Magyary Ágnes: Testodüsszeia, Magvető, 2025
Magyary én-elbeszélésének egyik legerősebb gesztusa a hagyomány újraértelmezése abban a vonatkozásban, hogy azon szövegeket, gondolatmeneteket, melyek a narrátor számára meghatározóak, a saját betegség-történetben keretezi újra. – Kovács Panka recenziója.
A betegségről, szenvedésről való írásnak jelentős a hagyománya. Erre a hagyományra épít, ugyanakkor újra is gondolja ezt Magyary Ágnes Testodüsszeia című esszéregénye. A szöveg ugyan alcímében – esszé a betegségről – az esszé műfaját jelöli meg, mégis kapcsolható az epikus művekhez, hiszen a betegséget nem csak mint megragadhatatlan, elméleti kérdést járja körül, hanem elsődlegesen az élet szövetének részeként értelmezi, történetekkel keretezve azt.
A Testodüsszeia leginkább abban tud újat mutatni, hogy egyedi hangvételben beszél a betegségről, nem emeli pusztán meta-síkra, hanem megtartja a fizikai testben lezajló élmények összességeként. Magyary én-elbeszélésének egyik legerősebb gesztusa a hagyomány újraértelmezése abban a vonatkozásban, hogy azon szövegeket, gondolatmeneteket, melyek számára meghatározóak, a saját betegség-történetben keretezi újra. Homérosz, Hésziodosz, Bolano és számos más szerző szövegei egy betegség- és élettörténetben ruházódnak fel a tapasztalat jelentésrétegeivel. Magyary szövegében az irodalom és a filozófia nagyon is tapasztalható területekkel, élményekkel találkozik. Ugyanakkor a szöveg nem hallgat a betegség meta-jellegéről és elméleti keretéről sem, például nem rejti véka alá a genetika megfoghatatlanságát – ebben az értelemben az orvos- és természettudomány természete nagyon is hasonlatossá válik az irodaloméval és a filozófiáéval. Ebben az izgalmas térben nagy lehetne a csábítás, hogy a szöveg a fizikai testtől eltávolodva értelmezze a betegséget, Magyary ugyanakkor erre tudatos írói megoldással, az iróniával és a humorral reflektál, így kerüli meg és illeti kritikával ezt a lehetséges kitérőt, mely mint lehetőség végig az olvasó szeme előtt lebeg. Hiszen az esszé műfaja mi mást idézne az olvasóban, mint egy gondolati futamot, melyet Magyary nagyon tudatosan megtart a fizikai test és a mindennapok tapasztalatának mezején.
A szöveg egy izgalmas hálózatot hoz létre más betegség-szövegekkel, irodalmi alkotásokkal és filozófiai értekezésekkel. A fejezetek, melyek lazán egymáshoz kapcsolódva, koherens én-történetet elmesélve regény-szövetet hoznak létre, egy-egy mottóval indulnak, melyre Magyary a legtöbb fejezetben személyes példával kapcsolódik, ezzel kontextualizálva és értelmezve azt. A mottók szerzői közt számos antik szerző, például Euripidész, Maecenas, Suetonius jelenik meg.
Részben ez az antik gondolati alap magyarázza a szöveg címét, mely Homérosz Odüsszeiáját idézi. Ehhez szervesen kapcsolódik Árvai Judit borítóterve, melyen a szövegben fontos szerepet kapó motivikus elem, metafora, a téli, havas erdő jelenik meg. Finom utalás a borítón, hogy a cím a fák mögötti térben jelenik meg, mintegy több dimenziót adva a látványnak. Ez pontos képe annak a térbejárásnak, a test terében tett utazásnak, amelyet a szöveg mutat meg az olvasónak. Az erdő-toposz és a tél-toposz is felerősödik a borító által, s még erősebb fénybe kerül a dantei képeket idéző szövegrész, melyre a narrátor nagyon tudatos kulturális beágyazottsággal reflektál: „Az erdő azonban nem véletlenül az élet szimbóluma. Dante szerint el is lehet benne tévedni, sőt kifejezetten ajánlott. Aki nem téved el az erdőben, az nem is igazi európai lélek. Mert az európai léleknek illik szem elől téveszteni az utat, majd céltalanul bolyongani. Ez a jellemfejlődés és a civilizációs lendület része. (…) A baj az lehetett, hogy én nem tévedtem el.” Kiemelendő itt is, hogy a szöveg nem összefoglalja az európaiságot, nem csak arról ad képet, hogy az európai szellemről és testről hogyan alakult ki kép és kulturális kontextus az antikvitástól napjainkig, de a személyesség révén ironikus-cinikusan ráfelel erre a kulturális monstrumra, s a saját élményeken keresztül helyenként bírálja, de minden esetben értelmezi, ha úgy tetszik, alkalmazhatóvá teszi ezt a diskurzust. (Talán a megfelelő műfajjelölés az alkalmazott esszé lenne?)
A szöveg egyik alappillére, mint említettem, a személyes viszony a testhez és a betegséghez, s ennek a személyes viszonynak a felépítése a más szövegekhez, értekezésekhez való sajátélmény-alapú kapcsolódással. Erre példa lehet a Séta a Pradóban című fejezetben Velázquez és Rubens művészetről szóló diskurzusának párbeszédbe formált cselekményesítése, mely szorosan kapcsolódik Hadrianus császár mottójához: „Lengécske lelkecske, te drága, testemnek vendége és társa” (ford. Faludy György). Rubens és Velázquez dialógusa ezen mottó nyelvi fordulatát így idézi meg: „– Lelkecském, Diegócskám – fordul Rubens Velázquezhez –, van Tizianónál csodálatosabb?” A megszólalást Velázquez a Tizianót másoló Rubensről készített műve elkészülésének elbeszélése követi, majd a jelenetet Magyary saját élethelyzetére vonatkoztatja, párhuzamot von a művészettörténetből idézett jelenettel: a gének is ilyesfajta módon másolják egymást. „Ugyanis erről szól az európai kultúra: mindenki másol, de nem mindegy, hogyan. Tulajdonképpen a gének is ezt csinálják, ők is másolnak, de ott sem mindegy, hogyan.” Továbbá: „Magyarán Tiziano átírta Ovidiust, Rubens Tizianót, és mindannyiukat végül Velázquez. De mit tettek az én szüleim? Boldogan jöttek-mentek anélkül, hogy a leghalványabb sejtelmük lett volna a génekről és a véletlenekről.”
A genetika is fontos motívuma a szövegnek, s az imént idézett és ehhez hasonló szöveghelyek a genetikának azt az aspektusát emelik ki, amely humán- és természettudományok, s tudományok és mindennapi élet közt jönnek létre. A regényben megjelenik a genetika megfoghatatlansága, a gének íródása, újraíródása és másolása, s a genetikai betegségek mindennapi életre gyakorolt hatása, például a feszültség, amely a rejtélyességükkel jár, s a vizsgálatok kellemetlensége, fájdalmassága, a diagnózis bizonytalansága, a tudomány fejlődésének hatása a mindennapi életre.
Az elbeszélő nem csak a kultúrára felel pontos iróniával, hanem a mindennapi életre is. Ezeknek a jeleneteknek az erőssége a jól felépített csattanókban, a nyelvi pontosságban és a jól megtalált hangnemben rejlik. Ennek eredménye, hogy a szöveg a vaskos irodalmi-filozófiai háttér és a betegség tematikája ellenére nagyon szórakoztató, és képes a nyelvi és tematikus humor és reflexió révén könnyedséget találni. Példaként hozható a történet, mikor a Kazánházban című fejezetben az elbeszélő azt meséli el csípős humorral, hogy az egyetemi épületet csak a kazánházon keresztül tudta akadálymentesen megközelíteni. „Emberek milliói nem is sejtik, hogy a bölcsészkaroknak van kazánházuk. Főleg nem a bölcsészek. Arról meg végképp nincs senkinek fogalma, hogy ezek műemlékek. (…) Itt tudtam én lépcsők nélkül bejutni, csupán át kellett vágni különféle félhomályos helyiségeken, és átugratni a kerekesszékkel egy magasabb küszöbön.” Majd annak kapcsán, hogy ez nem mindig sikerül, így fogalmaz: „(…) hanyag eleganciával halásztam elő a telefonomat, és csörögtem fel a tanszéki könyvtárba: jöjjenek a kazánba, mert itt vagyok kiborulva.” Magyary szövege esetében a nyelvi és tematikus humor a regény egészében koherensen jelen van, egyediséget, egyéniséget adva a kultúra és betegség komoly háttérrel rendelkező témájának.
Ha valami igazán megragadó a szövegben, akkor ez a személyes hang az. Persze mondhatjuk a klisékre támaszkodva, hogy betegséget csak így lehet túlélni; bennem feldereng Bodor Johanna szintén erdélyi származású író gondolata: a diktatúrát – s Magyary esetére vonatkoztatva a betegséget, amely talán nagyon is sokban hasonlít a diktatúrára, gondoljunk csak a szabadság korlátozására, a narratívateremtésre – csak idegrendszerrel és humorérzékkel lehet túlélni. A Testodüsszeia ezt csúcsra járatja, remek érzékkel egyensúlyozva a kultúra, a tudomány, a személyesség és a reflexió között.
Kovács Panka
Forrás: