Az özvegy

Meleg volt, csend és békesség. Az óriási gesztenyefa olyan volt sudár ágaival, mintha az alatta ülő öregúr nyugalmát őrizné szelíd áhítattal. 

Márton unottan, közömbös arccal ült a padon, arca visszafojtott indulatot tükrözött, olyan volt, mint egy feszültséggel teli izzó kőzet. Étvágytalanul turkált az ételben, majd tányérja mellé tette a kanalat. Rázta a hideg, émelygett a gyomra. Valami megmagyarázhatatlan inger következtében becsukta a szemeit, ökölbe szorította kezeit, majd, mint a vulkán, kitört belőle hangosan – Magdus! Az első szó, amit napok óta először ejtett ki a száján. Megkönnyebbült.

 Hatalmas roppanással kiegyenesítette hajlott hátát, megtörölte verejtékező homlokát. Reszkető, hideg kezével gyufát vett elő a zsebéből, s lassan szipákolva rágyújtott öreg pipájára. Meleg, kellemes dohányillat úszott a levegőben. Távol jártak a gondolatai, túlságosan is távol. 

A délutáni szendergés idejét a közelben dolgozó ácsok szerszámainak csattogása kissé megzavarta, de az ütemes kopácsolás és a tikkasztó hőség hamar elaltatta. Mélyen, egyenletesen lélegzett. A fáradt, megviselt arc vonásai kisimultak. 

Álmodott, s az álomképek hosszú sorban vonultak el szemei előtt. Összekavarodott benne a jelen és a múlt- arcok, hangok, szavak. Maga előtt látta felesége telt, fehér arcát, hűséges barna szemét, a koporsót, melyben feküdt, a koszorúkat, melyek elborították az imádott asszony sírhelyét. Hallotta erőtlen, szomorúan csengő hangját, az orvos kegyetlen szavait. Látta az élet tusakodását a halállal, s a hosszú, egyenes utat, amelyen az asszony lebegett az örökkévalóság kapuja felé. Minden kép csak egy szemhunyásnyi ideig tartott, majd egyszer csak szertefoszlott. Felébredt. Nem tudta mennyit aludt, csak érezte, hogy fázik. Szemeiben a szomorúság nedves fénye vibrált. A közeli erdő fáitól illatos levegő csapta meg az orrát. Eltűnt a nap, csörtető szél támadt. Várt pár percig, erőt gyűjtött, hogy elgémberedett lábai új erőre kapjanak, s ha nehézkesen is, de engedelmeskedjenek. 

Hamuszín arccal, ernyedten lecsüngő karral bekóválygott a házba, a csapból vizet engedett, hogy leöblítse a torkára száradt egyedüllét érzését, bízva abban, hogy ez segít. Segít abban, hogy eltűnjön a fásultság uralta közönye, és a fájdalom, ami úgy volt jelen életében, mint az egymásra zuhanó fatörzsek. Leült, tekintetét körbejáratva megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de hasztalan. Túlságosan az asszony hatása alatt állt, az ő szemeivel nézett, az ő idegeivel érzett, és most, hogy halott, az üresség súlya telepedett rá. 

Vacsora nélkül, elkínzottan feküdt le, de álom nem jött a szemére. Hanyatt feküdt, feje alatt összekulcsolt kézzel. Hallgatta, amint szíve a mellkasában szivattyúzza a vért, és a halántékába nyomja. Az idő lassan telt, nem érzékelte. Maga előtt látta a halál szellemeit, vágyott asszonya után a titokzatos, időtlen öröklétbe. Maga előtt látta felesége félénk, meghatóan szép szemeit, melyek csalogatják őt, hogy átlépje az áhított örökkévalóság küszöbét.

Hajnalban felkelt, kivánszorgott a szobából. Lába elgyengült, agyára köd ereszkedett. Hirtelen, ösztönös mozdulattal szívéhez kapta kezét, egyet sóhajtott, legalábbis úgy tűnt, mintha sóhajszerű lehelet röppenne el az ajkáról. Mint a kettévágott fa, úgy zuhant élettelen teste a szőnyeggel borított padlóra. Csend vette körül, végtelen csend.