Az áldás íze

  „Ne fütyülj! Lányok nem fütyülnek, csak a zsidó lányok!” – hangzott a szomszéd néni ablakából az udvaron, ahol az odalátszó templom tornyának aurájában játszom egész gyermekkoromban. A lilaszőnyeges templomba ezért mindig csak félve léptem be, mert azt hittem nincs jogom hozzá.

A szomszéd néni, játszótársam édesanyja, az udvar hátsó részén lévő „úri lakásban” lakott, amihez kis műhelyszerű faház tartozott. A faházban évente mézet pergettek, az év többi részében az zárva volt. A sötét kamrába a lécek résein opálos sávokban szűrődött át a nap, aranyszínű porszemek csillogtak bennük, és a levegőt valami bársonyos, szinte kézzelfoghatóan sűrű illat töltötte be. 

Ez a kamra számunkra a mese, a titokzatosság és a bőség meséinek helye volt. Pergetés idején, amikor az ajtót szélesre tárták, akkor láthattuk csak meg mi is van ott igazában.  

Fémhordókban fakeretekben kifeszítve sorjáztak a lépek. Cellás rajzolatjukat befedte a viasz, és mi gyerekek abból kaptunk szopogatni-rágni, amikor lekaparták. Fejünket kunyerálva dugtuk be érte az ajtófélfa mellett. A kis csapokból kicsorduló, még viaszos méz tilos volt számunkra. Meg kellett várni míg leszűrték, és akkor ismét ott volt a viasz, amit rághattunk.

Lehet-e valaki fukar az áldással? A méz áldás, vagyis ha nem is maga az áldás, de a méz minden bizonnyal az áldás szimbóluma. Legalábbis én így találkoztam vele sok évvel később Izraelben. Akkor utaztunk oda Ausztráliából, amikor férjemnél végstádiumú rákot diagnosztizáltak, és a mesothelioma természetéből ítélve az orvosok fél évet jósoltak a végig. 

Négy hónapot töltöttünk Izraelben és beutaztuk a területileg valójában kis országot.  Ez kirándulásokat jelentett a Siratófaltól Názáretig, a libanoni határon lévő, mézillatú kertektől a Holt tenger földön túli látványt nyújtó partjáig. Napról napra erősödtünk fizikailag és lelkileg, és férjemnek az utazás után még több mint két év adatott az életből.  

Sógoromat Mikit, feleségét Ágit, és annak családját látogattuk Tel Avivban. Ők mindannyian 1948-ban érkeztek Izraelbe, és a történetek, amiket naponta hallottam tőlük, valójában az új Izrael megalapításának történetei voltak. 

„Csak néhány almafa volt a part mentén” – mondta Ági, miközben a homokos parton sétáltunk. “Semmi nem volt az országban” – mondta, és büszkén mesélt a stratégiai fontosságú vízügyi hivatalban végzett munkájáról. Hogyan óvják a vízkészletet, hogyan kutatnak források után. Megjegyezte, hogy a szakemberek sokszor végzik ezt a feltáró munkát a Tórát és a Szent Iratok leírásait követve.

Ági műlábakon járt. Lábai lefagytak, amikor Auschwitzból jövet nővérével átúsztak egy jeges folyón. Azt mesélte, hogy a modern műlábakat a Német Szövetségi Köztársaságtól kapta.

1975-ben, látogatásunk idején, Tel-Aviv még fejlődő, de nem túl nagy város volt. Őrzöm az emlékét, ahogy mindenkinek azt a képeslapot küldtem, melyen a város egyetlen tízemeletes épülete, a gyémánt tőzsde volt látható. A tengerparti szállodák akkortájt épültek, és nagy állami támogatásban részesültek. Hétvégi programunk közé tartozott a szállodák látogatása, mert a néhány nagyon modern épületben kivételesen magas színvonalú, művészi belsőépítészetet láthattunk. 

Itt találkoztam a „Tejjel, mézzel folyó Kánaán” bibliai jelével. A szállodák bárjaiban és éttermeiben a falakra színes agyagból, márványból vésve, néha még a terített asztalokon is jégből vagy vajból faragva vitték a Kánaán földjéről érkező hírnökök vállukon a hatalmas szőlőfürtöt: „Elmentünk arra a földre, ahová küldtél minket. Valóban tejjel és mézzel folyó föld az, és ez a gyümölcse.” – hangzik Mózes Ötödik Könyvében. 

Számomra pedig ott volt a méz áldásának üzenete még egy „titkos” formában, a szombati sóletben.  Szombatonként ugyanis páratlan jóban volt részünk Miki és Ági otthonában. A sólet, amit ilyenkor szolgáltak fel, valami rendkívül vonzó, ellenálhatatlanul finom, szinte mindennél jobb ételnek tűnt. 

Ma már sok tapasztalat táplálja a meggyőződést bennem, hogy ha egy ételnek valamilyen kapcsolata van a liturgikus élethez, az különlegesen tiszta, és felemelő élményt nyújthat.  

A sólet a zsidó szombati étkezésben nagy szolgálatot tesz. A híres askenázi sólet, az európai zsidók évszázados szombati étele, egész nap fő nagy fazekakban, sokszor kerámia edényekben, mielőtt a szombat megérkezik, majd melegen áll a sütőkben, kemencékben, hogy egész nap szolgálja az ünnepet. Ezeknek a kemencéknek tulajdonítottam a kivételes zamatot. 

A szombati ebédet követően, a férjem végzetes betegségét hordozó délutáni pihenéséből és álomból mindig az ebéd emlékével ébredtünk fel, és szinte elárasztott bennünket a gondolat, milyen jó volt a sólet! 

Felváltva áradoztunk róla, így meg Kellett kérdeznem Ágit hogyan készíti, és feltárjam ennek a minden fűszerrel-hússal gazdag ételnek a titkát. Megdöbbenve hallottam, hogy a méz az egyik nagy titok. 

Amikor a bab és az árpagyöngy már megfőtt a húsok levében, és minden magába szívta a fokhagymák, hagymák, borsok és paprikák ízét, a cserépfazekat megtöltő sós ételbe, még elkészülte előtt, nagy kanál méz kerül, hogy zamatával áthassa azt. Ez a titok. 

A méznek természetesen számos liturgiához közeli használata van a zsidó-keresztény hagyományban. Az őszi nagy zsidó ünnepek, az élet kereteit jelző és ünneplő napok, hagyományosan a mézbe mártott almával kezdődnek, és a Messiást ünneplő Sátoros ünnepben teljesednek ki. Ilyenkor a különleges mákkal megszórt kalácsra méz kerül. Milyen örömteli, milyen felemelő, biztonságot nyújtó ilyenkor a bor és a kenyér. Tudták ezt az évszázadok. Visszaidézik a keresztény mézzel csurgatott kalácsok, mákosgubák. Mint ahogy ott van ez egészen biztosan számos más kultúra asztalán is az élet ajándékaként.

A méz számomra a hétköznapokban a reggelik íze. A kenyérre lecsurgó édes aranyé, ami kifejezi az életerőt, örömet, bizakodást. A Nap erejét, ami talán épp a méz miatt tud közvetlenül eltölteni reggelenként bennünket.  

Az életet jelentette a szegénységben is. Az óvódák mézeskenyereiben. Emlékszem, én nem szerettem, ha túl sok volt belőle, és a késsel beborították vele a kenyérre vékonyan felkent vajat. Azt szerettem, ha szép vékony, kanyargós és visszafogott sugárban rajzoltak kacskaringós vonalakat a vajra vele. Ezt szerettem annak ellenére, hogy tudtam, így kevesebbet kapok a kincsből. 

Milyen gyönyörű méz volt az akkor! Vékony, világos akácméz. Minden túlzott íztől mentes. Nem ismerték még a könnyű hamisítás technológiáját. Az igazi értékvesztést.