Foglyok

A vasrács ajtaja nagy nyikordulással kinyílt a sötétben. De csak egy pillanatra, amíg valamit be nem löktek. Egy zsák. A cella másik végéből lánccsörgés hangzott fel. A rab feltápászkodott, és bilincseit feszítve nézte a zsákot. A haja kócos volt. Inge vérrel szegélyezett. Szemében kihunyt a fény. A helyiségben afféle félhomály uralkodott. Nehéz volt akár csak az alakokat is kivenni. Ezért alig vette észre, ahogyan a zsák enyhén megmozdul. Majd megint, és megint. Az egész reszketni kezdett, ő pedig a terem falához simult. Fogva tartója talán újabb vadállatot küldött be hozzá? Azt legutóbb legyőzte. Igaz, akkor még nem volt bilincs minden végtagján. Viszont most ez az ötlet elég végzetesnek tűnt. De nem. A zsákból egy vékony alak csúszott ki. Lábáról sietve lerázta a krumplisszatyor maradékát, majd felpattant, és a rácsnak vetette magát. Vékony, de indulattal teli hangon kezdett ordítani:

–  Engedjenek ki! Nem csináltam semmit! Csak egy kenyér volt! Egy! –  az utolsó szót már könyörögve mondta ki. Nem is annyira a sötétségnek, inkább úgy magának. Ekkor lépések koppantak a kőpadlón. A fogvatartó leguggolt a földre a rács túloldalán, majd elkapta a lányt a torkánál fogva.   

– Te beképzelt striga! – préselte ki a fogai közt bariton hangján. Ezután felállt. Lépései egyre halkabbak voltak, míg körülbelül tíz méterre a lánytól kinyitotta az ajtót, és kilépett a napsütéses délutánba. A lágy szellő bekúszott a hideg pincehelyiségbe is. A lány kapkodva szippantott magába belőle annyit, amennyit csak bírt.

–  Itt fogsz megrohadni. – szólalt meg mögüle valaki. Láncok csörgése törte meg a csendet – Velem együtt. – A láncos férfi. Komor hangja lemondásteli volt. Ő viszont nem akarta hagyni, hogy kétségbeessen. Az a kis nyári szellő elég volt ahhoz, hogy reményt nyerjen, hogy oda még egyszer kijut.

–  Már megbocsáss, de ilyesféle negativitást az én cellámban nem tűrök! – jelentette ki olyan magabiztossággal, amivel biztosan nem rendelkezett. Szinte hallani lehetett, ahogy a férfi álla leesik.

– Hát, ez először az én cellám volt. Az én cellám már úgy…

– Nem mindegy? Most az enyém. – A lány ezzel megfordult, és a fiúra nézett. Mosolygott. Arcán látszott a megviseltség, de a piruett közben felszálló fürtjei, és a lélegzetelállító mosolya kompenzálta ezt. A fiú nyelt egyet, majd még jobban a falhoz húzódott. A lány szakadt szoknyáját igazgatva a fiúhoz trappolt, és jó mélyen a szemébe nézett. Arcuk két centire lehetett egymástól.

– Mit csinálsz? – suttogta a fiú. A lány megtörte a szemkontaktust, és a fiú mellett oldalra pördülve összepottyant a hideg, poros padlón. Arcát a kezeibe temette. 

– Hárítok. – Érezte, ahogy akarata ellenére könnybe lábadnak a szemei. –  Ez nem egy átlagos börtön, igaz? Kérlek, mondd, hogy van ok a reményre! – A másik sóhajtott, és az ő elméjében feltűntek az imént látott fiú szemei. Azok a gyönyörű szempárok, amikben el lehet veszni. Azok a gyönyörű szempárok, melyekben minden kósza lány beleszeretne. És azok a gyönyörű szempárok, melyek tele vannak gyötrelemmel, fájdalommal, reménytelenséggel. Azok, melyek arra vannak kárhoztatva, hogy a sötétségben éljenek, hogy ne lássák a fényüket. Felzokogott.

A láncok halkan csörögni kezdtek, ahogy a fiú mellé ereszkedett és mereven átkarolta. Érdekes érzés volt. Egy olyan embertől szeretetet, gondoskodást kapni, aki már talán nem is emlékszik arra, amikor legutóbb így bántak vele. Könnyein keresztül elmosolyodott, megfordult, és a nyakába vetette magát. 

Idővel – nem tudni, hogy napok, órák, percek teltek-e el – az ajtó ismét kinyílt. A lány a fiú hajába túrt, majd kissé hátrébb húzódott. Erre ő úgy válaszolt, hogy az orrát a lány nyakába nyomta, és kezét a csípőjén megfeszítette. Amikor megszólalt a bariton hang, megértette a lány hirtelen eltávolodását.

– Az én cellámban ilyen nincs! – Nyílt a rács, majd csukódott is a fogvatartó mögött. A fiú morogva felállt. Majd ahogy a férfi a lányhoz közelített, vadul a láncnak feszült. –  Nyugodj, kutya! –  köpte oda a tömzsi férfi. A csuklójánál megragadta a lányt, a szoba ellentétes oldalába hurcolta, majd a bal bokájára a fiúhoz hasonlatos bilincset kattintott. A különbség az volt, hogy ez lazább volt. Még ugyanúgy “szabadon” közlekedhetett, attól eltekintve, hogy a fiút már nem biztos, hogy eléri. Ahogy ezzel megpróbálkozott, a tömzsi pasas gonoszan hahotázott. Ha hassal a földön feküdt, és kezét teljesen kinyújtotta, pont elérte a fiú cipője orrát. Mikor ezt megtette, a fiú légzése reszketni kezdett. A fogvatartó nevetése lassan köhögésbe vegyült át, és valamit a kezében szorongatva a foglyai közé vetette magát. A földön elterült lányba rúgott:

– Helyedre, striga! – a lány felszisszent, de visszakúszott a szemközti falhoz. A férfi megfeszítette a fiú láncait, a lábára őt. A fogvatartó kifeszítette a kezében tartott szíjat, majd a fiúnak csapta. A bőr szörnyű csattanással találta el a fiú mellkasát, de ő még csak fel sem szisszent. A lány szemöldöke a hajvonaláig ugrott. Csak nézte, ahogy a tömzsi alak csapkodja a foglya gyönyörű, szabályos, erős testét. 

Egyre erősebb csapások találták el a mellkasát, de ő gyakorlatosan elviselte. Tudta, ha kimutatja fájdalmát, azzal csak ront a helyzetén. Kitapasztalta. A bőre kezdett zsibbadni, és az ütések már jobban fájtak a lelkének, mint a testének. A figura viszont vörösödő arccal akarta kinyerni a könyörgést belőle, vagy legalább az alázatot, de ő hamarabb veretné porig magát, minthogy ezt megadja neki. Az öv nagy durranással ért földet. Fogvatartójuk kitrappolt a ketrecből. Még a rácsot se méltatta bezárni, hiszen mindkét foglyát kikötötte. Élvezte, hogy ilyen szinten gyötörheti őket. Hiszen csak az a pár bilincs választja el őket a szabadságtól. Amikor visszatért, egy jókora vasrudat tartott kezében. A vége izzott a forróságtól. Szemében őrült öröm gyúlt, amikor meglátta a fiú ijedt arckifejezését. Elé lépett. Az teljes erejéből tépte a láncait, és ordított, ahogy a teste megégett a piros, forró fémtől. Fájdalmas kiáltásai betöltötték a szobát. Mikor a vas hűlni kezdett, hólyagos testét szíjjal akarta tovább verni, viszont valami megállította.

–  Ne! – Könyörögte a lány. A fiú állkapcsa meglazult, és aggódóan nézett felé. Fogvatartójuk ezt rögtön meglátta, és gonosz félmosoly ült ki kissé ráncos vonásaira. Anélkül, hogy levette volna a szemét a lányról, meglazította a fiú bilincseit. Teste a hideg kőpadlóra zuhant. Éppen tudott egy rendes lélegzetet venni, mielőtt észrevette volna, “gazdája” mire készült. Végtelen lassúsággal, egész testével a lány felé fordult. Majd tett felé pár lassú, kecses, büszke lépést. Cipője koppanásai vészjóslóan visszhangoztak. A lány összerezzent, és hátrált, ameddig csak tudott. Minél kisebb volt köztük a távolság, annál feszültebb lett a helyzet. A lány a hirtelen összesűrűsödött levegő miatt alig vette észre a fiú dobhártyaszakító ordítozását, könyörgését, harcát a láncaival. Mindezt azért, hogy azok a kezek inkább őt bántsák, de a lányhoz ne érjenek. Ám késő volt. Az ostorcsapások ütemesen csattantak a lány hátán. És a lány pont azt tette, amit a beteg ember még betegebb agya akart: sírt, ordított fájdalmában. Minden porcikája sajgott, égett. Pedig még a negyedét sem tapasztalta meg annak, amit a cellatársa megélt. 

Mire a fogvatarójuk elhagyta a cellát, és ők visszazárva ismét a sötétben maradtak, a fiú hangja teljesen berekedt. A földön térdelt, fejét lehajtotta. Kezei a feje felett lebegtek. Ott, ahova feszített láncai kényszerítették. A cella másik oldaláról szipogás és halk zokogás hallatszott. Nem tudta összeszedni magát. A fiú túl messze volt, a ruhái megszakadtak, és a hideg futkosott a hátán. Nyögdécselve felült, lábait hasához húzta, és ráborította a fejét. Olyan legyőzöttnek érezte magát. Igazából, mindketten így éreztek.

–  Nem kellett volna megszólalnod. –  dörmögte a fiú – Én már megszoktam. – A lány szeme összeszűkült. Olyan magasra húzta fel ezzel a fiú a pumpáját, amilyenre nem gondolta, hogy valaha kerülhet. Fájdalmáról megfeledkezve a fiú felé trappolt, majd három méterre tőle – ameddig lánca engedte – megállt.

– Talán hagynom kellett volna, hogy fájdalmat okozzon neked? Végignézzem, ahogy szenvedsz? Ahogy tönkretesz? – elcsuklott. Arcán patakzottak a könnyek. A fiú felállt, és a lány felé indult, hogy karjait köré fonja, átölelje, testével átmelegítse, és nyugtató, édes szavakat súgjon a fülébe, de láncai megállították és visszarántották. Csak néztek egymásra. Ezt a játékot nem tudták megnyerni.

*

A következő napokban a fogvatartó mindig eljött, hogy erősítse ezt az érzetet a foglyaiban. Letépte a lány nyakából a nyakláncait, levágta a haját. Arca piros lett a sok fogadott pofontól. Könyöke, térde felhorzsolódott az ütések előli sikertelen menekülési hadjáratoktól. A fiút egy ujjal sem érintette. Bár tudta, ha megtenné, azzal neki tenne szívességet. Az igazi fájdalom számára az volt, hogy végig kellet néznie, ahogy valakit, akihez a sok sötétben töltött évek alatt végre kötődött, az ő védelme érdekében, a szemei láttára kínoznak. És semmit sem tehet. Még a fájdalmában sem osztozhat. Mindig, amikor bejött a figura, direkt olyan szorosra húzta a fiú láncait, hogy képtelen legyen a fejét lehajtani. Ilyenkor ki akarta kaparni a szemeit, kipukkasztani a dobhártyáját, csak valahogy tüntethesse el a képet, hallgattassa el a hangot, ahogy a lány kínok közt szenved. 

Ezzel szemben viszont ugyanezeket az érzékszerveit istenítette minden este, mikor a lány szörnyű fájdalmai, gyötrelmei ellenére dúdolva, mosollyal az arcán merült álomba. Mindig ugyanazt énekelte. Soha nem hallotta még ezt a számot. És ugyanígy volt minden reggel, mikor mint a reggeli napsütés, amit egyikük sem láthatott, ragyogta be a szobát kócos hajával, törökülésben a cella padlóján, ahogy az aznapi álmait mesélte. Csak a kettő között volt rossz. De akkor nagyon.

A percek órákba folytak. Az órák napokká, a napok pedig úgy gyűltek, miközben zárva voltak, hogy már azt sem tudták, hány évesek éppen. Minden lehető módon meggyalázták már őket. 

A lány mindig arról mesélt, hogy az emberek szíve olyan, mintha üvegből lenne. Ha az ember szeretve van, ez megvastagszik, és gyémánt lesz belőle. Ha bántják, repedések jelennek meg rajta. Az üveg akkor törik szét, amikor a lélek elhagyja a testet. Ezt a halálra határolják. Ám a lány azt mondta, hogy ez nem feltétlenül csak az lehet. Ha a lélek elhagyja a testet, akkor már csak a héja marad. Érzelmetlenül, boldogtalanul. A fiú egyszer azt mondta, hogy neki már akkor elszállt a lelke, mikor a ketrecbe zárták. De a lány emlékeztette, hogy ez nem igaz. És valahol ezt ő is tudta. Voltak érzelmei. Nem maga iránt, hanem mások iránt. Főleg a lány iránt. Tudta, hogy a gazda ellen gyűlöletet érez. És tudta, hogy a lány az összes többi másik érzelmet is előhozza belőle. Amióta dúdol, mosolyogva alszik el. Amikor visszaemlékezik az első estére, amikor először és utoljára a karjaiban tartotta, a szíve hevesen verni kezd. És amikor a gazda a közelébe lép, minden porcikája ellenkezni kezd, és a tehetetlenségtől az őrületig feszül. Éppen ezen gondolkodott, és gyáva módjára próbálta csukott szemmel kizárni a lány sikolyait, amikor hirtelen felcsapódtak a szemhéjai.

– Te büdös striga! – rázta a kezét a gazda. A lány gonosz mosollyal törölgette a száját. Megharapta! Lassan körözni kezdett a férfi körül, mint egy leopárd, aki kész a harcra. Majd egyszer csak közelebb ugrott, és rúgni, ütni kezdte a férfit. Az pedig a meglepődéstől először nem is értette, mi történik. Igazából a fiú sem értette. Arról lemaradt, hogy mi váltotta ki ezt a lányban.

– Ne! Beszélj! Így! Róla! – püfölte tiszta erejéből. –  Maga egy beteg állat! Egy disznó! –  ordította. A férfi levágta magáról a lányt, aki a földre puffant, majd rámászott, hogy testével leblokkolja ficánkolását. A fiú cibálni kezdte a láncait. Amikor az egyik megmozdult.

A férfi előhúzott egy éles henteskést az övéről, majd végighúzta azt a lány arcán, amit a másik kezével, a torkánál fogva tartott mozdulatlanul. Vér buggyant ki a sebből, a lány pedig élesen beszívta a levegőt a fájdalomtól. A bariton hangú gazda most a lány kezéhez férkőzött, lábával és könyökével továbbra is a földhöz szorítva. Ügyet sem vetett a fiúra, aki úgy tépte bilincseit, mintha az élete függne rajta. A fogvatartó magasra emelte a henteskést, majd egy precíz vágással elválasztotta a lány gyűrűsujját a teste többi részétől. Ahogy onnan az első csepp vér a hideg kőpadlón szétfolyt, azzal egy időben a fiú láncai kirepültek a falból. Az egyik falon lévő, halvány fényt biztosító lámpa kialudt, a férfi nagy testét pedig valami lesöpörte a lányról. Az gyorsan a falhoz húzódott, és várt. A férfiak felváltva ordítottak fel, míg végül csend lett. Pár másodperccel később még egy csapás érte a vesztes testet, majd minden megfagyott. 

– Derek? – cincogta halkan, óvatosan a lány. Nem érkezett válasz. Csak a cipő léptei, ahogy közelednek felé. A másik ember vigyázva kezébe vette a lány apró arcát, homlokukat összeérintette, majd sóhajtott egyet.

– Szabadok vagyunk. – Mindketten felnevettek, és megölelték egymást. Arcukon patakzottak a könnyek. A fiú gyorsan adott egy ruhadarabot a lánynak, amivel letörölheti az arcát szegélyező véres sebet, majd a mozdulatlan testhez lépett, leszedte róla a kulcsokat, és ráköpött. Miután leszedte a láncokat mindkettőjük végtagjairól, a lány vékony, kiéhezett, sebes testét a karjaiba vette, a rácshoz lépett vele, majd a lány kezébe adta a kulcscsomót. A lány elfordította a helyes kulcsot a zárban, majd hagyta, hogy ahhoz az ajtóhoz vigye őt a fiú, ami mögött a napsütés bújt meg. Ott a lábára állította, és egymás után kiléptek. 

Ismét tavasz volt. A levegő tele volt virágillattal. A nap vakítóan, melegen sütött rájuk. Körbenézett. De a fiú nem tudta levenni róla a szemeit. Vastag karjával átkarolta derekát, másikkal pedig hátra simította egyenetlen haját. Óvatosan maga felé fordította, majd hajába túrva megcsókolta. Ez a csók olyan volt, mint az oázis a sivatagban. Mint a vámpírnak a vér, a betegnek a gyógyszer. Mindkettőkkel elhitette, hogy az ilyen csókért érdemes hinni. Mindkettőjükkel elhitette, hogy még ezt a játékot is meg lehet nyerni.

De nem lehet.

Visszazökkent a hideg, sötét pincébe. Tüdeje ismét megtelt a porral, lábát ismét bilincs szorította.

– Derek? – cincogta halkan, óvatosan. Nem érkezett egy darabig válasz. Csak egy nehéz cipő léptei, amik megálltak pár lépéssel előtte. 

– Azt akarnád, mi? Büdös striga! 

És az üvegszív összetört.