Most is, mint minden szombaton, izgatottan készülődtem a táncmulatságra. Fürgén megmosakodtam, tiszta ingbe bújtam, derekamra a legszebben pörgős szoknyámat kanyarítottam. Hajamat újrafésültem, hátul hosszú varkocsba fontam, s így is a derekamig ért.

– Kátó, megjöttünk – zörgettek be a lányok az ablakon. Barátnőim, akárcsak én, mint az illatozó virágszálak, frissek, üdék voltak. Apám nem kis elfogultsággal nézte legkisebb lányát – már tizenhét éves, kész felnőtt nő.

Megkérdeztem most is, mint minden alkalommal, mikorra kell itthon lennem, majd boldogan elköszöntem, és barátnőim társaságában útnak indultam. Az utcában a függönyök rejtekéből több kíváncsi szempár figyelte vonulásunkat. „Na, vajon ki kíséri őket haza?”

Mi ügyet sem vetettünk rájuk, azt vitattuk éppen, melyik kocsmába menjünk ma este. Ismertük a legények szokásait, tudtuk, melyikben ki található, a kérdés tehát az volt, kivel szeretnénk táncolni.

– Menjünk Bajára – mondta barátnőm, – kell egy kis változatosság, nézzük meg, ott kik vannak.

Ismertük a bajai fiúkat, volt köztük ilyen is, olyan is, mint ahogyan mindenütt.

– Én Bajára nem megyek. Szentisványi lányok vagyunk, van itt elég kocsma, miért mennék mi Bajára? 

Mária elmondta, hogy egy bajai fiú meghívta őt, ezért kért bennünket, menjünk ma este oda, nem fogjuk megbánni. Tetszett neki a fiú, de egyedül nem mehet. Így aztán végül Baján kötöttünk ki, az ottani legények legnagyobb örömére, a szentistvániak bánatára.

De olyan jót táncoltam, mint tán még soha! Kézről kézre adtak mindnyájunkat, de a lábunk bírta. Amikor épp szünetet tartott a zenekar, szóltam a lányoknak, most pedig menjünk, mert különben baj lesz. Ha ezek haza akarnak kísérni, elsüllyedek a szégyentől, bajai fiú engem ne kísérgessen.

De a legények szemmel tartottak ám minket, csak ilyen-olyan ürüggyel tudtunk elszabadulni. Azt mondtuk, hogy csak friss levegőt szívunk, mindjárt jövünk. De nem is láttak minket aznap este többet! Szedtük a lábunkat, meg sem álltunk a szentistváni kocsmáig!

Hírünk azonban gyorsabb volt minálunk, tudták már a fiaink, hogy hol jártunk, megcsalatva érezték magukat. Bánatukban bizony – vagy inkább mérgükben – fel-felhajtottak egy-egy pohárral, izzott a levegő odabent. Villámló szemekkel nézték a hűtleneket, amint beléptünk az ajtón.

Volt köztük egy hangadó, igen csinos legény, aki igencsak szemet vetett rám, nem is titkolta soha.

Egy pillanatra megállt a levegő, amikor megláttak bennünket. De csak egy lélegzetvételnyi szünet volt, majd Péró, mert így hívták, elkiáltotta magát:

– Kitáncoltatás! – lassan, minden szótagot kihangsúlyozva mondta ki a szót, közben intett a zenekarnak, mire az rákezdte, először csak lassan, fokozatosan erősödve és gyorsulva. Összenéztünk barátnőimmel, sebaj, ha ők így gondolják, akkor mi is. Egymásba karolva a kijárat felé indultunk, itt minket nem látnak ma este szívesen, akár mehetünk is. Péró, látva, hogy mire készülünk, az ajtóban termett, elállva utunkat. 

– Nem addig a! Egy láda sörbe fogadtam, hogy ma innen kitáncoltatunk benneteket! De vesszen a láda sör, én bizony innen ki nem engedlek! – azzal elkapta a karomat, és már vitt is, ahogy a zenekar gyorsult, forogtunk körbe-körbe, egyre tempósabban. Barátnőimet sem hagyták petrezselymet árulni, akadt legény bőven, mindhárman roptuk a táncot egyre fokozódó sebességgel. Bár már Baján is épp eleget ugráltunk, meg visszafelé sokat szaladtunk is, a lábunk – bár fáradt volt már kicsit – a zene hallatán, ha akartuk volna, sem tud egy helyben maradni. A legényekről már ömlött a víz, a vad forgatagban csak úgy permetezték szét magukról az izzadságot. De nem adták fel, mint ahogyan mi sem. Érezhető volt, hogy itt bizony a zenekar adja fel legelőbb, mert egy idő után a tempó már nem fokozható tovább.

Amint csend lett, elkaptam a lányok karját:

– Fussunk, mielőtt ezek itt magukhoz térnek – mondtam, s kiosontunk a hátsó ajtón.

Mire felocsúdtak odabent a legények, mi már a kertek alatt iparkodtunk hazafelé. Szaporán szedtük a lábunkat, meg már késő is volt, apám meg ne szidjon. Nem mehettünk az utcán, mert ott ránk találtak volna, és bizony nehéz az italos legényektől szabadulni, ha ők nem akarják!

Az utcabeli asszonyok most is kutakodó szemekkel lesték, vajon kivel kísértetjük magunkat haza, de bizony csalódniuk kellett, mert csak mi magunk voltunk. Bizony jól mulattunk – gondoltam magamban, és míg el nem aludtam, egyre csak pörögtem, forogtam, és Pérót láttam a szemem előtt, ahogy dühödten addig akar táncoltatni, míg össze nem esek. De engem biz nem olyan fából faragtak!

Nem sokkal ezután Péró apja bejelentkezett hozzánk, jönnének lánykérőbe. Csinosan felöltözve jelentek meg szüleimnél. Tetszett nekem is a legény, de ennek semmi jelét nem adtam – nem lett volna illendő.

– Nem eladó a mi Kátónk, van nekünk még egy idősebb, azt kell elébb férjhez adni – mondta anyám, kitérő udvariassággal a szegről-végről rokon Gabráéknak. Megköszönték szépen egymásnak a látogatást, békésen elváltak. Nem mondom, hogy jólesett anyám válaszát hallanom, de soha, egyetlen egyszer sem kérdőjeleztem meg, helyesen döntött-e apám vagy anyám. Amit ők mondtak, azt én elfogadtam, olyan volt, mint a szentírás.

Nem sokkal később Pérónak egy utcánkbéli idősebb lányt kommendáltak, megnősült. Már vőlegény volt, ki voltak hirdetve, amikor a szomszédunk lánya férjhez ment. Az ilyen események mindig megmozgatták az egész falut, boldog-boldogtalan ott legyeskedett a lakodalmas ház körül, mi is mentünk szájat tátatni a barátnőimmel. Péró elkapott az utcán, ott leszek-e a lakodalmas háznál.

– Hogyne lennék – feleltem – más lakodalmaknál is ott szoktunk lenni, gyönyörködünk a menyasszonyban, ez meg ráadásul itt lesz a szomszédban. Persze hogy ott leszünk, nézelődünk mi is.

Ilyenkor mi, a hívatlanok, nem vettünk részt a mulatságon, csak oldalról nézelődtünk, tervezgettük, vajon a miénk majd milyen lesz.

Volt nagy zenebona, tánc, egyszer csak Péró odalépett és elkapott: 

– Gyere velem táncolni, Kató!

– Nem megyek én, van tenéked menyasszonyod, azzal táncolj, meg különben is, nem vagyok úgy öltözve, nem lenne az illendő!

De ő nem engedett a huszonegyből, elkapott és vitt, és a gyanakvó tekintetek kereszttüzében bizony alaposan megtáncoltatott. Alig tudtam kiszabadulni a szorításából, mindjárt hazaszaladtam. Nem is mertem visszamenni, de még arra nézni sem!

Néha meglesett, amikor mentem a boltba. Kérdeztem is: – Mit keresel te errefelé, Péró, ne járj utánam, van tenéked szép feleséged, azután futkossál! 

De ő hajthatatlan maradt. – Bár menne el, és téged vennélek el!

– Ne mondj ilyen bolondságot, eriggy haza!

– Jó, jó, csak a mosolygós szemeidet akartam látni, még mindig olyan szépen ragyognak-e!

Évekkel később, amikor már én is férjnél voltam, egyszer azt mondta az uramnak:

– Tudod, Jóska, ha csak két évet vártam volna, most az enyém lenne Kátó, nem a tiéd, csak két évet!

Két évvel a lánykérés után ugyanis férjhez ment a nővérem, így én is eladósorba kerültem.

Péró és a felesége rosszul éltek. Péró inni kezdett, tönkrement a házasságuk is, ő is.

Ahogyan ma is, akkor is csak így mentek a dolgok.