjedelmes és mind adatolásban, mind mélyebb összefüggéseiben igen tanulságos esszéből, de fölhívnám az olvasó figyelmét a ma már könnyebben elérhető Latzkó-életmű lassú hazai terjedésére; azóta már egy újabb elkészült kötet s egy készülő novella-válogatás próbálja áttörni – meglehet: hiábavaló kísérletként – a kortársi olvasók ingerküszöbét. Hiszen miért legyenek kíváncsiak az első nagy háború – s általában a régi háborúk – pusztítására akkor, amikor itt élünk egy új háború közvetlen szomszédságában, vagy éppenséggel benne, hisz mindez fölfogás kérdése… Még egy választ azért illesszünk ide Gál fölvetésére, aki azt is próbálta megtudni (olvashatjuk a naplójában), hogy Fábry olvasta-e Latzkó munkáját, írt-e arról? Nos, arra számomra sem bukkant föl közvetlen adat, de biztosan ismerte s respektálta, hiszen a Korunkban (1926, IV. 289-298.p.) említi  a háborús irodalom áttekintésében: „Milliós mészárszék kellett, hogy a kinyilatkoztató hang itt is felsikoltson. Hogy megváltás jöhessen: kellett ez az első emberi sikoly. Ez a meggyőződéses vér- és húsvalóságos életsikoly. Rettenetes ár és hiábavaló ár. Fritz v. Unruh és a többiek: Toller, Becher, Leonhard Franck, Rubiner, Barbusse és Duhamel hangját kezdik felejteni, elnyomni, elfojtani és a mészárosok, Tyrthaeusok vér és dicsszomjas hangját erősíteni, hozsánnázni. — Barbusse „Tűz”-ét, Andreas Latzko könyvét (Menschen im Kriege) ma már alig olvassák, már nem „érdekes” (Duhamel „Martirium”-ja ugyanerre a sorsra jutott), Unruh „Opfergang”-ja majdnem ismeretlen. Pedig ez a néhány igaz háborús élményű könyv jelenti az epizódon túlmenő, igaz összefogó háborús emberkrónikát.” Majd ő Unruh máig ismeretlen (legyen ez az újabb feladat) regényéből közöl fordítás-részleteket, mi pedig e fejezetet zárjuk Gál Fábryhoz hasonló közel száz évvel későbbi sóhajával: „Az értelem csődje – ezt fogalmazom folyamatosan újra a Bismarck-példában. Az elpocsékolt tudást, az elpocsékolt emberi szorgalmat, erőfeszítést. Aminek a végeredménye  a  pusztítás  és  a  pusztulás.  Az  emberiség  háborúinak  sokezer éves történelmének, lemészárolt millióinak – »hősi halottainak« – új és új felmutatását. Az arányaiban megsokszorozódott veszteségét – s minden tekintetben. Persze azt is tudom, hogy teljesen felesleges mindezt ismételgetni, hiszen ahogy eddig, ezután sem változik meg semmi. De legalább leírom magamnak – magamért. Hátha ez az írás elhozza számomra az öregség békéjét. Vagy legalább az esték nyugalmát.”

III.

Föntebb említettük Andrić megállapítását, s azt, hogy Gál kevésbé távolságtartó, legalábbis a tekintetben, hogy ő bizony publikálásai ellenére vagy épp azért saját civilizációjának kialvásaként, annak tanújaként éli meg tapasztalatait. Kemény – s a maga értékközpontúságából nézve igazságtalannak nem mondható – följegyzéseiből, széljegyzeteiből szinte önálló esszéregényt állíthatnánk össze, közösen olvasóival. Nézzük, mi az, ami leginkább aggasztotta?

Elsősorban – kerülve a tágabb kontextusok megengedő értelmezési lehetőségeit – saját nyelvi és alkotói környezetének, irodalmi mikrokozmoszának jellegzetességeit veszi számba, kíméletlen (s mondottuk, hogy önmaga esztétikai alapjairól szemlélve logikus értékdeterminálással) módon fejezve ki, rögzíti veszélyérzetét. Látlelete keserű, s vitatható is, mindenképp tanulságos – olvasmány. De nem csak az…

„Irodalmunkban”, írja, „felnőtt egy nemzedék, amely semleges, akár az autópálya aszfaltburkolata. Az irodalom ringyókratái és e ringyókrácia különítményeseinek élményhiányos »szövegei« lassan beborítják a Magyar Kápát-medencét. S ha valaki e mosogatódézsából kiömlő szövegmoslék ellen szólni mer, az tűzrevaló nacionalista.” …  „a műfajok sokfélesége mostanra megszűnt. Minden szöveggé változott, vagy egységesült. Például egy »vers-formába tördelt« összezagyvalékolt, értelmezhetetlen nyelvi hordalék ma szenzációs »vers« lehet. Amit igazában nem tud értelmezni sem a szerző, sem az olvasó” … „De e mostani liberális »tevékenységnek« milyen az iránya, a tartalma, na, meg a szándéka? Tapasztalom: lényege a »ledarálás elkötelezettsége…« Vagy? A »szöveg nyomorúságában« az »élményhiány?« Nincs se történés, se történelem. Betűsiló és nyelvi komposzt.” … „Nagyon valószínű, hogy meglévő, kész kézirataimból aligha is készül könyv maradék időmben. Így az a szándékom, hogy még néhány fontosnak vélt történetet, eseményt megörökítsek, gyakorlatilag értelmét veszítette. Az itteni – itthoni – szlovákiai lehetőségek zéró szintre süllyedtek. Elfogytak a lapjaink, folyóirataink pedig olvashatatlanná devalválódtak – hogy: ha vannak sincsenek! Egyrészt attól, ami bennük megjelenik, másrészt – ami egyenesen ebből következik -, hogy olvasóik sincsenek. Végül mostanra az is kiderült, hogy lényegében szlovákiai magyar irodalom se létezik már!!! Ami volt: semmivé darálta az új, g l o b á l i s  internacionalizmus. Az előző helyett egy másféle embertelenség!” … „Közel nyolcvan évem tapasztalatával mondom: ahol nem történik semmi, ott meghal a nyelv! És a nyelvvel együtt a nemzet is megszűnik…” … „Csak  az  létezik  és  válik  örökkévalóvá,  amit  a  nyelv  saját,  szerves  részeként  magába emel. Ami újra és újra beszéddé reinkarnálódik – az ember által.” Mi a teendő(m), kérdi, s a válasza:   „Felmutatni a lényeget, hogy az emberben lévő értelmes és gondolkodó anyag mit bír el, mire képes. És mire hajlandó? Hiszen csak az marad meg, amit még leírok.”

IV.

E talán hosszadalmas bevezetőn túl, mely néhány Gál által befejezetlen kutatás folytatására tett inspiráció mellett az író karakterét is igyekezett megrajzolni, tartozunk néhány lehetséges szerkesztéssel összefüggő technikai fölvetés magyarázatával is. Ezek egyikét már érintettük: a korábbi folyóirat-béli közlések súlyát és érdemét nem elvetve, sokkal inkább megköszönve azokat, úgy érezzük: e kötet egybefüggő megjelentetése hézagpótló kiegészítése a Gál-œuvre életmű-univerzumának. Ugyanakkor, bár (föl)figyelhettünk a Gál által elképzelt belső szerkesztési elvekre, az egyes fejezeteken belüli egyensúlyra, azonban azoktól néhány esetben eltértünk. Csupán annyiban, hogy egy-egy kézirat „helyet változtatott”; a Miklósi Péterrel készült beszélgetés például úgy reméljük hangsúlyosabbá vált a kötet végszavaként, mint egy korábban – Gál által elképzelt – belső nyitófejezetben. (Itt annyival oldjuk talán az emelkedettséget, hogy kedves Sándor bátyánk, talán igazad volt, de sajnos tovább írtad napló-esszé-regényedet s ez átszerkesztette elképzeléseidet… Ennyi átkacsintás talán megengedhető, mert – ha késve is – ezzel hívjuk föl a figyelmet Gál Sándor belső, csöndes humorára, mely itt-ott üdítő ellentétpárja a bölcsességből fakadó rezignált szomorúságnak.) A másik észrevételre adható válaszunk szintúgy a korábbi közlésekre vonatkozik: míg ott egy szerkesztett s fegyelmezettebb szövegközléssel találkozhatunk, jelen kötetben – ahol ez nem rontott a textuson – megengedőbbek voltunk a szerkesztetlenebb mondatfűzésekkel szemben. Mondhatjuk, tettük ezt Gál Sándor engedélyével, hiszen, mint írja: „…egy »kijavított napló« értéktelen, s főleg hiteltelen” … „nem szabad a leírtakat megmásítani, mert az ember ellentmondásaival teljes, mint az egyre növekvő éjszakák sötétje…” 

V.

Immár valóban végszóként rögzítenünk kell: egy olyan ember mondatait olvashatjuk, aki életét a történelem szürkületi zónájában élte végig, s aki mindent megtett utódaiért: följegyezte azt, ami történt, és azt, ami nem történt meg – puszta ígéret maradt. Aki mindvégig ahhoz ragaszkodott, amit a jobb sorsa érdemes Európai Unió egyik atyja Jean Monnet csak halálos ágyán ismert be, kimondva: „Ha újra kellene kezdenem az európai építkezést, a kultúrával kezdeném.” Mert embert és embert egymáshoz csak egy közös kulturális tér vihet közelebb – ez Gál számára nyilvánvaló szolgálat volt. Nyilvánvaló és szolgálat. S aki – bár valóságos és átvitt értelemben is – utolsó éveiben a sötétség eluralkodásától félt, nem csak utalt Goethe szavaira (Mehr Licht), hanem tett érte. S tesz, hiszen ezen kötet is tágra nyitja ablakainkat. Vagy – legalább – szélesít a két irány felé záró redőny lécei közötti határsávokon… 

Tamási Orosz János