Hogy a hazafelé vezető utat lerövidítse, Vasné Julajda Jolán átbaktat a hepehupás téren.

Rossz napja van megint, két tömött cekkert cipel, majd megszakad belé. A karácsonyi ünnepekre vásárolt be, ötszáz forintot kértek egy doboz tojásért, a húsról, a kenyérről nem is beszélve.

Ahogy átmegy az úton, nem bírja tovább a cipekedést, a földre zöttyenti a két szatyrot, összedörzsöli meggémberedett ujjait. Fújtat, mint egy túlhajszolt ló, és hogy levegőhöz jusson, kigombolja tömzsi testén megfeszülő télikabátja legfelső gombját. Tekintete megakad a hengerformájú hirdetőoszlop megfakult, nyárról ott maradt plakátján. Egy karcsú, bikinis nő áll a napsütötte vízben, fején szalmakalap, kezében naptejes flakon.

Micsoda dolog egy ilyen semmi kis ruhadarabban mutogatni magát!, kap új erőre házsártos hangulata. És nemcsak a szinte fedetlen mellek háborítják fel, de a napfényben fürdő vízpart képe is. Mit idegesítik ilyenekkel az embert, először és utoljára fiatal házasként voltak a Balatonon, szakszervezeti beutalót kaptak, azóta az a nyaralás nekik, ha kimennek az öccséhez Soroksárra, aztán a kis hídon átsétálnak a Molnár-szigetre, a Berci pecázik, ők meg az öreggel bámulják a kacsákat.

Naptej meg Balaton, ott eszi meg a rosseb ezt az egész világot, emeli fel a földről a két cekkert, és elindul a Pipacs utca huszonhat C jelű lépcsőháza felé.

Felcihelődik az első emeletre, megint le kell pakolni a szatyrokat, hogy előbányássza zsebéből a lakáskulcsot. Nem bízhatja a férjére, hogy zárjon be utána, rossz a füle annak a szerencsétlennek, néha a csengőt se hallja meg, várhatna ítéletnapig, hogy ajtót nyisson neki, nyitva viszont nem hagyhatja, még illetéktelen személyek besétálnak rajta, aztán elvisznek valamit.

Lehúzza lábáról műszőrrel bélelt csizmáját, úgy, mezítláb viszi be a holmit a konyhába, aztán visszalép, gondosan bezárja az ajtót, a csizmát és a télikabátját pedig berakja az előszoba beépített szekrényébe.

Miután elpakolja az élelmiszert, bemegy a nappaliba, leül a dohányzóasztal melletti fotelbe.

A jobboldaliba, az az ő helye.

A szekrénysort, életének egyetlen vigaszát bámulja. Szíve lassan átmelegszik.

Annak idején a lépcsőházban csak a szomszédéknál volt telefon, nem véletlenül, hiszen Halmi fontos ember volt a gyárban, párttitkár, bármi történhetett, és akkor azonnal mennie kellett.

Így hát, ha Jolán telefonálni akart (persze csak sürgős esetekben), átkéredzkedett hozzájuk. Ha végzett a telefonálással, Halminé néha behívta őt a nappaliba, igyál egy kávét, Jolánka. Ilyenkor óvatosan, félfenékkel ült le a fotelbe, nehogy kárt tegyen a vörös kárpit bársonyos felszínén, és újra meg újra megcsodálta a szoba méltóságteljes, koloniál szekrénysorát. Irigységet azonban nem érzett (épp csak egy leheletnyit), egyrészt, mert bármit papoltak a fene nagy egyenlőségről, meg hogy mindenkinek jár a jó, ő már régen tudta, mindig van, akinek több jut belőle, másrészt neki is volt szekrénysora, igaz, berakások és csavart oldallécek nélkül.

Mégsem hagyta nyugodni az a koloniál szekrénysor. Kuporgatni kezdett rá. Ha végzett a gyárban, plusz munkát vállalt, és bár néha távoli irodaházakat takarított ilyenkor, ha csak lehetett, nem szállt villamosra. Fáradtan ért haza, és este, az ágyban, ha férje a hálóinge alá nyúlt, hátat fordított neki.

De nemhiába gürcölt, végre megvehették a koloniált.

Feláll, kimegy a fürdőszobába, egy flakon bútorápolóval és egy puha ronggyal tér vissza.

Gyöngéden, akár egy anya, aki letörli gyermeke maszatos arcát, tisztogatni kezdi a szekrénysort.

Vas József nem volt tétlen ember soha, harmincöt évet húzott le a gyárban, és nem is akárhogy, a fiókban őrzött Kiváló Dolgozó jelvények bárki előtt tanúsíthatják ezt. Hosszú éveken keresztül ötkor kelt, hatra bent volt a szerelőcsarnokban, aztán (egészen addig, míg Jolán ki nem jelentette, új szekrénysort fognak venni) munka után megivott egy sört a többi szakival az Olimpia presszóban, mely a korszellemnek megfelelő cégtábla ellenére maradt, ami volt. Egy kocsma.

Azokban az időkben Tajti, a brigádvezetője, ha valami fennakadás volt a gyárban, mindig azt mondogatta, ami el tud romlani, az el is romlik. Hát, elromlott.

Ötvenhárom éves volt, amikor bezárták a gyárat, és ő kényszernyugdíjas lett. Akkoriban történt, hogy egy délután, miközben céltalanul pakolgatott, az előszobaszekrény felső polcán (a dobozba hányt régi újságok között) talált egy nagyalakú ismeretterjesztő füzetet a madarakról, és elhatározta, hátralévő életét a velük való foglalatosságnak szenteli. Etetőket eszkábált hulladékfából, aztán kirakta őket az erkélyre és néhányat a terecske körüli fákra is. Mi mást tehetne, engedte el füle mellett Jolán gúnyos megjegyzéseit a madáretetéssel kapcsolatban, ha megroggyant egészsége engedné, akkor se tudna dolgozni, nem kell a nyugdíjas sehol.

Tulajdonképpen itthon sem.

Vas most sötétkék vattamellényben és homlokba húzott, megviselt svájcisapkában az erkélyen áll. Neki sincs jó napja, még a madarak etetése sem jelent vigaszt számára.

Keserű gombóc feszíti a torkát. Tegnap volt a születésnapja, a hetvenedik. Azt remélte, Jolánnak majdcsak eszébe jut, megünneplik. De nem jutott eszébe.

Se tegnap, se ma.

Az ablakon át látja a szobában üldögélő feleségét, de nem megy be hozzá, továbbra is a madáretetők körül bíbelődik. Minek menne be, az asszony úgyis csak azt a behemót szekrénysort bámulja.

Éveken át kuporgattak rá, mert Jolán nem akart részletre vásárolni, bármi történhet, nem tudnak fizetni, aztán majd visszaveszik tőlük.

Így hát fizetésnapokon Vas József a teljes keresetét átadta feleségének, nála csak a kitett pénz maradt, az a csekélyke összeg, amit az asszony, miután akkurátusan átszámolta a pénzt, kis sóhaj kíséretében, na, ez akkor a tiéd, visszatett az asztalra. Futotta belőle a műszak után egy sörre, meg a kedvenc rejtvényújságjára.

Azonban az új bútorra való gyűjtéssel összefüggésben ez a kitett pénz egyre fogyatkozott, először csak a rejtvényújságról kellett lemondania, mígnem Jolán még jobban megkurtította, és (egyúttal határt szabva a presszóba való járogatás gyakoriságának) kijelentette, heti egy sörre ennyi is elég lesz.

Végül összegyűlt a pénz. Megvették az új  szekrénysort, bezsúfolták a nappaliba.

Levegőt se kapni tőle.

Vas haragszik a szekrénysorra, és nemcsak a lemondással járó kuporgatás miatt. Bár az orvos megmondta, Jolánnak nem lehet gyereke, nincs elég petesejtje, ő mégis a bútorra gyűjtögető időszak fáradt éjszakáit okolta meddő házasságukért, amikor a felesége még le sem feküdt, de már aludt. Haragszik, mintha csak a koloniál miatt történt volna, hogy a beteljesületlen reménnyel együtt lassan a szenvedély is kihalt belőlük.

Vas József fázni kezd. Nem is vettem észre, hogy megjöttél, anyus, füllenti, ahogy belép az erkélyről.

Pedig vak még nem vagy, csak süket, veti oda neki a szekrénysort tisztogató Julajda Jolán, meg értetlen is, már százszor megmondtam, hogy a maszatos kezeddel ne fogdosd a koloniált!

Vas egy darabig álldogál, szeme felesége kezére tapad, ahogy a rózsaszín ronggyal a szekrényt törölgeti. Ezerszer látta már ezt a mozdulatot. Megint a szekrényt suvickolja, nyelt egyet ilyenkor, de most egy másik szó jut eszébe. Simogatja.

Megfordul, elindul a konyha felé. Kinyitja a hűtőszekrény ajtaját, kiveszi a vödör formájú zsírosdobozt. Belemarkol, két kezét összedörzsölve eloszlatja tenyerén a dermedt zsiradékot.

Jolán még mindig a szekrénysort fényesíti, amikor Vas visszajön a nappaliba. Könyökkel eltolja az asszonyt, nem durván, csak egy olyan ember mozdulatával, akinek határozott célja van, és nem fogja hagyni, hogy megakadályozzák annak elérésében.

Módszeresen, akár a festő, aki vásznat alapoz egy új kép alá, zsíros tenyerével végigmázolja a két ruhás szekrényt, aztán a nippekkel teli polcosat, majd a TV állványt is.

Már a vitrin üvegénél jár, amikor az addig bénultan álldogáló Julajda Jolán felsikolt, hagyd abba! Ráveti magát az elszántan dolgozó Vas Józsefre, tépi és karmolja, ahol éri. Hiába.

Kifogy belőle a szusz, a fotelba roskad. Szeméből könny pereg.

És kifullad Vas József is. Zsíros kezét melegítőnadrágjába törli, aztán ő is leül.

A baloldali fotelba, mert az az ő helye.

Némán bámulják a szekrénysort.

A koloniált.