Lám, a textusok kontextusa, avagy

Minden teremtett világok legvarázslatosabb remeke a könyv. Tudom, karcosan hangzik ez; egyensúlyozik a közhely és a túlstíl között; de hát mit írjak, ha egyszer így gondolom? Könyv nélkül semmik vagyunk, s ez korántsem jelenti azt, hogy minden könyv jó könyv. Ami azt illeti, elég sokat írt már össze az emberiség, és nagyon kevés azok között a jó; ám a mennyiség is jelent valamit. Az az embertelen betűrengeteg, amely körénk keletkezett, kőtáblákra, papirusztekercsekre, s még mennyiféle alapanyagra jegyezve; s pláne mennyiféle írásjellel. S még azok előtt; mikor az ember még nem érezte meg a betű művészetét, de már írt: esténként a törzs fiataljainak elmesélte valaki mindazt, ami kollektív emlékezetüket jelentette; elmesélte az arra hivatott a vadászat tudományát, az istenek jelenlétét és beavatkozását (mert van, ami másképp nem csupán megmagyarázhatatlan, de az érthetetlensége okán félelmet kelt, bizonytalan helyzeteket szül – de az istenek, vagy Isten elrendez minden érthetetlent és erősebbé tesz); esténként tehát valaki a mesével „beleírta” a múlt eseményeit a törzs jövőjét jelentő fiatalok emlékezetébe, könyvet égetett a memóriába, sok tízezer esztendővel a betű születése előtt. Minden teremtett világok legvarázslatosabb remekét.

Messziről kezdtem, de valamiképp ide, e nagyon távoli pontra szeretném visszavinni az olvasót, mielőtt elkezdik, talán szavaim nyomán, böngészni Tóth László könyvremekét (A szövegember, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2014), a létezés – már-már káprázatos technikával – interjúrészletekből szerkesztett esszéregényét.

Nagy ötlet, s nem tudom, született-e már hasonló? Illetve, hasonló talán igen, hiszen kezünkbe akad olykor-olykor olyas tematikák köré szőtt munka, mely az alkotó ember erről-arról szőtt gondolatait csoportosítja, ám azok, mondom, legfeljebb távolról hasonlítanak ehhez az ötlethez. Itt a szerző a személyiség kialakulásának regényét írja meg, s még ennél is erősebben elénk tárja az elmúlt hatvan-hatvanöt esztendő tökéletes korrajzát, megírja közös történelmünket, azt tárgyalva, persze, amit ő élt át abból, az eseményeket még a sok mindent meg sem értő, fel sem fogó gyerek korától kezdve napjainkig – amikor már túl annyi mindenen, túl minden érthető és érthetetlen eseményen a minden dolgok logikus magyarázata s akár az emberi logikán túli dolgok logikája a könyvek könyvében található. Amikor, a kötet vége felé, a summa-részben Tóth László így vall a számára legfontosabb könyvről: a Biblia „a könyvek könyve”. Hiszen „az összes későbbit tartalmazza”. Talán már ennyiből is érthető a kötet elrendezésének belső íve, de fejtsük ki részletesebben.

A szerzőről Kocur László így fogalmazott: „Író? Költő? Művelődéstörténész? Irodalomtörténész? Színháztörténész? Szerkesztő? Műfordító? Mindegyik”. S ez valóban láttató definíció, én magam, aki vagy negyven éve ismerhetem őt, sem tudnám személyét meggyőzőbben interpretálni. Bár talán igen, hiszen minden között elsőként a költővel találkoztam, s talán itt és most megbocsátja nekem ezt a régi emléket, hogy de akkor egy-két hatalmas, sodró vers kivételével nem is a Költőre, hanem a Költészetre figyeltem fel. A költészet lényegére, belső törvényeire, a szavak nagyon pontos mérlegelésére, az érzelmek legtisztább átadásának lehetőségeire, s persze, jön majd a vágta, az átkelés lendülete, de addig is – hogy mennyire mindenek előttien fontos a vers lélegzete, szívritmusa, fortissimóiban is finom fegyelmezettsége. Mondom, az én sorrendemben talán a költészetre tanító költő szerepel első helyen, de hát, személyesen már a szerkesztőt, a művelődéstörténészt, az emberi létezést mikroesszék szintjén analizáló írót ismertem meg, ezt az átfogóan gondolkodó íróembert faggattam egy régi beszélgetésben; s most itt van annak is a szövege a kötetben sok-sok dialógus társaságában; de szépen, precízen a gondolatok spektrumába állítván sorjáznak előttünk azok részletei. Itt a lényeg: Tóth szépen felépített egy létstruktúrát, hatvan-hatvanöt esztendő fokozatos kiteljesedését, emeleteket épített egymásra a fokozatosan megérthető világból, majd logikus kérdéseket illesztett az emeletekhez: kik laknak itt, milyen lakótársak, van-e átjárás az alsóbb s magasabb szintek között, léteznek-e tudati visszacsatolások, az egyre mélyülő tudás valóban egyre magasabbra emel bennünket, vagy „századunk második felében, évezredünk végén az érték- és identitásvesztés már olyan méreteket öltött, a világ mozgása annyira felgyorsult, hogy az ember csak szélütötten pillogat jobbra-balra, s minduntalan lemarad saját lehetőségei mögött”?

Ismétlem, elsőbben is regény ez a szőttes, noha dialógusok amolyan „szerkesztett változata”. Regénnyé elsősorban az teszi, hogy a nyilatkozó személy személyisége jottányit sem változik, legfeljebb időnként kevésbé kéri számon a sorson a sorsot; vagy talán a maga megérlelt, megértett módján s idejében mondja ki minden dolgok állásáról a mindig egyre többet. S miképp alakítja élete bonyolult folyamatait ez a szüntelen, bár szinte sohasem eleve keresett létfaggatás? Ez nagyon egyszerű, s korántsem keresett itt sem a megfogalmazás módja: hogy mindenekelőtt szeretettel közelített viaskodásaihoz is. Megértéssel, az önmaga által diktált ösztönnel keresve a jót, az értékest, a léleképítőt; azt a személyiséget „gyúrván ki” önmagából, akivé válhat. Azt kerestem, „akinek tudni szerettem volna magam”, mondja erről, egy, a sodrásból szinte alig kilépő félmondatban, s ahogyan e pontból eljut személyisége a már említett Ómegáig, no az, éppen hogy az avatja e könyvet, mint mondtam, a mögöttünk álló évtizedek regényévé.

Amely majd összenő, összeér a könyvek könyvével. Mert ahogyan ez, úgy az sem a rossz könyvek közül való. Kimondhatjuk hát erről is a végső summát: igen, minden teremtett világok legvarázslatosabb remeke a könyv. Ami, lám, úgy is megíródhat, hogy olykor-olykor elmeséljük, tollba mondjuk valaki kíváncsinak a törzsből azt: mi is történt velünk eddig, s mi fog történni? Bár ha Tóth László olykor azt állítja: „az ember nem tudhatja előre, mit kap végül sorsul”, ám épp az ő könyve alapján azt gondoljuk – a sors, bár ha néha csupán csak visszavenni sikerül abból valamennyit, végül is megsejthető. S egy-egy ilyen könyvből még azt a konklúziót is megkockáztathatjuk: már mindenképp jó lesz a vége, akkor is, ha nem érjük meg.