A történetet mi sem jellemezhetné jobban, mint egy kedves anekdota, amelynek hőse egy híres tudós, aki hegyi házikójának ajtajára egy szerencsepatkót szögezett. Amikor tudóstársa meglehetősen kételkedve megkérdezte, vajon csak nem hisz az efféle babonákban, ő azt felelte, természetesen nem, de bizonyos emberek biztosították őt afelől, hogy a szerencsepatkók akkor is hatnak, ha az ember nem hisz bennük. Miután az említett tudós a fizikusok népes és elismert táborába tartozott, nem nehéz felfedezni a történetben a szubatomi világ felfedezett és még fel nem fedezett titkai iránti mélységes tiszteletet, valamint a tudomány, pontosabban a kvantumfizika újabb és még újabb meglepetéseivel szembeni alázatot. Mert ugye: „Kell az embernek éreznie, hogy egy bizonyos tekintetben titokzatos világban él, amelyikben megeshetnek és megtapasztalhatók soha meg nem magyarázható dolgok is…” — mondotta volt valamelyik másik tudós… (miután többen tettek ilyen értelmű/tartalmú kijelentést, az elsőség meghatározását nem vállalom… , reménytelen próbálkozás lenne… és felesleges)  

A bájos történet minden bizonnyal több, hasonlóan gyümölcsöző gondolatot is kivált az olvasóban, ám én mindössze az intertextualitás afféle varratmentes beillesztése példájának szántam saját történetem felvezetéséhez, amiért is bocsánatot kérek. De végül is, ha abból az állításból indulok ki, hogy bármely irodalmi szöveg kapcsolatban áll bármely másik irodalmi szöveggel, akkor úgy gondolom, mindegy melyik „remek” gondolattal indítok, különösen (és ez nagyon fontos!), ha a szerencsepatkók hatásának vizsgálatát, valamint a kozmológia problémáit nagylelkűen meghagyom a szakértőknek. (Tekintet nélkül arra, hogy hisznek-e a szerencsepatkóban vagy sem.)

A történet, amelyet említettem, sajnos, nem egy olyasfajta csodálatos pillanattal kezdődik, amelyben az ember bármilyen szépséget felfedezhet. A házastársak közötti válás ugyanis — tapasztalataim alapján — nem tartozik a felemelő pillanatok kategóriájába.  Sőt, inkább kiábrándító és elkeserítő pillanatok kísérik. Ja, és persze az anyagi indíttatású kijelentések (megjegyzendő: nagyon határozott hangú és megkérdőjelezhetetlennek szánt kijelentések) sem hiányoznak, amelyek már jóval  a „mensa et thoro”-tól való elválás hivatalos kimondása előtt nyilvánvalóvá teszik, kinél marad a gyerek, az autó, a drága porcelán étkészlet és hasonlók. 

Nekem a könyveim jutottak, maradtak. És persze az exnejem által egyébként is kidobásra ítélt, apámtól kapott fehér szekrénysor rátétekkel. 

A válásomat követte ugyan néhány meglepetés és ámulás, de az távolról sem fedte az úgynevezett thamuzein — rácsodálkozás, felemelő, kecses és kiváltságos voltát. Az éles szemű és gyakorlott olvasó nyilván már sejti, hogy a lakás sem maradt az enyém, s miután albérletbe költöztem — úgy szégyellem még leírni is ezt a szörnyű, giccses mondatot, de  miután mindebben a sors keze a vétkes, magamról minden felelősséget elhárítok, és mégiscsak kimondom: munkanélküli is lettem. 

Így utólag elmesélve nem igazán domborodik ki a jelenet izgalmassága, és a benne feszülő tragédia, ám ott és akkor ugyancsak megrázott a felismerés, amely egyúttal ki is kezdte illetve pontosította abbéli meggyőződésemet, hogy az ember képes akár a jég hátán megélni.  A jég hátán való megélésnek — miként a Mont Blanc megmászásnak és az Déli sark elérésének — is elemi előfeltétele, hogy az embernek legyen munkája. Vagy pénze. Nekem meg a sors kifürkészhetetlensége jóvoltából épp egyikből sem jutott. Mit mondjak, úgy is éreztem magam, mint amikor az akasztott ember alól kirúgják a sámlit… ha nem törik el azonnal a gerinced, van még pár perced, amelyet kínosan kellemetlen rugdalózással kell eltöltened. 

Nos, ennek a pár percnek a meglehetősen hektikus érzelmi beállítottságával próbáltam megoldást keresni. Miután a munkaszerzésre irányuló minden szándékom csődöt mondott (kinek kell egy író?), a frissen szerzett albérletemet fel kellett mondanom, és télire valami olcsó szállás után kellett néznem. 

Elsőként a panellakásban lakó, jól szituált húgomhoz fordultam, hogy — ősz lévén, a tél küszöbén — engedjen be a szüleink halála óta üresen álló volt családi házunkba, amelyben felnőttem, és amelyet egy ajándékozási szerződés segítségével oly ügyesen magára íratott mielőtt anyánk meghalt. (Apánk akkor már nem élt.) 

A szükség hol élesíti, hol tompítja az érzékeket így talán ennek tudható be, hogy nem éreztem rá arra a rosszindulattal vegyes kedvetlenségre, amelyet a kérésem váltott ki benne. A hosszú, sokatmondó hallgatást együttérzésnek véltem, és csak később értettem meg, hogy szegény lélek min megy keresztül. Hát persze! Miután jogtalanul íratta magára a házat, most attól fél, ilyen csalafinta trükkel akarok érvényt szerezni jogos tulajdonomnak, s akkor nekem is házam lesz (mármint az ekképp „visszafoglalt” családi ház), neki pedig nem lesz kettő! Ez így nyilván veszélyes matematika, ezért igyekeztem megnyugtatni, hogy csak átmeneti időszakról lenne szó, amíg ugye, munkát nem találok, mert hiszen munka nélkül nincs esélyem más albérletet szerezni. De láttam, hogy nem hisz nekem… nem hihetett, mert ő ilyen lett.  Véleményem szerint az a gondolat rontotta meg, amely rábírta, hogy a házat ellopja…, s amely gondolat minden esti lefekvés előtt igazolta önmaga előtt ezt a szégyenletes tettet. Úgy éreztem, ő nagyobb bajban van, mint én…, s ha tehettem volna, azonnal elmentem volna valahova máshova. De egyrészt nem volt hova, másrészt pedig tudtam, hogy neki is végig kell járnia a saját útját… a rosszaságot is ki kell hordani. Végig kell vinni, végig kell szenvedni, mindaddig, míg nem tudatosul benne legalább annyira, hogy végül fel tudja mérni tettének jelentőségét… minden elfojtás csak ront a dolgon… ahogy ez később egy betegség formájában meg is mutatkozott nála, de azt akkor persze, nem tudtam. 

Sajnos, talán később sem nőtt fel odáig, hogy megértse: nem én küldtem rá átkot, nem én akartam neki rosszat; saját bensőjéből köszönt vissza mindaz, amit ott felhalmozott… csak remélni mertem, hogy egyszer majd megérti mindezt…

Nem tudtam rajta segíteni, hagytam, hogy ő segítsen rajtam.  

Nagy nehezen rábólintott… — Március végéig — jelentette ki visszavonhatatlanul és felemelte jobb mutatóujját. Tényleg komolyan gondolta. 

Télire tehát megoldottnak látszott az elszállásolásom, igaz, meg kellett oldanom a fűtés kérdését. De ez nem tűnt lehetetlennek. Viszont a jól égő tűzifa beszerzési gondjai közben csendesen eltávolodtam a világtól. Elmaradtak a volt munkatársak, az ismerősök, a telefonok, az üzenetek, a kérések. Nem is nagyon hiányoztak. A gyorsan változó világban elveszítettem az áttekintésemet, ismerőseim nagy része belegabalyodott a politikába, vagy kemény balosok maradtak, vagy még keményebb jobboldaliak, s szórták egymás fejére a szemetet… Olcsó, közönséges ám törtető emberek, félművelt pincérek, és jó időben jó helyen lévő ügyvédek és vállalkozók hízelegték, ügyeskedték be magukat magas, főleg pénzzel járó funkciókba, átlagos politikusok váltak elismert írókká és átlagos írók váltak ismert politikusokká, s mindehhez elég volt a felmerülő bonyodalmat úgy megoldani, hogy írt vagy mondott szövegeik kicsengése derék magyarhoz illő legyen. S akadtak újságírók, akik obszcén, lejárató „bátor” cikkekkel próbáltak hírnevet szerezni maguknak— és ez olykor sikerült is. (Nem csak a húgom ment át „végzetes” változáson. Freud Totem és tabu-jából azok az őshordából származó „fiúk” jutottak eszembe, akik az alkalmas idő bekövetkeztével megölték apjukat és úgy szabadultak meg — esetleges — lelkiismeret-furdalásuktól, hogy maguk lettek a lelkiismeret. Nos, az engem körülvevő társadalmunkban és annak változásában is valami effajta apagyilkosságos, „váltást” tapasztaltam; az előrelátó, törtető ifjú balosok ölték meg „nevelő, keltető apjukat”, ám az intézmények működtetésében, legalábbis a korrupció tekintetében, képtelenek lényegi változást véghezvinni, éppen mert keltetésük beidegződése „inprintingje” sem engedi, hogy másként „működtessék” a világot. A bátor ám obszcén szavú újságírók pedig csak a valamikori őshorda pojácájának jelenkori lenyomatait jelentik számomra. )

Új helyzetemben tudomásul kellett vennem, hogy egyetlen irodalmi társaságban lévő tagságom sem jelentett semmiféle támaszt. Láttam, hogy — pár elismerésre méltó kivétellel — a régi sárkányok helyébe csupán csak új „gyakornok” sárkányok léptek, s így komolyabb minőségi változást nem is vártam el tőlük. A keltetőgép melege még mindig hat; időre van szükség az igazi változásokhoz. (Mikor egy távolban lakó, kedves költőnő barátnőm — számomra ismeretlen okok miatt — öngyilkos lett, ki is léptem mindenből.) 

Mindez alaposan megmérgezte a lelkemet, sőt mi több, tetézve a dolgot, irodalmi ambíciómra is kellemetlenül hatott egy számomra értelmezhetetlen közjáték, amikor harmincéves barátságom látszott megszűnni egy írásom miatt.  Az említett barát — akinek a véleménye legyen az jó vagy rossz, sokat jelentett nekem, már csak azért is, mert egyetlen ember volt, akit megtiszteltem a bizalmammal —, szóval, ez a barát szóra sem méltatta elküldött írásomat. Nem tudom miért, egyszerűen megsértődött és passz. De nem ez fájt a legjobban: úgy éreztem eddigi szabadságszeretete és az irodalom nyitottsága köré emelt falat; nem az én elszigeteltségem lett a tét, hanem saját nyíltsága, párbeszédre való hajlandósága (amibe még a baráti dorgálás is belefért volna), s valahol az embersége…

Miután a régi szerkesztők hol az említett társadalmi cserék, hol kiöregedésük miatt lassan-lassan kivonultak az életemből, vagy én vonultam ki az övékből (?) megszűnt minden kapocs, amely a kiadók világához kötött volna.  Maradt a visszatérés a fiókhoz. Mert mindig akad — vagy kell, hogy legyen? —valaki, aki a fióknak ír. Mit mondjak, néhány szerkesztő és olvasó határozottan jobban jár így…

Mindent összevetve, a bizonytalan élethelyzetem és legfőképp a „barátom” reakciója miatt közelebb álltam ahhoz, hogy a közeli jövőben egyáltalán ne írjak. 

(A kiváló megfigyelőképességű olvasó számára hozzáteszem: igen, igen, valóban nehezen értelmezhető részre akadt a fentebbi sorokban, mert ugye ebből aztán végképp nem lehet tudni, ír-e a szerző, esetleg a fióknak ír vagy egyáltalán nem ír? Reményem szerint ez a számomra is nehezen értelmezhető helyzet a későbbikben tisztázódik.)

Az elkövetkező napok, hetek, mindennapjait egyfajta belenyugvással és distanciával néztem. Szimbolikusnak, ugyanakkor távolinak és nehezen értelmezhetőnek tűnt minden, amit csináltam. Az írásról való kényszerlemondás miatt értelmetlennek tűnt minden. Ahogy minden áldott reggel kiszedtem a hamut a sparhertből és gyorsan tüzet raktam, hogy a kihűlt konyhát bemelegítsem (ésszerű okokból tartózkodási helyemet és tevékenységemet a konyhára korlátoztam, tehát ott aludtam, ettem és éltem), majd ellapátoltam a havat (már ha esett annyi) egészen a kiskapuig. Mindezt miért? Magamban hálát adtam a gondviselésnek, hogy van hol laknom és melegednem, és igyekezetem megakadályozni az irodalmi tevékenységem feletti hiábavalóság érzetének lassú, mételyező kialakulását.

Mindezt annak ellenére, hogy nem láttam az út végét, sőt mi több, semmiféle elképzelésem sem volt arról, mi vár rám. 

Időnként sikerült tűzifát szereznem, amely tevékenység konkretizálását — büntetőjogban jártas olvasók iránti tiszteletből — így utólag tapintatosan mellőzöm. Ilyenkor átjött Endre, a szomszéd, aki szintén munkanélküliként tengődött a családjával, de ő legalább értett mindenféle mesterséghez, így alkalmi munkákból elő tudta teremteni a kosztra valót. Miközben fűrészeltük és felhasogattuk a fát, valahogyan mindég kikerült egy kis itóka — általában a másik szomszédtól, aki viszont pálinkafőzéssel keresett egy kis mellékest —, és jól elszórakoztunk. Az az igazság, hogy a hideg meg a mozgás miatt még csak be sem rúgtunk igazán. 

Esténként aztán a sötét konyhában egy spárgával összekötött könyvcsomagon gubbasztva a sparhert nehezen csukódó ajtajának résén keresztül a tüzet bámultam. (Az én előfordulási világomban nagyon kevés sparhertről van tudomásom, amelyeknek az ajtaja előírásszerűen zár…ez azért érdekes.) 

Márciusban azonban már nem volt sem időm sem kedvem a versolvasásra és idézetekre; nagyon kellett törnöm a fejem, miként tovább, ugyanis a húgom már naponta kérdezte mikor szabadulhat meg tőlem, mert el akarja adni a házat, és amíg itt lakom, körülményes.

Ritkán jártam le a városba, kissé már idegennek éreztem magam benne. Néha azonban a szükség rávitt, hogy lemenjek; hol a baltám nyele tört bele egy-egy görcsös farönkbe, hol új fűrészplattra volt szükségem, hol meg ugye ennivalót kellett vennem a segélyemből. Egyszer a Fő utcán — amit hivatalosan sokféleképp neveztek már, de mi helyiek mindig csak Fő utcának hívtuk —, egy ismerősömet pillantottam meg, akitől szívességet szerettem volna kérni. Egy asztalosműhelyben dolgozott és nekem éppen vékony lécekre volt szükségem. Az illető egy idős, erősen őszülő, alacsony, kissé hajlott hátú férfival beszélgetett, akit szintén ismerni véltem, de nem közelről, éppen hogy csak köszönőviszonyban voltunk. Tisztes távolságban tapintatosan várakoztam, időt kívánva adva nekik arra, hogy befejezzék a beszélgetést, de amint észrevettek, szívélyesen közelebb hívtak. Társalgásunk közben szóba került a helyzetem, s ez a bizonyos kis öregember, Misu, azonnal lelkesen ígérgetni kezdett. Felajánlotta, hogy az udvarán és a pincéjében lévő fát elvihetem, felhasználhatom fűtésre, sőt mi több, ha kell, a hosszabb deszkákat a saját kis körfűrészével fel is vágja apróbb darabokra. Nagyon megörültem a felajánlásnak, és hát mit tehettem, elfogadtam. A száraz fa ideális gyújtósnak. 

Ekkor ismertem meg közelebbről Misu bát, vagy Misi bácsit. Ki hogy hívta. Nekem hol Misu, hol Misu bá maradt.

Később, mikor lementem hozzá a város másik végére, a kis öreg — majd kilencvenéves volt már — saját maga vágta fel a pincében évek óta tartogatott csontszáraz deszkákat, mondván neki már nincs szüksége rájuk. Csak az unokájának él, aki viszont külföldre ment dolgozni. A beszélgetés közben, miután megtudta, milyen körülmények között élek, és hogy nemsokára ki kell költöznöm a családi házból, felajánlotta, hogy költözzek hozzá. Mindezt ott a pincében beszéltük meg, jó fűrészporosan, egy nyolcvan wattos égő alatt, miközben egész idő alatt attól féltem, hogy az öreg megvágja magát a körfűrésszel.  

Szóval, így kerültem Misuhoz. 

A március végi kiköltözködésem, vagyis a régi családi házunkból való „kitakarodásom” nem tartott sokáig; a húgom tett róla, hogy minden holmim villámgyorsan kinn legyen a házból. Segítőkészen hordta a műanyagzsákokba préselt ruháimat és becsomagolt könyveimet a nagykapuhoz, és végre fellélegezhetett. A ház most már az övé, csak az övé! (Hát persze, hogy nem akarta eladni; az arra való hivatkozás csak arra szolgált, hogy engem ösztökéljen a mihamarabbi kiköltözésre.) Én pedig vigyem a betyárbútort, ahogy tudom. El is vittem. Misu ugyan már alkalmatlan az ilyesmire, de Endre, aki el-eljött a favágásban segíteni, most is segített. Az öreg házába való bevackolás után hármasban szép lassan elkortyolgattunk egy üveg pálinkát. 

Misu, a város déli, egy csendes utcájában fekvő kis családi házában — amelyet takaros kert övezett, sőt az udvaron épített garázsban egy ősrégi „VW-bogár” árválkodott —, egy szobát tudott a rendelkezésemre adni. A ház központi fűtéssel rendelkezett és végre reggelente melegben kelhettem fel. Ezt hamar meg tudtam szokni.

Misu rendes volt. Nem kért lakbért, ingyen használhattam a fürdőszobát és főzhettem, ha volt miből. Amíg munkát találok. Szülővárosomban már talán csak az öregek képesek ilyen tettre. És közülük sem mindenki… 

Persze igyekeztem hasznossá tenni magam. A bore out szindróma (az unalom miatti fásultság) nem fenyegetett. Már benne voltunk a tavaszban így nekiálltam a többáras kertnek. Megmetszettem a gyümölcsfákat és a szőlőt, valamint kis motoros kapával rendszeresen fellazítottam a földet. Misu elárulta, hogy az unokájára akarja hagyni a házat és előtte szeretné rendbe tenni, hogy majd ha az unoka hazajön, csak a készbe kelljen beülnie. Nem tudtam, miből gondolja, hogy az unoka hazajön külföldről, különösen, ha jól keres, de nem akartam kiábrándítani. Pedig az unoka bizony hazajött, holott Misu nem is várta. 

Egy reggel kipillantva az ablakon azt láttam, hogy valaki épp mászik át a bejárati kapun. Mivel az öreg eddig egyedül lakott, a kaput állandóan kulcsra zárta, s ezen az odaköltözésem után sem változtattunk. Mire kimentem a konyhába, az illető már Misuval beszélgetett. Mint kiderült, az unoka azért jött haza (nagyon drága repülőjeggyel), hogy tisztázza a nagyapjával: a házat csak rá írathatja és attól tart, én csak azért költöztem ide, hogy elorozzam előle a házat. Nem tudom, kitől és miképp tudta meg (Cipruson!), hogy beköltöztem a nagyapjához, és igyekeztem elmagyarázni neki a helyzetet, pontosabban az én helyzetemet, de nem nyugodott, míg Misu egy ügyvédet nem hívatott és a szemem előtt annak rendje és módja szerint rá nem testálta a házat. Lám, lám, gondoltam, nem haltak ki Kleomenész utódai. Igaz, most már nem kell kiirtania az ephoroszokat, hogy így teremtsen magának cselekvési szabadságot. Vagy inkább házat. 

Ezután már barátságosabb lett és megittunk egy pár pohár pálinkát is. Másnap már vissza is utazott Ciprusra. Soha többé nem láttam, később, még Misu temetésére sem jött el. Valószínűleg nem volt ideje. A házat meg gyorsan eladatta. Megértettem; nyilván Cipruson is kell a pénz. 

Tovább dolgoztunk a kertben. Ami azt jelentette, hogy Misu állandóan ott volt mellettem, no, nem azért, hogy ellenőrizzen, hanem egyszerűen így érezte magát boldognak és hasznosnak. Együtt érzett és együtt élt velem. Ha lehajló ágak akadtak az utamba miközben mindkét kezemmel a kis motoros kapát tartottam, ő előzékenyen félrehúzta azokat. És közben végig ott totyogott mellettem. Láttam, nem tudja feldolgozni a közelgő látogatást, a halálét. Nem mintha félt volna, de határozottan szorongott. Minden eladhatót pénzzé akart tenni, hogy az unokának majd legyen, mert ugye szegény sanyarog ott külföldön.  Kihordatta velem a házból, pincéből és a pajtából az összes fém holmit, alumínium edényeket, rézmozsarat, mindent, amit el lehet képzelni és beadtuk a gyűjtőbe. Az érte kapott pénzből még nekem is adott. Miután a kéményt is ferdének találta, Endrével közösen azt is leszedtük és újraraktuk, legyen már egyenes kéménye az unokának! 

Esténként, egyedül maradva a szobámban, eleinte nagyon bántott, hogy nem írok semmit. Megszoktam az állandó olvasást, a keresést, a kutakodást, jegyzetek készítését, ami valójában az írásra való felkészülést jelentette számomra. Könyveimben mindig kérdésekre kerestem a választ és ugye, társak nélkül ugyanezekben a könyvekben kényszerültem az ellenérvek keresésére is, lelkiismeretesen igyekezve ütköztetni a nézeteket. Mindezekben főként a titokzatosat, a megmagyarázhatatlan kerestem, mert visszafoghatatlanul vonzanak ezek a dolgok. Hónapokig abban a tudatban éltem, hogy az a megismerhetetlen világ, amelyre a könyveimben leltem, a titokzatossága révén olyan lehetőségeket rejt, amelyben valami új és megnyugtató is lehet… jól értettem a fizikusok elképedését, amellyel az atomok világára néztek, amely világban a dolgok egyáltalán nem úgy működnek, mint a „nagyban”, de minden egyes újabb, titokzatos és megmagyarázhatatlan felfedezés csak növelte örömömet. Hát hogyisne! Mikor az elektron az atommag körötti keringése alatt, képes átugrani az egyik pályájáról a másikra, úgy, hogy közben — legalábbis a fizikusok szerint — nincs sehol! Hát ez valami fantasztikus! Vagy — hogy folytassam a titokfolytonosságot — egyes atomméret alatti részecske-párok tagjai „tudják”, hogy a párjukkal mi történik, még akkor is, ha eltávolítják őket egymástól?! Isteni zene volt lelkemnek azt olvasni, hogy a részecskék eme tulajdonságát még senki sem tudta megmagyarázni. Persze csak addig, míg rá nem akadtam egy cikkre, amelyben kíméletlen, hideg alapossággal el nem magyarázták nekem, hogy bizony a jelenség oka nem ama bizonyos távolhatás, mint eredetileg (egy másik cikk alapján) szerettem volna, hanem valami más. És ennek a valaminek semmi köze a fénysebességhez. A két említett részecske ugyanis nem ezen az elven „működik együtt”.  

Csalódás „— Egyetlen gondolat erejéig talán érdemes kitérni a kvantumelméletből ismert távolhatás problémájára, az EPR-párokra, amelyekről csak hosszas vita- és kísérletsorozat után sikerült bizonyítani, hogy mégsem képesek fénysebességet meghaladó információcserére. A segítségükkel megvalósított teleportáció, amely kvantumállapotok átvitelét jelenti, sem sérti az említett határértéket” 

(Mármint a fénysebességét —teszem hozzá én.)

A legfontosabb megválaszolatlan kérdésem ugyanis — mindmáig — az, hogy ha volt is az a Nagy Bumm, amikor ugye a másodperc icike-picike törtrésze alatt hatalmas távolságra repültek a születendő kozmosz darabjai, akkor vajon a fénysebesség hányszorosával tették ezt? És ez milyen hatással volt az atomokra? Hiszen mindenki azt mondja, a fénysebességnél gyorsabban nem haladhat semmi. Ebben az esetben viszont… 

Erre sajnos, eddig nem találtam — általam — elfogadható és kimerítő választ. 

(Varratmentes illesztés következik.)

Mindenesete életem nagy ajándékának tekintettem a felismerést, hogy az emberiség jelenlegi legjobb mentőötlete az, hogy a valóságunk felett, azon kívül és túl van egy másik világ, s voltaképpen ez az örök, ez a hiteles, ez az ősforrása mindennek (illesztés vége); és bár az én agyi kapacitásom számára itt már a szingularitás, tehát az ember számára megismerhetetlen területre tévedtem, nekem elég, hogy sejtem a létezését. 

De tudtam: mindez csak pótcselekvés. Mindaz, amivel foglalkozom, csak gyenge ragtapasz arra a mély vágásra, amit az élet és a „barátom” részvétlensége okozott a lelkemben. Bármennyit törődöm mással, bármennyit tanulok, mindez csak ideiglenesen nyugtat meg, hosszú távon kielégítetlen marad az a még tizenéves koromtól bennem gyökerező vágyakozás, amely változatlanul azt sugallja: neked írnod kell. 

Szükségem van az írásra, mint egy olyan védő mechanizmusra, amely a bennem lappangó keservet és elő-előtörő depressziót képes valami jóvá, legalábbis pozitívvá alakítani. 

Állítólag van ilyen…

Szóval, ilyesmikkel fárasztottam az agyamat, mikor egy nap észrevettem, hogy a garázsban elhelyezett könyveimet —mindegyik nem fért el abban a kis szobában, amelybe Misu bekvártélyozott — kikezdték az egerek. De nem ám úgy, hogy egyet-egyet. Nem. Az egerek szisztematikus pusztítást végeztek, a felrakott könyvek nagy részét megrágták. Mintha csak bele akartak volna kóstolni mindegyikbe. A dögök, ahelyett, hogy kiválasztották és megelégedtek volna, mondjuk, a legalsó lexikonnal — minden költözködésemnél ezek a vastag könyvek kerülnek alulra, persze csak az antikváriumban vett darabok, a többi a szobában marad —, addig-addig másztak, míg az egymásra rakott és összekötözött könyvek mindegyikének a gerincét vagy borítóját megszentségtelenítették. Nagyon elkeseredtem. Bántott és igazságtalannak találtam ezt a hihetetlen „tudatossággal” végzett rombolást. 

Ugyanakkor nem igazán értettem a viselkedésüket. Nyilván az egértársadalomban is léteznek vezérelvek, velük született viselkedési módok, amelyekkel szemben szegény egér-egyedek tehetetlenek. De az egérkultúra elvégre nem szólhat arról, hogy ha egy egér éhes, akkor ne álljon meg egy könyvnél, hanem rágjon bele minél több könyvbe. Nem, nem, ezt nem tudom elfogadni, itt valami másnak kellett érvényesülnie. 

Nem maradtam tétlen. Ó igen, bosszút fogadtam és engedtem ősi vadászösztönömnek; mindent megtettem, hogy egér elvtársakat — akkor, a kár alapján még azt hittem többükről van szó — elkapjam. Egérfogók és kartonlapon ragasztóba mártott szalonna volt megtalálható az arzenálomban, amelyeket a garázs egész területén elhelyeztem, és másnapra el is kaptam a kis ördögöt. Igen, egyet. Apró fekete gombszemével bambán bámult rám, teste csatakos lett a ragasztótól, rózsaszínen fénylő hasáról már lekopott a szőr, ahogy a ragasztóból próbált kicsúszni, a szalonnához hozzá sem érkezett nyúlni. 

— Egyedül tetted? — kérdeztem hitetlenkedve. Nehezen tudtam elhinni, hogy csak egyetlen egy egérrel van dolgom. Elképedve szemléltem a pusztítást. Mi lett volna, ha többen vannak? 

Még mindig nagyon dühös voltam. Leültem a nyitott garázsajtóban a kimondottan az ajtót megtámasztani hivatott fatönkre, és lapozgatni kezdtem a könyveket. Gondoltam, ettől megnyugszom. Általában bal kézzel pergetem a lapokat, hátulról az eleje felé.  Az említett lexikon — amely pedig meglehetősen színvonalas és elégséges vacsoraként szolgálhatott volna telhetetlen egerem számára! — épp a „művészet” címszónál nyílott ki. A tíz legnagyobb hatású művészeti alkotásnál, amelyek megváltoztatták a világot. Legalábbis a cikk címe szerint. A lascaux-i barlangrajzok és „Dávid teremtése” után, közvetlenül David: „Marat halála” előtt Velázquez „Udvarhölgyek”-ére figyeltem fel. Velázquez? — kérdeztem magamtól. — Miért? Nem is ismerem — tettem hozzá, mintha ez az érv bármennyire is befolyásolhatná a mű megjelentetését, illetve a tíz legjobb közé való besorolását. A nevét persze hallottam, de az „Udvarhölgyek” nem mondtak semmit. Az egérre pillantottam. Nem mintha azt vártam volna, hogy jelez valamit, sőt azt sem hogy elszökik, csupán úgy éreztem rá kell néznem. De már nem mozdult. 

Ha könyveket lapozgatok, általában megáll számomra az idő. Egyik témától csapongok a másikhoz, s bár most is hasonlóan indult a folyamat, mégis valami egészen más történt. 

jamais vu, ahogy mondani szokták. Szóval a deja vu ellentéte. Nem olyasmi ragadta meg a figyelmemet, ami valamire emlékeztetett, hanem olyasmi, amit először látok és nagy hatással van rám. 

 „Olyasfajta hangulatom támadt, amilyen Debussy kis zongora-opusaiban; sejtettem, hogy vers lesz a hangulatomból, de fogalmam sem volt, hogy miről szóljon.”

Miként Paul Tillich, Botticelli festményén a „rejtőzködő szépséget“ vélte felfedezni, Chirico pedig Magritte képeiben „a gondolatot látta meg ”, hasonló, nehezen megfogalmazható érzést, felismerést váltott ki bennem az Udvarhölgyek.

 Minél tovább és minél alaposabban nézegettem az említett képet, annál inkább erősödött bennem az érzés: — Jamais vu és még egyszer jamais vu! Ez valami fantasztikus! — állapítottam meg, igaz, bevallom, nem tudtam „pontosan” mire gondolok. Ugyanis egyszerre fedeztem fel benne, pontosabban éreztem rá mindarra, amit majd a későbbiekben egyéb forrásokból erősítettem meg: mindazt a rejtélyességet, amit művész a műbe abban a korban — (1656-ban festette a képet) — beleszerkeszthetett. A rejtett perspektívát, a különböző fókuszokat, a meglepő achondroplasia-s Maribarbolát és Nicolas Pertusatot, a Moses kutya kedves unalmát, a festő szándékát, hogy önmagát is megmutassa, megörökítse, és végül a királyi pár teljesen újszerű megjelenítését a hátsó falon lógó tükörben. (Margit, aki később I. Lipót királyunk felesége lett, az udvarhölgyek és a gardedám, valamint a testőr számomra nem tartoznak a meglepő elemek közé.) Persze, hazudnék, ha azt állítanám mindezt ennyire kimutathatóan, számon kérhetően felismertem volna, de annak ellenére, hogy egyáltalán nem tartom magam jártasnak a festészetben, most már elhiszem, hogy a Jamais vu –be mindez belefér ! (A festészetről egyébként is csak felületes ismeretekkel rendelkezem.)

Ez volt hát a pillanat, amelyre munkanélküliségemben magamra hagyatottságom hosszú-hosszúnak tűnő hónapjai alatt oly régen vártam, amelyet előre sejtettem, s amellyel szemben eddig holmi zavaros elvárásokat fogalmaztam meg; mindössze annyit, hogy adjon egy lökést.

Nem, nem sírtam, mint Phrünikosz tragédiájának nézői (a Milétosz bukása” miatt pénzbüntetésre ítélték és a darabot betiltották, mivel megríkatta a nézőket), de a thaumazeinnel — rácsodálkozással egybekötött, katartikus élmény és a késztetés hogy mással is megosszam ezt az élményt, győzött. Ezért érdemes élni … — gondoltam elégedettem és ismét az egérre néztem. 

— Bocs — mondtam. — Ez rád már nem vonatkozik. 

Az előbbi dühöm és elkeseredettségem, bosszúvágyam egy pillanat alatt szertefoszlott. 

— Sajnos, már nem tudok rajtad segíteni — tettem hozzá elnézően. És sajnos, ez így is volt. 

Megjegyzem, az én értelmezésemben a jamais vu nem tévesztendő össze holmi egyidejűséggel. Ez az „újszerű” pillanat önmagával azonos, mégpedig abban az értelemben, hogy számomra, a befogadó számára, a megismerés/felismerés pillanatában ugyanazt az örömet, élvezetet jelenti, amit az alkotó számára jelentett akkor, az alkotás pillanatában.  Ez a pillanat akkor is „élt”, „hatott”és most is itt van; mi, szemlélődő emberek tartjuk életben azzal, hogy ismételten átéljük. Fittyet hányva mindenféle definícióra, így értelmeztem az érzést. 

Ennek a képnek, mint megannyi műalkotásnak nyilván annyiféle magyarázata, értelmezése született ahányan látták IV. Fülöptől mondjuk, Boteroig nem bezárólag. Engem azonban nem az értelmezések érdekeltek elsősorban (bár utánuk néztem), s nem is kívántam olyasfajta írásba bocsátkozni, mint mondjuk  — ha már Apollón is szerepel a festmény hátterében — Goethe fejtegetése Laokoónról,  amikor is oldalakon foglalkozik a testtartásával, ugyanakkor pár sorban elintézi az okot, amiért Apollón végzett Laokoónnal és a trójaiakkal, hanem a szerzőben született felvillanás ragadott meg;  amikor Velázquez rájött arra, hogy miképp is kellene megszerkesztenie a művet. 

Az adott pillanat, amikor, „minden összeáll” benne: a hatalom megjelenítésének módja (a királyi pár és az istenek közötti párhuzam a háttérben homályosan kirajzolódó festményeken), a perspektíva, a tükörtechnika, a szereplők beállítása, sőt a saját fejtartása (melyet később megváltoztatott és jobbra hajlott fejjel ábrázolta magát). 

Az ihletettség pillanata foglalkoztatott, mert valahol ebben a pillanatban valami egészen rendkívülit sejtettem, vagy legalábbis véltem sejteni.

Sőt mi több, mindez mintha eddig is bennem lett volna, ott hordoztam magamban, éppoly öntudatlanul, mint egy csomó más döntésemben meghatározó szerepet játszó ismeretet, csak éppen nem tudtam róla. Nem fedeztem fel. Nem volt, ami „kihozza” belőlem. Amikor tehát azt mondtam, hogy nem is ismerem Velazquez festményét, akkor nyilván csak magáról a festményről, mint tárgyról beszéltem, ám a kép megszületését elősegítő készség bennem is megvolt, miként minden művészet iránt fogékony befogadóban ott lappang a ráérzés és megértés hajlama…

És itt ismét a fizika segített a megértésben. A rezonancia törvénye ugyanis kimondja, hogy egyetlen rezgés sem tud másra reagálni, mint saját magára. A 440 Hz-es hangvilla köré hiába helyezel el különböző hangvillákat, ha megpendíted a sajátodat, csak és kizárólag a 440Hz-re hangoltak fognak reagálni. Tovább szélesítve a gondolatot, csak azt tudom befogadni, ami bennem van! Velázquez műve ugyanolyan rezgést ad ki, mint amelyre én is hangolva vagyok. Ez akkor is így van, ha valakinek esetleg erőltetettnek tűnik ez az analógia.

Talán még nem említettem, de ha könyvek közelébe kerülök, megáll számomra az idő. Így történt most is. Az egér a kartonlapon kimúlva a lábaim előtt hevert és én még mindig a lexikonban található Velázquez kép felett meditáltam. 

Eleinte csak egy homályos érzés vezetett a kép hátsó falán elhelyezkedő festmények irányába… igen itt kell, hogy legyen az, ami tulajdonképpen érdekel… Apollón, Minerva és a tükörben lévők közös jelenléte!!! A hatalom, illetve a hatalommal szembeni tehetetlenség.

Bizonyos voltam benne, hogy Velázquez tudatosan választotta ezeket a képeket és Minerva diadala Arakhne felett, illetve Apollón bosszúja Marszüaszon nem véletlenül kerültek a terem hátsó falára. Minél többet törtem a fejem, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy van ebben valami utalás…  

Elsőként az elbizakodottság kínálkozott, hiszen mind Marszüasz, mind Arakhné elbizakodottságukban hívták ki maguk ellen az istenek haragját. Marszüasz úgy vélte, jobban játszik az auloszon, Arakhné pedig jobb szövőnőnek tartotta magát Minervánál. 

Tipikusan emberi gyengeség. 

S mindketten pórul jártak. Arakhnéből pók lett, Marszüaszt pedig megnyúzta Apollón, s bőrét egy barlangban feszítette ki. A mondák szerint a bőr, valahányszor fuvolazenét hallott, megmozdult örömében.

Nos, én is így örültem a kép láttán. Ez a kép lehet, nem minden tekintetben felel meg  Johann Joachim Winckelmann— vagy más — művészeti alapelvárásainak, de van egy nagyszerű tulajdonsága: gondolatot sugároz, gondolkodásra késztet. 

S engem elsősorban ez ragadott meg. 

Ugyanis az agyam nem úgy dolgozik, hogy most azt mondom magamnak: ezt és ezt a feladatot meg kell oldani. Egy számtanpélda vagy egy válás megoldásánál igen, esetleg ha tűzifát kell beszerezni, akkor igen, ám ha alkotásról van szó, az agyam úgy dolgozik, hogy észre sem veszem. Tudatában vagyok annak, hogy ilyenkor nem figyelek kellően a köröttem lévőkre, nem hallom mit mondanak a rádióban, és még amit olvasok, sem áll össze első olvasatban értelmezhető szövegként, de nem zavar, mert pontosan tudom, hogy mindez azért van, mert ebben az átmeneti, izgalmi — és végül is alkotó — állapotban az agyam maga dönti el, mire reflektál a köröttem zajló dolgokból; mit jegyez meg. S mindezt nemegyszer úgy, hogy „én magam” sem tudok róla, mit használ fel, illetve mivel fog majd előrukkolni, ha majd úgy dönt, hogy itt van az alkotás vagy bármilyen alkotással kapcsolatos megnyilvánulás ideje. Ha tehát erre a képre figyelt(-em) fel, erre „rezonált(-am)”,  a döntést nem kívánom felülvizsgálni, elemezni és számon kérni… arra kell összpontosítanom, hogy ez mit jelent számomra, van-e értelmezhető üzenete, s ha igen, akkor mi legyen a második lépés? Tudniillik: „Az első sort az istenek kegye adja, de a másodikat már a költőnek kell hozzáfűznie”

S közben egyre jobban kínálta, sőt mi több, erőltette magát a lehetőség: saját kiszolgáltatottságom s esélytelenségem is ott tükröződik ennek a képnek a nagyon jól elrejtett mondanivalójában. Parányi személyem épp úgy el van rejtve benne, mikként Velázquez mondanivalója.  S a kettő között párhuzam lappang.  

Egyet tudtam: nem akarok olyan ember lenni, akit el lehet rejteni Velázquez festményén. Az ő szereplőinek a sorsán — legyenek rászorultak (törpék, testőr) vagy akár mégoly módosak is (királyi pár) — csak fintorog az élet: Érthető, hiszen ezeknek az embereknek a jellegtelenségben nem rejlik benne az „igazi” tragédia feszítő ereje. A festmény nem róluk szól!

Ha tehát — bármilyen, egyelőre értelmezhetetlen formában — ott vagyok a képen, akkor csak valamelyik „háttéri” ovidiusi történet szereplőjeként! S mindez csak azért érzem így, mert nagyon szoros kapcsolatot érzek az alkotó és saját személyem között.

Ennek a nagyon fontos kapcsolatnak a hatására olyasfajta kreativitást kerestem magamban, amely katartikus megnyilvánulása révén szabadságot, erőt, intelligenciát és tudatosságot hoz az életembe… 

Ez az elmélkedés egy hosszú nyári nap estéjén a garázsajtónak támasztott fatönkön ülve ért véget Diego Velázquez képével a kezemben.

A kerti munkák végzése közben rendületlenül munkát kerestem. Bevallom, már az állandó, rendszeres jelentkezés is kellemetlen érzéssel töltött el. Havonta meg kellett jelennem a hivatalban és be kellett számolnom róla milyen sikerrel járt a munkakeresésem. Mivel több ezren szaladgáltunk a környéken munka után, nyilvánvaló volt, hogy nagyon kevés az esélye annak, hogy munkát találjunk, és ezt a hivatalnokok is nagyon jól tudták. A munkáltatók, a helyi kisvállalkozók már rutinszerűen adták a hivatalból kapott cetlire a teljes létszámot igazoló pecsétet, tehát hogy nem tudnak több embert felvenni. Ezt a pecsétért való koldulást éppúgy le kellett nyelnem, mint az ismerősök többé-kevésbé sikeresen palástolt szánakozó pillantását, amelyben elrejtve bár, de a „szegény szerencsétlennel” való együttérzést véltem felfedezni. Munka persze nem volt. Azaz ha volt is — egyszer például a gázvezetékek elhelyezését, lerakását végző cég keresett árokásáshoz embereket, na, nem árkot ásni, mert az ugye elvégezték a gépek, de az apróbb utómunkákhoz már emberi munka kellett — szóval akkor meg jött a nagy hüledezés:

— Te? —kérdezték. — Ide akarsz jönni? 

— Miért ne? Nincs más — vontam meg a vállam. 

— Na, nem… ez nem neked való… ezt nem engedhetem… meglátod, akad valami más…

— De nekem ez is megfelel, semmi szégyent nem látok abban, hogy árkot ássak… vagonokat is pakoltam…

— De hát te egy író vagy… — ennek a kivédhetetlen és megfellebbezhetetlen érvnek a felhozatala jelentette a tárgyalásoknál azt a pontot, amikor számomra egyértelművé vált: a tárgyalás befejezettnek nyilváníttatott. Az ő olvasatában az író ne menjen alantas fizikai munkát végezni. Üljön modellt, mint Jókai, akire még alapiskolás korából emlékszik az ember, és alkosson. (Mondjuk, ezt a fajta munkavégzést el tudnám képzelni, mert a korabeli festmény felirata szerint a képen ez áll: Jókai Mór munka közben. Miközben a piktorra néz. Persze, elhiszem, hogy eközben is járt az agya, csak éppen rólam nem hiszi el senki, hogy akkor is „írok”, ha éppen nem írok.) Egyébként nagyon olyan érzésem volt, hogy az illető személyzetis „barátom” semmit sem olvasott tőlem, és ezt azért a javára kellett írnom.  

De megtörtént olyan is, hogy a kultúrházba (van-e ki e fogalmat nem ismeri?) kerestek embert. Na, ez nekem való, gondoltam, ott hasznossá tehetem magam. 

A főnöknő negédes mosolya azonnal megkeményedett, amikor elmondtam jövetelem célját. 

— Az ki van zárva —jelentette ki határozottan és ellentmondást nem tűrően.

— De miért? — kérdeztem megilletődve, elképedve.

— Mert te előbb-utóbb a helyemre pályáznál. Ilyen rizikót nem vállalok be — fejezte be a magyarázkodást. 

Egy darabig győzködtem, hogy akár írásban is adom, hogy nem akarok igazgató lenni, csak munkát és bért szeretnék, de úgy látszik, valami ördögi hatalom nem engedi, hogy munkához jussak. Ez a hatalom és a hatalom elleni tehetetlenség valahogy nagyon beleszívódott az életembe… (Nem tudom, észrevetted-e kedves olvasó, kiszolgáltatottságom ellenére —vagy éppen azért — mennyit kell magyarázkodnom: a húgomnak,  Misu unokájának, a potenciális munkaadóknak és szinte mindenkinek…)

Szomorúan kényszerültem tudomásul venni, hogy számomra a saját életem perpillanat nem szól másról, mint a kilencvenéves Misu bának: Várni a halált.  

Harmincéves koromban egy kilencvenévessel találkozva úgy éreztem egy átjárhatatlan szakadék tátong köztünk, amelynek egyik oldalán állok én a fiatalságommal, a rugalmasságommal, a fesztelenségemmel, a szívósságommal és a másik oldalon a megöregedett, löttyedt izmú, ráncos arcú, értetlen, szenilis vén szivarok… akikhez semmi  közöm… és most azt kellett tapasztalnom, azt éltem át, hogy mára, majd hatvanéves koromra ez a szakadék eltűnt. Misu bá és én már a szakadék ugyanazon az oldalán állunk… Nem, nem éreztem magam kilencvenévesnek, de a közelebbinek éreztem őt és a hasonló korúakat magamhoz, mint egykori harmincéves önmagamat.

 „virágodra az ősz rózsája vár,

ijeszti szél, majd hótól lesz fehér”

 A kertben és a ház körül végzett mindennapi munka bár kitöltötte napjaimat és — ha jó idő volt — boldogan, elégedetten ültem le esténként hogy az udvaron megsüssem a falatnyi szalonnát magamnak és Misunak, amely után jobban esett a bor, és ilyenkor eljátszottam a gondolattal — nyilván a bor hatására — mi lenne, ha ismét írással foglalkoznék, ugyanis egyre inkább éreztem: ha nem kezdek el írni, végem van. Erről persze nem beszéltem neki, inkább hagytam, hogy ő meséljen. Azokról az időkről, amikor a háború után beindult traktorállomás vezető alkalmazottjaként befolyással rendelkezett

Egyszer, már nem tudom miféle alkalomból, tehát miről is beszéltünk, felsóhajtottam:

— Bizony, már csak voltunk trójaiak!

Misu elmosolyodott egy pillanatra, amitől én hirtelen úgy éreztem, túlságosan is tudálékosra sikerült ez a „beköpésem”, de Misu mintha megértette volna mire gondoltam, mert a kis tábortűz el-elhaló apró lángjaitól megvilágítva így felelt:

— Valóban. Régen volt, hogy hittünk valamiben. Régen volt, hogy harcoltunk érte…  És elveszítettük a fiatalságunkat, elveszítettük az eszméinket… elveszítettük Tróját — rögtönözte kis anaforáit a traktorállomás valamikori vezető kommunistája. 

Misu egyre gyengébbnek nézett ki. Járt mellettem, szórakoztatott, de ez a ragaszkodás nem nekem szólt, hanem az életnek és az emlékeinek. Reggelente kinn ült a konyhában és miközben — zúgó fejjel (érelmeszesedés) — arra várt, hogy én is felkeljek és kimenjünk a kertbe dolgozni, csendesen imádkozott. Talán hálát adott a teremtőnek, hogy ennyi évet megélt. Ki tudja? 

Szent Anzelmust juttatta eszembe, aki nem gondolkodott Isten létén; nagylelkűen kihagyott minden ezzel kapcsolatos felesleges bizonyítási eljárást, magyarázkodást. Az imádkozást önmagában is elégségesnek találta ahhoz, hogy a teremtő létét igazolva lássa. Szerintem Misu szintúgy nem foglalkozott ilyen apróságokkal… Mi értelme lett volna mindezt szóvá tennem? Semmi…

Esténként rövid történetekkel szórakoztatott, igaz, a háborúról csak szűkszavúan beszélt. Legfeljebb arról az esetről, amikor az orosz fronton aknatalálat érte az árokban és fél fülére megsüketült. Érdekes módon a családról sohasem szólt egy szót sem. Itt-ott az unokáról. Nehezen kikövetkeztethető egy olyan emberben a változás, akit régebben nem ismertem… megérzésem szerint kemény, szigorú ember lehetett, öregkorára viszont megbocsátó, csendes és beletörődő lett. Ő is érezte a hatalommal szembeni tehetetlenséget. A hatalmat a halál jelentette, a kérlelhetetlen elmúlás. 

Valahol ő is ugyanazokkal a fogalmakkal foglalkozott, mint én…

A Las Meninas (Udvarhölgyek) hatására sok gondolat született bennem, és sok munkát adott magának a kép mások általi magyarázatainak értelmezése, a szereplők beazonosítása és hasonlók, ám a legfontosabb, ami a legnagyobb hatást tette rám — vélhetően épp a képnek köszönhetően — az a hirtelen jött egyre erősödő elhatározás, hogy ismét tollat fogjak a kezembe. A hosszú szünet után tobzódtam a lehetőségekben, bár hirtelen azt sem tudtam, miként kezdjek hozzá. 

A Las Meninasban — éppen korokon való átívelésének, összetettségének köszönhetően — többféle nyelv és többféle gondolatiság találkozását véltem felfedezni: a görög eredetű történetek időtlenné vált üzenete nyilván régebbi, mint maguk a görög mítoszok, (valahová az archaikus korba nyúlik vissza), a festő technikai megoldásai pedig az újkor művészetének nyelvén szólalnak meg és érvényesülnek. 

S lassan rájöttem: a jamais vu érzés nem elég ahhoz, hogy írjak, nagyon pontosan meg kell megfogalmaznom, mit is akarok mondani. 

Nem segített a helyzetemen, hogy egy hatalmas buborékban éltem, amelyben rajtam kívül csak a ház, a kert és Misu létezett, s a hatalmas buborék belső falán tükröződő színes képek csupán fizikai egyenleteket és az Udvarhölgyek alakjait tükrözték.  Ezen kívül semmit sem láttam a kinti világból és semmi nem is érdekelt. 

A külvilág ugyanis már hónapokkal előtte megszűnt a számomra, itt-ott a rádióból hallott hírekre és a pontosan kiszámított, illetve a szolgáltató által kimért adatátvitelű internetkapcsolatomra hagyatkoztam. A kép után való nyomozásom meglehetősen sok megabájtot elfogyasztott, és — zártságomban — fontosabbnak tartottam azokat az infókat, amelyek Partusatóról szóltak, mivel egyszerre szóltak Korzika legdélebbi csücskéről a Capo Partusatóról ahol a gyönyörű tengerből egy süllyedni készülő hajóhoz hasonlító tengerszirt emelkedik ki, és egyszerre szóltak Partusato Nicolasitóról a törpéről, aki gyermekkorában került a királyi udvarba, s kiérdemelte Velázquez figyelmét annyira, hogy az Udvarhölgyek című képén megörökítse. 

Lassan barátkoztam a gondolattal: Most már elkezdhetek írni… 

Tudtam: a Las Meninas okán fogok írni, még ha nem is a festmény udvarhölgyei lesznek az írás főszereplői! Az a performansz, amelyet Velázquez örökített meg, csak ürügy arra, hogy megfogalmazzam azt a hatalmat, amely ellen már amióta az eszemet tudom, reménytelenül harcolok. Nem, nem műelemzésre készülök, semmi értelmét nem láttam annak, hogy feleslegesen gyarapítsam az ilyesfajta írások számát. A műalkotásokról írt elemzések szaporodása véleményem szerint egyébként is csak a DNS molekulák értelmetlennek tűnő szaporodásához hasonlítható: A végeláthatatlan ismétlésből (mert más dolga ugye a DNS-nek nemigen akad) csak nagyon ritkán sikerül olyan mutánst produkálnia, amely nem degenerálja — nem visszaveti — a fajfejlődést, hanem új helyzetet teremet, új lehetőségeket nyit. A műelemzésekkel is ez a gond: Általában csak önmagukat ismétlik, bizonyos trendeknek tesznek eleget. 

Ez nem az én utam. 

Engem a titok érdekel, a megfoghatatlan, a legyőzhetetlen, a megmagyarázhatatlan. Az, amely körülvesz, irányít, felhasznál, kihasznál. Az a titok, amelyet olyan pszichológusok és komoly tudósok vizsgálnak, akik ugyanakkor szerencsepatkót szögeznek a hegyi kunyhójuk ajtajára. Az a titok, amelynek a közelébe csak a művészek képesek kerülni azáltal, hogy műveikben olyannyira képesek kitágítani korlátaikat, hogy túllépnek divatokon, trendeken, paradigmákon, és hisznek a metaforikus gondolkodás legyőzhetetlenségében és örökérvényűségében. És hisznek abban, hogy műveikkel katartikus élményt hozhatnak létre, mint mondjuk az én találkozásom volt a Las Meninas-al. 

És végül: az a titok, amely túlnő a mindennapok érdektelenségén, amely ott ered a beláthatatlan múltban, s végigkísérte mindazon művészetpártoló emberek sorsát, akik fogékonyak voltak arra, hogy sajátos értelmezésükben elfogadják, anélkül, hogy bármiféle kizárólagosságot fogalmaztak volna meg. Pusztán a jamais vu érzet kárpótolta és elégítette ki őket.

Tehát valahol itt sejtettem meg a leendő írásom kulcsát; a Velázquezzel való szubtilis kapcsolat és az Udvarhölgyek számomra „egyéni értelmezése”, valamint a jamais vu ráérzése, a pillanat ereje, gerjesztette bennem az alkotás vágyát, erősítette az írás létjogosultságát, felelősségét, szükségét, elkerülhetetlenségét — úgy éreztem, az írói szándék megfogalmazása valahol itt kezdődik.

Ekkoriban még azt hittem a legrosszabb, ami egy-egy héten történhet velem az, hogy Misu egész napra elfoglalja a vécét, de a sors méltó hírnevére. A váratlanul jött betegség sokkal komorabb jövőképpel fenyegetett. Misu bá ugyanis kórházba került. 

Tudtam mi vár rám. A házban egyedül maradtam, de nyilvánvalóan csak rövid időre. Cipruson valaki már nagyon vár erre a házra… Miután munkát még mindig nem találtam és fogalmam sem lehetett, hova kerülök, ha netán Misuval „történne valami”, útra készen kellett lennem. A garázsban lévő könyvek között válogatni kezdtem. Úgy döntöttem, jó pár könyvemtől megszabadulok. Nem volt kétséges, hogy az unoka nem fog rájuk időt pazarolni. Miután a „szobámban” elhelyeztem a legértékesebbeket, a garázsban, a kis „Bogár” és a tavalyi almákkal rakott ládák mellé rakott „felesleggel” kellett foglalkoznom. 

Odaajándékozhattam volna a barátaimnak, ha lettek volna barátaim.  (A barátságról azonban sajnos csak réges-régi kölcsön-adott-és-vissza-nem-kapott-könyvek jutottak eszembe, melyeket újra kellett vennem… a Száll a kakukk-ot például háromszor vettem meg, mert miután nyilvánvalóan „jó” barátnak adtam kölcsön és nem írtam fel egy füzetbe, elfelejtettem ki volt az illető és így soha nem kaptam vissza. ) 

Egyébként is gyanús, melodrámai és nyálas húzásnak tűnt számomra ez az egész ajándékozás. Felajánlhattam volna a helyi könyvtárnak is, de ugyanez a megmagyarázhatatlan, kétesen értelmezhető, idegenkedő érzés visszatartott. 

A régi, ritkán használt könyveket lapozgatva tehát arról kellett döntenem, melyek azok, amelyek mindenképp maradnak, és melyek azok, amelyektől meg kell szabadulnom. Kis zsebnaptárak és cédulák hullottak ki a poros lapok közül, amelyeket valamikor, valamilyen minden bizonnyal fontos gondolat miatt helyeztem el az adott helyen. A felnyitott, átpergetett lapokon régi énem, régi érdeklődési köröm nyomait fedeztem fel: olykor ceruzával odafirkantott bejegyzések, bekeretezett vagy felkiáltójellel megjegyzett mondatok, gondolatok tűntek fel egy villanásnyi időre, s némelyiküknél meg-megállva rá kellett jönnöm, hogy zömüket nagyon gyorsan el is felejtettem. És épp ezekért a jegyzetért, aláhúzásokért döntöttem úgy hogy nem bízom őket idegenre. Nem akartam „kiadni magam”, nem akartam elárulni, mi foglalkoztatott, mi tetszett, mi ragadt meg bennem ezekből a könyvekből. Így utólag valóban úgy tűnt, hogy szinte semmi sem maradt meg bennem azokból a gondolatokból, s láthatóan egyikük sem bírt olyasfajta maradandó hatással, mint a Las Méninas, ám „tudtam”, hogy valójában ezekből a jegyzetekből, ezekből a látszólag elfeledett gondolatokból építettem fel, alkottam meg önmagamat, pontosan úgy ahogy az agyam működik, amikor alkotásra hivatkozva intuitív módon halássza elő a neki megfelelő, néha talán nem is összeillő adatokat. A szerencsétlenség érzete keltette kishitűségem kívánta tehát eltüntetni ezeket a nyomokat, talán attól tartva, hogy egy sokkal okosabb elme játszi könnyedséggel összerakja életem puzzle-ját. S valamiért — talán mert ez a kirakósdi nekem nem sikerült — ezt nem akartam. Olyan képet kívántam hagyni magam után, mely legalább részben tükrözi Velázquez tudatosságát. 

Lapozgatás közben összehajtott, sárga, foltos papírlapokon egy nagyon régen írt, három oldalas kis írásom hullott ki az egyik könyv lapjai közül.  A csak legnagyobb jóindulattal írásnak nevezett próbálkozás — nem győzöm hangsúlyozni: nagyon fiatal palánta voltam — egy öregemberről szólt, aki annyira magányosan élt, hogy ősszel már csak egy a szobájában rekedt szúnyoggal társalgott, míg meg nem haltak. Mármint előbb a szúnyog, majd a teljes magány érzete miatt az öreg is.  Akkor, barátaimmal elemezve az írást, tudomásul kellett vennem, hogy nagyon gyengén írtam körül azt a lelkiállapotot, amely elfogadhatóvá, érthetővé, nyilvánvalóbbá és ezáltal élvezhetően olvashatóvá tette volna az olvasó számára az öreg magányát. Most lám, negyven évvel később, visszaköszön a gondolat. 

Miért kísért engem az öregség története negyven év után? Micsoda fura összjátéka az eseményeknek, hogy ismét rám köszön? És egyáltalán miért fogott meg akkor, alig húszévesen? 

Most végre valóban én lennék ama bizonyos öregember és Misu lenne az én szúnyogom? Egyáltalán kimutatható bármiféle kapcsolat, összefüggés a két történet között? Az akkori kitalált s a jelenlegi átélt események között? 

S vajon tényleg oly gyorsan követi majd egymást kettőnk halála?

Újraolvastam a megsárgult papírok halványodó — még írógéppel írt — sorait, majd gyufát kerestem és elégettem az írást. A megfeketedett oldalakat hátravittem a kertbe. Oda, ahol a kis falánk egeret temettem el.  

Bármennyire törtem a fejemet, nem maradt más megoldás, mint a kuka. Persze, nem ment egyszerűen, mert a kukások rögtön az első alkalommal észrevették, hogy teli a kuka, túl nehéz volt, és persze nem voltak hajlandók ekkora súlyt emelgetni. (Az irodalom valóban nehéz műfaj). Nagyon intenzív tárgyalások után ráálltak, hogy apránként, ha csak a kuka aljába rakok tíz-húsz darabot, szemet hunynak a dolog felett és így részletekben elszállítva a tiltott rakományt közreműködnek ebben a könyvirtásban. Nem gondoltam volna, hogy ekkora kulturális elkötelezettség és irodalmi felelősségérzet munkálkodik bennük. Ha az ő szemükben nem is, ám egyes olvasó szemében nyilván felébred a gyanú, hogy holmi gyalázatos eszmerendszer áldozatává váltam, amely olyasfajta galádságokra veszi rá „áldozatát”, mint ez a könyvirtás. Már látom is felemelt ujjakat, amint arra intenek: „Vigyázz! Ezek a gondolatok, az ilyesfajta tettek annyira veszélyesek, hogy bizonyos esetekben meg is ölhetnek!” (Nem megnyugtatásként, pusztán tudomásulvétel végett: Tisztában vagyok vele, hogy pusztán anómiás — értékvesztett — állapotról volt szó, amelyet — többek között — hosszas, saját akaratomból, nyegleségemből kialakított elszigeteltségemnek köszönhettem.)

Miután a könyvek dolgát ilyen megnyugtató módon elintéztem, újra munka és lakás után kellett volna néznem, de valahogy nem érdekelt.
Írni akartam.
Fel akartam kínálni azokat a gondolatokat, amelyek az udvarhölgyek hatására születtek bennem, azoknak az embereknek, akik esetleg hasonlóan gondolkoznak, mint én. Úgy véltem, ezáltal kapcsolatot alakítok ki velük, s ez segít majd nekik abban, hogy részesei legyenek magának az alkotásnak. Azon nem is törtem a fejem, vajon „tényleg” enyém lesz-e a gondolat, amelyet megosztok? Eredeti lesz-e az értelmezésem, és nem fenyeget-e a veszély, hogy csupán épp soros stafétása vagyok a gondolatnak, amely úgy kering köröttem, hogy fogalmam sincs róla? Egyszerűen rám akadt, s ha meghalok, új és új gazdákat keres, mindaddig, míg a világ rendelkezik gazdatesttel…   

Nem tudom miért, de nem tartottam ilyesmitől. Valamiért bizonyos voltam benne, hogy ha belekezdek az Udvarhölgyek hatására születendő írásomba, azonos leszek a szövegemmel. Sikerül elérnem azt, amit Zeuxis a festett cseresznyefáival (mások szerint szőlőfürtjeivel); aki olyan élethű képet festett, hogy képes volt megtéveszteni a madarakat, amelyek már csak a helyiségbe berepülve vették észre a tévedésüket. 

Gondoltam, így járnak majd olvasóim is a szövegemmel: az avatottak meg tudják különböztetni a „festett cseresznyét”, a valóditól, és felismerik a szándékot, sőt az eszközöket is, amiket használok.

Egy Magritte nevű festő azt a címet adta egy pipát ábrázoló festményének: „Ez nem pipa” 

Bizonyos vagyok benne, hogy a Jamais vu című írásomnak nem lesz szüksége olyasmi alcímre: Ez nem esszé. Vagy: Ez nem védőbeszéd. Vagy: Ez nem elbeszélés. Vagy: Ez nem novella…  

Velázquez hatalmas tükörben festette meg a Las Meninast, hiszen csak így láthatta saját magát és alakjait. (Egyesek szerint két tükröt is használt éppen a királyi pár „odacsempészése” miatt.) Igaz, így mindaz, ami jobb oldalon szerepelt balra került, s fordítva, tehát valamiképp módosult, de ez mit sem jelent. Az a tükör viszont, amelynek tükröződésében én láttam a képet, sokkal jelentősebbnek bizonyult. Minél tovább néztem a képet annál valószínűbbé vált, hogy az „én tükrömön” keresztül szemlélve az alkotást azonnal helyére kerül minden! Hiszen csak a vak nem látja, hogy Misu egy igazi király, aki kegyesen udvarába fogadott, s a munkaadó kultúrházas és a személyzetis valójában hatalmas szélmalmok, melyek éppen hogy az isteni legyőzhetetlenséget személyesítik meg, amely ellen nincs semmi esélyem. Az Udvarhölgyek hátterében ábrázolt ovidiusi sorozat pedig saját sorsom együgyűen kódolt ábrázolása. Hogy lehet, hogy mindezt eddig nem vettem észre? 

Mindenesetre nem én haltam meg hanem Misu.
A kórházban.
Pár nappal a kilencvenedik születésnapja előtt.
Már jó pár héttel azelőtt, amikor a krumplit vetettük, akkor éreztem valami kétségbeesett tenni akarást a részéről. Nagyon akart dolgozni és az általam hasított kapanyomokba sűrűn, túl sűrűn vetette a krumplit. S mindeközben állandóan ott lebegett, keringett köröttünk kimondatlanul is a kérdés: vajon eszik-e még belőle… de persze, nem mondta ki se ő, sem én. Épp elég öregek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk: A vetés nem garancia arra, hogy egyen is az ember a termésből…
Mindezt alaposan végiggondoltuk, végigéreztük, végigéltük — már akkor — a krumpli vetése közben…

Halála előtt még meglátogattam a kórházban. Már teljesen összeesett a kisöreg. Még kisétált velem a folyosó végére és leültünk az egyik kopott-fehér lócára. Semleges dolgokról beszélgettünk. Én a Las Meninas hatása miatt meglehetősen szórakozott ember benyomását kelthettem, és nem akartam arra gondolni, hogy Misunak komoly baja lehet. Ő meg csak a kertről kérdezett. Egyszóval, nem vettünk tudomást sem a betegségről, sem a halálról. Átmeneti állapotnak minősítettük a kórházlátogatását. Valamiféle szükséges rossznak, ami csak arra jó, hogy idővel visszajöhessen dolgozni. Mikor elbúcsúztam, elégedetten ismételte meg: – A kert rendben van.
Ez volt az utolsó pillanat, amikor őszintén együtt örülhettünk annak, hogy öt hónappal azelőtt befogadott.  

Nem sokkal később Misu, az öreg trójai a kórházból a temetőbe költözött el, nekem pedig az ő házából kell most nagyon gyorsan kiköltöznöm… a megmaradt könyveimmel… az új ötletemmel… és azzal az egyre erősödő elhatározással, hogy mégiscsak írnom kell… mert ez nem csak afféle babona, mint a szerencsepatkó, ez csak akkor hat, ha megírom…

Hogya György