Élő dinamit

Gyarló ember vagyok, sohasem tagadom. Évente többször megfogadom, hogy leszokom a káros szenvedélyemről. Most is ezt teszem, bár szánalommal nézek saját magamra, mert a lelkiismeretem megszólal: hogy akarsz leszokni, mikor most is kezedben az a büdös bagó? 

De most tényleg, ez az utolsó. Soha többet nikotin, krákogás. Majd én megmutatom! Tudom, hogy idegbeteg leszek, meg szenvedni fogok, de véghez fogom vinni! Majd cukrot szopogatok, vagy rágózom, mert ugye mindenki tudja, szükséges a pótcselekvés, és így nem lesznek traumatikus élményeim. Legalább is remélem. Bár eddig is ezt tettem, mikor semlegesíteni akartam a nikotin ízét a számban. Sebaj, akkor, most többet rágcsálok. Legfeljebb felszedek pár kilót. Megéri, nem? Jöjjön, aminek jönnie kell. Holnap azzal kezdem a napot, hogy nem gyújtok rá. Esküszöm. 

Hajnali fél ötkor, mikor felébredtem, még nem volt semmi baj, ilyen korán egyébként sem szoktam pöfékelni. Na, de hét órakor már kezdett úrrá lenni rajtam a hiszti. Ebben az időpontban minden reggel rutin szerűen kimentem a teraszra, és átadtam magam az élvezeteknek. De most nem teszem. Ki fogom bírni! 

Két óra elteltével nem tudok mint kezdeni a kezemmel. Valami hiányzik belőle. Hiába, nagy úr a pszichés beidegződés. Idegesítően dobolni kezdek az ujjaimmal. Az agyamban érzem a ritmust, egyre erősebben. Mint egy zombi ülök a gép előtt, és képtelen vagyok normálisan dolgozni, borúsan látok mindent. Olyan vagyok, mint egy élő dinamit, amely bármelyik percben robbanhat. Maga a pokol. Éhes vagyok. Nikotin éhes. De nem adom fel. Nem engedem, hogy az a szürke gyilkos füst tovább mérgezzen. Rágót veszek a számba, és olyan hévvel rágom, mint egy kérődző tehén. Majd azt veszem észre, hogy izomláz kezd elhatalmasodni az állkapcsomban, és kattog, mint akinek ki van kopva a fogaskereke. Szemétbe vele. Előveszek a táskámból egy tábla csokit, és majszolni kezdem. Nem jó, túl édes. Sebaj, van más! Sós mogyoró, azt szeretem. Harminc másodpercig, mert egy darab a fogaim közé ágyazta be magát. Piszkálni kezdem a nyelvemmel. Megőrülök! Meddig lehet ezt épp ésszel kibírni? 

Ebéd után már csorogni kezdett a nyálam egy szál cigiért. Mit egy szálért? Egy slukkal is beértem volna, hogy csökkenjen a belső feszültségem. Undok voltam és kibírhatatlan, mindenkinek beszóltam, pedig ez nem jellemző rám.  Ez nem én vagyok! Felöltöztem, és útnak indultam. Mindegy, hogy hová, csak el hazulról. Jó messzire. Szívtam magamba a friss levegőt, mintha az életem függene tőle, s csak mentem céltalanul. Bele a nagyvilágba. 

Dideregve érkeztem haza, úgy éreztem, hogy órák teltek el. Pedig csak egy órát bolyongtam. Mi van, már az idő is ellenem dolgozik? Senki és semmi nem szán meg engem? Mit vétettem? Nem, az nem lehet, hogy a függőségem erősebb legyen nálam. Kitartás! Már csak pár óra, és az ágyba kerülök, s magam mögött tudhatok egy átkozottan átszenvedett napot. 

Tik-tak, tik-tak, az óra olyan lassan nyelte a máskor gyorsan szaladó perceket, hogy volt időm gondolkodni. Szidtam azt a napot, mikor először a számba vettem a cigarettát, és azt is, aki megkóstoltatta velem. Álom, álom, édes álom. Eljött az alvás ideje. Kimerülten hamar álomba zuhantam. Éjfélig, majd felébredtem, s mohón megittam egy pohár ásványvizet. Majd ettem egy almát, mandarint, és mindent, ami a kezembe került. S csak rágtam, rágtam, kifulladásig. Meg szuszogtam, hiszen akkora lett a gyomrom, mint annak a nőnek, aki a terhessége negyedik hónapjában jár. 

Reggel hét óra. Kávét töltök a csészébe, jó erőset, majd kezembe veszem az ismerős illatot árasztó vékony cigarettát és az öngyújtót, és egy kecses mozdulattal rágyújtok. Lassan szívom magamba a füstöt, várok pár másodpercet, és ugyan olyan eleganciával engedem ki magamból. Megszédülök. Huszonnégy óra után először. 

Tudtam, hogy gyenge vagy, nem bírod ki! – szólalt meg bennem egy hang. 

Sajnos igaza van, de nem érdekel.