Augusztus óta – valahányszor nyugtalan volt az álma – csak rájuk gondolt. És mert meglehetősen rossz alvó volt; igen sokat gondolt hármójukra: Jaromírára, Helmutra és Robertre. Csakhogy régebben az emlékezés végül is elandalította, álomba ringatta, most viszont még nyugtalanabbá tette.

Elena, mióta meghalt a férje, a Duna-parti kétszobás, tágas lakásban élt, a ház legfelső emeletén. A házat a vízútkezelőség építette a folyami hajósoknak néhány tíz évvel ezelőtt. 

Amikor beköltöztek, úgy tűnt, minden álma megvalósult. De hirtelen meghalt a férje, és most egyedül él. Nem a pénz miatt, csakhogy elfoglalja magát, munkát kért a vízútkezelőségtől. Azóta kikötőőr. Szereti ezt a munkát. Amikor kinéz a lakása ablakán, és tekintete végigpásztázza a holdfényben úszó folyót, úgy érzi, mintha a világítótoronyból figyelné az éjszakai kikötő látszólag zajtalan, mozdulatlan, de a beavatott számára nagyon is mozgalmas, zsibongó életet. 

Csakhogy ez a lakás üres, akár a világítótorony maga. Ha legközelebb hazajön a lánya és Helmut, biz’ Isten elkéri tőlük Robertkot. Elena boldog volt, hogy a lánya egy vontató kapitányához ment férjhez, s így a családban – ki tudja hány nemzedék óta – folytatódik a hajósélet. Itt minden tele van a víz és a hajózás élményével. A házbeli gyerekek és az öregek házi készítésű csónakjaiban ugrálnak naphosszat, és mezítlábas seregük újra meg újra eljátszotta apjuk napi munkáját. Robert is velük játszadozhatna, hiszen ő is folyami gyerek, szinte csecsemőkorától hozzászokott a Dunához. 

Elena meredek agyagos úton megy a folyó felé. Odalenn ismerős motorbúgás. Éjjeli vontató…

– Jó estét, Elena – hallja a háta mögül. Visszanéz. A kikötő ügyeletes az – Megjöttek a tieid. 

A vontató hónaponként köt ki az ő kis állomásukon, azután továbbmegy a Dunán, s mögötte lassan, méltóságteljesen a vízre tapadva halad az uszály. Kikötés után néha egy-két napra, néha rövidebb időre láthatja a családját Elena. 

Alig kötöttek ki, a környék megtelt izgatott zajjal, mintha nem is éjszaka volna. Felvillannak az égő cigaretták fényjelei, matrózok halk párbeszédei, nevetgélés hallatszik a fedélzetről. 

Helmut elhaladt Elena mellett, és némán odabiccentett. Az asszony megfordult utána, s a mindig szigorú, szófukar Helmutot most még komorabbnak találta. 

– Mi van veletek, minden rendben? 

– Minden rendben, mama – felelte sietve Jaromíra. – Helmut beszaladt az ügyeleteshez, indulni kell máris. Áradás van, várnak minket.

Elena barna kis kosarat tartott a kezében.

– Hoztam nektek egy kis harapnivalót.

– Hálásak lesznek a fiúk – mosolygott Jaromíra. – Jó étvágya van a legénységnek. Jaj, tényleg minek is állunk itt? – kapott észbe, és a vaslépcsőn levezette anyját a kapitányi kajütbe.

Villanyt gyújtottak, Elena hunyorgott, szétnézett. Két összecsukható ágy, kis asztal, mi más kell még a hajós embernek és feleségének? Valahányszor belépett ebbe a kajütbe, arra gondolt, hogy valaha ő is hajón élt a férjével, aki szintén kapitány volt… 

A tábori ágyon, tenyerét a térde közé szorítva, aludt Robertko feltűrt ujjú matróztrikóban, amely alól kilátszott egyenletesen lebarnult teste.

– Kis matrózom… – mosolyodott el Elena és leült a tábori ágyra. 

– Nem is matróz, hanem kapitány! – helyesbítette suttogva Jaromíra. – Múlt héten iskolába akart menni. Alig tudtam lebeszélni, hogy úgyse vennék fel, egy évig várnia kell még. Egyre csak azt hajtogatja: Kapitány akarok lenni, kapitányságot akarok tanulni… De hiszen úgyis ő itt a kapitány… A legjobb kapitány…

Elnevették magukat. Elena ismét arra gondolt, milyen szép volna, ha Roberttel lakhatna a vízparti lakásban, reggelente néznék a csöndes folyót, állnának a láthatatlan kormány mellett és kormányoznák a házat, mint valami hajót, az ismeretlen távolokba. 

• Ne félj, mama – mondta Jaromíra. Szinte kitalálta az anyja gondolatait. – Beáll a jég, akkor hazamegyünk. Helmut majd a téli kikötőbe jár, figyeli, hogyan javítgatják a vontatót. Robertnek kifestőkönyveket veszünk, olyanokat, amelyen hajók, csónakok, halak vannak, hogy rajzoljon, kifesse a folyót és hajókat, halakat. Én meg… No, igen, én mit fogok csinálni?

Amíg a férje élt, Elena a nyarat szerette, most a tél a kedvenc évszaka. Vasárnap reggel Helmut és Robert elmegy sétálni a Dunán át a rétre és még messzebb, az erdőbe. Sötét van, mikorra kipirult arccal, hó illatúan, éhesen hazaérnek. Megvacsoráznak, isszák a forró teát, azután bekapcsolják a tévét, és bágyadtan nézik a sportot.

*

– Az udvarunkban rengeteg játékcsónak van, olyanok, mint az igaziak. A gyerekek valóságos tengeri csatákat játszanak. Azután futkároznának az utcán, meleg, puha homokban. Ha Robert is ott szaladhatna velük. Már érnek a gyümölcsök.

– Nehezen engedem el Robertet. Ő se akar menni. Meg aztán a legénység is megszerette. Az út néha elhúzódik, és a gyerek megszépíti az egyhangúságot.

Robert megmoccant a tábori ágyon, öklével megdörzsölte arcát, a szája szélét rágta. A két asszony elhallgatott, nehogy felébredjen a kisfiú. 

– Gyerünk – mondta Jaromíra, és leoltotta a villanyt.

A fedélzeten ott álltak a matrózok, a kapitány összehívta a legénységet. Elena a sötétben is látta szemük izgatott csillogását. Mit mond a kapitány?

Csak ennyit mondott:

– Vagy százhúsz kilométerre gabonával tele áll egy uszály, el kell vontatnunk a kikötőbe. Az átrakodóhelyen napok óta várnak. A menetrend szerint csak holnap reggel indulnánk. Döntsetek ti. 

– Hisz az csak egy köpésre van – szólalt meg a gépész. – Ott születtem az egyik kis falucskában. Gyerünk rögvest. Hajnalban aztán máshová megyünk.

– Na, ha ott születtél, akkor pláne menjünk – mondta egy másik matróz. – Különben is, ha az átrakodók nem alszanak, akkor mi is kibírjuk.

A matrózok kórusban helyeseltek. Helmut kiadta a parancsot.

– Mindenki a helyére!

Elena tudta, hogy ha a vontató most elindul, akkor Robertot egy jó darabig megint nem látja. És mégis úgy érezte, ez így van rendjén. Bár csak folyami hajósok ők, de ez is tengerész élet. Most hazamegy. Augusztusi éjszaka van, az ablakból messzire lát. A Dunán, a csillogó vízen halad a vontató. A korlátnál ott áll Jaromíra, és Elena hallja – talán csak vigasznak szánt – búcsúszavait:

– Nemsokára visszajövünk, akkor elviszem hozzád Robertet. Csak nem akartam felébreszteni… Hallod, mama?

Száraz Pál