1909-ben, még a világháborúk előtti „boldog békeidőkben” született Móra Ferenc (1879-1934) ifjúsági regénye a magyar irodalom legkedveltebb ifjúsági olvasmányai közé tartozik. A Rab ember fiai „bujdosó országában” (1997: 36) „nem parancsol se török császár, se német császár” (1997: 64), amint ezt a jó szándékú, vén Pipitér meséli az ifjabb Apafi hercegnek.  

Az „Isten szigete,” ahol a „rongyosok” otthonra leltek ebben a XVII. század második felében játszódó történetben, nemcsak történelmileg fontos, hanem élővilágával is büszkélkedik: „beköszöntött a láp legnagyobb ellensége, a nyár. Kéveszámra szórta tüzes nyilait a vizek világára, s felszívogatta a láp langyos vérét. A karcsú nádak ruganyos dereka meghajlott, koronás fejük ingva-lengve kereste a frissítő harmatot. Fonnyadó füvek párázata reszketett a légben, s tikkadtan röpködtek benne a szivárványcsillogású szitakötők is” (1997: 62).

Innen, valahol a természet és társadalom határmezsgyéjén (talán mégis inkább előbbi szférához közel) bontakozik ki az a furfang és lelemény, amelynek eredményeként főhőseink el tudják foglalni a közeli Sárvárat. Mindez végül közvetetten lehetővé teszi a hercegfi kiszabadulását, majd idővel a rab ember Szitáry Kristóf hazatérését. Ennyiben a mocsaras vidék itt távolról sem ingoványt vagy futóhomokot, hanem egyenesen az életet és a világot jeleníti meg az ország romlása idején.

Fekete István (1900-1970) ezen első, hatalmas népszerűséget kivívott könyve egyszerre ábrázolja a hódoltsági idők végvári küzdelmeit és a várak (Fonyód, illetve a balatonszemesi Bolondvár) szomszédságában elterülő balatoni lápvilágot. 

Utóbbinak az idegen számára való kiismerhetetlensége lehetőséget ad az el- vagy visszavonulásra, egyszersmind reményt a megmaradásra. Ezt érzékelteti a táj szülötte, Fekete lokálpatrióta ihletésű művében a következő szakasz is: „A végház állt csendben, és elnézett Badacsony felé, ahova átnyúlt a Balaton ezüsttükre. Nem volt ez éppen vár, csak afféle végház, amelyből Légrádtól Győrig tucatszám akadt, de földbástyái magasak voltak, palánkjai épek, és hínáros karjaival körülfolyta a feneketlen láp. Fonód bevehetetlen volt. A Balaton partján legközelebbi szomszédja a szemesi Bolondvár, Somogy felé pedig Öreglak. Háta mögött Komár, Kanizsa, a túlsó parton Tihany, a Dráva felé pedig Szigetvára.”

Majd Fekete még, ha lehet, Móránál is kifejezettebben utal a térség szerepére, megtartó erejére a történelem viharai közepette, ugyanitt: „Ezek voltak a végek a somogy-zalai tájakon, hol élethalálharcát vívta a magyarság a Nyugat kegyetlen telhetetlensége és a török világhódító ostroma között” (2016: 27).

Későbbi szakaszok is méltatják ebből a szempontból (is) a tájat: „A Bolondvár környéke így aztán lassan elnéptelenedett. A vérig kínzott jobbágyság behúzódott a berkekbe, melyek végtelenül húzódtak a Balaton partján” (2016: 46). 

A hazafias pátosz tetőpontjának, egyszersmind a természet apoteózisának tűnhet a következő szakasz a balatoni nádasok csendéletével: „A befejezett munka édessége, az alkotás gyönyörűsége úszott a vizekben, és zengett a szívükben. Mögöttük ezer hangon ébredt a láp. A nap aranyküllői sugározva vágtattak fel a keleti égre, és megégették a völgyekben úszó ködöt, amelyből síró harmat lett egyszerre. És a két ember óriás árnyéka összefolyt, amint elindultak a falon, melyet védő karjával átölelt a kavargó áradat. A kapu felett ott álltak már a többiek. Mindenki, aki csak az udvarház körül élt. Ott álltak a nádi emberek, az árokásók, a falfonók, és nézték elbűvölve a csodát, melyért dolgoztak, de amelynek befejezésében nemigen hittek. És Bogics szinte szégyenkezve közeledett feléjük. De szívében ott lüktetett a békés, vér nélküli győzelem ismeretlen mámora. Ekkor Babocsainé kivált az emberek közül, és átölelve Markot, mindkét orcáját szeretettel megcsókolta. – Köszönöm… fiam, és ne feledd el, hogy ez a ház, melynek nyugalmát te adtad vissza, mindig jó szívvel vár téged, csakúgy, mintha hazajönnél. És titeket is mind-mind… akik hazát csináltatok ebben a véres hazátlanságban” (2016: 70).

Végül Fekete István a lápon túl is tekint és mutat, amennyiben már általában a föld jelentőségét hirdető didaktikával ruházza fel egyik szereplőjét, Csomay uramat, aki a főhős „László vállára tette a kezét. – Eredj, fiam! Szánts, vess, és ringasd fiaidat. Bizony mondom, nagyobb dolgot művelsz, mint ha megcsontosodsz a harcban, és magtalan öregséged viszed csak a sírba […] Fogd meg a földet, mert az az ország. Köd van még, fiam, és azt sem tudjuk, miért harcolunk. Majd eljön annak is az ideje, amikor kelletek, te is meg a fiaid is” (2016: 169).

A biharugrai születésű népi író Szabó Pál (1893-1970) könyvének cselekménye Rudolf Habsburg császár és magyar király uralkodása idejébe, a hosszú vagy tizenötéves háború korszakában a XVI-XVII. század fordulójába ágyazódik, a Berettyó vidékén játszódva. Részint a szerző saját modern társadalmi viszonyainak projekciója lebeg a szemünk előtt a sárrét horizontján, részint a magyar és közép-európai megmaradás korabeli álomképe, elvégre a „két pogánytól” mentes óvóhely ez a maga természeti sajátosságaival: „s a kerteken túl alig valamivel kezdődik a rét. Nem úgy kezdődik, hogy itt van egy rét, a réten túl egy másik falu, vagy legalábbis szántóföldek, hiszen rétes, lápos, mocsaras itt az egész táj.”

Az itt kibontakozó környezetleírás a vidék részleteiben, rejtelmeiben való, alapos jártasságot tükröz a szerző részéről: „A gyékényesből nádas lesz, a nádasból hatalmas tölgyerdő, de a szélső fák némelyike is vízben áll, mi mindent kibírnak ezek a fák! Kibírják, ha a kánikula szárazra fordul, de az se árt nekik, ha a fagy a földet összeszaggatja. A víz néha megszaladja, jószág legel alatta, mindegy. A tölgy nő, nő, némelyike már lassan az égbe nő. De nemcsak tölgyfák vannak itt, hanem fűzfák is meg vadkörtefák, csipkebokrok, de még azok, hanem a kökénybokrok! A kökény, az olyan, mintha esze volna, soha nem telepszik meg magánosan, hanem csomóba verődik, és évről évre nyújtogatja kijjebb gyökerét és ágait. Ezen még a jószág se megyén keresztül.”

Majd elénk tárul a táj társadalma is önnön szereplőivel, és mindennapi teendőivel arányos részletezettséggel: „Ezt csak ősszel, a réti emberek szokták keresztül-kasul vallatni, mikor a gyümölcsét télire szedik, gyűjtik, aszalják. Télre, mire az ágak, tövisek megérnek, a parasztok, pásztorok vágják, hordják, olyan gerádgya van belőle, hogy még a farkas is felakad benne, nem is beszélve a bajomi vár sáncairól, így érthető, hogy szinte itt kint is kisebb várszerű a kondástanya. Maga a szállás félig a földben, csak félig a föld felett, de az udvar, merevül karám, körül árokkal, az árkon kívül élő kökénybokrokkal s belől karózással, földhányással, a bejáró kapu szálfákból róva, fűzzel befonva, ez a karám télben szélenyhét ad, napmeleget gyűjt, ha farkas vagy rossz szándékú ember be is tud lopakodni, de innen aztán a maga lábán ki nem megyén többé” (1962: 80).

Nemcsak vadállatok, vagy a „rossz” egyéni szándék jelentenek ám fenyegetést. Maga a nemzeti lét is kockán forog, hiszen: „a falu felett megint és megint átsüvít a történelem, ezerötszáznegyvenben, mikor a török Budát elfoglalta(csellel), utána nyomban feldúlta a Duna-Tisza közét, aztán,húsz évvel később, a tatárok átcsaptak a Tiszán, még azon is túl, de egészen Várad feléig. A falu lélekszámban elég jól megúszta, elszaladt a mocsárba, ott maradt szabad prédára a falu” (1962: 29).

Korántsem csak a két nagyhatalom (a Habsburg- és az Oszmán-birodalom) ütközőzónájában járunk, hanem a természet és a falu határmezsgyéjén is. A (fél)vadon mibenlétét a következőképp érzékelteti Szabó e helyen: „A falutól egészen elütő másmilyen világ ez, s mégis elválaszthatatlan tőle. Van, aki fél lábbal a faluban él, hazajár tisztálkodni, s a családi élet melegébe sütkérezni, van, aki be nem tenné a lábát a faluba. Asszonya, szüleje jár ki hozzá. Már akinek van. De van itt olyan ember, akinek senkije sincs […] Vannak itt aztán olyan emberek is, akik inkább otthon vannak más határbéli pusztákon, mint a faluban, akik jobban ismerik messze földön egymást, mint a tenyerüket, és főként ismerik a réteket, vizeket, bürüket, rónákat, porongokat, lapályokat, s az egész réti világot” (1962: 81).

A hatalom még a töröké, ám inkább csak névlegesen. A táj bujdosói, a hajdúk és vízi emberek már csendben szervezkednek és készülnek a jövendőre.    

Elsősorban inkább már egy életforma, az ősi hiedelemvilág megőrzésének a tétje függ a „lágymánytól” Hegedűs Géza Korona és kard. Magyarország a XI-XIII. században című történelmi ismeretterjesztő könyvének előszavában. Az Árpádok földjén című prológusban István küldönce nehezen igazodik ki a helyi útvesztőben, félúton valahol a keresztény, nyugatias Esztergom és az akkoriban még pogány Csanád vezér marosvári szállásterülete között. A korabeli történelem homályát, világnézeti ellentmondásait megelevenítő allegóriában oly mértékben próbára teszi utazónkat, hogy még keresztényként a lóáldozat bemutatását is fontolóra veszi: „A Dunától a Tiszáig húzódik a véghetetlen ingovány. Sustorgó nádasok fölött gémek, kócsagok keringenek. A lovas embernek nagyon óvatosan kell itt lépkednie […] Ezen a tájon gyanakodva fogadják az Esztergom felől a Tiszán túli részek felé tartó kopjásokat…” 

Csakhogy az itt élők ismerik az utat, és „nem lépnek rossz helyre. Akár csillagtalan éjszakán is biztonságban járnak a mindenünnen halállal fenyegető ösvényeken” (1965: 7-16). Tehát utasunk végül, segítséggel, kievickél e „lószorítóból,” hogy aztán folytassa küldetését. Noha távolodik tőle földrajzi értelemben, ám Esztergom, mint az új, társadalmi szemlélet és rend emblémája, már közel van, miközben a „hagyományos” társadalmi berkek még léteznek. Olyannyira, hogy a könyv epilógusában lovasunk egyik leszármazottja már szilárd és megművelt földeket talál ugyanitt az Árpád-kor vége felé.    

Végül e rövid népművészeti kitérő után néhány szó erejéig visszatérünk Somogyba: a Fekete Istvánhoz hasonlóan e térség szülöttének számító Takáts Gyulához, aki 1979-es Egykori doktori értekezéseim világa. A Nagyberek és a Balaton című esszéjében úgy vall „szűk pátriájáról,” hogy az „bizony pionír vidék. Egyszerre szelíd és vad. Nem irodalmi képletes magyar ugar, Ady szavával, de valóságos magyar dzsungel.” 

A modernizáció már megjelent lidérce mögött még egy pillanatra felsejlenek a régi történelmi idők is, ám már nemigen játszanak egyéb, mint epizódszerepet. „Ott álltam hát egy tüzes síkság közepén, melynek életét a szem nem láthatta új csatornahálózat egyre csak szívta, apasztotta […] A török alatt ez az eltűnt nádas menedék volt. Most lelátni Szulimán pusztáig. A völgyi pázsiton a ménes legel. A homokos füvön, Drenavár körül, a hatalmas tehéncsordák. A mélyen fekvő berkek sásos füvét alomnak kaszálják. A kazlak ezrei és bivalyok falkái a megcsitult balatoni vulkánok között szinte egzotikus kép. 1944-ben ilyen kocsink elé fogott bivalypár előtt ballagtam. Követtek jámboran, mindent bírtak, és zengett felettünk és köröttünk az ég és a határ.”

Annak ismeretében, hogy a szépirodalomhoz köztudomásúan váteszi szerep is társulni szokott időnként, alighanem a korabeli viszonyok szándékolt aktualizációjaként is csenghetnek egyes művek, például az első világégés előtt fél évtizeddel közölt Rab ember fiai, vagy az 1937-es A koppányi aga testamentuma című nagysikerű ifjúsági történelmi regények honszerető felhangjai. 

E huszadik századi könyvekben – e fentiekhez sorolhatjuk még az Ahogy lehet, a Korona és kard, illetve a Balaton és a Berek című műveket is –, a megmaradás mentsváraként, amolyan „magyar Masszadaként” jelenik meg a mocsár a maga már-már megközelíthetetlen miliőjével.  

Ránézésre mintha az ó- és újszövetségi eszkatológia (Ígéret Földje az egyiptomi és babiloni fogságból, Új Jeruzsálem) profanizálódna e fentebb kivonatolt szakaszokban, vagyis itt a „két pogány” jelentette geopolitikai kihívás közepette nagyon is evilági – átmeneti vagy végleges – rejtekhelyként romanticizálódik az ingovány.  

Azonban kifejezett vallásos referenciák, áthallások helyett a táj természeti adottságainak eleven, gazdag és impresszív leírásaival találkozni e munkákban. Ezekkel a végtelenül sokarcú vidékekkel Somogy (Fekete István és Takáts Gyula), Bihar (Móra Ferenc és Szabó Pál) vagy épp a Duna-Tisza köze (Hegedűs Géza) tájain a helyi ember együtt él, otthont, hajlékot, hazát keresve és találva. 

Itt szökken szárba az alkotómunka, például Szabó Pál sárréti mindennapjait ábrázoló tablóján, és ha kell, mint láttuk Fekete Istvánnál, itt jegecesedik ki a történelem rendelte önvédelmi késztetés is.  

Az időnként veszélyes közeggel (pl. Hegedűs) megbirkózik az ember, ám nem gyűri azt le, nem is szándékozik. A leírások előrehaladtával valósággal szimbiotikus viszony vázoltatik a „vadonnal,” a versengés vele inkább vélt, mint valós, hiszen az igazi ellenség odakinn van. 

Utaltunk fentebb mind az úgynevezett hosszú, mind a világháborúk konkrétumaira. Mégis, némi önkénnyel talán időtlen üzenetekként is megragadhatók e sorok, amelyek sajátos helyi és egyetemes nézőpontokból egyaránt felértékelik a vidéki táj és a természet metszetét, Takáts Gyula szavaival a „dzsungelt,” amely immár nem kizárólag a civilizáció ellentéte, hanem annak kiegészítője is.  

Áttekintett irodalmi művek: 

Fekete István: A koppányi aga testamentuma. Móra, 2016

Hegedűs Géza: Korona és kard. Magyarország a XI-XIII. században. Móra, 1965 (Képes történelem).Móra, 1965

Lengyel Dénes: Magyar mondák a török világból és a kuruc korból. Helikon, 2016. 

Móra Ferenc: Rab ember fiai. Unikornis, 1997.

Szabó Pál: Ahogy lehet. Szépirodalmi, 1962.

Takáts Gyula: Egykori doktori értekezéseim világa. A Nagyberek és a Balaton. Digitális Irodalmi Archívum. https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/TAKATS/takats01359/takats01390/takats01390.html