Nefelejcs

A hatalmas, öreg diófa árnyékában állva, tökéletes tavaszi szellő fúj végig a fa zöldellő levelein, miközben fekete szoknyámba törlöm idegességtől izzadt tenyerem. Hiszen ideges vagyok. Miért ne lennék ideges, amikor ekkora figyelem irányul rám? Utoljára a tavalyi szavalóverseny járási fordulóján voltam ekkora pánikhelyzetben. Ott álltam a háromtagú zsűri előtt, virágos ruhámban a versem első szavait ismételgetve magamban. Piros tulipán… piros tulipán… Most viszont a ,,piros tulipán” ismételgetése helyett a diófa tövéhez helyezett fehér nefelejcseket szuggerálom, úgy, mintha az életem múlna rajta. Végül is ki tudja, mi várna rám, ha körbenéznék. Kérdésemre hamar választ kapok, mivel anya biztatóan vállamra teszi kezét, és rám mosolyog, ezzel jelezve, hogy ideje lenne megmozdulnom. Így teszek. Elszakítva tekintetem a virágokról, körbenézek, és hatalmas megnyugvás tölt el. Anya, apa, nagyszüleim és testvérem mind érdeklődve és bátorítóan figyelnek az öreg fa alá terített pokrócokról, amiket apa a padlásról hozott le. Kiegyenesedek, és megköszörülöm a torkom, ezzel bátorítva saját magamat is a beszéd megkezdésére.

  – Köszönöm mindenkinek, hogy eljött. Ari nagyon boldog lenne, ha tudná, mindenki jelen van, akit szeretett. – A támogató, kedves mosolyoknak hála nyugodtan veszem kezembe a kis négyzet alakú lapokra írt beszédemet, amit pár órája még könnyek közt írtam az asztalomnál kuporogva, használt papírzsepik kupaca közt. 

–  Hol is kezdjem? Ari számomra egy nagyon fontos személy volt, nemcsak legjobb barát, hanem családtag is, amivel szerintem mindegyikőtök egyetért.  – Miután mindenki bólogatni kezdett, jelezve egyetértésüket, belekezdek a mesélésbe.

– Sok könyörgés és győzködés után egy nyári napon sikerült rászednem anyáékat, hogy igenis érett vagyok ahhoz, hogy legyen egy aranyhalam. Képzelhetitek, milyen boldog voltam. Barátságunk már megismerkedésünk előtt kaotikus volt, de ezt szerettem benne igazán. Mielőtt mentünk volna az állatkereskedésbe, anya régies stílusú fehér asztalánál ülve írtam egy listát arról, mikre lesz szükségünk, csakhogy izgatottságomban a sima lap helyett kopírpapírra írtam a hosszú listámat. Igen, valószínűleg ismeritek a történetet, mivel anya nem volt a legboldogabb tőle, hiszen a papír, rendeltetéséhez hűen az egész listámat átnyomtatta a fehér íróasztalra. A haleledel, a kincsesláda, a színes kavicsok és a buborék szavak azóta is ott díszelegnek türkizkéken anya asztalán, amiért újra bocsánatot kérek.

A boltban rengeteg fajta hal volt, de én elszántan megálltam az aranyhalak akváriuma előtt, és az üveghez érintettem kisujjamat. A gyönyörű, narancssárgásan csillogó halak mindegyike szétszéledt az ijesztő mozdulatom miatt. Egy kivételével. Egy, szinte gömbölyű, narancssárga hal ott maradt. Először azt hihette az ember, hogy teljesen narancssárga, de ha jobban megnézték, találtak az oldalán egyetlen egy sárga foltot. Hatalmas szemeivel rám nézett, miközben megállt a kisujjam előtt. Egy ideig gondolkodott, megfigyelt, majd két buborék hagyta el száját, miközben közelebb jött az ujjamhoz. Ez volt az a pillanat, amikor kisujjesküt kötöttünk, és örök barátságot fogadtunk. Örömömben elkiáltottam magam, hogy ,,Apa, megtaláltam Ari Halit!”, mire az összes hal ismét szétszéledt, Arit kivéve, aki kitartóan figyelte az eseményeket az ujjamnál keringve. Így ismerkedtem meg Ari Halival, és így vette kezdetét kalandokkal teli barátságunk. 

Annyi vicces és emlékezetes történetet tudnék mondani, de először inkább el szeretném mesélni, milyen hal is volt igazából. Ari imádta a kis kastélyt, ami alatt át tudott úszni, és bújócskázáskor elbújni benne. Ha meglátta, hogy vacsoraidő van, örömében mindig gyorsan körbeúszta az akváriumát, kiadva magából a felgyülemlett izgatottságát, majd megállt egy helyben, és várta az ételt. Evés után mindig kifáradt, és pihent egyet a kastély sarkában. A tanulásban is sokat segített, akárhányszor elakadtam, csak ránéztem, és felolvastam a kérdést, amire mindig tudott valami tanácsot adni. A kedvence a matek volt, sosem értettem meg, miért. Akárhányszor elővettem a számológépem, örömében ismét körbeúszta az akváriumát, majd visszatért hozzám, és gyönyörködve bámulta, ahogy különböző egyenleteket oldok meg a lapon. Okossága és kedvessége mellett viszont elég nehezen viselte, ha veszített az általam kitalált játékokban. Ilyenkor vigasztalásképp mindig elindítottam a kedvenc rajzfilmét, a Némó nyomában-t. Az elején még kéretni szokta magát, de amint meghallotta Szenilla hangját, azonnal kidugta fejét kis rejtekhelyéről, majd végül már szorosan az üvegnél úszkálva nézte a történéseket. Szenilla volt élete első szerelme. Onnan tudom, hogy akárhányszor meglátta, zavarában forgott egyet. Ezt nagyon aranyosnak tartottam, és örültem a boldogságának. Persze, mint minden barát és családtag, mi is összevesztünk párszor, de sose bírtuk hosszabb ideig haragban. Bocsánatkérés gyanánt mindig odatettem a kisujjam az üveghez, mire hozzányomta apró arcát, vagy éppen fordítva, és ki tudna haragudni egy gyönyörű, narancssárgán csillogó, bocsánatkérően néző aranyhalnak?

Az egyik kedvenc történetem egy szerdai naphoz köthető. Előtte való este egyedül tisztítottam ki az akváriumát, és kicsivel több vizet tettem bele a kelleténél. De ezt nem tartottam problémának. Bár szerda reggel késésben voltam, még indulás előtt leültem az asztalomhoz megcsinálni a házi feladatom, mert hát ki nem csinált még ilyet? Már raktam volna el a füzetem, amikor Ari hirtelen nagy csobbanással elrugaszkodva a magasabban lévő víznek köszönhetően az ölembe ugrott. Nagyon megijesztett ezzel a hirtelen tettével, és számon is kértem érte, miután biztonságosan visszahelyeztem vizes otthonába. Láttam rajta, hogy szégyelli magát, amiért így megijesztett, de ismertem már annyira, hogy szavak nélkül is tudjam, mi bántja igazából. Nem akart egyedül lenni, én pedig megsajnáltam. Szereztem egy erősebbnek tűnő zacskót és egy befőttes gumit. Ari azonnal tudta, mit akarok, és örömében körbeúszkálta a kastélyát, majd amint megtöltöttem vízzel a zacskót, fürgén beleúszott. Az átlátszó zacskó tetejét szorosan megkötöztem gumival, majd óvatosan elrejtettem az iskolatáskámban. Nagyon izgatottak voltunk, ez volt az első közös iskolai napunk. Sajnos nem tartott sokáig. Mint ahogy anyától már hallhattátok, matekórán Ari nagyon izgatott lett, annyira, hogy a táskám feltűnően mozogni kezdett a helyén. A tanárnő kérésére kinyitottam, és kivettem a vidáman úszkáló halacskámat helyéről. Bár a tanárnő nagyon mérges volt, és azonnal hívta anyát. Az azután elkövetkező tizenöt percben én és Ari voltunk az osztály legmenőbb tagjai. Persze a szobafogságot már nem élveztük annyira, de egész este az aznap történteken nevettem vele.

Ari Hali volt a világ legjobb barátja, mindig meg tudott nevettetni, megértett, és jobbnál jobb tanácsokkal látott el. Imádtam, ahogy nem tudta visszafogni örömét, és mindig villámsebességben úszta körbe akváriumát. Imádtam, ahogy vicces arcokat vágott, csak azért, hogy felvidítson egy fárasztó nap után, de leginkább azt imádtam, hogy az én aranyhalam volt. Nem csak én választottam őt, hanem épp annyira ő is engem. – Kézfejemmel megtörlöm könnyes szemem, és leteszem a kis papírokat az apró sírra, majd hagyom, hogy anyáék megvigasztaljanak. Úgy, ahogy Ari tenné.