A gondolat fortélya

Úgy vélem, kevés elkeserítőbb látvány létezik, mint a könyvespolca előtt tanácstalanul álldogáló író, aki újfent megállapítja, hogy néhány kölcsönadott könyve nyomtalanul eltűnt. Csak néz merengve és alig észrevehető bólintással nyugtázza a megtörténteket, és a felfedezett hiány okozta megrázkódtatáson magát igyekszik túltenni. 

Igen, ez vagyok én, állapítja meg; igen, ez vagyok én, mondom az olvasónak.

Az eltűnt könyveket újra be kell szereznem.

Egy nevetséges hasonlat jut az eszembe. Talán a könyveim közvetlen közelsége és titkos kisugárzása teszi, de hirtelen ötlettől vezetve a Sphex nevű nősténydarázshoz hasonlítom magamat. Ez az egyébként magányosan élő rovar (az író is magányos fajta), ha érzi, hogy eljött a peterakás ideje, kinéz magának egy megfelelőnek tűnő testesebb hernyót, lecsap rá, felnyársalja, megbénítja és magával cipeli a már jó előre kinézett üreghez, hogy ott belerakja a petéit. Érdekes és elgondolkodtató számomra miként ágyazódott be a darázs viselkedésrendszerébe, hogy mielőtt bevinné zsákmányát az üregbe, előbb leejti, és bemegy a rejtekbe, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van-e. Na most, ha valamelyik tréfás kedvű megfigyelő időközben a zsákmányt áthelyezi egy másik helyre, a darázs nem teketóriázik, megkeresi, visszaviszi az „eredeti” helyre, leejti és ismét berepül az üregbe, mert a kis lelkébe bele van kódolva, hogy mielőtt a petéinek komfortot biztosító hernyót elhelyezi, ott bent mindennek át kell esnie az ő személyes ellenőrzésén. És ezt akár többször is el lehet vele játszani. Bizonyos párhuzamot vélek felfedezni. Már nem először történik meg, hogy a kölcsönkért és vissza nem juttatott könyv ügyében nem kérdezősködtem, nem nyomoztam (a darázs sem kutatja az áthelyezés okát), hanem egyszerűen fogtam és az első adandó alkalommal, amikor ráakadtam, megvettem. Nem azért, mintha azonnal (újra) el akartam volna olvasni, hanem mert Sphex nevű darázsbarátnőmhöz hasonlatosan egyfajta beidegződés rabja lettem. Ha ez a könyv egyszer már megvolt, akkor annak meg is kell lennie! Hogy minden rendben legyen. Akárhányszor fogom kölcsönadni, elveszíteni, annak „megvan a helye” a többi között! És ezt eddig akárhányszor el lehetett velem játszani. 

Meggyőződésem ugyanis, hogy könyveim megvásárlása egyfajta „eleve elrendeltség” jegyében zajlott, s lett légyen egy bizonyos könyv megvéve akár évtizedekkel ezelőtt, annak az én életemben egészen határozott „célja”, beteljesülésre váró „küldetése” volt. Egy lassan és fokozatosan kirajzolódó koncepció fontos és nélkülözhetetlen részévé vált, amely koncepció lényegéről csak fokozatosan alakul ki véleményem. Ugyanis minden könyvben a szerzője egy apró üzenetet rejtett el a sorok között, amely csak nekem szól. Ezek az üzenetek aztán – lehet, hogy évek múltával – lassan „felértékelődve”, „átértékelődve” megtalálják hozzám az utat.   

A könyvespolc előtti csendes meditálásomnak ebben a szakaszában olyasvalami történt, amire nem voltam kellően felkészülve: Egy gondolat kísértett meg. Sőt mi több, egy számomra teljesen énidegen gondolat környékezett meg, amelynek nyilvánvalóan semmilyen előzményéről nem volt tudomásom. 

Nem intuitív módon jelentkezett – már, ha az intuitív gondolat alatt furcsa, mondhatni periferikus és főleg könnyen elillanó, eltűnő gondolatfoszlányt értjük –, hanem meglepő módon egy számomra értelmezhetetlen, személyemre szabott elvárással csapott le rám, amely sürgetőn és kitartóan valamiféle magyarázatot, választ is várt tőlem. Tehát, semmiképp sem egy múlékony jelenségről beszélhetünk. 

Arcpirító pimaszsággal olyasvalamit sugallt, hogy válaszoljam már meg az író és bármely alkotó ember számára a legizgalmasabb kérdést: Honnan származik az alkotó gondolat? 

Nyugtattam magam, persze, hogy nyugtattam; na, nehogy már, hiszen lehetetlen elvárás holmi kósza gondolattól, hogy olyan kérdést tegyen fel, és olyan kérdésére várjon feleletet – és épp tőlem –, amelyre szaktudományok jól képzett képviselői is aggályos szemforgatással adnak kitérő – de legalábbis nem mindenkit kielégítő – válaszokat. Sőt mi több, e kérdésben járatlan dilettánsként is felfogtam, hogy a kérdés sokkal összetettebb, semhogy akár csak egyetlen (vagy kettő, akár három…) tudományág is mindenki számára kielégítő választ adjon. (Remélem, hogy az utókor kellően értékelni fogja majd a létünket érintő komoly tézisek megalkotása érdekében a tudományok közös fellépését szorgalmazó kezdeményezésemet!) Megengedem, hogy a szellem embere olykor-olykor képes a közhelyek és a demagógia mögé látni, s ezáltal „megérez valamit” a történelem megválaszolhatatlannak tűnő igazságaiból, de az alkotó gondolat születésének kérdése egy magasabb szintet feltételez. Szívem szerint Heideggerre hallgattam, aki egy hasonló helyzetben (a művészet rejtélyével kapcsolatban) a rejtély megoldása helyett a rejtély meglátását, szemrevételezését helyezte előtérbe. 

Igen, mindannyian tudjuk, hogy gondolattárunk tele van olyasfajta kijelentésekkel, amelyek a gondolat erejét dicsőítik („A legnagyobb erő a világon a gondolat. A gondolatoknak sajátos erejük van, melyet nem lehet túlbecsülni: teremteni és pusztítani tudnak, hatnak az érzéseinkre, döntéseinkre, cselekedeteinkre.”), de ha olyan fogalmak pontos definícióira kapunk felkérést, mint elme, ész, tudat, intuíció vagy éppen a gondolat, még a komoly tudósok is óvatosan nyilatkoznak. A gondolat kialakulásának kérdésével kapcsolatban a bátorságuk és szaktudásuk csak annyira korlátozódik, hogy gondolataink akaratlanok, önkéntelenek és általában közvetlenül kapcsolódnak érzelmeinkhez. Ja, és a gondolkodás folyamatával kapcsolatban el ne felejtsem az agy nélkülözhetetlenségének megemlítését! Mert ezzel ugye, mindenki tisztában van, ez nem képezi a rejtély tárgyát… 

Ez a már-már misztikus kihívás, ez a késztetés azonban továbbra is megkerülhetetlenül és legyőzhetetlenül akadályozott további, más jellegű munkámban, ráadásul valahogy olyan „helyénvalónak” is tűnt. Ideje lenne már utánajárni mit is súg Metis Zeusznak, mit is mond a főisten (által) lenyelt felesége volt férjének?  

Félreértés ne essék, tudom, hogy nem én vagyok az első, akit ez a kérdés foglalkoztat. Az előttem járók közül csak Jacob Bronowskit említem, aki nemes egyszerűséggel – ám rendkívül találóan – így fogalmazott: „Hogyan született meg valakiben a gondolat, hogy léteznek atomok? Vagy gének? A természettudósok sosem teszik fel ezt a kérdést, pedig fel kell tenni őket, mert a tudományos módszer lényegét érintik.”

És íme, már megint a tudományba ütközünk, mintha nem lenne eléggé nyilvánvaló, hogy sem tudomány, sem az irodalom nem képes teljes képet adni az életről. Pedig célkitűzésnek nem is lenne rossz. Akkor érnénk el nagykorúságunkat, amikor mindenki számára érthetően és elfogadhatóan meg tudnánk indokolni saját létünket. Lehetséges, hogy ehhez a kulcsot épp a keresett gondolat adja? 

Ha belegondolok, eme elmélkedés során meglehetősen hosszú és fárasztó út előtt állok még akkor is ha újabb kori gondolkodókból indulok ki, mint Descartes vagy Hobbes vagy …hosszú lenne a névsor. (Descartes – állítólag – egy angyalnak köszönheti a megvilágosodást, Hobbes Euklidész I. könyvének.)
Lám, én csupán egy kósza gondolatnak engedelmeskedem… 

Fel kellett tennem a kérdést: Mi van, ha tényleg itt az ideje?

A nyilvánvaló megválaszolhatatlanság lesújtó, nyomasztó terhe alatt láttam neki a sziszifuszi „felkérésnek”, természetesen olvasóm számára is nyilvánvaló, hogy nem tudósként és nem tudományos módszerekkel, hanem teljesen laikusként. Tudjuk: Az író mindig laikus.

Kíváncsiságom ügyeletes – és titokzatos – tárgya a gondolat, pontosabban a „termékeny, avagy alkotó gondolat” azonnal meg is határozta válaszkísérletem megjelenítési műfaját az esszét, csak éppen éreztem, hogy az eddig általam kedvelt, szabadon szárnyaló Montaigne-i, spontán és meglepetéseket okozó francia esszéből a felelősségteljesebb, a helyes gondolkozást megkívánó (súgó: angol), sőt mi több, a végső kérdéseket sem megkerülő (ismét súgó: német) típusú esszével is kokettálnom kell majd. 

Ha képes leszek rá.  

A gondolatról való – írói, tudományos szempontból hangsúlyozottan dilettáns – gondolkodás lehetőségének felvetése ugyanis alaposan felkavarta lelkivilágomat. A rendezetlen gondolatok kavargásában egy idő után úgy éreztem magam, mint a halász a viharos tengeren, aki nem bánja hogyan, miképp, csak hajója érjen már egy kikötőbe, s már az is mindegy, hogy melyikbe. Ugyanakkor a föld, a biztonságos szárazföld egyre távolabbinak tűnt, mintha a sors a megfelelő távolságot keresné ahhoz, hogy én, a vakmerő, felfogjam, miféle halálos, vad vizekre merészkedtem.
(Több példa is bizonyítja a Gondolattal való találkozás, vagyis a Gondolattal való vívódás „halálos” erejét. Gondoljunk csak Nietzschére, aki egyike volt azoknak, akiket felemésztett a Gondolattal való szembesülés és megfeszített megmérettetés. Mondhatják és gondolhatják az avatatlanok, hogy a filozófust a saját korának erkölcsi rendszerével való szembenállás ölte meg, ám ha alaposan belegondolunk és tanulmányozzuk eszmefuttatásainak, elméleteinek, feltételezéseinek rendszerét, kétségtelenné válik, hogy egész életében – az általam keresett – Gondolattal vívta halálos tusáját. A sors fintora, hogy ő, a szánalmat rendíthetetlenül ostorozó filozófus, utolsó épkézláb gondolatát egy torinói fuvaros agyonostorozott lovával osztotta meg. Elgondolkodtató és megdöbbentő, hogy ez volt az utolsó, épelméjű, emberi tette.)

És mindez nem elég. Ha az említett gondolatszösszenetet sugalló szeszélyes és kíméletlen sorsot/gondviselést/bármit Szküllaként ábrázolnám, akkor odakívánkozik saját (öngyilkos) elvi elvárásom Kharübdisze is, amelyet az alábbi szentenciába foglaltam össze: Ha az írás kényszere megvan az emberben, az összefügg – össze kell függjön – a gondolkodás kényszerével, pontosabban a helyes gondolkodás kényszerével. A helyes gondolkodás pedig ki kell, hogy gyomlálja az íróból (nem a műveiről beszélek!) az emberi gyarlóságokat, mint a hiúság, az előítélet és hasonlók. Ha tehát az íróban megtalálhatók az említett emberi gyengeségek jelei, akkor nyilván helytelen gondolkodással jutott el az írásig, és ebben az esetben őt csapnivaló írónak (és embernek) tarthatjuk.
Ergó – tudományos ismereteim hangsúlyozott hiányára való ismételt hivatkozással – mindent meg kell tennem, hogy helyesen gondolkodva, ugyanakkor a hipotézisek létjogosultságának tudatában közelítsem meg a kérdést…

Revenons à nos moutons! Térjünk vissza a tárgyra!

Visszatérve tehát a gondolatról szóló elmélkedéshez, bárki beláthatja, hogy ezt a témát a gyökereinél kell megfogni. Valahova a kezdetekhez kell leereszkedni, mindaddig míg támaszpontokat talál az ember. Sajnálatomra szolgál, hogy – a szellem embereinek szellemi tevékenységeiről lévén szó – olyan nagy gondolkodónak kell ellentmondanom, mint Joachim Ritter, aki makacsul állította, hogy mindenkinek hüpoleptikusan kell kapcsolódni mindahhoz, ami már előtte megvolt, (Idézem, Richter: „a hermeneutikus módszer … a hüpoleptikus kapcsolódás útját járja.”)
Ez a felvetés rögtön rá is mutat az előzménynélküliség megoldhatatlanságára. Mert ugye, létezhet-e előzmény nélküli gondolat? „Mindentől”, ami később lett, az időben visszafelé haladva, az okokat, előzményeket keresve, egyszer csak azt tapasztaljuk, hogy a sor megszakad, például, amikor a távoli múltban olyasféle kijelentésekig jutunk, amelyekkel a Tóra kezdeti értelmezésének során találkozunk, miszerint: „a kezdet kezdetén fehér tűzre fekete tűzzel írott Tóra a teremtés pillanatában szavakká össze nem kapcsolódott betűk soraként állt Isten színe előtt.” Az állítás hitelességét most ne firtassuk, viszont gondolkozzunk el azon, hogy a szimbólumként kezelendő betűk rendezetlen sokaságának értelmezését (ne felejtsük, hogy a magánhangzókat és írásjeleket nélkülöző csupán mássalhangzókból álló betűsorról beszélünk!), olyan személyek végezték, akik kegyes méltánytalansággal mellőzték a hüpoleptikusságot. Egyszerűen fogalmazva: Ők lettek a hivatkozási alap, ők döntötték el, hogy Isten mit is akar mondani, az ő nézeteik jelentették későbbiekben a kiindulási alapot, szóval ők lettek az origó!

A fehér tűzre fekete tűzzel írt szöveg ezáltal életre kelt. Pontosabban, általuk kelt életre. 

Tehát, ebben az interpretációban az előzmény, a „szöveg” és a magyarázó gondolat kéz a kézben haladtak egymás mellett. 

Ennek az életre keltésnek a conditio sine qua non-ja, azaz elengedhetetlen feltétele, hogy tisztázzuk, abból a katyvaszból, amit a mássálhangzókból álló betűsor jelentett – átvitt értelemben: mindenféle elképzelések, regék, mendemondák kölcsönös egymásra hatása – születhetett-e olyan megismerő gondolkodási folyamat, amely lehetővé tette, tehette a tudás (előző) információk nélküli kialakulását, növekedést? Az akkori magyarázók számára ez szűzföldet jelentett, azt magyarázhattak bele, amit akartak. (Erről szól Andre Gide 1909-ben írt tanulmánya is, amelyben gazdaságtörténeti analógia segítségével világítja meg az irodalom fejlődésére vonatkozó elméletét: „az első telepesek a legjobb földeken helyezkedtek el, s csak lassanként népesedtek be a másod és harmadrendű területek.”)
Akkori magyarázóink derekasan neki is álltak a „legjobb földek megmunkálásának” s képtelenebbnél képtelenebb állítások, feltételezések születtek. (Ez a „magyarázás” természetesen nem egy adott pillanattól kezdve értendő, hanem folyamatosan, …) Dicséretükre legyen mondva, hiszen manapság is akadnak, akik – éppen gondolat hiányában – tanácstalanul állnak a lét „céljával”, „akaratával” szemben. Hogy finoman fogalmazzak: receptivitásunk továbbra is késik az éji homályban…
Ez is újkori barbárságunk be nem vallott megnyilvánulása… mármint barbárság abban az értelemben, hogy a mai emberek nagy része nem érdeklődik saját történelme, múltjának értékei iránt, vagy ahogyan a jelenséget Jacob Burkhardt értelmezi: képtelenek adott kultúrájuk (?) bőréből kitörni. A kultúra kifejezést ebben az esetben egyelőre kezeljük tapintatosan, ugyanis a kultúráról vallott nézetek – részben az ellehetetlenült oktatásunknak köszönhetően – egyrészt olyan dolgokról, fogalmakról szólnak, amelyek értelme és rangja az elmúlt időszakban teljesen elveszett, másrészt pedig valamiféle nehezen magyarázható „kiválasztódásnak köszönhetően” azok az igazságok, amelyek természetükből kifolyólag ellenállnak az uralkodó réteg „népszerűsítésítési (pontosabban likvidáló) törekvéseinek” sajnálatos módon csak azok számára hasznosak, akik a megértésükhöz rendelkeznek a szükséges kvalitásokkal, mondjuk úgy: alapműveltséggel. A többiek, a többség számára ezek az eszmék, ezek az igazságok mintha nem is léteznének. Ez alatt nem azt értem, hogy nincs véleményük, csupán azt, hogy távol állnak attól, hogy bármit is kritizáljanak, mint ahogy attól is, hogy bármiért megerőltessék az eszüket. Ráadásul, általában legfőképp azzal szemben szkeptikusok, ami esetleg önvizsgálatra késztetné őket. 

Revenons à nos moutons! Térjünk vissza a tárgyra!

A Tóránál tartottam. 

Ők azonban, a nagy névtelenek, buzgón keresték és megtalálni is vélték az első kinyilatkoztatás, a nagy Gondolat kulcsát. Az alább következő, Umberto Eccotól (A tökéletes nyelv keresésé-ből) kölcsönvett példákat csak azért említem, mivel valahol a lényegükben ott hordozzák az általam „Gondolat fortélyának” elnevezett jelenséget, azt a többletjelentést, azt a két- sőt sokértelműséget, amely annyi galibát okozott későbbi történelmünkben.
Lássuk hát, hogy a kezdet kezdetén miféle fortélyos módon közelítették meg a Tóra üzenetét! (Most már mellőzük a fehér és fekete tüzet!) Nevezetesen a notárikon, a gimátria és a tmurá „módszerekről” van szó. Akkori magyarázóink mindenáron valami titkos üzenetet szerettek volna kihámozni a héber szövegekből, és lázasan kutatták azokat az összefüggéseket, amelyek a megvilágosodást hozták volna el a beavatottaknak. A szöveget jelképek rendszerének tekintették, amelynek allegorikus, hermeneutikai és misztikus jelentését csakis az ő módszerükkel lehet olvasni és értelmezni. A notárikon a mi használatunkban az akrosztichonnak felel meg, tehát bizonyos szavak első betűinek összefüggéseit kellett megtalálni ahhoz, hogy a mélyebb értelmet felszínre hozzuk. A gimátria hívei szerint minden szónak számértéke van és ez segíthet a megértéshez, míg a tmurá lelkes követői az anagramma, tehát a betűk permutálásának módszerével szerettek volna a nagy titokhoz, a régi szövegben szereplő, s a kérdésre – végső – választ adó Gondolathoz közelebb kerülni. 

Igen, igaz, hogy utólag már bölcsebbek vagyunk – legalábbis bölcsebbeknek tartjuk magunkat a régi bölcseknél –„Posteriores enim cogitations sapientores solent esse”, azaz „az utólagos gondolatok bölcsebbek szoktak lenni”, vélt vagy valós bölcsességünk így sem elégséges a megtermékenyítő gondolat megértéséhez. Ha netán valami ránk ragad Gadamer filozófiai hermeneutikájából, akkor az csak annyira elég, hogy bólogatva támogassuk azt a tézisét, miszerint vannak olyan tudományok, melyek elkerülik a természettudományokat és ez persze édeskevés. Sőt, inkább zavaróbbá teszi a képet. 

Akkor hát hogyan tovább, teszi fel a kérdést a benevolus lector, azaz a jóindulatú olvasó.

Nos, Occam elvét követve egyszerűsítem a képet. Az alkotó gondolatról folytatott mérlegeléseim során ki kellett zárnom egy sor olyan gondolatfajtát, amelyektől nem remélhettem választ a kérdésemre. 

A gondolkodással/gondolattal kapcsolatban nem bonyolódom bele a manapság oly népszerű determinatív avagy indeterminatív kettős megközelítés megvitatásába, amelynek lényege és érvelési vezérfonala nagyon-nagyon röviden: „Lehetetlen, hogy az előre meghatározott szabályszerűégek szerint lezajló agyi folyamatoknak ne előre meghatározott anyagi szabályszerűségek szerint kiszámítható eredményei legyenek”, hiszen ez inkább a determinatív nézet népszerűsítésére szolgál. A mindennapi általánosságok szintjén jelentkező gondolatokon kívül kizártam tehát a G. Patzig és CH. Meier (és sokan mások) által „egyszer használatosnak nevezett gondolatokat” (ezeket egyszer gondoljuk el, és vesszük hasznukat, ám soha többet nem fordulnak elő), kizártam az intruzív, azaz kéretlen gondolatokat is, amelyek bár az emberek nyolcvan százalékát kísértik, vizsgálódásom szempontjából semmitmondók, s nem foglalkozom továbbá az engramokkal, a reaktív elmében tárolt emlékképekkel sem. Miképpen nagyon sok olyan gondolatfajtával sem, amelyek eleve kizárták az eddigi ismereteim növelését. Igen, igaz, meg kell engednem, hogy az a kulturális közeg, amelyben „felnőttem”, rajtam hagyta a nyomát, nem akarhatok tehát holmi tiszta entitásként szerepelni, s így nem is formálhatok jogot arra, hogy ilyesfajta játékkal szórakoztassam, esetleg untassam hűséges olvasómat. Nincs esély, hogy bármiféle műveltségi etalon jegyében, annak alapján ítélhessem meg mindazt a tudást, amit másoktól szépen összeszedegettem és most fejtegetésem során felhasználok. Mindössze nagyon kemény, szubjektív, írói véleményre szorítkozhatok, s mindössze egyetlen mentségem van, rendíthetetlenül izgat és foglalkoztat, hogy az említett alkotói gondolat – Dawkins önző génjéhez hasonlóan – önzetlenül teszi-e, amit tesz, avagy van valami célja? Az emberi sors iránti érzéketlen szükségszerűség vagy valamiféle szeszély határozza meg a gondolat jellegét, és célját?

És ha már idáig eljutottam, akkor kínálja magát a másik kérdés: Tudhatok-e valamit, amiről nem tudom, hogy tudom? 

Még mindig a könyvespolcom előtt állok, és érzem az „írókollégák” könyvekből kisugárzó mosolyát, jóindulatát. Eddig is önzetlenül segítették és irányították munkámat, sorsomat, most is hozzájuk fordulok segítségért.  

Elsőként Andlert idézném, aki miközben Durkheim – egyébként nem kimondottan a gondolkodással kapcsolatos – nézeteit bírálta a következőket fogalmazta meg: „Nagy árnyak bolyonganak közöttünk, akik nem élő egyéni létezők, az emberi társadalom felett lebegnek és azt irányítják. Cselekvések mennek végbe általunk, amelyek nem a mi tetteink. Gondolatok gondolják magukat bennünk, amelyek nem a mi gondolataink, de a másoké sem.” 

Erre röviden ennyit: Hű-ha!

Kedves olvasóm, nem feledkeztem meg magamról, tisztában vagyok azzal, hogy még mindig a gondolatnál tartok, s az alábbi utalás is érinti témámat. A következő mondatban ugyanis már egyrészt ott van a gondolatot küldő és a gondolatot befogadó személyének, mechanizmusának kérdése, másrészt az alábbi idézetben már konkrét utalás is történik erre a könnyen felismerhető, ám nem olyan könnyen magyarázható jelenségre. Le Bon sejtelmes, megrázó és kiábrándító szentenciája. „A tömegek lélektanában” ekképp jellemezte a tömeg viselkedését: „A tömegek, tetteik nagy részét tekintve, roppant alacsony értelmi állapotról tesznek tanúságot; de viszont egyéb cselekményeikben mintha valami titokzatos erő mozgatná őket, mit a régiek végzetnek, természetnek, gondviselésnek neveztek, mi pedig holtak hangjának nevezünk; hatalma félreismerhetetlen, de lényegéről nincs sejtelmünk. Gyakran úgy tetszik, hogy a népek lelkében valami titokzatos erők lappangnak.”

Szóval, „titokzatos erő”. Ez sem éppen tudományos megfogalmazás és még kevésbé magyarázat. Bár történelmünk során számtalanszor és megismételhetően lezajlott már (mármint, hogy tömeg verődik össze, amely tömeget a felbújtókon kívül „valami más” is vezérel és befolyásol) érzem, akadnak olvasók, akik aggállyal és bizonyos fenntartással fogadják majd Le Bon fenti kijelentését.

De hát nézzük csak meg alaposabban!

Hol bujkál, s mi az, ami titokzatosként működik, működtet? Le Bon már érez valamit! A többségnek ugyan fogalma sincs miféle befolyás alatt áll, ám van „valami”, ami ott működik a tömeg egyedei között, igaz, „fizikai valóságában” tetten érhetetlenül, megmagyarázhatatlanul, és mégis érezhető, kimutatható hatással, ami valamiképp mégiscsak megőrzi függetlenségét, legalábbis a tömegtől való függetlenségét. Hat és nem ragadtatja el magát. A „fizikai valóságában” tetten érhető „valami”-hez – anélkül, hogy mélyebben elmerülnék a témában – csak annyit: vakmerő elméletek születnek a szubatomi részecskék testünkre gyakorolt biológiai  és más hatásáról, így – a gondolkodással kapcsolatban – nem zárhatom ki ezt a lehetőséget sem. (Ide kívánkozik Bronowski véleménye, aki szerint: „Nincs értelme részecskének nevezni valamit, ami energiáját úgy nyeri, hogy egyik pályáról egy pontos ugrással átszökken egy másikra, s az ugrásnak nincs időtartama, és nem hatol át téren.” Ezzel az inkább kvantummechanikai állítással most részletesen nem foglalkozom.)  

(Egy újabb zárójel kívánkozik ide egy ultrakurta megjegyzéssel: A tömeggel kapcsolatba már Le Bon előtt is akadt, aki elmélázott az összetoborzott csoport, embermassza hatalmán. Bouglé már 1896-ban ráakadt egy ellentmondásra, amit apóriának könyvelt el. Feloldhatatlannak találta ugyanis azt a két kijelentést, miszerint: ad egy, a népi tudat (l´ intelligence populaire) tehetetlen – tehát befolyásolható – ad kettő, a népiakarat viszont mindenható, értsük ezalatt a forradalmi változásokra való képesség különböző formáit is.)

Ez a diatribé nem teljesítené a célját – és könnyen a paralogizmus csapdájába eshetne –, ha nem időznénk el még egy gondolat erejéig Le Bon mellett. Tisztázandó, hogy tömegről beszélve nem véletlenül összeverődött emberek csoportját értjük, akiknek nincs közös, meghatározott céljuk. Ha tömegről beszélünk akkor elsősorban olyan tudatosan szervezett csoportosulás résztvevőit értjük alatta, akik a közösnek tűnő cél ágálása mellett észrevétlenül feladják saját tudatukat, „az egyedek érzelmei és gondolatai egyugyanazon irányt vesznek. Egy kollektív lélek formálódik, átmeneti módon ugyan, de jól megkülönböztethető jellemvonásokkal.” Így Le Bon. 

Ez a következtés azonban – legalábbis számomra – azt jelenti, hogy ama bizonyos „egyirányúsítás” a tömeg egyedei részéről jelentkező számos egyéni véleményt valamiféle egységes lényeggel teszi egyenlővé. Kimarad tehát az irányító elem. A kisebbség – ma már megkérdőjelezhetetlen – irányító szerepe. Ezt a jelenséget én inkább „a többséghez való igazodás paradoxonjának” nevezném. 

Nos, igen, a tömeg gondolkodása és cselekedetei – az említett hatás miatt – uniformizálódhatnak, de a hajtóerő, a motor üzemanyaga, annak fő alkotóeleme továbbra is tettenérhetetlennek tűnik. 

Egy újabb idézettel – csupán a téma kimeríthetetlen változatosságára utalva – hadd említsem meg Kenneth Burke érdekes elképzelését, amelynek segítségével a kedves olvasó teljesebbé teheti a fenti többség-kisebbség kapcsolatáról kialakított képet. Burke szerint: „az emberiség minden társadalmi-szellemi alkotása, a teológiai és filozófiai rendszerek, az államformák, diplomáciai játékszabályok, propaganda- és reklámmódszerek, társadalmi érintkezési formák, a legegyszerűbb közmondások és a legbonyolultabb irodalmi alkotások mind »stratégiák«, harci cselekvések és eszközök, melyek arra szolgálnak, hogy bizonyos helyzetekben bizonyos emberek egymáshoz és a világhoz való viszonyát megváltoztassák.” 

Logikusan gondolkozva beláthatjuk, hogy ez a gondolat irányító szerepén és az eddigi megállapításokon semmit sem módosít. A cél nála is a világ megváltoztatása. A rejtőzködő gondolat célja és stratégiája Burke gondolkodásában is kitapintható…

És ha már ennyire leragadtam a gondolatnál, szóvá kell tenni – csak így a margóra – Lichtenberg javaslatát is, aki már a XVIII. században javasolta, hogy a gondolkodom alak helyett használjuk a személytelen, gondolkodik formát. (Amiképp azt mondjuk, hogy esik, villámlik és hasonlók.) A gondolat eredetéhez, kezdeti lépéseihez, lényegi megértéséhez természetesen ezáltal sem kerülünk közelebb, ám ha elmélázunk a javaslaton, akár úgy is értelmezhetjük, hogy a gondolat gondolja önmagát, mi csak „kiteljesítői” vagyunk.

De hát miféle gondolatot is kergetek én? 

Sőt mi több, hangsúlyozottan nehezen definiálható gondolatot. Nos, a fajunk fejlődése során jelentkező sok-sok titok közül épp a gondolat titka az, amely állandó kihívások elé állított és állít minket. Fajunk évszázmilliók alatti tökéletesedését (?) rengeteg meglepő és így utólag is nehezen magyarázható változás segítette, hogy csak a kis hüllőagyunk köré terebélyesedő amygdalát és neocortexet vagy magát az ötszázmillió évvel ezelőtti – kezdeti – fototranszdukciót ne is említsem. A cirka hatmillió évvel ezelőtti kromoszómaátalakulásunk – miáltal az addig a csimpánzokéval megegyező huszonnégy kromoszómapár helyett csak huszonhárom párra redukálódott a számuk, s amely majdnem végzetessé vált számunkra (ha akkor lettek volna tudósaink egy fityinget sem adtak volna további jövőnkért) – már csak hab a tortán. S mindezeken a genetikai változásokon túl itt van a rejtélyes gondolat kérdése is, amellyel kapcsolatban oly sok mindent összehordtam eddig. Kétségtelen, hogy nélkülünk nem létezne, miként nélküle mi sem lennénk a fejlődésnek azon a fokán, ahol vagyunk. Ráadásul irodalmi szempontból, hogy úgy mondjam a legkívánatosabb témákat kínálja. Mert valljuk be, a neocortexről vagy a látás kifejlődéséről kevésbé izgalmas irodalmi írásokat lehet összehozni, mint a gondolatról. A gondolat tehát, amelyet oly buzgón keresek a testünk lírája és drámája. (Reméljük, nem tragédiája!) Az összes többi testi jelenségünkkel szemben vakok és süketek vagyunk, legalábbis mindaddig, míg valamilyen betegség formájában „üzenetet” nem kapunk tőlük. 

Ezzel kapcsolatban nagy kérdés, hogy az-e az alkotó gondolat, amely a tömeget hajtja, avagy annak a kisebb csoportnak a hátsó szándékot nem kizáró elképzelése, amely az „igazi irányba” vezeti az emberiséget, s amely a nagy tömeget irányítja és ellenőrzése alatt tarja? 

A könyvespolcom előtt állva a gondolat mibenlétével kapcsolatos ihletettségem eleinte csupán önmagam személyével kapcsolatban tűnt érdekesnek, ám minél tovább és mélyebbre haladok elmélkedésemben, annál inkább érzem az első pillanat késztetésének sürgetését. A válaszadás önként vállalt kényszerének hatására már-már olyan érzésem támad, mintha – a gondolat – részéről ez a provokáció csupán erőpróbaként szolgálna arra, hogy önmagával szembesüljön, netán, hogy önmaga leleplezhetőségének lehetőségét felmérje. Esetleg azt várja, hogy olyan képtelen magyarázatra ragadtatom magam, amely szerint a gondolat nem csak arra képes, hogy önmagát meghatározza, de akár meg is valósítsa? Nem, ez valóban képtelenség!

Egyre erőteljesebben érzem a feladat lehetetlenségét is. Megérteni és – esetleg – kijátszani, a gondolatot? Ugyan már! Minden jel arra mutat, hogy a gondolat saját létére utaló jelzései, csak a megtévesztést szolgálják. Mi pedig szánalmasan felkészületlenek vagyunk arra, hogy partnerei legyünk. Virginia Woolf gondolata kapcsolódik az előbbiekhez, ő ekképp ostorozta nőtársait: „Önök szégyenletesen tudatlanok!”. Hozzá kell tennem, ezt a kijelentést szélesebb összefüggéseiben (a nemek vonatkozásában is) is meg kell vizsgálni…

Mivel írásom eddig is nélkülözte a tudományos módszertan elemeit, ezúttal is engedek irodalmi elkötelezettségemnek, és Shiller segítségével még két olyan fogalmat vezetek fel, amelyek – témaválasztásukkal és megfogalmazásukkal – segítik mondanivalóm kiteljesedését.

A „Levelek az emberek esztétikai neveléséről” címmel bíró alkotását még az ezerhétszázkilencvenötös évben vetette papírra. Úgy vélte, hogy a „jó politikai társadalmat és a magas szintű intellektuális gondolkodást csak a »személyiség nemesedése« útján tudjuk elérni”. Ez a két fogalom tehát, amit az imént említettem, s amelyek érdekében érdemes a kérdéssel foglalkozni: a jó politikai társadalom és a magas szintű intellektuális gondolkodás elérése. Shiller bölcsességét és tehetségét meg nem kérdőjelezve mégiscsak kétellyel kellett olvasnom a fenti idézetet követő sorokat: „Az emberiség elvesztette a méltóságát; de a művészet megmentette és megőrizte jelentős kövekben; az igazság tovább él az ámításban, s a másolatból újra helyreállítjuk az ősképet.” 

Egyetérthetek Schillerrel abban, hogy az emberiség folyamatosan veszíti méltóságát, ám erősen kétlem, hogy az ámítás, az ámítás által megmentett/átmentett igazság komolyan segítségünkre lehet bármikor is. Itt nyilván a művészetre gondolt. Schiller is meglehetősen messzire sodródott a megtermékenyítő gondolattól. A jó politikai társadalmat és a magas szintű intellektuális gondolkodást célzó törekvésünk nem hagyatkozhat az ámításra épülő művészet vélt reprodukáló készségére/képességére. A művészet szerepét a gondolkodásunkban nem becsülöm alá, de tisztán kell látnunk, hogy az egyesek által „magas művészetnek”-nek nevezett művészet – mindamellett, hogy amint említettem segíthet a „megtermékenyítő gondolat” mechanizmusának megértésében, veszélyeket is rejthet magában. Az egyik, amiképp azt Eliot is szóvá teszi, az „alázat bölcsessége”, tehát a csodálatot elismerést kiváltó művészeti alkotás éppenhogy elnyomhatja az új ötleteket, legyenek azok akár kétely által inspirálva. (Bár ilyen veszély nem gyakran fenyeget.) Bármilyen új – nemzetközi elismeréssel járó – művészeti alkotás vagy tudományos felfedezés csodálatot válthat ki az emberekben, ám ugyanakkor le is lombozhatja őket. Ilyenkor kétesélyes a dolog, vagy ignorálják vagy feltétlenül istenítik az említett alkotói cselekedetet. Sajnos mindkét lehetőség a maga módján zsákutca: a tolerancia és az intolerancia a despotizmus formái (véli Tom Paine). 

Mindezek után – történelmi fejlődésünket is figyelembe véve – komikus és egyben tragikus olvasni és hallani, ahogy a gondolkodásunk – a mindannyiunk közös gondolkodásának kinevezett gondolkodás – lehetőségét elsősorban a többi faj feletti felsőbbrendűségünk igazolására használtuk fel, hangoztatva gondolkodásunk megkérdőjelezhetetlenségét és egyedüliségét, ahelyett, hogy a gondolkodás eredetének (nem kezdetének!) minél szélesebb körben terjeszthető megmagyarázására törekedtünk volna. Ebből következően az is lehetséges, hogy számomra a gondolat születésének kérdése azért is nehézkes vagy éppen lehetetlen, mert olyan pontról, olyan pozícióból olyan tudásszinttel rendelkezve álltam neki a kérdésnek, amely eleve alkalmatlanná tett erre a feladatra. Igen, lehetséges, hogy az „én” behozhatatlan hátrányba került az „irányítókkal” szemben… 

Levertségemen az sem segít, hogy nem tudom eldönteni: Van-e olyan szempont, olyan pozíció, amelyet képes vagyok felfogni, magamévá tenni és a gondolkodásunkról szóló gondolkodásom vizsgálata során felhasználni?

Atudásomat jelképező könyvespolcom előtt tanácstalanul tipródó személynél van szánalmasabb jelenség: a tudást ki nem használó, Sphex-beidegződés által „működő” személy. 

Talán Gilbert Durandra kell hallgatnom, aki az emberi képzelet alaptörvényeivel kapcsolatban meglehetősen beletörődő – jelenlegi lelkiállapotomhoz nagyon is illő – megállapításra jutott: „A kilátástalanság elleni védekezésnek van másik módja is: az ellenállás, a menekülés, a küzdelem helyett a »megszelídítés«…” Szerinte a félelmünket képesek vagyunk eufemizálni és éppen az irodalmi mű képes arra, hogy a képzelet segítségével megszelídítse a mélységet és – ha nem is tudományosan, de lelkünket megnyugtató módon – megvilágítsa a gondolat legrejtettebb, sötét zugait.  Mégis igaza lenne Schillernek? 

Egyelőre maradjunk annyiban: a kiismerhetetlen, sorsunkat irányító, tisztázatlan eredetű gondolattal szemben csupán egyetlen fegyverünk létezik: az alázat bölcsességével átitatott, sohasem lanyhuló, megértésre való törekvés.