Fellinger Károly évfordulós kötetéről

Fellinger Károly „egyike a legtöbb folyóiratban megjelenő költőknek”, olvashatjuk ama impozáns kivitelezésű kötetben, mely a szerző hatvanadik születésnapját köszönti egyik kiadója részéről. Mondom ezt így amiatt, mert hogy Fellinger nem csupán a folyóiratok sokaságában otthonos, hanem több könyvkiadó is műhelyében tudhatja őt. Érdemes már itt kis időre megállnunk, s eltűnődnünk, hová is jutott a magyar könyv- és lapkiadás a folytonossá vált szekértábor-harcos villongás után? Odáig, hogy üdítő kivételnek, fehér foltnak látszik, ha akad, akit mindkét oldal sajátjaként fogad be, s akad, aki mindkét oldallal örömest osztja meg műveit – s e döntése által „gazdagabb lett a mi könyvtárunk.” (Eszmélés). Az idézetben szereplő vastagított szót én emeltem így ki, arra utalva: bennünket kell, hogy gazdagítson minden leírt betű, akár elfogadjuk, akár nem annak jelentését. Dönteni csak a teljesség ismeretében tudunk, s ehhez értenünk kell a többes szám jelentését, tudni, hogy az én sohasem épít hazát, sem nemzetet, csak és kizárólag a mi többesünk – az egyetlen oldal.

Ezt lényeges Fellinger poézise kapcsán is fölismernünk, s ebben ez a kötet hatalmas segítségünkre válhat. Érdekes, hatványozottan többes dimenziókat fest föl, vetít le, mint egy filmet – a képsorok kezdetben afelé csalják az olvasót, hogy egy önéletrajzi könyvet lapoznak, születés, eszmélet, sors, elrendeltetés, elvegyülés és kiválás, majd lassul a futás, kezd már minden elvégződni, bevégződni, múlik minden, s szinte hiábavaló hinni abban, hogy ennek tanulságait „végiglapozni mindig időszerű. Én mégse merem.” (Könyvek). Valahol itt „történik” az első csavar a kötetben, az első nyilvánvaló csavar, hogy ez a szépen, komótosan végig követhető életképeskönyv valójában – főkönyv. Követel és tartozik, vagy – helyesebben – kér és megfizet. Mert meg kell fizetnie minden élőnek a legkevesebbért is, az élet jogáért is önnön halálával, hiszen „az ember halála az élete.” [(Madá-) sic!]. Érdekes-furcsa szójátékkal él itt a költő, az utolsó szótag már a vers első sora, az említett megkettőzése a térnek: Madác-hot (sic!) elengedi, „visszaadja, kilöki, kiűzi a világ megismételhetetlensége”, de ez a versbe emelve mementóvá válik – emlékeztet az emlékezet folytonos lomtalanítására, pusztítására. A költő azt teszi, ami a költészet dolga, a szellem eszmélése ősidők óta – hiszen már a barlangrajzok is egyfajta metaforák, jóval a nyelvi struktúrák születése előtti időkből. A kötet fókusza, mint mondtam, egyirányú – elmeséli egy emberi lény világra eszmélésének s a világból-múlásának stációit, s ez az ember lehetne akár a költő, de lehetne a mindig változó s mindig változatlan sorsra kényszerülő egyetemes ember. Aki mindegy, hogy mennyit hasít ki létezésnyi ideje alatt a világból, mindegy, hogy egykori jelenlétét szobrok, vagy elültetett fák őrzik; élete arra a jövőre van bízva, amelyben az élők számára a múlt, az emlékezet kizárólag a pillanatnyi újrahasznosítást szolgálja, „Újra és újra csak lomtalanítunk”, mondják az utódok, s előznek, száguldanak – visszapillantás nélkül.

Mindezt persze csak ki- és átérezzük Fellinger verseit olvasva – s ne feledkezzünk meg a gyönyörű illusztrációkról sem. Dolán György időszínkompozíciói intenzív erővel emelik már-már szakrális magasságokba a poézis síkjait s tereit; egyik – különösképp – kedvencem a kötetben utolsóként látható festményreprodukció, ahol Dolán utolérhetetlen egyediséggel idézi meg Chagall motívumaiból (Séta a városban, és/vagy a fölöttük átsuhanó angyali lények káprázatában) a rádöbbenést: földi létünkben az örökkévalóság is mulandó; „a mai halál leamortizálódott, kései leszármazottja az örök életnek” (Radír – /Kabai Lóránt halálára/).

Csak ki- és átérezzük, mondtam, mert hiszen a hatvan esztendős Fellinger Károly sok évtizede erre predesztinál bennünket, olvasókat. Költészete úgy és annyiban intertextuális, hogy a létezés – a Teremtés – motívumainak teljességét fogja át, helyezi a versészlelet egyetemes foglalatába; kísérleteit ez indukálja, akár lineáris kompozíciókba (mint ez a kötet) fűzi egymás-utániságba munkáit, akár egymással nem is föltétlenül koherens viszonyban álló ciklusokba zárja textusait. Minden csak átsuhan bennünk, mint Chagall lényei, megérint, így maradván meg bennünk – hisz minden a költészet lélekéletrajza abban – s így vezet tovább, a megmaradás felé. Mert bár igaz, hogy „Minden változásra van ítélve” (Halloween), de akkor is megőriztetünk a már nem múló örökkévalóságban, vagyunk s leszünk, ha ki tudjuk mondani, hogy „Körmöm alatt helye van az anyaföldnek” (Bulvár).

Fellinger Károly: Bumeráng. Versek. Dolán György festményeivel. 226. o. AB ART Kiadó, 2023.

Tamási Orosz János