Értelmiségiek csoportját kalauzolom kisvárosomban. Főiskolai tanárok. Lorántffy kúria – Várrom – Hősök tere a sorrend. A volt Katolikus Kör épülete mellett elhaladva megemlítem Mécs László nevét, aki több évig hirdette itt az igét. 

— Márai a naplójában ripacsnak nevezte — említem meg anélkül, hogy bármiféle reakcióra számítanék. Már rég megvan erről a véleményem, nincs szükségem nézetütköztetésre, kommentálásra. Nincs is semmiféle reagálás. Csendben várják, hogy folytassam a város történelmének ismertetését.  Így nem mesélem el, hogy az elegánsan lelépő kibic Márai nyilván éppoly elfogult lehetett Méccsel szemben, mint Szabó Lőrincék, akik a papköltő előadását végigröhögték a pesti Zeneakadémia nagytermében, az áhítatos hallgatók megrökönyödésére. 

Az én városomban olyan történetek keringtek Mécsről, mint aki az utolsót, még kabátját is odaadta a szegényeknek és elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárki is kiröhögje őt szavalás közben. Minderről tehát említést sem teszek. Nem vagyok a védője…

Tovább indulunk a térről, vár a vacsora. Az utánam ballagó társaság sorai közül ezt hallom: — … és akkor Popper azt mondta nekem … 

Mintha a múlt sötét alagútjából Szabóék röhögése visszhangzana a Mécs László emléktábla környékén…

Hogya György