Egy új könyv kézbevétele önmagában is érzéki élmény: érzékelni a súlyát, végigsimítani a borítóján, kitapintani a fedél textúráját. Oldalain átlapozva az orrunkat megcsapó friss nyomdafesték illata a felfedezés misztikumával vegyülve egy olvasót – jó esetben – minden alkalommal izgalommal tölt el. Rituális gesztus. Az olvasás előjátéka. Egy verseskötet esetében részlegesen körvonalazódó formák, homályos ígéretek pörögnek a tenyereinkben. Ugyanakkor a befogadás első pillanataiban megnyilvánuló megközelítési mód esetében gyakran beszélhetünk egyfajta belénk épült automatizmusról is, mely rezignált állapotból vagy kirántanak, a jelenbe húznak a látottak, vagy ez az izgalom, a folytatás motivációja a megszerzett „felszínes“ információk birtokában olyan gyorsan alábbhagy, mint ahogyan az imént leemeltük a könyvet a polcról. Valljuk be, gyakran előfordul, hogy nem kelti fel a figyelmünket a cím, nem hoz lázba a borító esztétikája, s a fülszöveg promóciós eszköztárának meggyőzőereje is kudarcot vall. Persze, a tapasztalt olvasó ilyenkor nem ijed meg, s nem adja fel. Tudja jól, hogy ez még semmit nem jelent, s az igazi próbatétel, a valódi találkozás ott és akkor kezdődik, amikor belekezd az adott mű olvasásába. Tamási Orosz János verseskötetét a kezemben forgatva viszont korántsem erről volt szó. Az izgalom az első pillanattól kezdve egyre inkább fokozódott.

  Ide kell születnie – olvasható a borítón, de kinek kell ide születnie? Alatta egy szakállas alak. Jézus? A megváltó? De hiszen ő már megszületett. Vagy nem? A képen látható férfi túl öreg Jézushoz. Barázdált arc, mélyen ülő szemek, szomorú tekintet. Fekete-fehér. Kezét pereskedően az ég felé emeli, de talán csak eltakarja magát. Védekezik? Integet? Jelentkezik? Vagy csak egy zsúfolt villamoson utazva szorítja maga elé révedve a kapaszkodót egy téli kedd reggelen? Kunhegyesi Ferenc grafikái – olvasható mellette. Pontosabban: „Grafia-balladák“ – mint az később kiderül. Miért írsz olyan szomorú verseket? – idézi fel a hátoldalon „a kétlábon járó megtestesült esztétika“ egykoron hozzá intézett kérdését a szerző. Majd visszautasítja, cáfolja a rá vonatkozó állítást. „Kísérlet a bánat ellen, kísérlet a röhejre.“ – idézi Nagy László sorait. „Történések, búcsúk, sűrű idők ónos zápora hull az olvasóra“ – summázza. Ahogy első ránézésre egy-egy grafika élesen elhatárolható a másiktól, hiszen – mint ahogy a képzőművészeti alkotásokból természetszerűleg következik – valami merőben mást és máshogyan ábrázol, a könyvet átlapozva a versek esetében sem találkozunk két, a térben hasonlóan elhelyezkedő szerkezeti formával. Elevennek, intenzívnek és frissnek hatnak. És akkor még el sem olvastunk közülök egyet sem. 

  A kötet szerkesztési elvét tekintve nincsenek elkülönülő ciklusok, a versek változatos sorrendben követik egymást, melyek folytonosságát az időnként beékelődő grafikák sorozata egészíti ki, árnyalja. Kunhegyesi Ferenccel együttműködve ez már a negyedik közös kötetük. Tamási Orosz János gondosan megmunkált verseiben kivételes formaézrékenységéről tanúbizonyságot téve nemcsak a különböző versformák és megszólalásmódok skáláján mozog magabiztosan, hanem költői eszköztárának gazdagsága is figyelemre méltó, sokrétű kifejezésmódjával folyamatosan tágítja a lírai kifejezés határait. Széles spektrumot jár be: a látszólag könnyedebb, játékos nyelvezetű, központozás nélküli rövid lírai formáktól egészen a sodró lendületű, epikus hangvételű prózaversekig. Előszeretettel játszik el az ismétlések és variációk adta lehetőségekkel, melyek pörgő, feszes ritmust teremtenek: „szavak nincsenek erre / arra nincsenek szavak / csak nézek összevissza / vissza össze nézek csak“ (Szimfónia a Hontalan Józsefért).

 Tematikai egységét tekintve az elengedés, az elmúlás, a veszteség motívumai határozzák meg legmarkánsabban a kötet poétikáját, melyre számos alkalommal komplett versek épülnek, de valamilyen módon ez a téma szinte az összes műben fellelhető. Nem meglepő, hiszen bizonyos aspektusból tekintve az életünk is folyamatos veszteségek sorozatából áll. Ugyanakkor az első helyen szereplő, dacolva daloló (mottó) c. nyitány („porszívás a halál – / ennyi csak. uszkve valamennyi / abból amit az életrajz elhallgat;“), és az azt követő Őszi sanzon c. szintén rövid, hasonszőrű témája ellenérelégies, a későbbiekben fellelhető gazdag nyelvi leleményességet megelőző („vércse voltál ma vércsepp vagy / egy kihúzott szög peremén“) művekből az is nyilvánvalóvá válik, hogy a korábban említett Nagy László sorai által szemléltetett,  létélményünket alapvetően  meghatározó kontraszt szintén a kötet egyik fő lírai szervezőereje. 

  Az imént vázolt elmúlás-motívum konkrét megnyilvánulási formái között esetenként a halál áll. A Polcz Alain emlékére írt Méltóbb halált adj! c. opus egy már csak hallgatni képes egyén utolsó napjainak szenvedéseit ábrázolja, mindezt szenvtelen, tárgyilagosan leíró, a belső történések helyett a funkcióit ellátni képtelen testre fókuszálva, s ezáltal emelve ki, mutatva rá egy haldokló méltóságának fokozódó töredezettségére: „egyenletes, nyugodt, csöndes légzését / semmi sem zavarhatta meg. aztán: / halotti s halottnyi csend a szobán. // hisz csodák nincsenek.“ De említhetnénk az Öleléssel Szőcs Gézáért ajánlással ellátott Akkor visszafelől fojt a folyó-t is, melyben leveszi váláról Isten a csoda terheit, vagy a Csak nézem Tompos Kátyát c. látómásszerű verset. 

  S ha már veszteség, akkor annak elválaszthatatlan velejárója a gyász: „Négy fokozatot is  meg tudsz különböztetni. Alacsony és közepes: ez a kettő szót sem érdemel. Már hozzád tartoznak, mint cukroshoz az inzulin. A legerősebbet még csak egyszer érezted.“ (Várakozás, 1978). A kötet talán leghosszabb és leggrandiózusabb műve a Juhász Ferencről megemlékező Halálút a reményig „gyászollak immár végtelen ideje gyászollak / a fények félúton megdermedt napsugarak / minden fénycsóva a végzet lándzsahegye / minden korty víz a sivatag első cseppje / minden születés a halál első perce“, és szintén a gyász jelenségét taglalja a Gátfalvi István emlékére írt Elégia egy hiányzó kaddishoz  is: „az velem van s nem maradhat elvarratlan / szál bár mindig a hiány a történet maga / mindig a hiány jelenléte jelent feloldozást“.

  A fizikai halálon és annak minden velejáróján túl az elmúlás kontextusában viszont leginkább az emlékek és kapcsolatok, a különböző helyek és helyzetek artikulálódnak, meg úgy általában véve az idő. Remekül szemlélti ezt az Ezerkilencszázhetvennyolc november öt c. vers, melyben régi kéziratokat, befejezetlen műveket szortíroz a lírai én, melyek a vers végén „konténerhalálra“ ítéltetnek. Az ifjúság mint ólommadár ül szívén, s végül a „huszonhat zsákba gyömöszölt / kacattá lommá szemétté kinyilvánított / fecnióceán“ teljesen mégsem semmisül meg, hiszen legalább ebben a versben biztosan tovább élnek.

  Szintén kiemelt szerepet töltenek be a különféle találkozások, illetve tágabb értelemben a közösségi élet, esetenként a nemzedéki, nemzetiségi kérdések. Ezek ugyanúgy nem különíthetőek el a veszteség érzetétől, gyakran annak lencséjén keresztül láttatja kapcsolatait, mint ahogy egy barátságot egy város segítségével az Így vagyunk a városban: „a város amelyben élek / aranysárga / de / van egy barátom / neki piszkosszürke“. Olvashatunk közös kocsmázásokról és gyűröttre vasalt pillanatokról, a Parazsak, szikrák a városban c. versciklusbanpedigDylan Thomas, Arthur Rimbaud és Gregory Corso alakjai is megélénkülnek. Szinte a kötet összes versének a címe alatt felfedezhető egy név is, akinek, vagy inkább akiért ajánlja sorait. A személyes és szellemi találkozásokon túl ide sorolható, amikor egy egész generációról szól a Nemzedék-torzóban: „orchideák voltunk mi mind / magányos húsevő virágok / lázas hazug handabandáink / végét a palack pigalle-on / ünnepeltük hol sivár hajnal /derengett ránk rőt fényével“, és ugyanúgy a nemzeti sorskérdésről elmélkedik Egy zsélyi nagy sora c. versben: „van-e maradásom a nemzetben / s van-e a nemzetnek maradása“. Az emberi méltóság a haza viszonylatában is terítékre kerül a Tizenötödik megálló és a Térey János idézettel induló Áthalások-ban. A Karácsony délutánja Bécsben c. műben az imafa fáját simítva elmélkedik a lángerdő felett: „lelkek-e / itt e mécsesek lángjai? /s láng-e a lélek, csakugyan?“, szintén a túlvilági élet rejtelmeibe engednek betekintést a Lesz-e lesz c. verskérdései: „időben támadnak-e fel a halottak / vagy azt is lekésik mint az életet / jó lenne tudni mert így elég zavaros / eléggé tervezhetetlen minden / mikor legyen és hol és hogyan / hány évadot is kell kihagyni / nem mindegy“.

  Mindezeken túl sorai mögött végig ott bújkál, motoszkál a csillapíthatatlan vágy. Az elfogadás és elengedés utáni vágy. A válaszok és az igazság utáni vágy. A hazaérkezés és az ölelés utáni vágy. A méltóság és a remény utáni vágy. Az aranysárga utcák és az apróbetűs kiegészítés utáni vágy. A kataton dallamfoszlányok és a gregorián sikolyok utáni vágy. A Tűzben és a Sztrádaballada c. helyenkét erotikus fennhangú versekben szintén a meg nem szűnő vágy űzi: „apró melleket képzelek most rád / egy-egy bimbója egyetlen sóhajtás“.

  Az Ide kell születnie c. kötetben a sűrű, nehezen emészthető tartalom Tamási Orosz János szemléletmódja és formai megoldásai révén könnyed, sajátos sűrűségű vegyületté szublimál, a zsigeri költészet e gőznemű elegye érzékeinket kiélezve átjárja testünket, belélegezve, mint az oxigéndús vér a szívből, végigáramlik az artériákon, s eljut a test legapróbb hajszálereiig is. Nem pusztán felszívódik, hanem beépül, ha pedig egyszer az anyagcsere részévé válik, aligha távozik nyom nélkül. S ha mindezek után a kérdések száma nem is csökken, sőt épp ellenkezőleg, a cím által felvetett kérdésre választ kaphat az olvasó – ezeknek a verseknek kellett ide születnie. 

(Lilium Aurum, 2024)