Lám, földim, itt van a hetvenötödik is!
Míg éltél sem gyakran találkoztunk – messze eresztettél új gyökereket –, mégis földim vagy; a szülőföld, az otthoni örökség nem enged…. Varázsereje van ennek a szónak. Bárhol, bármikor összefuthattunk, a kézfogást megelőző felkiáltás – Szervusz földi! – megremegtette az ember szívét. Összetartozást jelentett, figyelmeztetett és fegyelmezett. Figyelmeztetett, hogy honnan jöttél – ne felejtsd el szűkebb hazádtól mit kaptál –, ugyanakkor fegyelmezett és kötelezett a megszerzett tudásod hasznosítására.
Nem a díjaidat jöttem felsorolni, méltatlan lenne hozzád. Ezt hagyjuk meg azoknak, akik ahelyett, hogy önmaguk tökéletesítésére fordítanák energiájukat abban lelik boldogságukat, hogy egész életükben díjak után epedeznek! Ebben is egyetértettem veled: „Nincs szomorúbb jelensége a szellem világának, mint az, amikor olyan »versekkel« találkozunk, amelyben nem az élet szépsége és jósága izzik, hanem – a »költő« hiúsága!” E hetvenötödik évfordulón sem a díjaid miatt emlékezem/emlékezünk rád. Semper honos nomenque tuum laudasque manebunt, (Mindig megmarad a te tiszteleted, neved és dicsőséged.) 

Mi földik, ha összejöttünk nem a díjakról beszéltünk, hanem „erről-arról”. A termésről. Van-e elég szőlő és mennyi a must foka? Apró, látszólag kicsinyes dolgokról, amelyeknek azonban mélyebb üzenetük volt… Szubtilis és markáns „kötéseket”, kapcsolódásokat jelentettek valamihez, amit szűkebb hazának nevezünk, valakikhez, akiket földijeinkek nevezünk.

Ugyanakkor – beszélgetés közben – minden egyes szavad és gondolatod az ágostoni gondolati síkok találkozását tükrözte azzal a logikai tisztasággal, amely a sajátod volt. A hit és a kétely nálad nem csak hogy megfért egymással, de elengedhetetlenül összetartoztak. Mert így tartottad Egésznek. Ez a vágyakozás átsütött inden írásodon minden megnyilvánulásodon, még akkor is ha ezt írtad: „Egész nap nem írok. Ember szeretnék lenni. Egész: az, ami e három mondat érzelme.”

Pedig dehogyis nem írtál! 

Az ágostoni szentháromságot – teljes szó, teljes természet, teljes isten – nagyon kevés művész vette annyira komolyan, mint te kedves földim! A szóban a természetben és az istenben való hitet kevesen élték meg olyan mélyen, mint te. Még kevesebben merültek el annyira mélyen a lét értelmezhetetlenségének kérdésében, mint te, kevesen álltak olyan tisztán a Gondviselés színe az előtt, mint te…
Elmélkedő írásaiddal azon apológiák sorát gazdagítottad, amelyeket „lélekkel írtak a lelkeknek, és szívvel szíveknek”.

És ezt is te írtad: „Egyetlen jó út áll előttünk: vissza kell szereznünk a Szó, a Beszéd becsületét és méltóságát. A feladat roppant nagy, ám a tét is legalább akkora. Tanulás és ima, tér és idő, türelem és kegyelem kell, hogy végbevihessük.” 

Életed, hitvallásod, munkásságod tiszta és példaerejű volt, ugyanakkor szerény és csendes, mint „egy gyűrű koppanása a mosdótál feletti üvegpolcon.”