Találnak egy régi selyemruhát. A ruhásszekrényben, egy dobozban hever. Valamikor táncba vitték. Színházba. Parfümillatot, párkányra könyöklést idéz. Az öv gyűrött, a vállrészen kis repedés. Más időben, más testre szabták.

Felpróbálják. 

– Neked jobban áll – mondja a lány.

A tükör előtt forognak. Játszanak. Nevetnek.

A fiú egyre többször előveszi a ruhát.  A lány segít neki, igazgatja a gallért, púderez.

A fiú ügyetlen. Megcsúszik a szemceruza, szétkenődik a rúzs. Aztán egyre pontosabb. Mozdulataiból eltűnik a tétovaság. Néha elidőzik a tekintete. 

A lány már csak figyel.

– Melyik vagy te? – kérdezi.

Egy napon a fiú leveszi a lány kezéről a karkötőt. Magára csatolja. Aztán leül, keresztbe teszi a lábát.

A lány sokáig nézi. Nem kérdez.

Akkor se, amikor a fürdőszobában a tükör alatt talál egy cetlit. Egy nevet írtak rá. Nem az övé, de nem is a fiúé. Valaki másé.

A betűk határozottak.

Egy napon a selyemruha ott marad a széken. Áthajítva a támlán. A fiú elmegy.

Nyár végén jön vissza. Mellén megfeszül az új ruha.

A lány teát főz. Két csésze az asztalon. Az egyik régi. A másik új. 

A fürdőszobában a borotva mellé új sminkkészlet kerül. A fehérneműs fiókba szivaccsal kitömött fekete melltartó. A szoba levegőjében zavarba ejtő illat.

Púderes, meleg, ismeretlen.

A lány nem tudja, hogyan kell most beszélni. Hogy mi számít szeretetnek. Hogy lehet-e még.

Ha egymás mellé fekszenek, a test melege még ugyanaz, de a ritmusa más. Mintha máshogy lélegezne. És csend van. A lány nem tudja kimondani azt az új nevet. 

Egyre gyakrabban néz félre, ha a fiú a tükör elé áll. 

Egy téli este kiveszi a szekrényből a kabátját. 

– Megyünk valahova? – kérdezi a fiú. 

Nem várja meg a választ. Kabátot vesz. Az újat, azt a piros kétsorosat. Állnak a tükör előtt, mint régen. Amikor még csak játszottak. 

A fiú nevet. 

A lány kilép a képből.