Szilárd ujjai a nyakában lógó medállal, a kun holdsarlóval játszottak, miközben a férfi az öbölben állt, és a tengert nézte. Leséltált egészen a partra kihúzott halászcsónakok közé, ahol egyszer régen olyan irdatlan macskajajjal ébredt, és a gondolataiba révedve élvezte, ahogy a parti fövenyt nyaldosó hullámok újra és újra végigmosnak meztelen lábfején.

A város a zömök erődeivel, gyönyörű templomaival és zsúfolt lakónegyedeivel a háta mögött húzódott. Már egészen kezdte megszokni az itteni hétköznapokat, és elhinni, hogy ez a furcsa, az övétől oly távolinak tűnő világ hamarosan afféle második otthona lehet.

A király hetek óta a vidéket járta, a várost a megbízott előkelőkre és az újonnan kinevezett helyőrsére bízta. Napok teltek el a legutóbbi rendbontás óta, és azt is csak három részeg testvér okozta, tehát eddigre meglehetős rend uralkodott Nápoly városában. Szilárd és emberei aznapra kimenőt kaptak, így Zlatan és Barabás megcélozták katonáikkal a legközelebbi tavernákat.

Szilárd úgy döntött, felkeres egy partmenti kifőzdét, abból a fajtából, amelyiket annyira megszerette, amikor még Károly király kíséretében legutóbb – másfél évtizeddel korábban – erre járt. Lorenzo, Richardus, Böngér és Sebő társaságában tehát már reggelire frissen sült halat, faszénen pirított rákhúst és fűszeres lében főtt kagylót falatozott, a halászok aznap hajnali fogásából.

Böngér semmi szín alatt nem volt hajlandó megkóstolni a kagylót, és még azt is undorodó képpel figyelte, ahogy Lorenzo és Richardus szakértő módon locsolják bele a fűszeres vajat a szétnyílt fekete kagylóhéjakba, majd szürcsölik ki élvezettel azok tartalmát. Sebő, aki még sosem járt ezen a tájon, ugyancsak jóízűen tömte a hasát. Ő, aki kölyökkorától kezdve akár a jég hátán is megélt, otthon gyakorta fogott magának folyami rákot és kagylót, de ez most egészen más volt.

Ott ültek az egyszerű fapadokon, a hosszú deszkaasztal mellett a végtelen tenger partján, nem messze a szabad ég alatt sütő-főző pocakos calabriai szakácstól, a tenger gyömölcseit majszolva, és egy rövid időre csodálatos módon megfeledkeztek minden gondjukról, bajukról. Az élet aznap délelőtt igazán szép volt.

– Qualiter o crucio! – kiáltott fel egyszer csak Lorenzo, már jó előre kuncogva a saját tréfáján. – Certe modo cunnus adesset, possem ter quinas continuare vices!

Sebő kérdőn nézett egyik emberről a másikra: nem értette, mit beszélt az életművész poéta.

– Ne is akard tudni! – sóhajtott fel vigyorogva, megbotránkozást tettetve Richardus. – Csak a szokásos Lorenzo-féle viccelődés.

– Méghogy viccelődés, teljesen komolyan gondoltam! – állította harsányan a férfi. – És igazán nem kell itt a szende szüzet játszanod, kirurgus uram: úgy látom, te értetted meg legelébb a szavaimat!

– Mert mindenkinél jobban beszélem a latint, egyedül talán téged kivéve – tromfolt rá Richardus. – És én is éltem azelőtt efféle csípős szavakkal. Egy ízben azért kellett Umag városából menekülnöm, mert úgy förmedtem rá a városi milicisták kapitányára, hogy ad ánum matris tuae.

Lorenzo éppen a szájához emelte a kupáját, de ezt hallva félre is nyelte a vizezett borát, hogy az az orrán spriccelt ki.

– Nem akarom elhinni, hogy annakelőtte ilyesmit mertél a szádra venni! – kacagott jóízűen. – Atyaég, te aztán jól megjámborodtál a birtokon Bernát atya mellett!

– Benőtt a fejem lágya…

– Na és csak a nyelved volt ilyen éles, vagy…?

– Krisztus sebeire mondom, itt fejezd be! – szólt közbe Szilárd. – Még jó, hogy Szolnoki ma nem tartott velünk, ő igazán élvezné ezt a társalgást!

– Hát már a szerelemről sem szabad beszélgetni? – gesztikulált hevesen Lorenzo, hogy majdnem felborította a kagylós tálat.

– Ó, dehogynem! – nevetett fel a lovag. – Csakhogy nálad a szerelem egyenlő a fajtalankodással, a latin bölcsességek pedig a válogatott trágárságokkal.

– Ezt kikérem magamnak! – csapott az asztalra a poéta. – Még ma bebizonyítom neked az ellenkezőjét!

Ott maradtak a parton egész délelőtt. Unták már a számukra szokatlanul zsúfolt város zajait, jólesett az emberek helyett a tenger súgását hallgatni. Otthon ilyenkor még naponta begyújtottak a kályhákban, és a vastagabb ruháikat vették fel, ha odakünn akadt dolguk. Az a nápolyi tavasz ellenben olyan langyos volt, hogy Richardus ingujjra vetkőzött, és térdig belegázolt a vízbe. Szilárd is levette a köpönyegét, lehúzta a cipőjét, a harisnyaszárait, és hagyta, hogy a hullámok a mezítelen lábfejét nyaldossák, amíg ő elmerengve fürkészte a távoli látóhatárt. Böngér és Sebő, komolyabb fegyver és vértezet híján hol tőrrel, hol a puszta kezükkel gyakoroltak különféle közelharci fogásokat. Lorenzo pedig talált magának egy halom félig korhadt uszadékfát, arra a kupacra ült le alkotni.

Nemrégiben szerzett magának egy remek, több traktusra osztott bőr bugyellárist, amiben külön helye volt a kalamárisnak, a lúdtollaknak, a hegyezőkésnek és egyéb készségeknek. A tarisznyájában mindenféle papír- és pergamentekercseket tartott, így végre le tudta jegyezni különféle, évek óta gyűjtögetett poémáit és szellemesnek vagy bölcsnek szánt gondolatait. Titkon arról álmodozott, hogy Petrarca és Boccaccio mester nyomdokaiba léphet, habár erre valójában nem sok esélyt látott. Írt, mert szenvedélyes örömöt lelt az írásban. Számára egyelőre az is elég volt, ha szokásos közönségének, a dubicai birtok népének és Szilárd fegyvertársainak, cimboráinak adhatja elő a műveit. Aztán ki tudja – talán egyszer, a távoli jövőben, amikor már csak egy halom porladó csont lesz ő és mindenki más is, akit ismer, a jövő nemzedékek felfedezik és szabadon élvezhetik az írásait. Akkor talán már többen tudnak majd betűt vetni és olvasni, és nem csak a művelt kevesek kiváltsága lesz, hogy az írott szó által többé, esetleg jobbá is válhassanak. És akkor ott lesz kincses barlangként őrzött könyvtárukban, a féltve óvott művek között Francesco Petrarca, Giovanni Boccaccio – és Lorenzo il Toro valamennyi leírt gondolata!

Bátor Szilárd maga sem tudta, mennyi ideje áll ott a parton mezítláb, amikor a mellé lépő Lorenzo halk köhécselése zökkentette ki a gondolataiból.

– Mit szeretnél? – kérdezte a várispán, még mindig a felesége amulettjét szorongatva.

– Bizonyítani – lobogtatta meg a poéta a kezében tartott papírszeletet, majd rögvest olvasni is kezdett:

Egy nap, mikor, mint rendesen, éppen

keresztem cipeltem fel a Golgota hegyére,

rájöttem: én a kunok síkjaira vágyom,

negyvenhatba ezerháromszáz után.

Rémlett: egy szabad leány vár ott rám;

keleti őseinek vad, gyönyörű magzatja…

Szeme hajnalcsillag, haja hullámot vet a szélben,

kitépte a szívem, pedig nem is akarta.

Még át sem ölelt, még hozzá sem értem,

csak óvatos távolból néztem az arcát

– én, megbabonázott, gyáva, gyönge bolond!

Kavargó lelkem őt, csak őt kívánta…

De mentem előre, vállamon az ismerős kereszttel:

ott magaslott előttem saját hegyem, a Golgota.

Szilárd egy ideig némán ácsorgott, Lorenzo pedig még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta, mit szól majd a férfi az imént elhangzottakhoz.

– Ha jól sejtem – szólalt meg végre a lovag –, ezt rólam írtad.

– Úgy van!

– Hát, ez esetben akad benne jó néhány túlzás és egyéb furcsaság – vonta fel a szemöldökét. – A Golgota hegye? Meg gyáva, gyönge bolond?

– A költészetnek nem föltétlenül az a dolga, hogy a valóságot írja le – védekezett Lorenzo azonnal. – Sokkal inkább, hogy valós érzéseket korbácsoljon föl!

Nem folytathattak erről további vitát, a város felől ugyanis egy ismerős alak közeledett lóháton, ügetve. Szolnoki Pista gondterhelten nézett le a nyeregből Szilárdra.

– Hol van a többi embered?

– A tavernákban vedelnek – felelte a várispán. – Hajnalig ne is számíts rájuk!

– Nem baj – nyugtázta Szolnoki. – Sürgős megbízást kaptam Lackfi vajdától. Kellene hozzá néhány ember.

– Hát a vörös vaddisznóid?

– Ez most nem olyan küldetés – mondta a férfi. – Ide kicsit… szigorúbban válogatott társaság kell. Palkó már készülődik.

– Gondolom, akkor én sem maradhatok ki.

– Örülnék, ha velünk tartanál. És… hozhatod őket is.

– Egy orvos, egy költő, egy kun nyögér meg egy néma vazallus – nézett végig rajtuk Szilárd sajátos szeretettel. – Kellő szigorral válogattam össze őket, nem gondolod?

– Gyertek hát mind! – mondta Szolnoki. – Egy óra múlva indulunk!

***

Egy falunak kellett utánanézni, Nápolytól délre, jó negyednapi járóföldre. Szolnokit csupán két saját fegyverese kísérte, a menet élén egyébiránt Fra Moriale, a Durazzói Károlyt annak halála után rútul eláruló kalandor johannita léptetett.

– A falu elöljárója, aki az utat mutatta volna – szólt a johannita, amikor útra keltek –, megfutamodott. Úgy fest, annyira retteg, hogy nincs mersze visszatérni a saját falujába.

– Mi történt? – tudakolta Szolnoki. – A vajda úr nem mondta el a részleteket, csak annyit, hogy bizonnyal boszorkányság sújtotta a falut.

– Magam sem tudok ennél többet – felelte a hórihorgas, széles vállú ispotályos. – De az alapján, hogy az elöljáró elmenekült, mielőtt még odakísérhetett volna minket, valami különösen rémisztő eseményre számítok.

– Lehet, hogy mégsem ártott volna pár tucat lándzsás – vélekedett Palkó, de Szolnoki csak a fejét csóválta.

– Először meg kell bizonyosodnunk róla, hogy mi történt pontosan – válaszolta. – István bátyád külön kérte, hogy olyan embereket vigyünk, akik már láttak egy s mást, és akik aztán nem kezdenek el pletykálni az utcákon.

Palkó erre sokatmondóan nézett Lorenzóra, de nem mondott semmit. A poéta persze rögtön elértette ezt a nagyon is beszédes tekintetet.

– Én sosem pletykálkodom – állította derűs ábrázattal. – Én a szerencsés keveseket szórakoztatom. A boszorkányokról jut eszembe: tudod-e, nagytiszteletű Fra Moriale, mik a közösség fő értékei, melyekre a boszorkányok a leggyakrabban rontást küldenek?

– Természetesen tudom – felelte a kalandor lovag a legnagyobb komolysággal. – A gyermekek, a termés, valamint… a hímvesszők.

– Ismertem egy embert, aki ismert egy másik embert – kezdte éneklő hangon Lorenzo –, aki egy reggel felébredt, és bár látta a péniszét, mégsem érezte azt. Egyszerűen nem volt benne élet. Rövid gondolkodás után arra jutott, hogy csakis az a rosszéletű nőszemély lehet ebben a ludas, akivel legutóbb hált. Elment hát a gonosz némberhez, rárontott, istenesen felpofozta, majd fojtogatni kezdte, mondván, adja vissza, amit elvett tőle. A fojtogatás hatott: az ismerősöm ismerőse azonnal kezdte érezni, hogy az ágyékába visszatér az élet…

– Micsoda történet ez már megint? – dörrent rá Szilárd a poétára. – Megmondtam, hogy csak a komolytalan trágárkodáshoz van eszed!

– Korántsem komolytalan trágárság ez, uram – kelt Lorenzo védelmére Fra Moriale, aki még nem tudta, miféle alakkal hozta őt össze a sors. – A boszorkányoknak különösen erős hatalmuk van a hímtagok felett. A legtöbbször csak meggátolják a pénisz működését, ritkább esetben láthatatlanná teszik azt. És vannak olyan megátalkodott, a sötét praktikákat kivételes hozzáértéssel gyakorló bűbájosok, akik el is tudják lopni.

Senki sem szólalt meg, a menet döbbent csöndben poroszkált tovább. Fra Moriale bátorításnak vette ezt a csöndet, és folytatta a rémisztő elbeszélést:

– Az ilyen banyák az eltulajdonított hímtagokat felakasztják száradni egy fára, esetenként fészekbe rakják, vagy felhalmozzák egy ládikóban. Az efféle taszító rejtekhelyeken akár harminc hímvessző is ott tekereghet sóváran, kínlódva az éhségtől, mígnem a bűbájos meg nem eteti őket…

– Mivel? – kérdezett közbe Richardus.

– Zabbal! – vágta rá a johannita.

Pillanatnyi csend támadt. Néhányan mintha aprókat köhécseltek volna.

– Honnan tudható mindez a tudományos tény? – kíváncsiskodott tovább a kirurgus.

– Szemtanúk megbízható leírásaiból – állította Fra Moriale. – Vannak, igaz, nem sokan, akiknek sikerült kiengesztelniük egy-egy ilyen boszorkányt, vagy valamiképpen a bizalmába férkőzniük. Ők látták mindazt, amit talán sohasem kellett volna látniuk…

– Egy ilyen esetről magam is hallottam! – kiáltott fel izgatottan Lorenzo. – Egy szegény jómadár hogy, hogy nem, nem tudom, de eljutott a boszorkány lőcsraktárába, ahol a saját szemével láthatta az egymás hegyén-hátán tekergő mentulákat. Akkor a boszorkány azt mondta neki: „Mivel jó voltál hozzám, választhatsz magadnak egyet a sajátod helyett!” Hát a mi emberünk se volt rest, odanyargal egyenest a legnagyobbhoz, és azt mondja: „Ezt add nekem, ezt a húsdárdát akarom mostantól hordozni!” Szó se róla, a szegény ördög nem szerénykedett: igazi súlyos ivargerenda volt a választottja, és a boszorkány valóban neki is adta. Csakhogy hamar elszállt az öröm, amikor hazaérve kiderült, hogy amit választott, az nem más volt, mint a helyi pap hímtagja! Azt meg már, ugyebár, mindenki ismerte a faluban…

Ezen a tréfán még Szilárd is hangosan nevetett. Nem úgy Fra Moriale, aki kezdte megsejdíteni, hogy Lorenzo az elejétől fogva csak a bolondját járatta vele. Attól kezdve nem is nagyon szólt hozzá többet.

– Azt azért fontos megjegyeznünk, hogy erre csakis a maleficák képesek – jegyezte meg Richardus pukkadozva. – Strigák ugyanis, mint azt már jól tudjuk, nincsenek.

***

A falut annak elöljárója nélkül is megtalálták, Fra Moriale ugyanis jól ismerte Nápoly környékét és a tágabban elterülő vidéket. Néhány óra lovaglás után már fel is tűntek az első házak, az alacsony vesszőkerítések, a falu mellett elnyújtózó legelők és termőföldek. Csinos kis falu volt, a főtéren takaros templommal, valamivel távolabb közös gazdasági épületekkel. Közel volt a tengerhez, így a partmenti részén különféle eszközök és egyszerű deszkatákolmányok árulkodtak arról, hogy a falu lakói halászattal is foglalkoznak. A csónakok és a hajók azonban eltűntek, ahogy az emberek, a baromfik és a lábasjószág is.

– Kísértetfalu – köpött ki Lackfi Palkó rosszkedvűen. – Nincs itt egy teremtett lélek se. Hová hoztál minket, Szolnoki?

– Azt még magam sem tudom – dünnyögte Pista, ahogy lassan körbejárták a valóban teljesen üres települést. Olyan volt, mintha valaki gondos aprólékossággal felépített volna egy ideális élőhelyet pár tucat család számára, aztán elfelejtette volna benépesíteni.

Kikötötték a lovakat a főtéren álló póznákhoz, hogy gyalog járják körbe a falut. Kettes-hármas csoportokba tömörülve széledtek szét, hogy alaposabban is megnézzék a házakat, az épületeket, a templomot. Továbbra sem találtak senkit, de a falura telepedett csend olyan természetellenes és annyira nyomasztó volt, hogy mindnyájuk keze ott nyugodott a fegyverük markolatán.

– Úgy tűnik, sietősen távoztak – összegezte a látottakat Szolnoki, amikor bő fertályóra múlva ismét mind ott álltak a főtéren. – Az egyik házban félig megevett kása bűzlik az asztalon.

– Egyúttal vittek minden mozdíthatót – tette hozzá Palkó. – A templomban üres az oltár. A sekrestyét is kipucolták.

– A ládákat is kiürítették – mondta Szilárd. – Én is találtam félbehagyott ételt, az egyik széken meg egy félig elkészült hímzést. De az értékes holmi mindenhonnan hiányzik.

– Mintha egyszerre távoztak volna, ahogy voltak – biccentett Szolnoki –, de fontosnak tartották, hogy mindent vigyenek. Az állatokat is.

– Mert már elhatározták – gondolkodott hangosan Szilárd –, hogy nem térnek vissza.

– Mit mondott erről az elöljáró? – fordult Szolnoki a johannita felé.

– Rémülten habogott valami borzalomról, amihez foghatót még soha nem látott – felelte Fra Moriale. – Arról egy szót sem szólt, hogy az emberek elmenekültek volna.

– Bizonnyal azóta történt, hogy a falunagy segítségért sietett – vakarta az állát Palkó. – Akkor pedig valamitől tényleg nagyon megrémülhettek, ha a segítséget sem voltak hajlandók megvárni.

– A nap lassan alászáll – szólt Böngér Szilárdhoz. – Amondó vagyok, ne várjuk meg itt az estét! Bármi volt is, ami így elkergette a falusiakat, vissza fog térni…

– Micsoda? – nézett rá a várispán homlokráncolva. – Valamiféle… szörnyetegre gyanakszol?

– Ki tudja, miféle válogatott rémségek kelnek életre a világnak ezen a felén? – kérdezett vissza mérgesen a kun nyögér. – Boszorkányságról volt szó, nemde? A polyákoknál többen is regélik, hogy egyes vidékeken teliholdkor farkasembert látnak, és még többen hallják a vonítását. Az ecsédi lápban egykor sárkánnyal végzett a hős Bátor Opos. Hogy a taljánoknál milyen szörnyetegeket rejt az éjjeli köd, azt nem tudom, de nincs is kedvem kideríteni.

Szilárd bennsője ugyancsak görcsben állt, amióta a falut járták, de ez az éjjeli rémekről szóló fecsegés feldühítette.

– Mi vagy te, valami pendelyes szaros, hogy ilyen dőreségekben hiszel?! – förmedt rá a nyögérre.

– Ostoba keresztény barom! – morgott rá vissza Böngér. – A papjaitok elhitették veletek, hogy az ősi világ nem létezik, talán soha nem is létezett, de a szörnyek attól még ott lapulnak minden sötét erdőben és minden ködös hegygerinc mögött!

– Állj! Abbahagyni! – csattant Szolnoki hangja, aki komorabbnak tűnt a szokásosnál. – A polyákok valóban beszélnek mindenfélét. Azt is, hogy az északi hegységekben egy titkos társaság magányos harcosokat képez ki mindenféle szörnyetegek levadászására. Akár igaz, akár nem, egykutya: mi most azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, mi történt ezzel a faluval. És maradunk is, amíg meg nem tudjuk!

– Mi találtunk valamit – hallatszott ekkor Lorenzo hangja. – De sem Richardus, sem én nem mertük közelebbről megnézni.

– Mi az?

– Inkább… Inkább megmutatom.

A falu szélén jókora csűr állt: tágas, erős épület, két nagy kapuszárnnyal. Azok a szárnyak most be voltak zárva, el is voltak reteszelve, s mindennek tetejébe rozsdás lánccal lelakatolva. A két kapuszárnyra, szemmagasságban, hófehér mésszel, sietős, nagy betűkkel rémisztő feliratot mázolt fel valaki.

– Ne aperito! Mortui insunt! – olvasta hangosan Lorenzo.

– Ne lépj be! – fordította Richardus síri hangon. – Holtak vannak bent!

A társaság jó néhány szívdobbanásnyi ideig szoborrá merevedve, hangtalanul állt a csűr előtt.

– Hát akkor – mondta Szolnoki – nézzük meg, mi történt itt!

Közelebb lépett, két kézzel megragadta a láncot, rántott rajta egyet-kettőt. Valóban jól le volt lakatolva, de a lakatot is, a láncot is régóta ette már a sós párájú tengeri levegő.

– Zétény, hozd a bárdomat! – küldte vissza a lovához egyik emberét, aki máris engedelmeskedett.

– Hékás! – szólt rá Szilárd. – Alkarnyi betűkkel felírták, hogy ne nyisd ki!

Ám Szolnoki Pistával akkor és ott nem lehetett ilyen egyszerűen szót érteni. Szolnoki ugyanis ebben a helyzetben nem a barátjuk, nem régi fegyvertársuk, még csak nem is a vörös vaddisznók zászlajának kapitánya volt – hanem a Lackfi István által újból életre hívott és a legnagyobb titokban működő Szent György Lovagrend tisztje, amiről még legközelebbi cimborái sem tudhattak. A fehér sárkány szolgálatában állt, és szigorú megbízást teljesített. Látnia kellett, mi az, ami elnéptelenítette a falut.

Zétény nevű embere visszatért a jókora, fejnehéz bárddal, Szolnoki Pista pedig nekiesett a láncnak. Az ötödik csapására elpattantak a szemek. Akkor Szolnoki fél kézzel fellökte a reteszt, és a kétszárnyú kapu lassan, lustán kinyílt, akárha egy túlvilági parancsnak engedelmeskedne. Mindenki hátrált egy lépést: a csűr mintha ásított volna. A lehelete bűzlött.

– Édes Krisztusom! – nyögött fel Palkó. – Mi a…?

Öklendezni kezdett, ahogy a rothadás édes szaga megcsapta az orrát.

Odabent egész felhőnyi döglégy lepett el több tucat, kupacba rakott temetetlen halottat. Asszonyok, férfiak, öregek, ifjak és gyerekek hevertek egymás hegyén-hátán a csűrben. A látvány bénító volt. Fra Moriale hangos imába fogott. Fohászkodtak és keresztet vetettek a többiek is. A maga módján, kipcsak nyelvén Böngér is imát mormolt kun harcsabajsza alatt, miközben elkerekedett szeme mélyről fakadó rémületet tükrözött.

– Meg kell néznünk – jelentette ki tompa hangon Szolnoki. – Meg kell néznünk közelebbről is, hogy mi ez!

– Várjatok! – kiáltotta Richardus, amikor néhányan tétova lépést tettek a holtak felé. – Várjatok, ez így nem biztonságos!

A tanult férfi rövid időre átvette az irányítást. Akinek elég hosszú volt a körgalléros csuklyája hátulsó, lelógó része, annak azt javasolta, hogy néhányszor tekerje körbe vele az arcát, elrejtve az orrát és a száját. A többiek egyéb ruhadarabokból ügyeskedtek össze sálat a szájuk elé.

– A rossz levegő megárthat – magyarázta Richardus. – Így ideig-óráig megóvhatjuk magunkat.

Ezután kesztyűt kellett húzniuk, és botokat, gallyakat keresni, hogy lehetőleg ne érjenek az elszíneződött holttetemekhez. Fra Moriale túlzásnak tartotta az ilyen fokú elővigyázatosságot, de azért követte a többiek példáját, mielőtt belépett volna a csűrbe.

– Credo in Deum Patrem omnipotentem, creatorem caeli et terrae – morzsolta az apostoli hitvallást Richardus, próbálva némi bátorságot önteni mindnyájukba. – Et in Iesum Christum, Filium eius unicum, Dominum nostrum, qui conceptus est de Spiritu Sancto, natus ex Maria Virgine, passus sub Pontio Pilato, crucifixus, mortuus et sepultus, descendit ad infernos, tertia die resurrexit a mortuis…

A temetetlen holtak karján, nyakán és egyéb testrészein jókora elszíneződött foltok, ocsmány kráterek látszottak: megannyi tojásdad alakú, lilásfekete, puffadt bubó, többségében már kipukkadva, sötét, sűrű levet eresztve.

– Jóságos atyaúristen! – hörögte Palkó. – Hová hoztál minket, Szolnoki? Takarodjunk innen, de azonnal!

– Egyetértek – nyögte Pista. – Soha nem is kellett volna idejönnünk…

– Ne érjetek hozzájuk! – ordított Richardus, amikor néhányan, valamiféle bizarr kíváncsiságnak engedve, még közelebb óvakodtak a tetemhalomhoz. – Az isten szerelmére, meghűlt az agyatok?! Nem tudjuk, mi ez, de a falusiak fejvesztett menekülése alapján úgy gondolom, hogy könnyen terjed, és gyorsan öl! Kifelé! Kifelé innen mindenki! Azonnal!

– Emlékezzetek rá, miért titeket hoztalak magammal! – hallották Szolnoki Pista szigorú hangját, miután visszazárták a csűr kétszárnyú kapuját, rajta a figyelmeztető felirattal. – Egy szót se erről senkinek!

– Elég ebből a baromságból! – dörrent rá Bátor Szilárd. – Ezt azonnal el kell mondani a vajdának, a királynak és valamennyi előkelőnek.

– De hiszen még azt sem tudjuk, mi ez!

– Pontosan – nézett rá Szilárd. – Éppen ezért kell mielőbb kideríteni. Azután útját állni. Hátha még nem késő: nehogy máshol is megjelenjen!

(Bíró Szabolcs: Anjouk – IX. rész: A pusztulás dala. A regény 2024 novemberében jelenik meg az Athenaeum Kiadó gondozásában.)