Március–május

Március 3., péntek

Kicsoda Václav Havel? 

A prágai pártlap, a Rudé právo (annyi mint Vörös Jog) mai számában, mint nézem, már újból Dszerdahelyen, majd háromkolumnás összeállítás azokból az olvasói – de talán inkább, legalábbis túlnyomórészt: „olvasói” – levelekből, melyek a napilap február 23-i számának Kicsoda Václav Havel című, az ellenzéki író letartóztatását és elítélését magyarázó terjedelmes írására reflektálnak. Igaz, a „széles körű” (bár feltűnően szűkkeblű) olvasói visszhangok tizenkét bekezdésnyi sorolásából a szerkesztő az elsőt a Havel mellett kiállóknak szánja (gondolom, hogy ne legyen vádolható az újságírói etika megsértésével), hiszen, mint írja, míg „az olvasók többsége azonosult a szóban forgó cikkünkkel, »akadtak olyanok is«, akik »más véleményen voltak«”. Így például az egyikük a szóban forgót egy olyan ember „befeketítésének” tudja, akinek „emberi és művészi kvalitásait az egész kulturált világ elismeri”. Van azonban olyan is, aki azokat a vállalkozásokat idézi föl, melyekkel a Havel család az első köztársaság felemelkedéséhez hozzájárult, és sajnálja, hogy „nem örököltünk több ilyen Havelt az első köztársaságból”. Egy harmadik hozzászóló bátor, jellemes, különlegesen értékes embernek nevezi „Havel urat”, egy negyedik pedig, személyes ismeretségükre hivatkozva egyenesen hazugságnak nevezi a róla leírtakat. Az ötödik pedig… ja, most veszem észre, hogy a Havel mellett kiállók idézésében a Rudé právo szerkesztőinek többre már nem futotta… Mert a többi idézet már vörös fröcsögés, pártos mocskolódás, elkötelezett birkabégetés, szóval, minden, ami épp azt hivatott elfeledni, hogy a valóságnak megfelelő képet alkothassanak az emberek arról, kicsoda is Václav Havel…    

S most eszembe jut ezzel kapcsolatban, amit egy régebbi, még a jeles drámaíró, polgárjogi aktivista 1970–1980-as évek fordulójára eső bebörtönzésének idejéből származó szamizdatban vetett föl vele kapcsolatban Börtönben lenni című írásában az alapjában kettős, azaz szlovák és cseh identitásúnak vehető ellenzéki filozófus és publicista, Milan Šimečka: „Amikor legutoljára láttam Václav Havelt, megkérdeztem tőle, hogy milyen volt a ruzyněi börtönben. Először ő sem akart beszélni róla, azután mégis elmondta, hogy a világ börtönön kívüli részétől való elszakítottság érzése volt az egészben a legrosszabb. Elmesélte, hogy gyakran érezte úgy, mintha a kinti világ már nem is létezne, és már csak a rácsok mögötti maradt volna meg a maga sajátos normáival, életritmusával és behatárolt dimenzióival.” Ezzel kapcsolatban pedig a filozófus-publicista föltette magának a kérdést, hogy azok, akik Havel újbóli bebörtönzéséről döntöttek, olvasták-e vajon valamelyik színművét? Bár lehet, hogy – folytatja – „olvasták. Az is lehet, hogy nem tetszett nekik. A bíró, aki kimondta fölötte az ítéletet, bizonyára színházba is elmegy néhanap. Sötét öltönyt vesz magára, alkalomhoz illő nyakkendőt köt, a felesége pedig hosszú ruhába bújik. Amikor a színházban kialszanak a fények és fölmegy a függöny, a normális embert az ünnepélyesség különleges varázsa keríti hatalmába. Így hát – írja – azt kérdezem magamtól, hogy a bírónak, aki, miközben átengedi magát ennek a varázsnak, eszébe jut-e néha, hogy azoknak egyikét, s köztük is a legjelesebbek közé tartozót, akik e varázs megteremtésén osztoznak, ő küldte négy évre börtönbe.”Azaz, kérdi a filozófus-közíró, „milyen lelkiállapot készteti az ügyészeket, a bírókat és feletteseiket arra”, hogy olyan embereket is börtönbe küldjenek, „akikről minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy becsületes és jó emberek, csupán az igazságérzetük juttatta őket e helyzetbe, ami valamivel nagyobb volt, mint azé az úré, aki odakinn az autóját mossa”? Vagy, teszi még hozzá, lehet, hogy „mindennek egyáltalán nincs semmi köze az emberi lélekhez, és az egész egyfajta absztrakt politikai szükségszerűség része volna csupán”? De vajon létezik-e, létezhet-e, kérdi, „olyan absztrakt politikai szükségszerűség”, mely megkövetelné, hogy a második nyilvánosságba visszaszorított, és „mindössze néhány, kézről kézre járó papírlappal felfegyverzett csehszlovák értelmiség, nem sokkal a huszadik század vége előtt, börtönben gyarapítsa élettapasztalatait”? Hiszen amikor a „Köztársaság nevében” írókat, filozófusokat és újságírókat ítélnek el „a társadalom állapota iránti felelősségnek olyan foka miatt”, mely arra készteti őket, hogy kezüket nyújtsák a „bajban levő emberek felé”, s ezáltal is kifejezzék a velük való együttérzésüket,  a Köztársaság, írja Šimečka, melynek nevében ez „ítélet ismételten kimondatott”, nem is tudja, hogy ilyképp mi – „a szolidaritásérzet bátorsága”, „a bajban levő embereknek nyújtott kéz” – ítéltetett el. Azaz újból sikerült deklarálni, hogy „nem érdemes az embernek mások miatt megégetnie az ujját, hogy voltaképpen büntetendő cselekedet az emberiesség föntebb már említett alapkövetelményeinek a védelme”. A Köztársaság nevében tehát Šimečka szerint ismételten kimondatott, hogy „törődjön mindenki a saját dolgával, ne ártsa bele magát mindenbe, és azt mondja csak, ami az újságokban olvasható. Hiszen ez az, és nem más, amire most, a nyolcvanas évek küszöbén, a politikai és gazdasági elbizonytalanodás, valamint a komor nemzeti apátia kellős közepén szükségünk lehet”. Noha tudjuk, a félelem sosem volt bölcs tanácsadó, segítőtársnak még ennél is rosszabb. Ha túl hosszú időre tartja béklyóban az embert, kiöli belőle azokat a nélkülözhetetlen tulajdonságokat, melyekre a nemzetnek szüksége van az élethez: a becsületességet, az eltökéltséget és a munkakedvet.    

És ez az, amire a Rudé právo Havel újbóli elítélésével kapcsolatos olvasói reflexiói többségükben rámutatnak. Ilyképpen pedig a kérdés – „Kicsoda Václav Havel?” – mellett azt is megmutatják, illetve elsősorban azt mutatják meg, s – ha szabad így mondanom – azt mérik, hogy valójában kik és milyenek is vagyunk mi? 

Március 15., szerda

A legfontosabb szerep 

Nagy tüntetések városszerte mindenfelé, százezres tömeg, a Televízió székházának jelképes elfoglalása, Cserhalmi György a demokratikus ellenzék 12 pontjával. Ez valóban már egy másik város és egy másik Magyarország kezd lenni… S lehet, a már negyvenévesen is a magyar színészet legjelesebbjei közé tartozó Cserhalminak is ez lesz élete egyik legfontosabb szerepe?   

Március 20., hétfő

Panoráma  

Este 21.15-kor a Panoráma szlovákiai különkiadása. A műsorban egy csitári helyzetkép Vári Attilától, továbbá természetesen kisebbségi ’íróválogatottunk’ csatársora: Dobos, Mács, Duba, rajtuk kívül pedig Simek Valéria óvónő, Dolník Erzsébet pedagógus, Földessy László zsérei Csemadok-elnök. Attila fontos mondata a műsorában: „Az ottani magyarok most tanulnak a helyzetükről beszélni” – ami persze igaz is, meg nem is, mindenesetre ha a Magyarországról jött stáb egyszer így gondolja, hát annak hangot és súlyt is ad. S mutatnak egy fickót magyar nemzeti lobogóval a hátán, miközben azt mondja: Nem félek attól, hogy magyar vagyok. Hát én például ilyet sose mondtam. De mért is féltem volna ettől (bár ha történetesen mondtam volna is ilyet, valószínűleg akkor sem öltöztem volna nemzetiszín zászlóba hozzá, s amíg Dunaszerdahelyen éltem, akkor is beértem azzal, hogy a telefonkönyvben egyedül az én nevem szerepelt magyarul a tucatnyi Ladislav között)… Azután elhangzik az is, hogy sok szülő úgy gondolja, ha szlovák iskolába adja a gyermekét, az jobban érvényesül majd. Meg az is, hogy a színvonalasabb nevelés érdekében csökkenteni lehetne az osztályok létszámát, mert most van olyan osztály, melybe harminc gyerek is jár. Továbbá, ahol eleve ingázónak nevelik a gyerekeket, az értelmiség is nehezen marad meg. A zséreiek meg, akik eredetileg székelyeknek, illetve a székelységből származóknak vallják magukat, a romániai falurombolás ellen tiltakoznak. Egy parasztasszony azt követeli, hogy mindenütt tartsák tiszteletben a kisebbség jogait. Ha valaki Romániában születik magyarnak, akkor hagyják meg őt ott annak. Ha pedig valaki itt, akkor itt. Másvalaki viszont azt mondja, hogy már lassan nem is a szlovákoktól kell félniük, hanem az elszlovákosodott magyaroktól. És hogy mi lehetne a kiút ebből a helyzetből? Egy megfelelő külpolitika Magyarország részéről, és az anyaország szorosabb kapcsolata az itteni magyarokkal… És persze a szlovák értelmiségiekkel is, akik nem értik, hogy én itt vagyok magyar… A műsor végén Benda László – Szepesi Attila testvéröccse tudtommal – a „közös gondolkodás új fejezetét” kínálja a legközelebbi Panorámában is… OK, legyen hát, gondolkodjunk csak…  

Március 24., péntek

* [Hosszúhosszúhosszúhosszú levél, még…] Hosszúhosszúhosszúhosszú levél, még hétfői keltezéssel Kmeczkó Miskától. Melyben már az elején figyelmeztet, hogy ne csodálkozzak, ha felbontva kapom a leveleit – a húga is így kapja őket Kassán, késsel felvágva, ezért kénytelen most már mindegyik levelét így kezdeni: „A LEVÉLTITOK MEGSÉRTÉSE ALKOTMÁNYOS JOGOM MEGSÉRTÉSE, ILY MÓDON BÜNTETENDŐ.” De ugyanígy, felbontva kapja ő is a leveleket, főleg a külföldről érkezőket: „Olykor van a borítékon vagy harminc pecsét, hogy hol, miért bontották fel, és újra becsomagolják fóliába az egészet, máskor viszont teljesen szétzilálva, szétszaggatva, csak éppen a posta vagy bárki megjegyzése nélkül…” Mellesleg mostanában többször is előfordult vele, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben hirtelen megszédült, elsötétült vele a világ… aztán eltartott néhány másodpercig, amikor, úgymond, újból „világosodni kezdett” az elméje. Aztán egy gyors kórházi kivizsgálás megállapította, hogy mindez még a tizenöt évvel ezelőtti autóbalesetének a következménye: igazából egyetlen nyakcsigolyája „sincs a helyén”, melyek közül az egyik időnként nyomni kezdi a nyaki ütőerét, ilyenkor pedig nem kielégítő az agy vérellátása, és „jön a sötétség évada”… Másnap viszont már indulnia kellett a Szovjetunióba egy nemzetközi Meyerhold-konferenciára Penzába, M. szülővárosába, amely „már nincs is olyan messze a Magna Hungariától, a Volga előterében”. Korábban egyébként már két SZU-beli útja is meghiúsult, az egyik földrengés miatt, a másik pedig „pre tamojšiu situáciu”, ugyanis az a Kaukázuson túli köztársaságok színházainak a fesztiváljára vitte volna, amit viszont az ottani feszült helyzet, vagyis a karabahi események miatt lefújtak… Pedig micsoda lehetőség lett volna két hét leforgása alatt egyszerre látni abház, tadzsik, türkmén, kirgiz, örmény, zsidó, grúz, azerbajdzsáni stb. színházat! – sóhajtotta levelében Miska.

De még jóformán haza sem ért (március első napjaiban), már kezdődött a színházban a következő évadi dramaturgiai terv összeállításának, leadásának a hajrája. A tét az volt, hogy bekerüljön-e a tervbe Miska darabja, a Betyár születik című zenés akármije (amelyhez a legjobb lenne megnyernie Szörényi Leventét), vagy sem (amennyi itt a jóakarója, jegyezte még meg ezzel kapcsolatban). Dramaturgiai tervet azonban még nem tud küldeni, majd ha véglegesednek a dolgok. Helyette viszont postára adja két utóbbi bemutatójuk műsorfüzetét. Ezek közül Sütő Káin és Ábelje egészen jónak ígérkezett (amelyet első ízben Miskával együtt láttunk 1978-ban, erdélyi színházi körutunkról hazafelé tartva, s méghozzá Reviczky Gábor és Blaskó Péter ragyogó „testvérpárosával” Kecskeméten) – egészen a bemutatóig, de a premier estéjére – főleg az első felvonás – ritmikailag teljesen szétesett… Különben borzalmasan nehéz volt Sütővel felvennie a kapcsolatot, mert „gyakorlatilag házi őrizetben van”, és lehallgatják a telefonját (vagy egyszerűen csak nem csöng ki), úgyhogy végül is csak „metaforákban” tudtak értekezni, amikor végre mégis sikerült felhívnia… Más. Takács László, a győri színház művészeti igazgatója szólt neki, hogy az új évadjukban szeretnének bemutatni egy Peter Karvaš-darabot (odahaza épp mostanában oldották fel körülötte a zárlatot), mivel azonban Miska most, egyéb „bokros teendői” miatt nem tudná vállalni a fordítását, ezért engem ajánlott, amiért is sürgősen jelentkezzek náluk, hogy megbeszélhessük a dolgot… Egyelőre ugyanis mindenekelőtt egy regényt szeretne megírni (Egy közép-európai bolyongásai címmel), meg a színházi tanulmányaiból is össze kellene állítania egy kötetet… meg a gyermekverseiből… meg a felnőtt verseiből… meg a prózáiból… meg a… meg a… Lehet, hogy mégiscsak bele kellene vágnia a szabadúszásba?  

Március 29., szerda

* [Megjelent a Hitel legújabb…] Megjelent a Hitel legújabb száma, egy csomó csehszlov. magy. vonatkozású anyaggal, egyrészt ebben a Földönfutókról írt futamommal, továbbá Barak és Hizsnyai egy-egy versével (előbbitől a Déjà vu, utóbbitól a Vers, piros tintával [de hát Varga Imre két versével miért ne tartozna közéjük is?]). S még egy cseh(szlov.) vonatkozás: Magyar József Palach-verse (Jan Palach sírkövére 1948–1969). Ezt, bár maga a vers nem emelkedik ki az átlagból (sőt, talán az átlaghoz sem fel!), lehet, mégis érdemes e helyre is idemásolnom, már csak visszakapcsolásként is a januári prágai eseményekhez és utóhatásaihoz: „ÉVEK BUKNAK BUKNAK FORRADALMAK / DE EGY SZENT ERETNEK NEM HALOTT / TE FIATAL FÁKLYA TE BEVILÁGÍTOD / CÁPA-MOSOLYÚ GENGSZTEREK ÉJÉT / LÁNGOSZLOP-TÜNTETÉS ÜSZKÖD VÁD /  LÁZÍTSZ ÉGŐ SZEMŰ IFJAKNAK PÉLDA / MIÉNK VAGY BÁR A FÖLDBŐL KIRABOLTAK”. Viszont ha már a fentieket szóba hoztam, miért hagynám ki közülük Böszörményi István kis feledi tudósítását az ún. Öregházról, melyről mint valamikori portájukról a nyolcvanon túl is örökifjú sarlóstól, Boross Zoli bácsitól hallottam sokat, s melyről kevesen tudják, hogy az 1928-ban a gombaszögi táborban sátrat vert mozgalmuk tulajdonképpen itt, az akkoriban a családja tulajdonában levő egykori Vécsey-kúria falai közt bontott szárnyat. Ezért érdekes volna elgondolkodni azon, így a cikk írója, hogy akár egy többfunkciójú irodalmi emlékhelyet vagy kis helytörténeti, esetleg néprajzi múzeumot is ki lehetne alakítani itt. Annál is inkább, mivel a porta a magyar történelem egyik legnagyobb fejezetéhez, a magyar szabadságharchoz is közvetlenül kötődik eredeti építtetője és tulajdonosa, az Aradon kivégzett Vécsey Károly honvédtábornok családja révén. Amihez már csak annyit: a falut 1948-ban az ahhoz semmiben sem kötődő, három évvel korábban elhunyt szlovák íróról, Janko Jesenkýről Jesenskének nevezték el. Feled vitéz pedig foroghatott – s gondolom, azóta is forog – a sírjában…

Április 1., szombat

Történet Kaluginnal

Ezt a napot is, mint ahogy máskor is megtörtént már, vakarózással kezdtem. Vakarózással meg motorászással. Hát ahogy így vakarózok meg motorászok, motorászok meg vakarózok, papírhalmaim közül, hogyan, hogyan sem, a szegedi JATE BTK Tudományos Diákköri Tanácsa és a Harmadkor Acta Iuvenum – Sectio Litteraria kiadványa IV. kötetének néhány kivágata akad a kezembe Danyil Harmsz – Fenyvesi Anna bevezetőjével felszerelt – briliáns preörkényi „egyperceseivel”. Az abszurd e századeleji – tehát igazából még abszurd előtti –fiatalon, harminchét évesen, kora sztálini börtönében elhunyt orosz avantgárd jeleséről (jelenségéről) ez idáig eddig semmit nem tudtam, s kérdés mikor tudhatunk majd jelentőségéhez mérten eleget? Mert jelentőségéhez már a JATE e kőnyomatosának, sokszorosítottjának miniatúrái után sem férhet kétség, az emberi elme és lét általában nem szokványos elemeit mozgatják meg s feltáratlan struktúráit szedik szét… Mint például, s ne legyek rest legalább ezt szó szerint idemásolni, a Fenyvesi Anna fordította Álomban:

„Kalugin elaludt és azt álmodta, hogy ül a bokorban, a bokor mellett pedig elmegy egy rendőr.

Kalugin felébredt, megvakarta a száját és újra elaludt, majd azt álmodta, hogy megy el a bokor mellett, a bokorban pedig csendesen meghúzza magát egy rendőr.

Kalugin felébredt, a feje alá tett egy újságot, hogy ne a párnát nyálazza össze, és újra elaludt, majd azt álmodta, hogy ül a bokorban, a bokor mellett pedig elmegy egy rendőr.

Kalugin felébredt, kicserélte az újságot, lefeküdt és újra elaludt. Elaludt és megint az álmodta, hogy megy el a bokor mellett, a bokorban pedig ott ül egy rendőr.

Ekkor Kalugin felébredt és elhatározta, hogy nem alszik tovább, de abban a pillanatban újra elaludt és azt álmodta, hogy ül a rendőr mögött, mellettük pedig elmegy a bokor.

Kalugin elkezdett kiabálni és dobálni magát az ágyon, de felébredni már nem tudott.

Kalugin négy éjszakán át aludt egyfolytában, és az ötödik nap olyan soványan ébredt, hogy a csizmát madzaggal kellett a lábához kötnie, hogy le ne essen.

A kenyérboltban, ahol a búzakenyeret vette mindig Kalugin, nem ismerték meg és átverték egy rozskenyérrel.

A lakásokat járó köztisztasági csoport pedig amikor meglátta Kalugint, tisztátalannak és semmire sem használhatónak minősítette és megparancsolta a lakásszövetkezetnek, hogy dobják ki Kalugint a szeméttel együtt.

Kalugint félbehajították, és kidobták, mint szemetet.” 

Hát így, s ezen már nem lehet másítani. 

De miért épp április 1-jén esett meg ez esetem e történettel? 

Április 6., csütörtök

Egy nap az Új Forrással 

A tegnapi napom teljes egészében, reggeltől estig, a húszéves Új Forrásé volt Tatabányán. Magam a lappal már nem sokkal indulásom, illetve mivel a lapé is nagyjából ekkorra esett: indulásunk után, talán már 1970-ben vagy 1971-ben – megkeresésükre – kapcsolatba kerültem, és áttelepülésemig gyakori szerzőjük maradtam. Utána pedig, Monostori Imre hívására, különböző feladatokkal, előbb külsős, majd belső munkatársuk lettem. Azaz talán azt is mondhatnám, hogy – főleg az utóbbi időben – második otthonom (bár ki tudja melyik, illetve van-e mostanában első?)… Úgyhogy már reggel kilenctől a szerk.-ben – találkozó „testvérlapjaink”, a leningrádi Néva és a már általam „beszervezett” pozsonyi Romboid, illetve Irodalmi Szemle szerkesztőivel. Ezután egy kisebb csapat – Varga Erzsivel, a Szemle főszerkesztőjével, Elena Krššákovával, a Romboid szerkesztőjével (magam eredetileg Mila Haugová meghívására gondoltam, de valami okból épp nem ért rá) és persze G. Kovács Laci barátunkkal (Krššáková tolmácsával) – hivatalos fogadáson Varga Gyulánál, a megyei tanács elnökénél, amit akár meg is úszhattunk volna, de hát a protokoll az protokoll, s végső soron a lap tekintélyét is emelheti a megyei ezek-azok körében… Erzsivel egyébként még 1967-ben együtt mutatta be első verseinket az Új Ifjúság, azóta – még ha nem is mindig gondoljuk ugyanazt ugyanarról, sőt bizonyos kérdésekben olyan messze vagyunk egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől – egymással úgy-ahogy párhuzamosan halad az utunk (bár megtörtént, hogy keresztezték is egymást). Igaz, amióta a Madáchból kibuktatott Fónod helyébe a kiadó főszerkesztői székébe áttolt Duba után a „négyek bandájának” kegyeltjeként Erzsi elvállalta az Irodalmi Szemle főszerkesztését, az ő jóhiszemű idealizmusa is megtépáztatott már egyszer-kétszer pártfogói – értsd, itt: pártbéli fogvatartói – részéről. A jó szándékát mindenesetre nem tudnám megkérdőjelezni, és nem gondolnám, hogy a világ dolgait és a rendszer működését illető eredendő naivitása csupán álca lenne, mellyel alantas szándékait takarná. Inkább csak nem – vagy nem mindig – látja, hogy mindaz, illetve azok, amiben s akikben, lehet, őszintén hisz, csak a szócsövüknek használják… Azaz kétlem, hogy látná, vannak helyzetek, amikor a naivitás becstelenséggé is torzulhat… Mindenesetre, s főleg, amióta a Szemléhez került, sikerült találnunk néhány olyan területet (s ebben – tény, ami tény – az övé volt a kezdeményezés), ahol a lap érdekében végül közös ügyünknek bizonyult, hogy találkozzunk, illetve elfogadjuk, vállaljuk egymást. (Egyébként már másodszor jött a meghívásunkra Tatabányára, először még másfél évvel ezelőtt, amikor az Irodalmi Szemlét láttuk vendégül, akkor Balla Kálmán, Kulcsár Feri és Karol Tomiš társaságában.) S ami azt illeti, most is kimondottan örültem a jelenlétének, és azt hiszem, ő is fontosnak tartotta, hogy eljöhetett… 

Aztán estig már elment valahogy az idő, amikor is hatkor a rádió költészet napi Társalgójának nyilvános felvétele a Közművelődés Házának dugig megtelt színháztermében. Elöl, a színpadon pedig mi, karéjban: Vekerdi Laci bácsi, Varga Imre, Fodor András, Varga Erzsi, továbbá Ravasz Éva, a megyei tanács elnökhelyettese, mellette én, balra tőlem Filippinyi Éva, a műsorvezető, majd főszerkesztőnk: Monostori Imre, a sor szélén pedig a két elsőrangú színész-előadó: Béres Ilona és Avar István. S mondhatni: egészen tartalmas, színes másfél órára sikeredett a fellépésünk (inkább kiülésünk?), mindegyikünk igyekezett különböző okosságokat megcsillogtatni – persze, a „leküzdhetetlen magyar életrevalóságot” hirdető, s köztünk a legtekintélyesebbnek számító Vekerdi Laci bácsi előadói lendületét azért nem tudta felülmúlni senki. Igaz, menet közben, Fodor Andrástól is feljegyeztem „az emberi és szellemi értékek szétszóratásával szembeni” kiállásunkat, valamint a „konténeres szerkesztéstől” való következetes elhatárolódásunkat, mely alatt „a Pestről kapott írások kritikátlan átvételét” értette. Mellettük persze a kiültetettek mindegyike kapott valamennyi (műsor)időt az Új Forrás melletti kiállásának a demonstrálására, miközben Filippinyi Éva szigorúan ügyelt rá – néha-néha belénk is fojtva a szót –, hogy ne lépjük túl a megszabott másfél órás műsoridőt, míg a végére a menet közben elhangzott versek és prózák is tarka szőttessé álltak össze.  

Töprengés a szlovák történelemről 

Most ért el hozzám a Slovenské pohľady márciusi száma Ladislav Kováč Premýšlanie o vede a o našich dejinách (Töprengés a tudományról és a történelmünkről) című rendkívül gondolatgazdag és mítoszokkal szembeszálló esszéje, mely egyúttal, véleményem szerint, a magyar–szlovák együttélés kérdését illetően az utóbbi évek/évtizedek egyik legjelentősebb hozzászólása/állásfoglalása. Mely már azért is meglepetésnek számít, mert írójának neve a humán szférában, illetve a közéletben eddig meglehetősen ismeretlen volt (nem utolsósorban az 1968 utáni megtorlások következtében is, amikor eltiltották egyetemi katedrájától, és mint vegyészt a bazini Pszichiátriai Gyógyintézet biokémiai laboratóriumába száműzték), jóllehet tudományága nemzetközileg ismert és elismert tekintélye, akit alig negyvenkét éves korában Nobel-díjra is jelöltek. Szóban forgó, a történész szakma figyelmére is érdemes írásában nem kevesebbre, mint a szlovákság fogalmának, énképének, Európában elfoglalt helyének és történelmi szerepének az újraértelmezésére és átértékelésére tesz kísérletet. Nem rejtve véka alá például, hogy nem mindenben ért egyet Štúrék nemzetképével és törekvéseivel, és több ponton szembehelyezkedik Mináč ismert nézeteivel és romantikus szlovákság-koncepciójával is. Többek között abban sem ért egyet a jeles szlovák íróval és közéleti személyiséggel, hogy „a magyarok kisajátították volna a mi országrészeinket”, és a szlovákságnak semmit nem hagytak. Csakhogy szerinte az igazság inkább az, hogy a szlovákok fölöslegesen hagyták magukat a „modern és agresszív magyar nacionalizmus által sarokba szorítani”, aláhúzva, hogy „Mi saját magunk mondtunk le vidékeink történelméről, lemondtunk a magyarországi királyokról, akik ugyanúgy a mi királyaink is voltak, mint a magyarokéi”. Majd hozzátette:  „Nem az égből pottyantunk alá, génjeinket azoktól örököltük, akik előttünk éltek itt. Nekünk van történelmünk – a közép-európai történelem a mi történelmünk és a közép-európai kultúra a mi kultúránk.” Amihez aligha tehetünk hozzá bármit is. Talán csak annyit, hogy lehet, épp egy ilyenfajta (ön)szemlélet vezetheti ki a szlovákságot is az elnyomottság-érzés és önsajnálat útvesztőiből, és indíthatja el, hogy fejlett és a többivel egyenrangú nemzetként keresse és találja meg helyét a 20–21. század fordulójának Európájában…  

Április 11–12., kedd, szerda

* [Délelőtt anyám jött…] Délelőtt anyám jött egy napra, amint azt még szombaton megbeszéltük, ugyanis még akkor megérkezett Bpestre, de lerakva egy szem fiánál a magával cipelt hazait, már ment is ki hétvégére fiatalkori barátnőjéékhez: keresztanyámékhoz Rákoshegyre, a Melczer utcába. Ma viszont, ha jött is, a szokásos szaladozás mindenfelé, késő estig, így hát persze nem is értette, hogy mért nem érek rá, ha néha-néha meglátogat (hiszen most is tudhattam jó előre, hogy jönni fog), én meg azt nem, hogy mit nem ért. Hiszen nem lesz sokáig – mondogatta –, reggel már megy is… legalább addig… Persze, ha több időm lenne, néha-néha biztosan elgondolkodnék azon, hogy mennyire nem ismerjük és mennyire nem értjük egymást, meg azon is, miért alakult úgy és szükségszerű-e, hogy mintha külön-külön bolygón élnénk… s úgy látszik, a másikunkkal kapcsolatban most már életünk végéig marad mindkettőnkben az időről időre ránk törő kölcsönös hiányérzet… Hogy aztán miért van ez, s miért lett így … na, ezt kellene valamikor megfejtenem! Hisz jó ideje már időt sem merünk egymásnak adni ahhoz, hogy legalább egy kicsikét is változtathassunk a dolgon…

Április 13., csütörtök

* [A kora reggeli gyorssal…] A kora reggeli gyorssal Pozsonyba (megkérve anyámat, a kulcsot dobja be majd a bejárati ajtóm levélbedobó nyílásán az előszobámba), majd, egyéb szaladozások mellett – a Pohľadyban Chmelhez, a Carltonban Štrpkával, s Tőzsérhez is a Madáchba, este meg egy ölelésre Dszerdahelyre a gyerekekhez – interjúzás a Balla–Mikula-duóval. Mindkettőjüket már bő másfél évtized óta, s mindkettőjükkel úgy, ha hosszú hónapokig nem találkoztunk is, mintha csak tegnap álltunk volna fel az asztaltól… azaz akkor is egymás közelében, ha egyébként nem… annyira egymáséiból épülnek a gondolataink. S ha Valér harmincvalahány nappal fiatalabb is nálam, Kálmán meg öt évvel, mindketten bölcsebbek, s bevallom, nagyobb tudásúak is – s még szerencse, hogy ebből egyelőre, legalábbis remélem, semmit nem vettek észre. Legalábbis erre utal(hat) Valér mostani dedikációja is legutóbbi esszékötetében: „Lacimu Tóthovi, priateľovi a generačnému rovesníkovi v nádeji na ďalšie príjemné rozhovory Valér Bratislava 13. 4. 1989.”

Április 16., vasárnap

Ki vagyok? 

„…talán már nem is az vagyok, / kit magamból valaha szerettem” – Dobozi Eszter Változatok ugyanarra című versének meghökkentő zárlata a Forrás áprilisi számában. Igaz, számomra talán nem is az a kérdés, hogy ugyanaz vagyok-e még, akivel eddig úgy-ahogy jól elvoltam magamban, hiszen jól… nem jól… az ember kénytelen úgy-ahogy, vagy még inkább: úgy, ahogy… Szerettem-e viszont valaha is magamból valakit, vagy e vonatkozásban is elfogadtam azt, ami (aki) igazából akkor sem változik, ha időnként szent meggyőződésünk, hogy már más, mint aki?  

Bogaras

Az áprilisi Könyvvilág Tóth László Holyvák VI. – Staphyliniade VI. című könyvét hirdeti, melyben e bogárcsalád Xantholininae alfaját taglalja. Az a TL persze nem én vagyok, még ha bogaras is néha. Viszont, ahogy nézegetem a kötet e több tízezernyi bogárfajunkról készült képeit, egyikük-másikuk mintha ismerős is lenne, mégsem tudnám megmondani, hogy láttam-e már ilyen bogarat, az azonban biztos, hogy nevük szerint egyáltalán nem ismer(t)em őket. S lehet, ezret már el is tapostam közülük anélkül, hogy tudtam, illetve észleltem volna, mire lép – akár véletlenül, illetve vétlenül is – a lábam… Pedig világom (világunk) teljességének ők is részei. S mától az én világomé is… Anélkül, hogy tudnám (tudnánk), mit is jelent egyáltalán a teljesség. Mely, ha van is ilyen, egyszerűen felfoghatatlan… s puszta elméleti konstrukció – a számunkra…  

* [Tulajdonképpen az iménti feljegyzésemhez…] Tulajdonképpen az iménti feljegyzésemhez kapcsolható mai legfontosabb antikváriumi zsákmányom. A Múzeum körúti Központiban ugyanis sikerült rábukkannom egyik, könyvtáramból valahogy máig hiányzó művemre, melyre most – meg kell mondjam –, mint zsákmányára a vad, úgy csaptam le, amikor megpillantottam fedelén, címe fölött, a nevem:

Tóth László

A nemzetközi kommunista mozgalom helyzete és tevékenysége

S azt sem hallgathatom el, mennyire örülök, hogy már tizenhét éves kori első, igaz, csak „Kéziratként”, a Magyar Szocialista Munkáspárt KB Pártfőiskolája Nemzetközi Munkásmozgalom Története Tanszékének kiadásában sokszorosítással készült művem egy példánya mától végre a birtokomban lehet, miként annak is, hogy ezzel is szolgálhattam anno a nemzetközi kommunista mozgalom és a szocializmus építésének ügyét! Mely mellett – kétség nem férhet hozzá – még a Beatles együttes 1966-os (első) feloszlásának hírére a beat jövőjéért aggódó, Milyen lesz a jövő zenéje című, ugyanezen esztendő őszén az észak-komáromi Dunatájban megjelent kisded publicisztikai debütkém jelentősége is jelentős mértékben eltörpül….  

Április 22., szombat

* [Délutánra már itthon…] Délutánra már itthon is Fonyódról, az irodalmi és kulturális lapok szerkesztőinek tanácskozásáról (Irodalmi folyóiratok és társaságok szerepe a megújulásban), ahol az Új Forrástól ketten Monostorival… S bár a möszömöpös Lendvai Ildikó főelőadása, valamint a glasznosztyozások, továbbá az új szovjet irodalom jelenségei meg a lapkiadás nehézségeit felpanaszló, bár kétségtelenül jogos sirámok mellett azért volt néhány, melytől szerencsésen fel-felhorgadt kornyadozó életkedvem (mint például Imréé a Németh László Társaságról, vagy Kiss Dénesé, illetve Márkus Béláé). S itt tapasztalhattam meg élőben, hogy milyen kiváló, szuggesztív előadó Pozsgay Imre, akit az Isten is ilyen szerepre teremtett, még ha éppen a möszömöpöbe is, s az ember még azt is élvezte tőle hallani, amit egyébként enyhe szkepszissel szokott fogadni… Bár ha utóbbiak nem is lettek volna, kimozdulásnak akkor is megtette ez másfél balatoni nap… Amire még, hazaérve, Bella Pista postaládámban talált levele is föltette a koronát a hírrel, hogy a nála levő versem „közlésre leadta” az Élet és Irodalomban… 

Április 23., vasárnap

* [Egy ismert szofizma…] Egy ismert szofizma: Isten miért éppen azt az embert teremtette meg, akinek (egyik) első dolga volt, hogy megtagadja őt?

Szerkesztői intelmek (2.) – H. A.-nak

Kedves A.! Megörültem, amikor Imre átadta új verseidet. Elszomorodtam viszont, miután elolvastam őket. Azt hiszem, nem a legjobb úton jársz. (Bár ki mondhatná meg teljes bizonyossággal, melyik a jó út?) Jelen szövegeid – megítélésem és ízlésem szerint – nem izzanak verssé, nem szikráznak fel, megmaradnak a moralizmusok és egy erős retorika szintjén. A […] ugyan mutatja az egyik lehetséges kiutat, s ez pedig az irónia felé vezet, ám az egyelőre csak nagyon messziről sejlik fel benne. S a másik? A többi? Neked kell megtalálni. Neked, aki olyan tehetséges vagy, s aki egyszer már jó irányba indultál el. (Mint azt az első kötetedről is megírtam.) Augusztusi számunkban mindenképpen szeretnénk közölni Tőled valamit. Barátsággal üdvözöllek

Bp. 1989. április 23.

Április 29., szombat

Lődörgős 

Felszabadult, hüléskedős este után ma már tízkor az Urániában velük (szerencse, hogy itt, a közelben, egy kurjantásnyira), az Esőemberre (Dustin Hoffmannal és Tom Cruise-zal) – az elején, mivel magam már láttam a filmet, kicsit izgultam, hogy a lányaimhoz hasonló kiskamaszok mit tudnak majd vele kezdeni, de végül is nem bántuk meg, hogy megnéztük… s biztos vagyok benne, hogy az érzékenység olyan csatornáit nyitotta meg bennük a film (főleg Dustin Hoffman lenyűgöző alakításának köszönhetően), ami – hárommillió dollár nélkül is – gazdagabbá teheti az életüket… Délután pedig, háromtól, s kicsit talán e film komor oldalainak az ellensúlyozására, a Játékszínben, az elsősorban Udvaros Dorottya (Zilia) és Bubik István (Agárdi Péter) fergeteges kettősétől káprázatos, mindössze egy hónappal ezelőtt bemutatott A néma leventén is Katival és Julival. Utána pedig, ráadásként, felszabadult, csavargó órák a ligeti majális forgatagában… Így amikor nyolc-kilenc tájt holtfáradtan hazaértünk a Blahára, nem kellett, mint általában, az ágyba könyörögnöm őket… Meg aztán kicsit elszontyolodva gondoltunk mindhárman arra, hogy holnap vissza kell vigyem őket Dszerdahelyre…    

Május 8., hétfő 

* [Hír a Nagyvilágból Kundera-…] Hír a Nagyvilágból Kundera-esszém ügyében (Vergilius Közép-Európában). De ide is másolom Körtvélyessy Klára önbizalom-erősítő sorait: „Kedves Laci, a kritikai rovat vezetője – akárcsak jómagam – el volt ragadtatva a Kundera-írástól, szerinte ilyen világos, koncepciózus, gondolatgazdag dolgozatot régen nem olvastak a Nagyvilágban! Mivel sokkal jobbnak tartja a Dobossy-féle cikknél (amit már nem lehet visszautasítani), egy számban fog lejönni mind a kettő, Dobossy, Tóth sorrendben. (Ha jól emlékszem, az augusztusiban.” 

Hát így. 

Ami, mondhatom, alaposan megemelte a napomat. S így akár fütyörészve is mehetnék délután a Tölgyfa utcai galériába Babi kiállításának a megnyitójára.

Május 9., kedd

* [Ezt a napomat is…] Ezt a napomat is, mint mostanában többször, mintha minimum hárman csináltam volna végig. Bár nem biztos, hogy hármunk közül akár egy is igazából én voltam. Vagy már ennyire nem tudnék egy lenni? Mindenesetre a kevés pénzmag, amit ma az Életünktől meg a Hiteltől kaptam, egynek sem sok, hát még nekem…   

Május 23., kedd 

Bohózat után dráma

Utcán a 168 óra legújabb száma, benne Tölgyesi Katalin és Varga Gyuri rádióinterjújával, melyet szabadulása másnapján, május 18-án készítettek a cseh ellenzék vezérével, Václav Havellel. Ui. mint tudvalevő, a bebörtönzése elleni széles körű tiltakozások hatására nyolc hónapos büntetését egyszerre csak megfelezték, s ahogy az író elmondta, ugyanúgy, ahogy az elítéléséről határozó, így a szabadon bocsátását kimondó bírósági tárgyalás is kész – tegyem hozzá: drámaíróhoz illő – bohózat volt, s azt sem az egyik, sem a másik esetben „nem a bíróság döntötte el”. Ezért, véli, egyszerűbb lett volna, ha az ellene meghozott ítélet, miként azt az utolsó szó jogán fel is vetette, csupán így hangzott volna: „Václav Havel, kezdesz az idegeinkre menni, ezért nyolc hónapra börtönbe zárunk.” Így, ezek után, természetesen az interjú készítői is joggal jegyezték meg, hogy feltehetően váratlan szabadon bocsátásának az oka is az lehetett, hogy „mint politikai fogoly is kezdett az idegeikre menni…” Mindenesetre a fogva tartása elleni kiterjedt tiltakozó akciókról úgy gondolja, hogy azok mintha egy új légkör, a „közép-európai együvé tartozás új légkörének” születését vetítenék előre: „Mintha felszakadoznának azok a gátak – mondta –, amelyek évtizedeken keresztül elválasztottak bennünket egymástól. Hiszen nagyon is jól emlékszünk arra, hogy amikor az egyik országban reformfolyamat indult meg, akkor az az átalakulás csakis abban az egy országban zajlott, és a többi ország közönyösen szemlélte. Mindebben mintha az áttörés jelei mutatkoznának, mintha valóban kezdenének átszakadni ezek a gátak. Egy olyan újfajta szolidaritás megnyilvánulásai ezek, amelyek átlépik a szovjet blokk egyes országainak a határait.” Amit pedig ezen kívül is fontosnak vél, az, hogy mialatt őt börtönben tartották, úgy látja, sok minden változott az országban. Így például, hogy húsz év után először indult el egy alulról kezdeményezett, s nemcsak az ő bebörtönzése, hanem a rendőrség januári prágai fellépésének brutalitása ellen is demonstráló tiltakozási hullám, amit úgy lehetne summázni, hogy a „teljesen demoralizált, atomizálódott társadalomban kezd felgyülemleni az erkölcsi tisztaság iránti igény”. Azazhogy most egyszerre tör a felszínre minden, amit eddig lefojtva cipeltünk magunkban, s elindultak a dolgok drámai végkifejletük felé….  

Május 26–28., péntek–vasárnap 

* [Péntek reggel irány…] Péntek reggel irány Dszerdahely, ahonnan, a gyerekek felpakolása után, azaz már velük, a párkányi busszal Izsára – anyámékhoz, ha egyszer folyton azt nehezményezik, hogy milyen ritkán lehetnek náluk az unokáik, s én is milyen ritkán hozzájuk… Jó, kössük hát össze, gondoltam, ami összeköthető, s legyen ez a hétvégénk az övéké. Hisz a lányok is szeretnek ott, mert olyankor természetesen ők a világ közepe (anyám szavával: Aranyvirág az egyikük, Gyémántvirág a másikuk), meg különben is így áll helyre a világ rendje. Így legalább én is körbekerékpározhattam velük egy kicsit a gyermekkoromat, közben persze le a Dunára is, ami külön élvezet a számukra, mert Dunaszerdahelyen legfeljebb a Duna Áruház jut belőle nekik… Szombaton meg, 11-től nagy gyalogtúra le, egészen Patig (vagy öt kilométer oda, s ugyanannyi vissza), nagyrészt most is a Duna-parton (török híd, gátőrház, szemben a túloldalon Füzitő, távolban az almási hegyek, meg mindenféle tücskök, bogarak, lepkék,  madarak, virágok – a víz, sajnos, túl hideg volt még a lábunknak is)… hát persze hogy az anyám által bepakolt elemózsiánkból egy morzsányi sem maradt a hangyáknak. S bár tartottam tőle, hogy nem fogják bírni, de – közben mindenféle bohóckodások meg ökörködések is – majdhogynem jobban viselték, mint én… S ahogy a nap telt, nem kis megdöbbenéssel gondoltam arra, hogy talán mégiscsak ez (lenne) az élet, melyet pesti hétköznapjaim már kezdenek egészen eltakarni bennem… de hogy még ez se legyen elég, volt egy további tragikus felismerésem is… mégpedig amikor a lányaim olykor rákérdeztek egy-egy bogárra, madárra, fűszálra, virágra, egyébre, hogy ez mi… az mi… biz’ isten, hogy a felére sem tudtam a választ… ami korábban egy esetben sem okozott volna gondot… azaz, hogy végzetesen kezd kiveszni belőlem nemcsak a gyerekkorom, hanem mindaz a tudás, aminek köszönhetően, amivel együtt én lettem én… azaz ezzel kicsit mintha magamat is kezdeném elveszíteni mostani életem állandó és mindent elszürkítő, átíró hajszájában… Anyámékhoz aztán e heti második láthatásos napunk végére, vacsoraidőre értünk haza holtfáradtan, aki egy ideg volt már akkorra, hogy nem történt-e valami bajunk, de a lányokkal együtt kinevettük őt: ugyan mi történhetett volna? És este, amikor holtfáradtan az ágyba zuhantunk, talán mindhárman egyszerre, ugyanabban a pillanatban gondoltunk arra, hogy holnap már ez a hétvégénk is véget ér…   

Május 29., hétfő

* [Éjjel, a lányok leadása…] Éjjel, a lányok leadása után, megint Szigeti garzonjában a Malom u. 308.-ban a nyolcadikon, ahonnan a reggeli expressz járattal irány Pozsony: ahol délelőtt mindenféle, többek közt a Pohľadyban is, itt kis trakták előbb Štrasserrel (aki a Práca na ceste című legújabb verseskötetét dedikálta nekem ez alkalomból) és Mikulával, majd interjúzás Chmellel és Zalabaival. Innen még egy ugrással a Szemlébe is rövid időre Balla Kálmánhoz, majd a másik épületszárnyban benézés Dubához, azután Grendelhez is, akitől – kis Gyuri kocsmai kitérővel, de már erősen délután – rohanás a komáromi buszra, majd vissza Bpestre a Blahára – a megszokottba. S ezzel, mondhatni, helyre is állt a világ rendje… Na erre most mit mondjak? Akinek ez a világ rendje, meg is érdemli…

Tóth László