A nem is olyan távoli múltból rendre rosszemlékű szereplőkként tűnnek fel a Habsburgok a modern cseh prózairodalomban. E tanulmány ezen alkotói hagyományokat tekinti át.  

Miközben Ivan Olbracht (1882-1952) a már-már svejki hangvételű (igaz, azt évekkel megelőző) A Monarchia szeretetéről (1910) című elbeszélésében az egész cs. és k. hadsereg nemzetiségi anomáliák, a kegyetlenség és az eltúlzott pedantéria tárházának tűnik, időnként mindennek az emblémájaként maga a Habsburg-uralkodóház is kifejezetten pellengérre kerül. Ezt érzékelteti a szadista Masanetz hadnagy portréja is, akinek a képzeletében „az a tábornok, akinek a mellét elborítják majd a kitüntetések, aki az elkövetkező csatákban dandárokat, hadosztályokat, hadtesteket vezényel majd, ez a tábornok persze nem más, mint őmaga, hadnagy Masanetz, és a mellén függő rendjelek közül persze nem hiányzik a Mária Terézia-rend sem (1955: 41). 

A szintén a Nagy Háború előtt keletkezett, 1913-ban befejezett A bécsi dicsőség babérjaival övezett öregúr című abszurd darab ósdiként, képmutatóként beállított bécsi hétköznapjai közepette egy egészen képtelen jelenetsort nyit meg az öreg Seppl Noowi, a következőképp vallva magáról: “1830-ban születtem. Ugyanabban az évben, amikor a mi kedves, jó, öreg császárunk. Mi ketten egyidősek vagyunk. –  Itt az öregúr kékzsebkendőjével egy könnyet törölt ki a szeméből, majd folytatta: – Még jól emlékszem a megboldogult Ferdinánd császárra és Radetzky apánkra, a jó Isten nyugosztalja őket. Császárváros csak egy van, Bécs csak egy van.”

Eme idejemúltnak ábrázolt bécsi világnak a nyárspolgárai lenézik a cseheket, akiknek javarésze még mindig szervilisen ragaszkodik az államalakulathoz, hiszen alsó-ausztriai lapjuk “elmesélte, hogy Josef Novotny ismert bécsi cseh polgár, jelenleg esztergályosmester (Favoritenstrasse 51. sz.), fiatalkorában Josef Noowi úrnál inaskodott, s szeretettel emlékszik vissza egykori mesterére, és még ma is szívesen mesélgeti, milyen barátságosan húzta meg néha a fülét vagy a haját a mester, kedvesen tréfálkozva: »A mindenit annak a cseh tökfejednek«” (1955: 78). 

Már a világháborúra és a közelmúlt állami színterére retrospekcióban tekint az 1919-es  Jesenius színész különös barátsága. Ennek szereplői a háború okait, következményeit és kimenetelét találgatva, egyéb szereplők mellett kimondottan nevesítik a Habsburg–Lotaringiai-házból származó osztrák főherceg Frigyest. Mialatt mind a király személye körüli miniszter Tisza István, mind a máskülönben a Monarchia népei közül talán csak a németajkúakat szívlelő, cs. és k. vezérkari főnök Conrad is szóba kerül, e szakaszban csak találgatni lehet, hogy a felsorolás végi, derogatív jelző e szakaszban kire utal: “Bár az angol kereskedő, a francia diplomata és az orosz csinovnyik nem sokkal kedvesebb nekem, mint a német junker és az osztrák oberlajtnant, s az ő győzelmüktől sem várhatunk sem mi, sem a világ semmi jót, az biztos, hogy ebben a pillanatban Németország részéről fenyegeti az emberiséget a legnagyobb veszély […]. Olyan vállalkozásról van szó, amelynél fejek fognak hullani: a becsvágyó és dilettáns Hötzendorfé, a vérszomjas Frigyesé és Tiszáé, és a mi gonosz vén majmunké” (1980: 257-8).  

A két évvel későbbi Eduard Žák karrierjében a megszülető Csehszlovákia kikiáltásával karöltve kezdődik a régi rend rendszer felszámolása, mindenekelőtt a császári felségjelzésekkel: “A cseh nemzet ujjongva és énekelve pusztította Ausztriát, és mivel senki sem akadt, aki védelmére kelt volna, gyökerestül megsemmisítette. A nemzet letépte a katonák sapkarózsáját és a tisztek portepéját, és olyan élvezettel taposott rajtuk végig, mintha a két császár és ráadásul Frigyes főherceg hasán táncolna. A kaszárnyák, zálogházak, adóhivatalok és pénzverdék kapui fölött pozdorjává zúzta a kétfejű sasokat, vagy a Moldva partjára vitte és vízbe fojtotta, mint a macskakölyköket, s ezzel olyan megtiszteltetésben részesítette őket, amilyen a törvény szerint nyilvánvalóan csak a felséges család tagjainak és a háborús költőknek járt ki”  19955: 93)

Szintén ez évben jelent meg a már fentebb említett Švejk stb. Jaroslav Hašek (1883-1923) tollából. A magyar közönség előtt jól ismert műnek, amely a sovinizmus és a “korhadó osztrák–magyar monarchia” (2019: 165) elleni gúnyiratként is olvasható, ezúttal csak néhány jelenetét idéznénk fel.  

A háborút övező geopolitikai körülményeket a címszereplő a következőképp ismerteti a mű elején: “A törökök, amikor 1912-ben háborúban voltak Szerbiával, Bulgáriával és Görögországgal, feltétlenül arra számítottak, hogy Ausztria segíteni fogja őket a szerbek ellen. Mivel ez nem történt meg és ők a háborút elvesztették, ezért aztán lelőtték Ferdinándot…” (18) 

Majd ugyanő a könyv egy későbbi pontján, a XV. A Katasztrófa című szerkezeti egységben a következő véleményt teszi közzé az uralkodóról: “A császár őfelsége is belebolondulhatott már ebbe a muriba – jelentette ki Svejk –, úgy kell etetni, mint a kicsi gyereket. Nemrégen egy úr mesélte a kocsmában, hogy őfelségének, a császárnak két szoptatós dajkája van és hogy ezek háromszor szoptatják naponta őfelségét” (204). 

Az ellenszenvét alig vagy egyáltalán nem is leplező, időnként antropológiai gúnyolódásig menő Hasek és főhőse A Menetszázadban című, második kötetben is e hangvétellel anekdotázik Ferenc Józsefről A Svejket bajok érik a vonaton című fejezetben: “Egyszer, amikor őfelsége a császár, Zsizskovban volt látogatóban, egy Snor Franta nevezetû ember azzal állította meg őfelsége kocsiját, hogy térdre borult a császári hintó lovai elôtt. A kerületi rendőrfelügyelő sírva mondotta neki, hogy legalább egy utcával lejjebb kellett volna kifejezést adni hódolatának, mert az már a Kraus rendőrtanácsos rayonja, nem az övé. Azzal becsukatta Snor urat.” (II. 11). 

A mai dél-csehországi Putim településen egy öreg juhász azt meséli Švejknek és kísérőjének, egy öreg csavargónak, hogy “A strakonici tanító azt mondja, hogy a nép azért nem lelkesedik, mert a császár nem koronáztatta meg magát. Igaz is, most aztán egye meg, amit főzött. Ha megígérted, vén disznó, hogy megkoronáztatod magad cseh királynak, akkor szavadnak kellett volna állnod” (II. 31).

Már e néhány példa is érzékelteti, hogy Hašek halhatatlan hazafia hogyan ad hangot a Habsburgok fémjelezte “régi” rendszerrel szembeni antipátiájának és ellenszenvének csakúgy, mint annak mértékét. Szükségtelen lenne ettől terjedelmesebben foglalkozni a könyvvel, melynek jószerivel egészét meghatározzák a cseh nacionalizmus és pacifizmus kontrasztos pólusai. A szerző A Balaton partján (2016) című elbeszélésfüzérének néhány darabját (ilyetén Az elhagyott latrinán, A becsukott oroszlán) is átitatja e vitriolos, valamint viszonylag víg viszonyulás, melyek felelevenítésére ezúttal egyéb fókuszaink miatt szintén nem vállalkoznánk.         

Tovább tekintve, Vladislav Vančura (1891-1942) 1926-os Szeszélyes nyár című capriccio-ja ugyan kimondottan nem tárgyalja a Habsburgokat,  azonban megjeleníti Hugo karakterén keresztül – némileg retrográd megvilágításba helyezve azt – a régi rend időszakának jellemző, nemesi elfogultságát: “Tudom, hogy ön a kék színt a vérrel óhajtotta kapcsolatba hozni, de ez az igyekezete, még ha tekintetbe vesszük is kegyelmed nemesember mivoltát, kissé túlzott”  (2008: 19) – mondja a fürdőtulajdonos Antonin Dura a royalista Hugo őrnagynak. 

Utóbbi karakter idejétmúltságát sejteti Důrová asszony gondolatmenete is később: “az őrnagy pedig a maga görcsös méltóságával, melyhez a nevetségességtől sem félve ragaszkodik, semmivel sem jobb […] ugyanolyan bolond […] és ezenfelül elmúlt dolgokat szolgál, ahelyett, hogy azzal élne, ami van” (102). 

A festő-író-költő Josef Čapek (1887-1945) 1929-ben kiadott, gyermekeknek szóló (!) Történetek a kutyusról meg a cicusról kötet Hogyan ünnepelte a kutyus meg a cicus október 28-át? című meséjében az egyik állatka szintén foglalkozik az akkori  közelmúlttal: “Én csak azt tudom, hogy régebben rosszabb volt az élet, mint ma, hogy nagy háború volt meg éhség, az emberek sokat búsultak és szomorkodtak, mert rossz császár uralkodott fölöttük […] amikor az emberek már nem tudták elviselni sem a háborút, sem a rossz császárt, 1918. október 28-ám megelégelték a dolgot és véget vetettek az egésznek: a háborút megszüntették, és a rossz császárt elkergették” (1999: 92-3)  

Ugyanezen évben jelent meg a két világháború közötti cseh(szlovák) irodalom egyik legvitatottabb műve a regényíró Jaroslav Durych (1886–1962) keze nyomán. 

“A barokk kor csodálata és a harmincéves kor eseményeinek katolikus felfogása” (Hankó – Heé 2003: 707) miatt az első világháború utáni csehszlovák fősodorral szembehelyezkedő könyv szerzőjének igen sajátos olvasatában a Habsburg, illetve német-római császári győzelem a fehér-hegyi ütközetben V. Frigyes pfalzi választófejedelem és cseh király, valamint a cseh rendek felett éppenséggel azért is kezeskedett, hogy Csehország a “téli király” vezetésével nem olvadt be a korabeli német államalakulatokba. Tekintsük Durych e művét bátran kivételnek!  

Visszatérve egy szó erejéig Vančurára, illetve a “szabályra,” a szerző 1936-os, a Szeszélyes nyárnál jóval kevésbé népszerű Három folyó című alkotásában a helyiek, vagyis a morva Skalička és környékének lakói “fütyültek a hivatalokra, fütyültek a császár katonáira. Amikor aztán György herceg úr megérkezett gyönyörű kozlicei birtokára, csak úgy ímmel-ámmal fogadták, s csak kényszeredetten süvegelték meg” (1984: 36). Az itt szóban forgó György természetesen Ferenc Ferdinánd in cognito.  

A népmeséket idéző beállítású mű szereplői közül a legkisebb fiú, Jan Kostka a világháború napjai közepette azt mondja “bajtársának,” a szlovák Stodolának a császárról, hogy “Azért háborúzik,, hogy mindent elveszítsen. Azért háborúzik, hogy a népei ráébredjenek, hogy gyenge, és nem tud már parancsolni nekik” (199). 

E jelen áttekintés első szerzője, Ivan Olbracht a második világháborút követő időszakban, 1947-ben megjelent A hódító című történelmi regényének narrációja olykor nem fukarkodik a negatív jelzőkkel a Habsburgokkal kapcsolatban, annak ellenére sem, hogy a könyv fővonala az Újvilágba vezet, mindössze időnként keresztezve a Habsburg német-római császári, illetve spanyol királyi szálait: “Cortez szerencsére ismerte a eszközöket, amelyekkel el lehet nyerni a sunyi Habsburg [V. Károly] kegyeit“ (1959: 91). 

Erősen kétséges, hogy a conquistador Cortez gazdag ajándéka, amelyet a királynak küldött, helyzetének hátrányos mozzanatait kiküszöbölendő, eléri-e célját, ugyanis “Károly éppoly pénzsóvár és fukar, mint cubai helytartója [Diegio Velasquez]. A Habsburgok szótárából hiányzik az a szó, mely a hála kifejezésére szolgál“ (215).  

Hasonlóképp feltételezhető a Habsburgok áruló magatartása, amely a következő, töprengő kérdésekben csúcsosodik ki Cortez gondolatmeneteiben: “Vagy talán a Habsburg árulással fizet hadvezérének a küldött kincsekért?” (228), illetve “Mit is várjon a kapzsi, telhetetlen, haszonleső némettől” (534).

Egy, az összeurópai geopolitikai viszonyokat boncolgató elbeszélő szakaszban szintén felrója a szerző a az uralkodónak a vélt vagy való pénzéhességüket, vagy legalábbis “reálpolitizálásukat” a költséges államapparátusra figyelmemmel: “Rengeteg elintéznivaló várt itt Károlyra. A főnemesség pörei […] meg a pénz, a pénz, a pénz, mivelhogy a grandok nem szívesen nyitják meg az erszényüket” (542). 

Végül, megjelennek a Habsburgok “álnokságáról és hálátlanságáról terjesztett régi pletykák”, amelyek miatt haboznak eltávolítani Cortezt Károly hívei (578). 

Már javában az államszocialista időkben járunk, precízebben: 1968-ban, amikor megjelenik Bohumil Hrabal (1914-1997) Véres történetek és legendák című elbeszélésgyűjteménye. Ennek Isten báránykái című történetének egyik “furcsa figurája Lašmanka anyó volt, aki […] magát nemes hölgynek ő vélte, és nekünk, srácoknak, mindenkinek, aki csak megszólította, birtokokat osztogatott, mert hatalmas uradalom volt ám az övé, nagyobb, mint a Lichtenstein hercegé, és azt is mondogatta, hogy azért van csak kilencvenkilenc udvarháza, mert különben saját hadsereget kellene küldenie Bécsbe, a császárnak… (1998: 181). 

Igen érdekes Hrabal esete. Előszeretettel utal műveiben, nem is annyira kimondottan a Habsburgokra, hanem az egész Monarchia-időszakra. Ha nem tűnne többször is úgy, hogy őszinte nosztalgiaélményt igyekszik kelteni a szóban forgó időszak iránt, vagy legalább is, megpróbálja az értékeket megtalálni abban, könnyen hihetnénk azt is akár, hogy irónia járja át a doktor által elmondottakat a Névtelen tuskók című elbeszélésében, amely nálunk a Tükrök árulása című “kollázsban” jelent meg, először 1977-ben: “Viszont a Monarchia idejében?!  Azok a kurvák Goldšmidnél, azok hölgyek voltak! Egyszer az egyikkel randevúm volt a Stromovkában, a Rózsabokorban, hát ő kocsival érkezett, mint egy komtesz […] No de ez a Monarchia idejében volt. Persze, a háború után  azzal jöttek, hogy a prostitúció nem méltó a nőkhöz” (2007: 421).

Václav Pavel Borovička újság- és forgatókönyvíró többnyire elfogultságtól mentesen írja le Híres politikai merényletek című, eredendően 1975-ben megjelent tanulmányfüzérében az – értelemszerűen a Habsburgoktól elválaszthatatlan – szarajevói merényletet lefolyását és körülményeit. Sőt, voltaképp arra is rámutat, hogy a bosnyákok, szerbek kiálltak a Monarchia, illetve a kárvallottak mellett, az erőszak ellen foglalva állást (1985: 146-7). 

Ettől is fontosabb számunkra e helyen, hogy terjedelmesen taglalja kifejezetten a Habsburg-dinasztia történelmi előzményeit is a következőképp: “A Habsburgok már a tizenharmadik század óta kivételes pozíciót töltöttek be Európában, több mint hét évszázad óta uralkodtak és háborúskodtak, politikával, diplomáciával, erőszakkal, de körültekintően kötött dinasztikus házasságokkal és egyre gyarapították befolyásukat és az uralmuk alá tartozó területeket” (136).

Majd – immár a merényletet követően a Habsburgok megosztottságát érzékelteti egy merész spekulációval: “a két elfogott merénylő közvetve Ferenc József szövetségésévé” lett; ugyanis a szerző szerint nem máshoz járultak hozzá, mint ahhoz, hogy a szenior uralkodó “megszabaduljon a Habsburg-dinasztia fekete bárányától, Ferenc Ferdinándtól és annak rangon aluli feleségétől.” Egyenesen azt a következtetést vonja le itt, hogy: “Haláluk nagy megkönnyebbülés volt az agg, s minden bizonnyal könyörtelen uralkodó számára. Ferenc József aligha vette nagyon a szívére a tragédiát” (148). 

Egy huszadik századi cseh alkotókra irányuló, tetszőleges tematikájú összefoglaló sem teheti meg, hogy nem tér ki Milan Kunderára. Az ő Nevetés és felejtés könyve (1978) nemigen fogalmaz meg értékítéletet a Habsburgokkal kapcsolatban, viszont a főszereplő Karel szenilis anyukája, hrabali visszarévedést idéző, önnön fiatalkorát – mint kiderül: fiktíven – felidézve, ünnepli annak végét: “Hogyan fésülködött anyuka lány korában? Copfot viselt. No persze, az még az Osztrák-Magyar Monarchia idején volt. Bécs volt a főváros […] Mindjárt a háború után (hát persze, az első világháború után, 1918-ban, amikor kikiáltották az önálló köztársaságot […]) anyuka egy verset szavalt az iskolai ünnepélyen. Az osztrák birodalom bukását ünnepelték (1998: 49) 

Mint láttuk hét modern cseh(szlovák) szerző tizenegynéhány művének tükrében, a cseh prózairodalomban és, ki tudja, talán társadalmi emlékezet jószerivel egészében a Habsburgok népnyúzó, kapzsi, megbízhatatlan, félkegyelmű és egyéb alakzatokban jelennek meg. 

Mindez annyiban borítékolható, hogy adódhatott az új, első világháború utáni államalakulat önmeghatázorásából csakúgy, mint a “vörös farok” jelensége folytán (a több évtizeden át domináns (állam)szocializmus által elvárt tartalmak lévén). Ugyanakkor a tendencia kiterjedtségét elnézve mintegy társadalmilag elvárt, “kötelező” kellékekről is szó lehetett. 

Ez különösen annak fényében elgondolkodtató, hogy jelenleg a cseh társadalom, illetve politika, úgy fest, “nyitott a közép-európai együttműködés olyan formáira is, mint amilyen a cseh–szlovák–osztrák Austerlitz-formátum” (Garai 2022: 48). Miközben itt egy olyan kérdéshez érünk, amely magától értetődően már messze túlmutat e mindenekelőtt a prózairodalmi tendenciák megragadására irányuló kézirat keretein, azért az is evidencia, hogyha igaz e nézet, az nem volt mindig így. 

Hogy miért? Itt egy szintén közép-európai szerző, Jarosław Iwaszkiewicz szavai kínálják a választ helyettem, melyek egyben talán felmentenek bárminő banalizálás vádja alól is: “Úgy vélem, egy biztos: hogy változnak az idők, és a folyó nem folyhat a forrásai felé.  Játszogat velünk.” 

Budapest, 2023. február 27.

Bibliográfia

Borovička, Václav Pavel: Híres politikai merényletek. Európa, Budapest, 1985.

Čapek, Josef:  Történetek ​a kutyusról meg a cicusról. Hogyan gazdálkodtak – és még sok más egyébről. Ciceró, Budapest, 1999.  

Garai, Nikolett. A cseh külpolitikai identitás és a visegrádi együttműködés. A cseh külpolitikai identitás és a visegrádi együttműködés. Külügyi Szemle, 2022 (1) 35-58. 

Hankó B. Ludmilla · Heé Veronika: A ​cseh irodalom története – A kezdetektől napjainkig. Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest, 2003

Hasek, Jaroslav: Infanteriszt Svejk. Digi-Book Magyarország, Budaörs, 2019

Hrabal, Bohumil: Tükrök árulása. Európa, Budapest, 2007 

Hrabal, Bohumil: Véres ​történetek és legendák. Európa, Budapest, 1998

Iwaszkiewicz, Jarosław: Vörös pajzsok. Európa, Budapest, 1974.

Kundera, Milan: Nevetés és felejtés. Európa, Budapest, 1998

Olbracht, Ivan: Régi szép idők. Új Magyar Könyvkiadó, Bp. 1955 

Olbracht, Ivan: A hódító. Bp. Európa, 1959. 

Olbracht, Ivan: Jesenius színész különös barátsága. Madách/Európa, 1980 [1919]

Vladislav Vančura: Szeszélyes nyár. Bp.: Cartaphilus, 2008

Vladislav Vančura: Három folyó. Bp.: Európa – Madách, 1984.