azaz, ahogy a szegedi bölcsészek fogalmaztak, posztmagyar. Itt mos kérem minden, de minden összeállt. Hollywood-i biciklilakat, szuperfinom gumiból készült úszószemüveg, étel, ital, gyümölcs, korszerű laptop és okostelefon. Ha a rózsaszín női biciklire felpattanok, pont elerem a 11:55-ös vonatot. Bea majd utolér vagy az állomáson rátalálal az őrizetlen biciklijére. A padon egy idős úr várakozik. Felrajzoltam még a zsebemben felejtett táblakrétával a forgalmi iroda falára egy szivet. Felvilágosítanak, hogy a „beért” vonat mintegy 10 percet késni fog. Közben elhagytuk Gátért. Bevillant, hogy a pökhendi Napfény Express többször nem várta be a zötyögős, életveszelyesen elhasználódott talpfákon lassan a célja felé botorkáló, egykocsis „vicinálist”. Mit volt mit tenni, próba-szerencse, felkapaszkodtam a hős kis vonatra és helyetfogalaltam. Közben mesterséges intelligencia segitsegével pólóterveket készitgettem: LOVEHUNGER HUNGARY felirattal. 

Közben az élet nem állt meg de a Napfény se várt be minket, hiába drukkolt velem és üzengetett a kiskunfélegyházi állomásfőnöknek. Ajjaj, lekésem a tokyoi lanyt, aki várja a kalotaszegi hímzést a Nyugatiban. 

Félegyháza. Egy órával kesőbb is megy tovább vonat Pestre. Üzenek Haragochinak (nem viccelek, ez a rendes családneve, akár Weörestől kapta volna), hogy jöjjön egy órával később ki. Csak kapja is meg! Csupa izgalom és kaland az élet. Most itt ülök az állomáson. A városba nem megyek fél órát csatangolni, mert gyűlölöm a bevezető út ráktól feldagadt fáit nézni. De a helyiek a farákra büszkék. Ez is idevonz néhány látogatót. Így itt ülök a vároterem padján és szinkronba kerültem a mobilon bepötyögött novellával. Együtt izgulhat velem a nyájas olvasóm, hogyan fog vegződni ez az eset. Sikeres lesz-e a japán magyar talalkozó, amelynek célja – a hímzett párnahuzat szemügyrevetelen tú -, hogy a pályaudvartól nem messze (itt „kőhajításnyira levő”-t lenne irni kedvem) talalható „Neptáncosok jelmezkölcsönzője” elnevezésű boltot lesz-e időnk és alkalmunk meglátogatni, együtt? Mert Haragochinak 4-re haza kell érnie. Most 12:07 van. Varjuk együtt, izgalommal a fejleményeket! Közben nehezen megtalált kártyámmal vettem a restiben egy erős kávét. Keresgelesemmel feltartottam egy kedves, középkorú MÁV tisztviselőnőt, akitől egyúttal bocsanatot is kértem, mondván: „Elnézést, hogy akadályozom a munkavegzésében az ügyetlenkedésemmel!”

„Hát igen, 14 órakat kell lehúzni, de ezt nem bevezném munkának. Egy használható kocsink sincs. Mind elvitte Lázár a magánvasútjához!”

„A mozdonyokat?” – kérdeztem.

„Nem, a vagonokat.”

„Azok legalább nem romolhatnak el!”

„Dehogynem! Működnie kell a fékeknek, a fűtésnek, az ajtóknak, mindennek. Nem olyan egyszerű dolog ez Uram! De az összes használható vagont is elvitte Lázár. Ez így nem munka, hanem szenvedés!”

Nem gindoltam vilna, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi hasznos informacióhoz jutok. Leültem és frissibe’ bepötyögtem mindent a mobilomba. Egyenesen a főszerkesztő úrhoz címzett elektronikus levelembe.

Közben villog itt rozsdaszín háttér előtt, talpára állitott háromszögben egy felkiáltójel, mellette fehér szöveg: Hamarosan nem fogsz tudni e-maileket küldeni. Érdekes, pedig fizettem valami extra tárhelyet is! Mindenesetre feladom, amit eddig irtam. Negyed óra múlva indul a következő vonat. A folytatást később küldöm. Még egy mondat a címről. Olyan jó, hogy mindenkivel lehet beszélgetni, hogy megpróbaltak egyetlen utas miatt visszatartani az expresszt. Igaz, nem sikerült, de legalább megpróbálták. Mert uram-bátyám viszonyok vannak a hazámban és legalább megpróbáltak segíteni. Akkor az újabb bejelentkezésig „A dios!” (Nem tudok spanyolul, … se)