Négy klasszikus hazai sci-fi

1. A világhíres magyar disztópia  (Déry Tibor  G.A. úr X.- ben)

Déry Tibor (1894-1977) Kossuth- és Baumgarten-díjas író, költő  jómódú ügyvéd apa és  gazdag osztrák családból származó anya fiaként született, mégis, huszonöt évesen elkötelezte magát a kommunista ideáknak. Ez meghatározta későbbi sorsát épp úgy mint író pályáját. A kommün bukása után letartóztatták,de emigrálhatott, bejárta fél Európát( Bécs, Párizs, Olaszország), de  bárhová került, folytatta írói működését. Nyelvtudása lenyűgöző volt,még spanyol földön is elboldogult. Nagy reményeket fűzött háromkötetesre tervezett, A befejezetlen mondat című regényéhez, 1934-ben készült el, de csak tíz év múlva, 1947-ben jelent meg, már itthon. Abban az évben mutatta be a Nemzeti Színház a Tükör című drámáját. Hazatérte után lelkesen vett részt  pártéletben, tagja lett az Írószövetség vezetőségének, 1952-ben került ki keze alól a Felelet. A regény azonban ideológiai vitákat váltott ki, először gondolkodott el addig megrögzött ideáinak  helyességéről.  1952-ben  másfajta regénnyel rukkolt elő, ami korábbi „politkultos”  írásaival ellentétben valódi népszerűséget hozott, ez a Simon Menyhértszületése, ebből a szép és művészi sztoriból sikeres film is készült. Később is jellemző írásainak fogadtatására; a hazai és külföldi kritika által felbecsült művekkel – Befejezetlen mondat, Felelet, Kiközösítő stb. – szemben az olvasói sikereket inkább  érzelmes történeteivel, a Simon Menyhért -tel és a tragikusan szép Niki Egy kutya története cíművel érte el.
  1957. április 20-án letartóztatják, majd kilenc év letöltendő szabadságvesztésre ítélik az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének vádja miatt. A börtönben születik meg a G. A.úr X.-ben  és szabadulása előtt nem sokkal be is fejezi. Persze, később is írt jelentős műveket, de ez a disztópikus regénye talán a hosszú alkotói pálya csúcspontját jelenti. Pierre Versins korszakalkotónak minősítette és a klasszikusok közé sorolta Encyclopédie de l’ utopie et de science fiction című munkájában… Ez a számos nyugati nyelvre lefordított regény az 1945 utáni magyar science fiction kiemelkedő alkotása.

  A bevezető  szerint, a mű kéziratát G. A. juttatja el az íróhoz, mielőtt visszaindul X.-be. Az első útját  vegyes érzelmek  kísérték: vonzalma szerelme, Erzsébet iránt és ellenérzése a hatalmas kiterjedésű város délibábos, a valóság markából kicsúszó közege miatt. A városban rövid idő alatt házak, utcák  válnak illékonnyá, míg máshelyen mintha a porból manifesztálódnának a szikrázó nap alatt. Az egyik szereplő a megalopoliszt rágógumihoz hasonlítja, ami egyik helyen kinyúlik, máshol összezsugorodik.  A főhősben ez a bizonytalanság érzetét erősíti, ám X. lakóinak a szabadság korlátlanságát jelenti. Ez a dichotómia végig kíséri a művet: az érzések, gondolatok, élethelyzetek széles skáláján megmutatkozik a különbség a főhős és a város lakóinak  mentalitása közt. G.A. pszichikai elevenségét felőrlő tényezők, a   bizonytalan megállóhelyű és működésű villamosok, eltünedező éttermek, az épületek ajtajának, ablakainak kívülről, a lakókra történő rázárása , a közvilágítás önkényes kikapcsolása majd meggyújtása, mind  a privát életet sértő intézkedések. Az elsötétült szállodában vakon botorkáló, ismeretlen szobákba benyitó, láthatatlan személyekkel beszélgető G. A. diszpozíciója, egész X.-béli distanciájának vázlata lehetne. E korlátozásokért senkit sem vonnak felelősségre, sőt, valami hagymázas módon a tökéletes  szabadság elérése felé vezető lépcsőnek aposztrofálják.  Abban a lázálomszerű városban kifordított módon nem az életösztön, jókedv szabad áramlása, hanem az életről lemondó, aszkétikus szellem uralkodik. Olyan teóriák betartásáról van szó, amelyek ellenkeznek az ember ösztönös élet- és boldogságvágyával, s rejtély, mitől csavarodott ki ennyire az emberek lelkivilága. A szeretet, hűség, segítőkészség ott egyaránt bűnnek számít, az együttérzés nem az áldozatot, hanem a gyilkost övezi, s a legfőbb cél: az életösztön kioltása.  Az ellenállás ritkasága, a bírálat hiánya, a társadalom életvitele, gyakorlata, a manipuláltak illuzórikus tudata G. A. hosszú ott-tartózkodása alatt lényegileg változatlan marad. Az egymást is elrejtő sötétség akkor a legsűrűbb, mikor a szereplők egymástól való érzelmi- távolsága, kommunikációs képtelensége a legnagyobb. Erzsébetet, amikor X. uralkodó erkölcsei előtt meghajolt, egyszerre nyeli el a város fakó szürkesége, és lesz úrrá lelkén a bizonytalanság érzése; nemcsak G.A. szeme elől tűnik el, de meghasonlik önmaga jobbik énjével is. Szürrealista látomás ez ,s némileg hajaz Boris Vian Tajtékos napok című kötetére, ahol a karakterek derűje, vagy bánata kihatással van a környezetre, az időjárásra, a növények és tárgyak állapotára.

  Máig tart a kritikai vita, hogy Déry Tibor e híres művét milyen csoportba sorolják? Jó darabig a kafkai- szólam volt erősebb, a szorongásos, egyént béklyóba kötő zárt atmoszféra érvényesülése; majd – különösen a rendszerváltás környékén – az orwelli államregény, amiben a totalitarizmus szerves részét kitevő , a létezés minden szintjét elérő hermeneutika a paradox és abszurd jelenlétéhez kapcsolódik.  Ma már  látható, hogy Déryt nemcsak a személyiség és hatalom viszonya, az osztálykategóriákban kifejezhető elnyomó-kiszolgáltatott ellentétpár helyzete, hanem a technicizálódó emberiség együttes jövőjének kérdései is izgatták. Amivel viszont a science fiction, annak a szépirodalommal leginkább határos, disztópikus vonulatához sodródik. 

2. Nyelvbotlás (Karinthy Ferenc: Epepe)

Karinthy Ferenc (1921 – 1992)  Írói munkásságáért 1950-ben, 1954-ben és 1970-ben József Attila-, 1955-ben Kossuth-díjat, 1987-ben Karinthy Frigyes-emlékgyűrűt kapott, 1991-ben 70. születésnapja alkalmából a Magyar Köztársaság Zászlórendje kitüntetéssel jutalmazták. 1960-tól 1970-ig az FTC szakosztályi elnöke volt. 1965 és 1975 között több hazai vidéki városban volt színházi dramaturg, közben 1968-69-ben az Egyesült Államokban tartott egyetemi előadásokat, 1972 és 1976 között hosszabb-rövidebb időt töltött a Szovjetunióban, Ausztráliában és Kubában. A nyolcvanas években egyre többet utazott Olaszországba. Életének utolsó évtizedét beárnyékolta depressziója. Elmondható, hogy a szocializmusban  díjakkal elismert, hosszabb külföldi kiküldetésekkel támogatott „társutas” alkotó volt.  Kiemelkedőek a Szellemidézés és a Kentaur című regényei. A Budapesti tavasz, címűből 1955-ben Máriássy Félix sikeres filmet rendezett. 1954-ben jelent meg Ezer év című riportja, amely a magyar társadalom peremvidékét fedezte fel. A sportélményeket eleveníti fel a Ferencvárosi szív, talán fő műve az Epepe (1971) abszurd regény-parabola. Fontos kortörténeti dokumentum az 1967 és 1991 között írott naplója, amely halála után, 1994-ben három kötetben jelent meg. 

  Karinthy főműveként tekintett az Epepe című könyvre,ami fantasztikus történet, az irreális couleur locale  elüt attól az epikai világtól, ami korábbi és későbbi munkásságát jellemezte. A helyszín határtalan metropolisz, a science fiction irodalom legjavában olvasni ilyen végtelenbe futó megelevenedett rémlátomásként sűrű embertömegű  nagyvárost.  Ebbe a lidércnyomásba csöppen a főhős, Budai. Aki nemzetközi nyelvész kongresszusra utazott Helsinkibe, de valami swifti fatális tévedés során  jutott ebbe a megalopoliszba.  Szinte minden nagyobb európai nyelven beszél és megérti a keleti- nyelvek sorát is, képtelen megértetni célját a helyiekkel: a finn fővárosba akar jutni, vagy vissza Budapestre. A városlakók érthetetlen hablatolása – az „epepe” –  és a krikszkrakszszerű rúnaírás, amit használnak, megfejthetetlen a glottológus számára is, hiába tanulmányozza az utcai feliratokat, vásárol könyveket és újságokat, próbál szóba állni a város polgáraival. Az abszurditás  benyomását kelti a gigantikus katedrálisban látott rituálé is, amely egy ismeretlen konfesszió ceremóniáját mutatja be, de nemcsak eltérések mutatkoznak a Budai által ismert való világtól: a valószerűtlen metropolisz mindennapi életének legtöbb eleme a létező világvárosok életére hajaz, de hazai eseményekre is mutat. A reális és a hihetetlen egymást fedi az Epepében, a mindennapok megszokott apró részletei egy önmagában lehetetlen struktúra  komponensei lesznek. A regényben életre keltett hajmeresztő világ arra a köznapi valóságra épül, amelyet mi is tapasztalunk. Éppen ezeknek a profán életelemeknek az összekapcsolása hoz létre az elbeszélés konstrukciójában egyfajta tényszerűséget meghaladó abszurditást.

  Karinthy Ferenc könyvében keserűen konstatálja, hogy a nyelvész Budainak alig sikerül a lehetetlen város lakóival kontaktust kiépítenie. A metropoliszról is édeskeveset tud meg, a sztorinak ezért elég lapos a cselekménye, s ez mindenkép megkülönbözteti a történetelvű, akcióközpontú zsáner többi alkotásától. Kafkai- módú statikus elbeszélésnek nincs olyan közege, ami az emberi kapcsolatokat mozgásba lendítené, még az időbeli viszonyoknak sincs jelentősége, Budainak órája sincs, de tulajdonképpen nincs is jelentősége az idő múlását figyelemmel kísérni. Némi aktivitást hoz a történetbe, mikor a főhős nem tudja szállodai szobáját kifizetni és a vásárcsarnokban kulimunkát vállal, lemerülése az alantasabb közegbe, fordulatot hoz az elbeszélésben is, az eddig képtelen- realitás talajáról a groteszk fantázia abszurditásába jut. Ennek  a bizarr élethelyzetnek egyik példája az Epepében lezajló, előzmények nélkül kezdődő és hirtelen befejeződő forradalom; Budainak csak annyit sikerül megtapasztalnia, hogy az embertömeget váratlanul mozgásba lendítő heves események véres történéseket idéznek elő, ám végül közönybe fulladnak.

  A megjelenése óta eltelt bő fél évszázad az Epepe kritikai pozicionálását a különböző irodalmi irányzatok palástja mögé rendelte, a leginkább valószerű tézis szerint az Epepe a nyelv- és társadalomtudományok közelébe vezeti olvasóját, erős filozófiai áthallásokkal. De akadtak ítészek, mint Réz Pál, aki az „ elidegenedés modern regénymítoszát látta benne”, de gondolták „swifti indíttatású szatírának” (Szalay Károly), sorolták a modern államregény- disztópiák, Huxley, Orwell és Déry Tibor nagyhatású művei közé. 

  Véleményem ezektől eltérő: a regény nemcsak az elidegenedés és személyiségvesztés  példázata, hanem a meg nem alkuvó, a látszólagos reménytelenség ellenére is hajthatatlan kitartásé. Budai nem törődik bele balszerencsés sorsába, a képtelenség körülményei közt is megőrzi józan eszét. Karakterének legfontosabb jellemzője az állandó küzdelem, amely konzekvensen szembefordul a sötétség erőivel.( S erre minden bizonnyal a világhírű moralitás- regénytrilógia szerzője,  J. R. R. Tolkien professzor is rábólintott volna.)

3. Rakéták, csillagok, receptek (Mesterházi Lajos sci fi novellái)

Mesterházi Lajos(1917-1979) életművét gyakran említik az „elkötelezett/propagandisztikus” realizmus hazai példájaként. Pedig, kezdetben világnézete nem mutatott rokonságot a szocialista, vagy éppenséggel a marxi eszmékkel. Később, hitehagyott katolikusként a kommunizmusban találta meg a jó és rossz közötti biztos eligazodást; szemben a szétfolyós „baloldalisággal”, a kommunista dogma a gondolkodás sorvezetője lett a kezdő író számára, a párt a megbízható intézmény. A háború után, a koalíciós időkben Mesterházi Lajos kommunista funkcionáriusként aktívan részt vállalt az újjáépítésben. A novelláskötetek után Mesterházi regénytrilógiával, a Tanúsággal lépett az olvasók elé. Az első kötet, Az ember nevében 1955-ben jelent meg; a továbbiak: a Fényes szellők és a Hazafiak iskolája 1956-ban láttak napvilágot. Ez a korrajz nemcsak íróilag, hanem ideológiailag is mélyen problematikus. 1956 fontos mérföldkő Mesterházi Lajos életében és írói pályáján egyaránt. Az eseményeket nemzeti tragédiának érzi, és írói kötelességének tudja a „történelmi igazság” bemutatását. Szerkesztője lesz az elsőként induló irodalmi orgánumnak, az Élet és Irodalomnak. Valójában ebben az időszakban válik országszerte ismert íróvá. Népszerű ifjúsági regénye, a Pár lépés a határ. Újabb könyve a  Pokoljárás (1959).  A kritika életműve jelentős darabjának a Férfikor című regényt tartották (1967). A következő nagyregény, az Apaszív (1971). A Prométheusz-rejtély (1973) a kritikusok és maga az író szerint is életművének csúcspontja. A Prométheusz szervesen kapcsolódik a hatvanas évek magyar prózairodalmának egy jellegzetes alakulatához, nevezetesen a „parabola és esszéregény” típusához. Utolsó éveiben feléled ifjúkori érdeklődése a tudományos-fantasztikum iránt, de ezen a területen is megőrzi a társadalombírálatának igényét.   

  A Sempiternin (1975) című kötetben gyűjti össze ezeket az írásokat, a korábbi művekhez képest, ironikus-szatirikus hangvétel tűnik fel. A címadó novella a hallhatatlanságot előidéző gyógyszerről szól. A szer nehezen állítható elő, mert újszülött kisemlősök agyalapi mirigyéből készül. Érdekes azok felsorolása, akik először juthatnak a szervezetet megifjító szérumhoz: megyénként a tizenöt-húsz legfőbb ember, ötven-valahány nagyüzem, az élenjáró termelőszövetkezetek, néhány különleges állami gazdaság vezetői, akadémikusok, érdemes és kiváló művészek. Elsőnek a kezelést ellátó orvosok. Persze, méregdrágán külföldről is megvehető, amit az előbbi listáról hiányzó, tehetősebb magyar polgárok is beszerezhetnek: jól menő maszekok, futballisták stb. A szatíra erősen kiérezhető, és mellesleg a korábban „hithű” pártpropagandista ironikus véleménye a hetvenes évek gulyás-szocialista országáról. Ami hiányérzet, az a halhatatlanság témakörének alaposabb körüljárása, hatása a jövő társadalmára és hogy valóban annyira kívánatos állapot-e? 

  A következő novella, a Hepisip mintegy ellenpontja a címadó írásnak. Már a név magyarítása gunyoros véleménynyilvánításra sarkalja a szerzőt, amúgy nem más, mint egy napjainkban is keményen vitatott aktuális téma, az eutanázia kérdése. Az első ilyen intézmény a tengeren, egy hajón, a nemzetközi felségvizeken kezdte meg a működését, innen a név. Az, aki ezt a szolgáltatást igénybe vette, az utolsó percig visszaléphetett, a halála pedig békés és nyugodt volt, fájdalom és szégyen nélkül. A módszer – legalábbis az iparosodott országokban – gyorsan terjedt, és később még nagy üzletnek is bizonyult. Magyarországon is bevezették ezt az intézményt, de csak az után, hogy tizenöt különböző bizottság utazott külföldre, hogy az ottani helyzetet tanulmányozza. Alighanem sikerrel, mert végül nálunk is létesültek ilyen házak. A történet eme része, bár szatirikus, nem igazán mosolyt keltő, a kliensek többsége nagyon idős, vagy fiatalabb, de súlyosan beteg ember. Csak akkor képződik az ítész arcán némi torz vigyor, mikor Mesterházi a kortárs magyar írók „reagálásait” jeleníti meg: Huszár Tibor, Konrád György, Hubay Miklós, Bertha Bulcsú, Kuczka Péter is megjelenik, legszellemesebb Fekete Gyula, a kor jellegzetes irodalmi alakja, amint rögvest megírja a Senilia bolygó történetét, ami paródia a javából.

  A Sportélmény egy délvidéki horgászkalandnak indul, egy kapitális példány csuka kifogása ürügyén hosszan moralizál azon, mennyire nem helyénvaló az élőlények önös érdekből történő elpusztítása. Az írás a hosszabbak közé tartozik, majd kisregény méretű. A narratívának az a része, ami a kísérletről ad hírt, ahol élő embereken próbálnak ki egy új halálos gázt, ami dehidratál, s a halottaknak nyoma sem marad. A szövegkohézió: a horgászkaland részletező kompozíciója, ami szöges ellentétben áll az új tömegpusztító fegyver- kísérletet leíró textura közömbösségével, mindez a zsánertől szokatlan, szépirodalmi színvonalú.

  A Rakéták, csillagok, receptek nevezhető a kis kötet leginkább szokványos science fiction írásának. A Földet katasztrófa fenyegeti, szomszéd bolygónkról, a Vénuszról elszármazott faj tudomást szerez erről. Az egyébként polipra hasonlító idegenek az új csillagrendszerükben megtárgyalják az eseményeket és úgy döntenek, hogy az emberiség bár nem valami vonzó lények csoportja, egy esélyt megérdemel a túlélésre. A flotta belépve a Föld légkörébe a Magas Sierra fölött repül át, ahol a legkorszerűbb automata légvédelmi rendszer lelövi a mentésre érkezőket. Az űrhajók fémrészeit a katonai támaszpont emberi összegyűjtik, és a központba küldik kivizsgálásra. A szegény, éhező bennszülöttek is felkeresik a roncsokat. A novella egy sor recepttel fejeződik be, amit a koldus helybéliek a közelgő Húsvét tiszteletére készítettek el. Mesterházi túl jó író, hogy nyíltan kimondja: a hegylakók megették a jóságos vénusziakat. 

  A Sempiternin 1972-ben az I. Európai Science Fiction Kongresszus különdíját nyerte el. A Rakéták, csillagok, receptek a hetvenes- nyolcvanas években a magyar sci fi reprezentánsának számított, többi közt megjelent német és orosz antológiákban, a World Sci fi egykori svéd teoretikusa, Sam Lundwall dicsérően említi a sci fi zsánert világszinten elemző esszé- regényében. (Holnap történt).

4. Mese az Emberről és annak szex- masináiról  (Gyertyán Ervin:  A kiberneroszok tündöklése és bukása)

  Gyertyán Ervin (1925– 2011) – író, kritikus, fordító. 1943-ban érettségizett, 1947-1949-ben a párizsi egyetemen tanult. 1950-től a Népszava  munkatársa, 1955-től főmunkatársa. 1958-tól a Filmvilág  rovatvezetője. 1975-től a Gondolat Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese. 1975-től a Magyar Filmtudományi Intézet főmunkatársa. 1979-től a Magyar Televízió, 1984-től nyugállományba vonulásáig (1986) a Magyar Filmintézet osztályvezetője.  József Attila (1981) és Balázs Béla- díjas (1997). Tudományos-fantasztikus antiutópiája A kiberneroszok tündöklése és bukása(1963), nemzetközi szinten számon tartott science fiction. (Sam Lundwall Holnap történt című sci-fi világtörténete is említi).  

  Gyertyán Ervin a komikum, a paródia közegében juttatja kifejezésre társadalmi mondanivalóját, azt, hogy a technika mégoly magas színvonala sem indokolhatja az emberi élet erőszakos elgépiesedését; ám e tanulság a kalandos, mulattató olvasmánynak csupán háttere. A történet úgy kezdődik, mint egy jó Wyndham posztkatasztrófa sztori: békés párizsi képekkel, kiérezhető a szerző helyismerete. Burg la Rein álmos kisváros a metropolisz szomszédságában, új lakója egy középkorú, jelentéktelen külsejű férfi és csinos unokahúga, akit lányaként nevel. De van egy másik lakójuk is, jóképű fiatalember, újságíró, a tisztességes fajtából. A történet pergő, mint egy képregény, Gyertyán jó érzékkel vegyíti a realista képeket, a burkolt szexualitást és a szatírát. A kedélyes, pluralista közeget sokkolja az előbb női, majd maszkulin- változattal teljes választékú kiberneroszok megjelenése. Pawleski professzor találmánya, mint a legtöbb nagy karriert befutó innováció, célja jóindulatú, az emberi magányosság, társtalanság megszüntetése. Ugyan, a társadalom eddig elfojtott ösztöneinek  feléledése előre látható, igazából akkor kezd végleges és végzetes formát önteni, mikor a multinacionális világcég is megjelenik a „placcon”.( General Steel Electric and Motor Corporation = GSEMC)  A nagyvállalat meglátja az üzletet, és a sikeres marketinghez  megkezdi a társadalom szemléletének átalakítását; a hatalmas média fölény mellett a jogalkotás, a politika, de még az egyházak megdolgozása is sikerrel jár. Áruházak, szalonok nyílnak a különböző színvonalú szex-kiberneroszok árusítására, alkatrészeit darabonként is forgalmazzák, behatol a művészetbe, az orvostudományba, végül Kibernerosz- párt is alakul, amely lassan átveszi a hatalmat. A fentebb említett ifjú publicista az első perctől kezdve ellenzi az élet kibernerotikai átalakítását, ezért lassan bezárul körötte a tér, írásait sehol nem adják ki, még az a lap se, ami darabig lelkesen támogatta munkáját. Miután a GSEMC felvásárolja – elfordul tőle. Az egyetlen pozitívum, ami éri hősünket, hogy Pawleski professzor nevelt lánya, aki korábban rajongásig szerette nagybátyját, most elfordult tőle.  Látva a korábban derűs, demokratikus társadalom egyre erőszakosabb „kibernerotizálását”, ami már korántsem önkéntes, bár a lakosság többsége igazi ösztönlényként lelkesen támogatja, azokat viszont, akik erre erkölcsi alapon nem hajlandók vagy egyszerűen az emberi normalitás határát át nem lépve elutasítják, a legsötétebb diktatúrákban szokásos módszerekkel kezdik ellehetetleníteni. Sorsszerű, hogy a fiatalok találkozzanak és egymásba szeressenek. Mivel Dornand elveszíti újságírói állását, álnéven, mások számára publikál bűnügyi és egyéb tudósításokat. A könyv egy fontos része a pszichiátriai klinikán tett látogatása, ami a fekete humor maradandó epikai példája. Az egyik beteg, aki embernek képzeli magát – ugyanis már ez a szó sem divat, hanem a „kibernerotista” jelenti a hétköznapi polgárokat – a fiatalember fülébe súgja:   „ Az ember a géphez hasonlít, amit saját képmására teremtett…Úgy öltöznek, úgy táncolnak, úgy viselkednek, mint a kiberneroszok…És a gondolkodásuk is teljesen kibernerotikussá válik… És egyre nehezebb megkülönböztetni ki az, ki nem…”   Akadnak az egyre sötétebbé komorodó történetben humoros részletek is, Stanislaw Lem, a Kiberiáda világhírű szerzője is csettintett volna, ha ilyet olvas:  „ Hogy lehet a szerelmet, ilyen sajátosan emberi funkciót, emberi szükségletet emberi társ nélkül kielégíteni? Na végre egy állítás… amit ellenőrizni lehet – gondolta a professzor -… Hogy leegyszerűsítse a kérdést direkt módon adta fel a készüléknek: Ha az ember sajátosan emberi szükségletét emberi társával elégíti ki, akkor – a gép szokott gyorsaságával válaszolt: – Emberevő.”

  A könnyed, pikareszknek induló sztori ezután viharos gyorsasággal baljóslatú disztópiába vált. Feltűnnek a kibernerotista rohamosztagok, az utcai erőszak, gyilkosság, hőseink csak a professzor pálfordulása és segítsége révén menekülhetnek ebből a lázálomszerű Neurópából.     

  A könyv ugyan happy enddel zárul – egy fránya náthajárvány dönti romba a zsarnokságot -, a kesernyés szájíz ott marad az olvasóban: lehet, bármilyen hatalmas ajándék egy zseniális tudományos találmány, inkább kártékony, ha hosszútávon tönkreteszi a nemes emberi érzelmeket, kapcsolatokat. Ez a több mint hetvenéves történet ma is aktuális, Gyertyán értette az emberi pszichét, és dermesztő víziója nagyon is időszerű figyelmeztetésként hat a „transzhumanizmus” éledő korában.