Bevezető Ravasz József új kötetének bemutatóján

Hölgyeim és uraim, ha megengedik, egy kissé szokatlan módon szeretnék most a kötetről szólni. Pontosabban nem is arról, legfeljebb csak arra utalva, mert inkább a versekről, a költészetről, és annak egyre inkább megfogyó természetes előfordulási helyeiről beszélnék. Ravasz József új könyvéről, mai – még nyomdaillatú – verskenyeréről, s persze annak szerzőjéről egyébként is elmondtam azt a keveset, amennyit illett magában a kötetben, annak előszavában, s gondolom (remélem), ha odajutnak, el fogják olvasni. Benne van, a nyomdai levonatban még láttam én magam is, bízzanak bennem, ahogy én a Vámbéry kiadóban. Remek munkát végeztek – azt gondolom, nagy köszönet illeti ezért Rácz Zsuzsát, a borító és a tipográfia harmonikus megjelenítőjét. 

Amit azonban nem említettem abban, mármint a bevezetőmben, nem fejtettem ott ki, mert hiszen a kötet verseinek legfeljebb inspiratív módon volt ehhez közük, az maga a vers – annak értéke, értelme, lényege, fontossága. Különösen költőnk esetében, tenném hozzá, ha a kérdés komplexitását a szokásos felszínességgel kezelném. Mert hiszen adja magát a közhelyek sokszor igaz terepe: az életút, a mélyről kapaszkodás, a csehszlovákiai magyar cigány útja önmaga elfogadtatásáig. Nem kell azt különösebben ecsetelnem: meglehetősen drámai élethelyzet. S mindeközben még megküzdenie a kettős anyanyelvi közeggel, s a kultúrák eltérő gyökereiben lehetőleg nem eltévedve kimondani és megszemélyesíteni magát a verset, azt, amit abban a pillanatban Ravasz József – mondjuk így – szublimál; versbeszéddé, szóképpé alakít, rögzít az őt körülvevő világból. Megragad valami fontos pillanatot, amelyben összegződve látja – vagy véli látni – az abban egymásba futó sorsok teljes panorámáját, átfogó ívét, a látható és a láthatatlan pannóját. Tömör, súlyos kép ez, érzékeny élethelyzet – de ki az, akiben mindez nem fogalmazódik meg?

Legalábbis maga a felismerés – mert a többhöz valami hiányzik. Valami képesség, lehetőség, valami olyan érzelmi többlet, ami sokakban nincs, vagy jelen van, de beérik annyival, hogy megértik a képet, átlátják, megfogalmazzák, s elteszik élettapasztalataik közé. És csak nagyon kevesen gondolnak arra, hogy mindezt megosszák embertársaikkal. megosszák azt a lélektöbbletet, amit leszűrtek abban s abból a pillanatból. Vagy így, vagy így. Ceruza, ecset, véső, exponáló gomb, kotta, s hát az épületek sokszor tájidegen testként megjelenő látványa; fúrótorony, völgyhíd, betonkocka-házak – maga a lüktető, eleven szürrealizmus. Az emberiség technokrata életvitelének kivetülése – egy sivatagi piramis ehhez képest a reinkarnálódó barlangrajzfestő impresszionizmusa.

Ironikus vagyok, mert próbálom így elmondani, de azért nagyon komoly dolgot pedzegetek. Azt mégpedig, hogy a költészet ott van minden lélegzetvételünkben; épp csak vannak, akiknek nehezebbé teszi a lélegzést. És nem azoknak, akik kevésbé fogékonyak a lírára, avagy akár a szépen élés megvalósítására; mert hát szépen élni amúgy maga a megélt költészet; hanem annak nehéz, aki meglátja, megérzi minden pillanatban a verset. A világ e nyelven beszél hozzá, a természet minden titkát azonnal s készségesen tárja fel az előtt, aki már a tekintetével is pontosan, jól kérdez. És sokszor nem is kérdez, csak megfigyel, megtanul, megérez valamit abból, ami az eleve elrendeltetés volt és lehetne még, akár – ha élnénk ezzel. És nem visszaélnénk.

Verset írni tulajdonképpen jó. Verset hallgatni talán ennél is jobb. Verset látni maga az életszentség.

Pár éve, nem annyira régen, részt vettem egy irodalmi konferencián. Témája a szokásos volt, az irodalom helyzete napjainkban, az ellentétek legyőzési stratégiái, hogy miképp működhetnének azok, s miért nem fognak, talán soha, én kicsit untam, mert hát ellentétek valójában nincsenek. Bozóttüzek vannak, de azokból nem lesz valóságos erdőtűz, sem esőerdőirtás – hiszen még ezen a konferencián is elhangzott, egy értő pillanatban, hogy a magyar nyelvű irodalom mintegy kétszázezer ember megélhetését jelenti. Ennyien élnek abból, jól vagy rosszul, ismétlem meg prózaian, mintegy tíz-tizenegy millió emberre vetítve. S e népességből vajon hány embert foglalkoztat, akár csak havi szinten, ez a mi kis mai találkozónk témája, öröme, egyáltalán – ennek híre?  

És ez a kétszázezer sem – garantáltan – nem foglalkozik egymással, nem olvassák egymást, sőt, egynémely pályatársuk haláláról legfeljebb akkor értesülnek, ha feltűnik nevük hiánya valami épp aktuális aláíró-íven. Lépjen ki, mondjon fel, satöbbi, ezt ő alá szokta írni, kérdeznek vissza, te nem tudod, érkezik a válasz, s akkor egy pici csönd. A pillanaton átrebben egy versangyal szárnya. Majd kisvártatva újra kezdődik a verbális paintball, röpködnek a jelzős szerkezetben színes zselatin-kapszulák. Ez az említett bozóttűz, mert hiszen ott, ahová el kellene jutniuk, az említett tíz-tizenegy millióhoz, egy kicsit keményebbek az élet terepviszonyai.

Kitérőnek tűnik ez, de nem annak szántam. Valami nagyon fontosnak érzett gondolat kimondását próbáltam: ez a kötet, amit ma a kezükbe vesznek, többet érdemel nálunk. Egy kicsivel többet. Ravasz József hetvenöt esztendőt töltött versközelben, s igen, legalább ennyit, de hát identitás-élményből, általa közössé elfogadott etnikai kulturális hagyományokból, a történelem örömódáiból, sártengereiből és sorsszimfóniáiból meglehet, hogy hetvenöt milliónyi évre való érzelmek rezdülését fogta s fogja fel minden pillanatban. A legtöbb ember, ha feltekint az éjszakai égboltra, lehetőleg ragyogó csillagsugaras estéken, akkor a szeme a legfényesebbet keresi, a nevét is tudja, s megmutatja, annak, akivel van – ott a Sarkcsillag. A költő, ha nincs egyedül, nem a csillagokat kutatja, de amikor egyedül van, akkor felpillant, s megérzi, hogy nincs egyedül. Látja Őt, és tudja, hogy Neki ő sem láthatatlan.

Ennyi elég. Megszólal benne a vers, csillaghalmokat lát, képzeletben összeköti őket s nevet is ad annak, amit lát. Ahogyan valamelyik őse tette ezt sok-sokezer évvel ezelőtt, de már elveszett az ő térképe, ahogyan az is, hogy miként hívták a Nagymedvét sokszáz nemzedékkel korábban. Vagy hogyan hívják azt napjainkban a földjükért, entitásukért, életükért harcoló yanomamik Amazóniában.  E ponthoz érve engedjék meg, hogy mégis átadjam magamnak a szót, s idézzek a kötethez írt bevezetőmből:  hadd szóljak arról a fölismerésről, vagy fölismerésekről, mely-melyek mentén haladtam az összeállítás során. Az egyikre eddigi mondataimban már utaltam: Ravasz versei ugyanazon középpontban születnek, a létezés(e) szívverései, lélegzetvételei, pulzálnak, hatnak, mindkét irányba, kötnek-kötődnek s elszakadnak, hogy visszatérhessenek; a középpontból sugarasodnak, de ez a középpont nem egyfajta Nap, hiszen a szavak nem válnak bolygóvá, bolygórendszerré, mert visszakapaszkodnak abba a valóság fölötti óhajba-csodába, ahonnan vétettek s ahonnan megbocsájtanak az ellenük elkövetett vétkeseknek is, csak legyen vége sorsuk rombolásának; Ravasz versvilága tehát egy végtelen kiterjedésű pont, s a belőle fölszakadó versek nem tematizálhatóak, nem szűkíthetőek le egy, a létezésnél kisebb átfogójú problémakör hadrendjébe, ciklusába. Ez számomra nagyon világosan megmutatkozott szinte valamennyi korábbi kötetét olvasva; azok szerkesztői roppant erős és dicséretes módozatokban próbálták ezt megcáfolni, lineáris belső ciklusokba rendezni az összerendezhetetlent, kedvezni akarván a versolvasók megszokott ritmusának, például: gyerekkor, eszmélődés, család, nagyvilág, vagy ennél eltérőbb, másféle akár kontemplatív megközelítés; de nem, egyik sem – mondom: számomra nem – eredményez tökéletes megoldást. Mert Ravasz verseinek dinamikája a váratlan asszociatív pillanatokból táplálkozik, a létezés körforgása – újra hangsúlyozzuk – nem lineáris, hiszen annak rezdülései, pillanatnyi történései fölgyorsítják a szívverést, egyúttal visszahatnak valami nagyon régi, már-már elfeledett-eltemetett pillanatra; a kettő hat egymásra, s ebből születik, két gyötrő-fájdalmas emlék mégis-boldogságos ölelkezéséből a vers. Tükrözve a költő létezésének teljességét, a világgal való viszonyának – kitaszítottság és befogadás – teljességét.

Ami: imádság, fohász befogadásért, elfogadásért, a létezés lehetőségéért. S itt érdekes igazán fölfigyelnünk Ravasz egyszerű szóalkotó-képességeire is: arra a magától értetődő természetességre, ahogyan jelzős szerkezetei főnévvé – s így egy nemzet jellemző jegyeivé – módosulnak. Lásd cigánysors, cigányország, cigánylétra, cigányhumor, cigánylét, cigánysóhaj, cigánykéz, cigánykenyér, cigánykönny, cigánytudat, cigányút, cigányokos, cigányhal – a helyesírás-ellenőrző automatikusan hibát jelezve húzza alá mindegyik kifejezést, ahogyan a társadalmi közfelfogás sem érti e szavak elsődleges, eredeti jelentését; egy sorsközösség napi helyzetmegoldásainak kényszereit, lehetőségeit s általában túlélésük sajátos, egyedi eszközeit. Mindez hangsúlyos költői-nyelvi leképezése annak a sorsközösségnek, melyből Ravasz költői és közéleti jelenléte fölfakadt, megerősödött, kiteljesedett.

S egyúttal, summázom immár visszatérve a mai estéhez, ez a költészet az egyetemes emberi lét, az egymásba kapaszkodó kultúrák összegződése, maga az identitás entitása. Avagy a vers entitásának identitása lenne…? Annak áldó fohásza, hogy vers vagy te is – akár akarod, kedves olvasó, akár nem. Tőled függ, rajtad is áll, hogy a mindennapi verskenyérből lesz-e kenyérszaporítás.

Tamási Orosz János