Salah bíborostól Milan Rufusig; Tóth Sándor újabb verseiről

Bár a költészet korántsem halott, miképp ezt néhány évtizede kijelenteni volt bátor egy irodalomtörténész, annyiban igazat adhatunk neki, hogy a költészet egyre inkább emberivé lényegül. Ami nem föltétlenül jelent itt dicséretet. Mert hogyan él, viselkedik az ember? Mindazt, ami körülveszi, birtokolni akarja; meghódítja, kitermeli, hasznosítja, szétszedi és összerakja – remélve, hogy ugyanolyan marad. De nem. Így tett kezdeteitől fogva, s nem adja föl – talán már készülnek valahol annak az óriási fagyasztómasinának a tervrajzai, mely (kétszer annyi billióért, mint amennyit eddig költöttünk környezetünk rombolására) – visszanöveszti a sarkvidék jéghegyeit. De ne tréfáljam túl mondandóm lényegét, Tóth Sándor jeles költő-kortársunk új könyvének (Elfelejtett harmóniák) apropóján különösen vétek lenne ez, hiszen őt olvasván adekvát módon ébredünk rá arra: a költészet az, ami körülvesz bennünket eszmélésünk pillanataitól; lelkiségünk kiteljesítője, minden dolgok lényegének értelmezője és magyarázója, minden élő és élet esszenciája; az a belső parancs, amire még csak ösztöneink, s majdan később tudatunk reagál, összegző életmintájával vizsgázván abból.

Ha csak el nem utasítja, süketen és vakon élve napjait, mindazt a harmóniát, ami körbefonja; amikor „zsongását hallatja nyírek kórusa / orgonaregiszter fenyők sok toboza / peremizs-karcsú szárakkal a virág / madárszárny-árnyakkal játszó-kedvre vált”; amikor „érezni jó ízét a nyárnak / kert csöndjén a bokrok hűsét / mosolygásból áldást kérni / megnyílt kapuk irgalmával / felhők útját koszorúzni / feloldó gyönyörűség”; amikor „zizzen a szél fáktól fákig / föld szívén alvó regösnek / keltegeti hangjait”; mert „szunnyadoznak / legendái múlt időknek / mindig-újan-érkezőnek / napos tájról hegyvidékre”; amikor „bársony parolin a vadszőlő levél / borzolja simítja becézi a szél / rokokó-állásban fecsegnek a fák / karikába gyűjtik játszmák garmadát // emitt magyar bogáncs amott cickafark / erre ezüst nyársor arra köves part”; amikor „ág az ághoz görnyed egymást támogatja / ősvázként merevül hálószerű csontja / bölcs fejjel néz mégis messzi csillagokba”; hiszen „mindig csak egyetlen / a kezdeti ének”; mert „Így az ember gyötörje bár ezer gyalázat / egyetlen Mederből élteti magát, / mely mélyebb, jóval mélyebb / mint bármely patakágy”.

Az ember világra jövetele az egyszeri, az egyedi, a neki szánt, számára elrendeltetett harmónia, melyben a megelőző pillanatig ő volt a hiányzó hangjegy. Eszmélését ennek fölismerése határozza meg, életútját ennek keretei között futhatja be óvandó örömben, fájdalmas áron megszerzett bölcsességben, gyötrelmes boldogságban. A legnagyobb ár annak átszűrése, tanítássá lényegítése, életpéldázattá emelése, hogy „a csönd energiája / Isten cselekvésében / érhető tetten aki ha pihen / is cselekszik és cselekvése mű”. Amely mű ma veszélyben van. Talán sohasem látott veszélyben. Erre figyelmeztet Robert Salah bíboros profetikus erejű könyveiben, cikkeiben – mindenképp tudatos jelzésként kell értékelnünk azt, hogy Tóth Sándor verseskötetének rejtett mottója Salah bíborost emeli versei élére. Rejtett, hiszen az iménti idézet a bíboros könyve mellé szánt megjegyzés, jegyzet; még az sem biztos, hogy teljes véleményegyezést fejezne ki a bíborossal. Bár ez csak gondolatkísérlet, de tűnődjünk el azon: Salah bíboros – ahogyan a katolikus egyház immár fél évszázada (ha ugyan nem helyesebb ezt létrejötte pillanatától datálnunk) teszi – az evangelizálás megújítását, megerősítését hirdeti, oly annyira, hogy a bíboros egyes európai országokban már szinte reménytelennek látja ennek megvalósulását; mert, miként egy beszélgetésben említi: „Az ember vette át Isten helyét. Olyan törvényeket hoz, amelyek szöges ellentétben állnak Isten, illetve a természet törvényeivel.” Ám hitében rendíthetetlen, szavai szomorúságára ellenére; mert büszkén kiáltja ugyanott: „A Nyugatot egyre nehezebb lesz evangelizálni. De mégis hozzá kell látni, lángoló lelkesedéssel, félelem és szégyen nélkül. A hit hirdetése nem konfrontáció.”

A valódi kérdés persze az, hogy konfrontálódhat-e, ha a közélet, és különösen ha a politika céljává, tétjévé, eszközévé válik? A lényege semmiképp, a formái esetleg, de tartalma mindenképp szilárd és rendíthetetlen. Itt éreztem s érzek némi szerény, ki sem mondott, legfeljebb a költővel való együtt-gondolkodás során jerlentkező  valaminő vélemény-különbséget, vagy inkább a lelki-szellemi szféra markánsabb elkülönülését-elválasztását e helyzetjelentésektől. Mert Isten útjai talán igen, de szándékai nem kifürkészhetetlenek. Isten velünk van – ha bennünk él, ha engedjük Őt bennünk élni. A belső csöndünk felelet a külvilág zajára, a belső csönd a Mű diadalát szolgálhatja – Isten a teremtett világban tárta föl titkait, nem az emberi elme szörnyeiben vagy csodáiban; az utóbbit mi hoztuk létre, tehát el is pusztíthatjuk – de Isten Művét, miként életünket, kölcsönbe kaptuk. Ha elvesztegetjük, mi veszítjük ezt el, nem Ő.

Fuvallatnyi különbség, mondtam, túl sokat nem is időznék itt, hiszen alapvető célunk Tóth Sándor jelentős kortárs katolikus költőnk munkáinak, új verslapjainak számba vétele – de mindenképp fel akartam hívni a figyelmet azon különlegességre, mit éppen itt és éppen most e kötet jelent, jelenthet számunkra. Istenkereső, ebben épp csak újra szabaddá vált világunk példátlan krízisen megy át, utal erre Salah bíboros is, nem tehetünk tehát úgy, mint aki nem érzékeli ezt a veszélyt mindennél erősebbnek. És mégis tehetünk úgy – elegendő figyelnünk csupán a teremtés és a teremtett világ türelmére. S hát, persze, annak költészetére – abban is, most, Tóth Sándor Salah bíboros szomorúságát osztó, de mégis a hit erejét fölmutató zsoltáros, gyönyörűen kínzó, boldogságos áhítatára. 

Az élet számadás és számvetés, s kivált azzá válik a végső szakasz, a mérleg megvonása. Ahogyan Isten kínálja föl szeretetét minden embernek, s ebben s így foglalható össze – ha egyetlen szóval kell – a keresztény hit útjának követése, épp így foglalható össze egyetlen szóban Tóth Sándor könyvének üzenete, tanítása, lényege: jóval. Persze, meg kell látnunk azt, s bátran kiemelnünk rejtekéből. Fentebb már idéztem a verset, annak egy sorát, így olvashatták: „Így az ember gyötörje bár ezer gyalázat / egyetlen Mederből élteti magát, / mely mélyebb, jóval mélyebb / mint bármely patakágy” A szó, az elbújt, elrejtett szó természetesen kontextusában mást jelent, másképp jelenik meg, mint kiragadván abból – de ahogyan ott a Meder eredendőségét jeleníti elénk, határozza meg, úgy a kiemelt szó már arra utal: az ember csak a jóval érheti el, nyerheti el a Meder éltető támaszát, erejét. Mert csak a jó tarthatja életben a reményt s a reményt a szeretet táplálja – a szeretet, mely élteti a jót. 

Mint egy bölcs középkori szerzetes, talán egy kis lélekszámú közösség lelkiatyja, aki már félig-meddig búcsúzik a földi léttől, a létezés örömeitől és fájdalmaitól, ám eközben ébred rá, avagy erősödik inkább meg benne a hit legyőzhetetlensége – úgy olvashatjuk e kötet verseit. Észleleteit. A földi hívságok megbánásai buknak föl bennük, „Lefoglalt önző életem / kapdosó siker-rongya”; „Hittem a vég beláthatatlan / Kezed hiába kopogtatott / bezártam daccal-öntudattal / az egyetlen bárkaablakot”; „elfoszlottak mind az álmok / ifjúkori zöld ábrándok”; „…az emlék sors-időben / hosszú néma zöld mezőben / emel siratófalat”; de – hallani már s még a harangot, látni már a reményt: „dombon templom temetővel / üzenetek ködjelével / élet és feltámadás”. Hiszen „templom és a hegytető / csendes nyitánya az éjnek / hol a lelkek összeérnek”. Mert „így épül századok katedrálisában / kezdő mozdulat szelíden kövekbe / régi és új termő közegében / jelent pillanat pihentető csendje”. 

Tóth Sándor természetesen az egyetemes katolicizmus magyar költője. Szelíd erejű elkötelezettsége szinte védjegye életművének; a főhajtás-megidézés gesztusai eme kötetéből sem maradtak-maradhattak ki. Reánk köszön Rákóczi platánja, szoros kötéssel, megoldó reménnyel: „ősvázként merevül hálószerű csontja / bölcs fejjel néz mégis messzi csillagokra”; egy visegrádi lantszóból Mátyás király szól hozzánk, ott „hol Visegrád szentély – / Felkéklő világ – nemzetek határa”; Petőfi nélkül „kihűl a kert a gyönge század / siratni kezd a nyárfalevél”. De nagyjaink bár hagyománnyá, példává s példázattá nemesedtek, a legnagyobb mégis az őket (is) fölnevelő nemzet. Az a nemzet, amely, ha kell, tanulhat egy fügefától is: „mindig a megkapaszkodást / bármely korszakban megleli / több a föld ha szent a gondja / gazdájának s jobb neki”. Mert a fügefa kész „gyümölcseit megvédeni”, ahogy az ország is képes megvédeni nemzetét, akkor, ha a nemzet hazájaként tekint rá arra. S nem gyöngíti, nem rontja erős várait, semmiképp ne mondassék rá joggal, hogy „Minden erődöd olyan, mint a fügefa korai gyümölcse: aki enni akar, csak megrázza, és a füge a szájába hull.” (Náh. 3:12). 

Lám, egy egyszerű, talán könnyed asszociációval átléptünk a Biblia végtelen tágas világába, s ezzel mintegy hazaértünk, megtértünk Tóth Sándor verseinek kozmikus mélységeibe. Persze, a kötet rendjéhez igazodván s nem magunk értékrendje szerint szólnunk kell még a kötet utolsó blokkjáról, a műfordítóként is József Attila díjas költő kötetének Milan Rufust nyelvünkön megszólaltató ciklusáról. Rufust a szlovák irodalomban nemzeti költőként tartják számon, költészetében a Biblia örök üzeneteit örökíti tovább, egyéb munkái mellet s tán azokban is. Lelki rokonságuk nem mai keletű, de összekapaszkodásukra bízvást mondhatjuk: soha maibb, jelenvalóbb, idejébben érkezőbb gesztust nem akarhatunk. Hiszen ez a kézszorítás a két nemzet összetartozásának jelzése is; s aligha lehet ma ennél fontosabb dolga, hivatása az írástudóknak. E térség megmaradásának záloga a megbékélés és együttműködés – másképp, mint Rufus írja s Tóth tolmácsolja – „Javíthatatlanok / és vadak, háttal egymásnak / élünk Uram, akár az állatok”. És „csak kezed, amit / a szeretet mélységéből / nekik nyújtasz”.  Mert ott erednek s onnan érkeznek hozzánk e szavak, miként Tóth Sándor makacs-szelíd missziója: az emberi tudás összemérése a mérhetetlen tudással. Munkái a lélek legbenső tájait kutatják, onnan gyűjtik s hozzák föl tapasztalataikat, ahol ez a mélység a magassággal ér össze s onnan a végül térdre hulló embercsönd lélekpatakként fut a Mederbe, mely így lesz általa s véle továbbra is jóval mélyebb.

Tamási Orosz János

(Tóth Sándor: Elfelejtett harmóniák. Versek és műfordítások. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2018)