AZ ÉRTELEM MEGFENEKLÉSEI

Azt kérded, kedves Artemisia, mivel töltöm napjaimat. Nos, érdeklődve figyelem mi mindennel jár az öregség, s keményen tartom magam Seneca tanácsához: „Etiam seni est discendum”, azaz az öregnek is tanulnia kell. Nyugdíjba vonulásom után abban a hitben ringattam magam, hogy az öregség visszavezet a gyermekkor őszinteségéhez, tehát sok mindenről elfogultság nélkül mondhatom el a véleményemet, de persze, be kellett látnom, hogy a gyermekkori és öregkori őszinteség között óriási különbség van. De erről később… Mindazonáltal örömmel olvasom, hogy eljegyezted magad, és nemsokára férjhez mégy, továbbá az internetnek köszönhetően nagy köszönettel vettem legújabb – kiállításra szánt – festményeidet. Az eljegyzéshez és alkotásaidhoz szívből gratulálok! 

Rátérve kérdésedre, mármint, hogy mivel töltöm napjaimat, boldogan mondhatom: végre azzal foglalkozom, amivel egész életemben szerettem volna, ráadásul „öregkori képzésemet” az állam és intézményeinek teljes kizárásával szerveztem meg. Nem tagadom, hajlok kicsit az anarchizmus felé, legalábbis abban az értelemben, hogy a káosszal, zűrzavarral gyújtóbombák dobálásával fenyegetőzőkkel ellentétben én az emberiség önszabályozó spontán rendjének a létrehozásában tevékenykedem. Védem az ember természetes jogait, s elutasítom a hatalom korrupción, dilettantizmuson alapuló parancsuralmi módszereit. A társadalom debilitását a többség közömbössége vagy netán hallgatólagos beleegyezése sem igazolhatja. De hát ezeket a nézeteimet már korábbi leveleimből is ismerheted. 

Eszembe sincs arra várni, hogy a „nép” majd valamikor felismeri a demokrácia életképtelenségét és tarthatatlanságát. Semmibe sem nézem azokat, akik arra várnak, hogy majd csak megoldódnak a dolgok, s életüket abban a (tév-)hitben élik le, hogy a változás majd úgy jön el, ahogy az „érett gyümölcs lehull az egészséges fáról”. Ezt egyébként Gandhi mondotta volt, kedvesem. Azokat az embereket tartom valamire, akik előbb-utóbb tudatosítják, hogy az igazság megismeréséhez vezető utat igenis végig kell járni, s „az emberi önismeret szentélyéhez” csakis munka és áldozatok útján juthatnak el. Aki nem képes áldozatra, nem képes mozdulni, cselekedni annak a homlokán ott virít Seneca másik gondolata: „Hoc maiores nostri, questi sunt, hoc nos querimur, hoc posteri nostri querentur”, azaz: ezt panaszolták őseink, ezt panaszoljuk mi, ezt fogják panaszolni utódaink. Örök, „megfeneklett” panaszkodók ők, akik csak kifogásokat keresnek… Ne is pazaroljuk rájuk drága időnket!

Számunkra sokkal fontosabbak a művészetről szóló fejtegetéseink. A múltkori levelemben megosztottam veled a művészet kezdeti lépéseivel kapcsolatos gondolataimat, s jóleső érzéssel fogadtam a te véleményedet is. Egyetértünk abban, hogy például az ősi barlangrajzok születésénél, azok szemlélésénél a befogadókban, tehát a törzs tagjaiban, a „jóleső érzésen” túl, másfajta tudatos vagy tudattalan elgondolások is jelen lehettek. Amiképp a mai, bennünket körülvevő reklámok sem csak szórakoztatnak, hanem valamiféle üzleti haszon eszközei is, úgy a barlangok falaira festett bölények, antilopok és más állatok képe is generálhattak valamilyen – ha nem is üzleti – újszerű érzéseket, gondolatokat. Valamiféle szellemi hozadékot jelentettek, hogy azt ne mondjam „hasznot”. Ma már úgy nevezzük: véleményt. 

Ezzel a „haszonnal járónak” nevezett véleményprovokáló tevékenységgel szinte állandóan találkozunk a művészet történelme folyamán, s nyilván a „haszon” jellege a korral és az emberekkel együtt állandóan változott.
Máni például a III. században vallási gondolatainak közvetítésére, népszerűsítésére alkotta meg az Ardahangot, a Rajzok könyvét; azoknak szánta, akik nem tudtak olvasni. Így nyilatkozott: „Aki hallja a szavakat, láthassa a képeket, s aki nem tudja megismerni az írásból, ismerje meg ezeket a képekből.” (Niszibiszi Efraim szerint: „Máni színes képeket festett egy tekercsre… a viszolyogtató képekre a Sötétség Fiainak nevét írta, …a szépséges dolgokra a Fény Fiaiét.) A képek tartalmáról sajnos nem maradt fent hiteles utalás, így a viszolyogtató és szépséges dolgokat ábrázoló képekkel kapcsolatban mi ketten is csak a saját fantáziánkra hagyatkozhatunk…
Hasznosnak ítélte meg a képeket maga Gergely pápa is, amikor a VI. században arról kellett döntenie megengedhető-e, hogy a templomokban képek, festmények szerepeljenek? Ő így érvelt: „Ami az olvasni tudóknak az írás, a tanulatlan szemlélőnek ugyanez a festészet.” Mindenképpen nagy hasznára szolgált az emberiségnek és a művészetnek, hogy a keleti egyházak ikonoklasztái, „képrombolói” nem szereztek nagyobb érvényt véleményüknek. 

A művészet hasznosságával kapcsolatos példákból talán ennyi is elég, inkább hallgatok a jó öreg Horatiusra, aki szerint felesleges a történetet „ab ovo” tehát a kezdetektől magyarázni.

Képekkel kezdtem és képpel, azaz festménnyel folytatom. Szokásom szerint megírom neked mindazt, ami a művel kapcsolatban eszembe jut és izgatottan várom szokásos, „anarchista jellegű” tiltakozásaidat. 

Először talán magáról a művészről.
Theodor Gericault személyével kapcsolatban megoszlanak a vélemények, egyesek – kedvenc témái szerint – a lovak és bolondok festőjének tartották, más szakértők a világ egyik legtehetségesebb festőjének nevezték. (De hát: De gustibus non est disputandum…) Én a róla alkotott véleményed formálásában nem akarlak befolyásolni, de azt el kell mondanom, hogy valamit ugyancsak elárul tehetségéről és a művéről, hogy sírjára a Medúza tutajának kis formátumú, rézlemezre vésett másolatát tették. Ezzel már el is árultam neked, hogy a Medúza tutaja című festményről van szó, amely egy meglehetősen nagy formátumú (491 x 716 cm) kép. Mellesleg a Louvre-ban ugyanabban a teremben helyezték el, ahol Veronese az előbbit méreteiben jóval felülmúló (664 x 994 cm) impozáns festményét, a Kánai menyegzőt.
Aki nem ismeri Gericault festményét a címe alapján talán Phorküsz és Kétó egyik lányára, az egyik Gorgóra gondol, akit az i.e. hetedik században még nagyon randa lényként ábrázoltak, ám idővel enyhült a megítélése, s az egykori csúfságából csak a kígyóvá vált hajszálai maradtak meg.
Ám a fentebb említett festmény egy másik Medúzáról szól, éspedig egy hajóról, amelynek ki tudja miért, de ezt a nevet adományozták. A Medúza nevű francia fregatt – amely katonákat és emigránsokat szállított Szenegálba – 1816-ban Mauritánia partjainál – a kapitány ostoba navigációs hibája miatt – zátonyra futott. Néhány nap múlva hat rozoga mentőcsónakba és egy sebtében összetákolt húsz méter hosszú hét méter széles tutajra vezényelték az utasokat, azzal, hogy a csónakban evezők elvontatják a tutajt is. Mivel a mentőcsónakban lévők attól tartottak, hogy a tutajról az emberek tömegesen átúsznak az amúgy is szűkös csónakokba, egy idő után magára hagyták a tutajt a rajta lévő emberekkel együtt.
A százötven ember számára ekkor kezdődött el a pokol. Az első éjszakai viharban húszan a tengerbe estek, a második nap a kialakult hatalmi harcok miatt – ki rendelkezzen az étel- és vízadagokkal – újabb hatvanöt ember esett áldozatul, s a későbbiekben már a kannibalizmus is felütötte a fejét.
Végül tízen maradtak.

S mindez, kedves Artemisia, ha alaposan megnézed, ott van a képen!

A művészetben – de maradjunk most a festészetnél – a halál sokfajta ábrázolásán keresztül vezetett az út Gericault Medúzájáig. Ha a Krisztus keresztre feszítése és keresztről való levétele témájú képeket nem is számolom, akkor is rengeteg alkotót érdekelt a halál. Caravaggio, Hieronymus Bosch, Francisco Goya, Paula Rego …vég nélküli névsor… Ám Gericault az a festő, aki a legszalonképesebben és mégis kiábrándító őszinteséggel ábrázolja azt a folyamatot, amelyben az ember napok alatt képes levetni magáról azt a civilizációs mázt, amit az állattól való megkülönböztetés jegyében magára festett… életveszélyben képes megenni saját fajtáját…  És Gericault képes túllépni ezen, és nem a legbrutálisabb jelenetet választja, hanem a tragikus tett utáni remény pillanatát örökíti meg, ezt tartja alkalmasnak és méltónak arra, hogy kifejezze saját hitvallását… Nem tud szabadulni attól a művészi attitűdtől, hogy kötelezően láttassa az állandóan jobbá és szebbé váló világ utáni törekvést…

Sajnos Artemisia, azt kell mondjam, a kép szemlélése közben a nézők inkább hajlanak arra, hogy egyszerű művészi hatású epizódként fogják fel, semmint, hogy a jelenet, avagy a halál tényének alaposabb értékelésével foglalkozzanak. Erre ugyanis csak akkor kerülhet sor, ha képesek vagyunk saját tudatunk, saját lényünk és saját halálunk tényének feldolgozására… Amiképp Nietzsche írta: „Az ember egy darab végzet.” „Lényének végzetszerűsége nem választható el mindannak végzetszerűségétől, ami volt és lesz…”

A túlélők közül a hajó sebésze Henri Savigny és egy tengerészmérnök, Alexandre Corréard, mindent megtett, hogy kártérítést biztosítson a túlélőknek és bíróság elé állítsák a kapitányt, ám a kapitány megúszta egy enyhe ítélettel, a minisztérium pedig mindent megtett, hogy eltussolja az ügyet, sőt mindkét feljelentőt állásukból elbocsátották és életük végéig zaklatták.
Ennek ellenére az ügy, mint említettem, óriási botránnyá dagadt, és nemzetközi szenzációt váltott ki. 

Miután elég régen ismerlek, kedves Artemisia, el tudom képzelni, hogy – jogosan – kérdezel rá: Miért éppen azt a festményt emlegetem, hiszen akadnak más hajótöréssel kapcsolatos alkotások is, hogy csak Jean-Baptiste Pillemant vagy Ivan Konstantinovics Ajvazovskij „hajótöréseit” említsem, a keresetlen őszinteségű szinte már szájbarágós M. Pinto művéről már nem is beszélve. (Az 1850-ben kiadott kötet 221. táblájának tartalma: A despotizmus sziklájánál hajótörést szenvedett 1848-as magyar demokrácia egy hajóroncson fekszik és onnan figyeli kétségbeesetten az európai demokrácia hajótörését.)

Elmondom. 

Választásom azért esett épp erre a műre, mivel témája nagyon tehetségesen és sajátosan érinti a legősibb, legprimitívebb emberi szenzációt, a halált, másrészt pedig az ezernyolcszáztizenkilences bemutatója után ez a kép váltotta ki a legnagyobb nemzetközi visszhangot és ez a festmény osztotta meg leginkább a kritikusokat. A mű hírneve nem csak Gericault alkotói tevékenységének köszönhető, hanem a téma kulturáltan megválasztott mozzanatának és a mozzanat által kiváltott esztétikai és etikai kérdések felvetésének is. Ugyanakkor – a hasonló témájú festményekkel ellentétben – van egy lényeges vonása is, mégpedig az – és ezt az említett hírverés is igazolja –, hogy ez az alkotás olyan értéktípust képvisel, amely elfogadhatóan mutatja be a történet tragikumát. Legalábbis az értők számára.

Ha most itt lennél, kedves Artemisia, tudom, rögtön nekem szegeznéd a kérdést: De hát kik azok az értők? És azzal is tisztában vagyok, hogy kérdésed nem csak kíváncsiságodról és nyitottságodról tanúskodik, de arról az esetlegesen jelentkező disrupcióról is, amely bizony, nagyon sok ember hiányossága. Arról a disrupcióról beszélek, kedvesem, amely – bizonyos kényes kérdések és a rájuk adott válaszok kapcsán – kiragadhatja az embert komfortkényelméből – ami már eleve nehezen elviselhető gondolat – és olyan következményeket generálhat, amelyek esetleg egy sokkal kényelmetlenebb helyzetet teremthetnek. Így aztán örömmel tölt el minden kérdésed és kételyed, hiszen annak az embernek, aki csak befogadja az információkat, s vakon elfogadja környezete „utasításait”, annak voltaképpen nincs egyénisége. 

Nézzük hát, kiket is tarthatunk értőknek, egy-egy művészeti alkotás — jelen esetben Gericault „A Medúza tutaja” című festményének – avatott és hiteles „értékelőinek”!

Amikor Gericault képét nézegettem és próbáltam megérteni, természetesnek tűnt, hogy a korabeli és nem korabeli bírálatokat is elolvastam. Persze, mindketten tudjuk, hogy nem lehet összekeverni a kritikust a dilettáns nézővel, ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy némelyik kritikus véleménye is csak hol tényeken, hol tapasztalatokon, hol pedig mások (befolyásos kritikus, közvélemény stb.) véleményére is támaszkodó vélemény. Mint minden közösség úgy a művészetekkel kapcsolatban lévő közösségek is abban vélik megtalálni stabilitásukat, hogy a legfontosabb, leglényegibb kérdésekben egyetértenek, közös értékeket állapítanak meg, s ez bizony nagyszerű lehetőség arra, hogy a gyengébb kritikusok e látszólagos, csalóka stabilitás palánkfala mögé bújhassanak. Így aztán bizony megtörténik, hogy egy-egy kritikának vajmi kevés köze van magához az alkotáshoz, miként a valósághoz sem. Inkább a klasszicista, hagyományos, uralkodó nézetekhez igazodik. Ez a fajta igénytelenség végül azt eredményezi, hogy az a szellemi horizont, amely eredeti, értő vélemények megfogalmazását lehetővé tenné meg sem jelenik az említett kritikusok gondolkodásában. 

Bár akadt már rá példa, hogy egy adott korszak gondolkodásmódját, kritikai szellemiségét bizonyos szubművészetek (ez nem pejoratív!) befolyásolták, hosszú távon nyilvánvalóan nem az ostobák, s nem a véleménynélküliek lesznek a műveltség megváltói. 

Kedves Artemisiám! Engem valójában nem is a buta ítéletek irritálnak, hanem a buta ítéletekbe öltöző félművelt álokoskodások. Ezek az ítéletek a műkedvelők számára inkább homályossá teszik a művészetről és magáról az alkotásról kialakítandó képet, hiszen végülis mi alapján dönthető el hogy miben különbözik a művelt ember tudatlansága a műveletlenétől?

Platón szerint a vélemény valahol félúton van a tudás és a tudatlanság között. Hát valahogy így…

Mint említettem, Gericault tizennyolc hónapos munkája nagy feltűnést keltett.
Az emberek – kritikusok és nem kritikusok, értők és nem értők – reagáltak.
Az emberek megdöbbentek.
Az emberek együtt éreztek és számon kértek. Több mint érdekes, kedves Artemisiám, az az ambivalencia, amellyel a művet fogadták. Az embereket lenyűgözte, megfogta, taszította, provokálta. 

Képzeld csak el, kedves Artemisia, hogy a reagálások között mi mindre akadtam:
Ruper Christiansen művészettörténész rámutat, hogy Géricault több alakot – beleértve a holtesteket is – festett a festményre, mint ahányan a tutajon voltak, amikor azt megtalálták. Az Argus felbukkanásának pillanatát reggeli napsütés és nyugodt víz helyett Géricault viharfelhőkkel és háborgó tengerrel tette még drámaibba.

Delacroix így emlékezett vissza a festmény készítésre: „Géricault megengedte, hogy megnézzem a Medúza tutaját, miközben még dolgozott rajta, amikor kijöttem a stúdióból, úgy kezdtem szaladni, mint egy őrült, és meg sem álltam a szobámig.”

Richard Muther művészettörténész szerint a festményen a klasszicista festészet jegyei figyelhetőek meg. Úgy véli Géricault azért ábrázolta a tutaj utasainak többségét fedetlen testtel, hogy elkerülje a nem hiteles ruházatokat: „még mindig van valami akadémikus az alakokon, akiket, úgy tűnik a gyengeség, a betegség és a halál se tud eltiporni.”

Marie-Philippe Coupin de la Couperie úgy vélte, hogy: „Géricault úgy tűnik tévedett, a festészet célja, hogy beszéljen a szemekhez és a lélekhez, ne pedig eltaszítsa őket.” 

August Jal dicsérte a festmény politikai témaválasztását, liberalizmusát és modernitását. 

Jules Michelet történész szerint „az egész társadalom a Medúza tutaján van.”

Megint mások, mint John Singleton Copley amerikai festőművész Francisco Goya hatását emelték ki.

Nem folytatom, kedves Artemisia, mindezekkel az idézetekkel és véleményekkel csak arra akarlak felkészíteni mire számíthatsz majd, ha újszerű képeid kiállítása után a kritikusok rád vetik magukat. Emlékezz csak vissza Kelety Gusztávunk Munkácsy Mihállyal és mondjuk, Szinyei Merse Pállal kapcsolatos bírálataira! Akkori véleménye szerint az említettek soha nem lesznek jelentős festők…

Mindezen – néha – felületes nézetek és megfogalmazások után nézzük miféle új mondanivalóját fedezhetjük fel ennek a festménynek!

A kép hátterében a társadalom különböző szintű kritikái mellett kétségtelenül ott lapul a halál gondolata, miként a mi életünkre is állandó árnyékot vet…ám felfedezni vélek valami mást is! 

A megfeneklett hajó üzenetét!

A megfeneklett hajó a megfeneklett társadalmi gondolkodás szimbóluma!

Univerzálisnak és megkérdőjelezhetetlennek kikiáltott történetünk elvesztését láthatjuk benne. Bennünket, Artemisia, nem az Argus haló felbukkanás érdekel és izgat (ez volt az a hajó, amely tizenharmadik nap ráakadt a hajótöröttekre), hanem az előtte való napok, pontosabban a megfeneklés előtti események üzenete. A lemeztelenített, kiszolgáltatott, embertelenné vált emberek egy olyan jelenség részeseivé, szereplőivé váltak, amelynek létéről fogalmuk sem volt.  

Nekünk, alkotóknak és „jó” anarchistáknak azonban, akik a rend és rendezetlenség összefüggéseiben szemléljük a világot, kötelességünk megmutatni mindazt, amire az emberiségnek fel kell készülnie. 

Amikor azt állítottam, hogy a történet, a katasztrófa túlélőnek fogalmuk sem lehetett arról, miféle folyamat részesei, arra utaltam, hogy a fogalmat – amely egyébként mára már teljesen elfogadott jelenség az irodalomban –, az entrópiát még hivatalosan nem fogadták el.
A Rudolf Emanuel Clausius által (ezernyolcszázhatvanötben) meghatározott entrópia lényege: „Ha egy rendszer különböző részein különböző hőmérsékletek uralkodnak, a rendszert alkotó elemi részecskék spontán statisztikus mozgás következtében ezek a hőmérsékletek előbb-utóbb kiegyenlítődnek”.

Nyilván, igazad van Artemisia amikor azt kérded mi köze van egy fizikai definíciónak a művészethez, de fiatal korodra való tekintettel ezt megbocsátom neked. Nem olvashattad Thomas Pynchon és Tony Tanner műveit, akik az entrópiát irodalmi metaforává tették, s műveik által az entrópia társadalmi tartalmakkal telítődött és új életre kelt.

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a hasonlatot – anélkül, hogy szellemi képességeid iránti legcsekélyebb kétségeket is szóba hoznám –, akkor az említett fogalom eredetileg arról szólt, hogy a mozgási energiával rendelkező testecskék adják át energiájukat a hidegebb testeknek, mindaddig, míg ama bizonyos „hőhalál” be nem áll.

A művészetekben „üzenetként” „témaként” megjelenő új társadalmi tartalmat valahogy úgy helyezhetjük bele ebbe a magyarázatba, hogy a magasabb műveltségű egyének adják át tudásukat az alacsonyabb műveltségűeknek, mindaddig, míg mindenki egyforma okos nem lesz.  Kicsit bővebben: Ha azt a kulturális közeget, amelyben mindannyian mozgunk, élünk, találkozunk zárt rendszernek nevezzük ki, egyedeit pedig különböző „hőmérsékletű” részecskéknek, mely esetben a magasabb hőmérséklet alatt a művészetekkel kapcsolatos intenzívebb viszonyt, az alacsonyabb hőmérséklet alatt értelemszerűen a művészettől eltérő érdeklődésű egyedeket értjük, akkor ebben a zárt rendszerben az említett egyedek elkerülhetetlenül is kapcsolatba kerülnek egymással.  Ugyanakkor nagyon jól tudjuk és tapasztaljuk, hogy bizonyos csoportosulások kisebb zárt rendszereket alkotnak. A művészettől eltérő érdeklődésű egyedek ritkán vagy sohasem „ütköznek”, értsd, cserélnek eszmét művészeti kérdésekben, ugyanakkor a magasabb hőmérsékletűek nyitottabbak a sport, szabadidős és esetleg más – közös platformot jelentő – szakmai témák irányában. Ez így működik évezredek óta.

Amikor tehát betegségekkel sújtott társadalmunkról és annak újszerű ábrázolásáról beszélünk minden egyes analógia, amely segít a hibák feltárásában, meghatározásában és esetleg a hibák megszüntetésében hasznos lehet. 

Miután a rendszer entrópiája akkor növekszik, ha a rendszer a szervezetlenség, a rendezetlenség a káosz felé mozdul el, így a tutajra kényszerültek esetében is az entropizálódás tüneteit (irányvesztés, elszigetelődés, depresszió, szellemi beszűkülés) fedezhetjük fel. (Irodalmárok megfogalmazása szerint az entrópia a dehumanizálás és elembertelenedés tendenciáját jelöli.)

Minderről kedves Artemisia, tudnod kell, ha alkotni akarsz! A főszereplőidről mindent tudnod kell, még akkor is ha esetleg ezen ismeretek nagy többségét meg sem említed. A festészetben, alkotásaidban sem sorakoztatod fel mindazt, amit tanultál ám valamilyen formában minden tudás, minden ismerete, minden „trükk” valamilyen formában ott szerepel majd a képeken… Most már az entrópia is…

A következőkhöz tartsd magad: Te az értőknek alkoss! Ne törődj azzal, mindenki érti-e és egységesen értelmezi-e majd képeid üzeneteit! Hányj fittyet a divat hordalékaira, vállald saját nézetedet!

Hidd el, az igazi értő is ezen elvek mentén alakítja majd ki véleményét! 

Ránk, művészekre hárul, hogy megőrizzük az ész tekintélyét, s anarchiánk legfontosabb küldetése, feladata, hogy az emberekben elburjánzó érdektelenségnek, renyheségnek és az ész kényelemből fakadó lustaságának társadalmi meghatározottságára – és kiszolgáltatottságára – rámutassunk. 

Ezért tartom elengedhetetlen feltételnek – és leveleimben nem győzöm hangsúlyozni – kedves Artemisiám, hogy – „jó” anarchista módjára – először magunkat készítsük fel arra, hogy az önkéntesség, az egyenlőség és a kooperáció elvei szerint saját belátásunk szerint döntsünk az életünket érintő kérdésekben. Ezek a döntések a jövőről szólnak. 

C.P.Snow gondolatával zárom soraimat: „Nincs mentség arra, hogy hogy a következő generációt is olyan tudatlanságban, a kölcsönös megértéstől és rokonszenvtől megfosztva bocsássuk útjára, mint amilyenek mi magunk vagyunk.”