Erre a szolgálati utamra teljesen véletlenül került sor. A kollégám, aki járatosabb a témában és a szolgálati utakban, hirtelen megbetegedett, így engem küldtek helyette.

A találkozónak helyszínt adó világvárosban, minden gond nélkül megtaláltam a szállodát és a konferencia helyszínét is, ezzel nem volt gond. Az első két nap alatt az előadásokon – a szinkrontolmácsok segítségével – jegyzeteltem, és csak a harmadik nap akadt egy kis időm arra, hogy körülnézzek a városban. A nyári napsütésben a belváros impozáns épületei között sétálva egy hatalmas palota mellett, az utca felett kifeszített különös kiállítási plakát hívta fel magára a figyelmemet. Silány nyelvtudásom ellenére annyit kikövetkeztettem, hogy Madárhalál a cím, de hogy ki a kiállító művész, és a kiállítás mikor tart nyitva, arról egy szó sem szólt.

Gyanús lett, hogy a bejáratnál nem láttam sort. A hatalmas, eklektikus stílusban épült négyemeletes palota bejáratánál csak egy másik reklámtábla árválkodott, szintén csupán a címmel: Madárhalál – fotókiállítás. Ettől sem lettem okosabb, de legalább nem okoz nyelvi problémákat, gondoltam. Fotóhoz nem kell idegen nyelv tudása. Kíváncsi lettem, és bementem.

Egy hatalmas csarnok kapunak is beillő bejáratánál nyíl mutatta, merre lehet a kiállításhoz eljutni. Egy valamikori portáskapu ízlésesen átalakított fülkéjében csinos, fiatal hölgy mosolygott, a fülke mellett, balra pedig egy nagydarab biztonsági ember álldogált. Szolgálati ruhája alapján legalábbis erre következtettem.

A hölggyel egyfajta nemzetközi mutogatós nyelven próbáltam szót érteni, és kétszer is meg kellett mutatnia a kezén, milyen drága mulatság ez a kiállítás. Nem szoktam ahhoz, hogy kiállításokra fizessek, sőt ekkora összeget. Most már valóban komolyan érdekelni kezdett a dolog. A csarnokban téblábolt ugyan pár ember, ám fogalmam sem volt, hogy az egész épület mi célt szolgál, így természetesen arról sem, kik ezek az emberek, miért őgyelegnek, vagy éppen igyekeznek ide-oda épp ebben az épületben.

A nő édesen mosolygott, kezében egy tabletet tartott, mint aki biztos benne, hogy megveszem a belépőt, és arra várok, hogy a további instrukciókkal ellásson. Egy pillanatig haboztam, megpróbáltam ugyanolyan kedvesen visszamosolyogni, majd miután utánaszámoltam a szolgálati utamért kapott napidíjamnak, beleegyezően bólintottam és a tárcámért nyúltam. A biztonsági ember egész idő alatt meg sem moccant. Valami nagyon érdekeset nézhetett a szemtengelyei párhuzamosának találkozási pontjában. Nem fordultam meg, hogy megnézzem, hol ez a hely és mi leledzik benne.

– Dölingidzs – ütötte meg fülemet a szó, és persze rögtön gondoltam, hogy valami nyelvvel kapcsolatos információt sugall a kis hölgy, miközben az elválasztó üveglap félkör alakú nyílásán a kis tabletet felém nyújtotta. Bátorítóan bólogatott és a már bekapcsolt tablet első oldalára mutatott.

Language, állt nagybetűkkel a tablet nyitóoldalán, mellette egy nyíl. Megérintettem az ujjammal és azonnal kiugrott a menü. Legnagyobb meglepetésemre a magyar, azaz a hungarian lehetőség is szerepelt, így nem kellett valami pótnyelvet keresgélnem. Legyen a magyar, szóltam hangosan és ráhelyeztem az ujjamat.

A tablet megszólalt. Magyarul.– Kérem, kövesse a nyilat! – mondta egy női hang.

A biztonsági őr ekkor megmozdult és jobb karjával intett, merre is induljak. Arcán semmiféle érzelmet nem láttam, és ettől hirtelen hiányérzetem támadt. Egyszerre felértékelődött a portásfülkében ülő hölgy mosolya és előzékenysége.

Elindultam.

Az eső meglepetést rögtön az első helyiség váltotta ki. A kiállító-teremben egyetlen hatalmas fekete-fehér kép függött, rajta egy madár, és ez nem sokat mondott nekem. – Na, ezt jól megszívtam! – gondoltam magamban a busás belépőre gondolva, és lassan körülnéztem.

A termet rejtett meleg fények árasztották el, diszkrét mennyiségben. Szemben a felfüggesztett képpel, közelebb a másik falhoz, kényelmes bőrfotel várt hívogatón. A megvilágított kép méretét háromszor két méterre becsültem. Megálltam a fotel mögött, szemben a képpel, és ujjammal csúsztattam a tablet nyitóoldalát. Az információs szöveg azonnal beindult. Magyarul.

„Üdvözöljük tárlatunkon! Ön a Madárhalál kiállítás tizenharmadik látogatója. Kiállításunk a madarak helyzetére szeretné felhívni a figyelmet, ugyanakkor nem titkolt célunk, hogy a kedves látogatókat megnyerjük a madarak védelmére létrehozott alapítványok támogatójának. Az emberek nagy többsége úgy véli, hogy a madarak kivételes repülési tehetségüknek köszönhetően könnyű helyzetben vannak, mivel semmilyen nagyobb veszély nem fenyegeti őket. Az égi dimenzióból szemlélik számukra érdektelen életünket, és a magasságnak köszönhetően védettséget élveznek. Számunkra, emberek számára nemcsak ez a látszólagos védettség, hanem a felülnézet lehetősége, a rálátás is vonzó, amelyet mi csak repülő szerkezeteinknek köszönhetően engedhetünk meg magunknak. A madarak tehát azt a magasságot szimbolizálják számunkra, amely magasságokba mi magunk is szeretnénk eljutni. Kiállításunk teljesebbé teheti az ön madarakról alkotott képét. Kérem, foglaljon helyet!”

A továbbiakban megtudtam, hogy a kiállítás képei kizárólag madarakról készültek, és az első és utolsó kép kivételével a madarak halálát örökítik meg.

Kezdtem kapiskálni.

Erről az említett első képről egy vörösbegy figyelt engem, hatalmas szemével szinte megigézett. A tabletből jött a szöveg, amely elmagyarázta, miért is van itt ez a vörösbegy. Mint megtudtam, ez a madár a kvantumfizikusok címerállata, mivel egy különleges hormonnak (kriptokróm) köszönhetően a Föld mágneses mezejének erejét és irányát képes érzékelni. Ez egyfajta hatodik érzék, amelyet a DNS-ében örököl. A madarak érzékelése nem éppen úgy működik, ahogyan egy átlagos iránytű. Míg az iránytű a mágneses észak és dél közötti különbséget képes megmutatni, addig a vörösbegy a sarkok és az Egyenlítő közötti eltérést érzékeli.

Mikor befejezte, tovább akartam húzni a következő oldalra, ám a tablet nem engedelmeskedett.

Miután a vörösbegyről hallottakkal nem volt vitám, tanácstalanságomban követtem a nyilat, amely a kiállítás irányát jelezte és a következő helyiségbe sétáltam.

Ebben is csak egyetlen hatalmas fekete-fehér kép lógott a baloldali falon és ugyanolyan bőrfotel állt szemben a képpel, mint az első helyiségben. Épp a megfelelő távolságban, hogy a néző „befoghassa” a látottakat, és sem zavaróan közel, sem túl távol ne legyen az ember.

Közelebb mentem a képhez, megpróbáltam rájönni, több részből ragasztották-e össze, vagy egyetlen nagy fotópapírdarabra nyomták. Egyáltalán: van ilyen méret?

Úgy nézett ki, hogy egyetlen darabból van.  És lám, a tabletem is megszólalt. El kellett hinnem, hiszen így működött, hogy a tablet csak annak a helyiségnek a kiállított tárgyáról, azaz fényképéről beszél, amelyikben épp vagyok. Most már beleültem a fotelba és meghallgattam a szöveget.

A képen, mint megtudtam, a holland élelmiszerhatóság, a Wildlife Health Center (DWHC) és a Wageningen Egyetem állatorvosi laboratóriumának alkalmazottai vizsgálják azokat a madártetemeket, amelyeket két hágai parkban találtak.

Valóban jó messzire kell lenni a képtől, hogy az ember el ne vesszen a részletekben. Fehérköpenyes laborosok állják körül a fémasztalokra kiterített madarak tetemeit, mindenütt különböző műszerek, fóliák, a kép szélén különböző berendezések, hűtők és ki tudja még mi minden. Eltartott pár percig, míg a szöveget végighallgattam és a képet magamban feldolgoztam.

A következő három helyiségben – természetesen egyesével – nagyon kiváló minőségű képek  mutatták be, miként pusztulnak el madaraink különböző okok miatt. Ugyancsak kellemesen érintett a szöveg kiegyensúlyozottsága: a halálokokat nem próbálta sem könnyen venni, sem misztifikálni. Egyszerűen felsorolta miféle lehetséges okok állhatnak az események mögött. Valahol 5G-s tesztelésekre gyanakodtak, máshol teljesen értelmetlenül sok-sok ezer madártetembe hajtottak bele autósok, megint más helyen vegyi üzemben történő gázrobbanás lehetett a tömeges pusztulás oka.

A nagyon nagy felbontású fotók láttán megdöbbentem. A rengeteg madártetem ilyen célzatos koncentrálása megviseli az embert.

A következő teremben kiállított fotó ismerős eseményt vagy inkább élményt juttatott eszembe.

Hát igen, hogyan is maradhatna ki Hitchcock Madarak című filmje? A tablet szövege szerint a rendező egy ausztráliai „balesetből” merítette az ötletet. 1961-ben a kaliforniai Montereyi-öböl partjainál tömegesen támadtak meg embereket egy mérgező alga hatása miatt agresszívvá vált tengeri madarak. S bár a tablet szövege megemlítette a filmet, a kép az eredeti helyszín áldozatait mutatta be.

És ez így ment helyiségről helyiségre.

Ausztrália. A hatóságok kitartottak amellett, hogy nincs különösebb baj, holott a városi kikötő vizének vizsgálata (innen szállítják a nikkelt és az ólom-karbonátot Ázsiába) szintén kimutatta a szennyeződést. Egyes minták az egészségügyi határérték 130-szorosát is elérték, akkorra pedig már kiderült: a mérgezésben négyezer madár pusztult el.

A szilveszteri petárdadurrogtatás halálos következményei: A Termini főpályaudvar körüli utcákban készült felvételeken madarak, főleg seregélyek tetemének sokasága látható szerte az aszfalton. A tömeges madárhalál okát nem tudni biztosan, de az International Organization for the Protection of Animals (OIPA) szerint a petárdák és tűzijáték által okozott szokatlanul erős hanghatásba pusztulhatott bele sok, a fákban gazdag környéken fészkelő vagy éjszakázó madár.

Részeg papagájok százai zuhantak le a fákról vagy a levegőből egy Észak-Ausztrál városban. A szakértők egyelőre nem ismerik a jelenség okát – közölte az AFP a helyi médiára hivatkozva. A rikító színekben pompázó papagájok a részegség tipikus jeleit mutatták. A helyi állatorvosok szerint régebben is láttak pityókás papagájokat, de ennyit, mint ezúttal, még soha. A madarak elvesztették koordinációs képességüket, kábák voltak, ezért az állatmentők védett helyre vitték őket. A részegségre utalt az is, hogy a másnaposság jellegzetes tüneteit produkálták.

Lisa Hansen, a Palmerston városában lévő állatkórház orvosa szerint egyértelmű jeleit mutatták az állatok annak, hogy berúgtak. „Támolyogtak az ágakon, és rendre elvétették a lépéseket, ezért leestek” – közölte az állatorvos. Hansen azt mondta, hogy járókelők, állatbarátok hozták be hozzájuk naponta, tömegével az úton heverő madarakat, amelyek emberi segítség nélkül elpusztulhattak volna. A doktor szerint senki sem tudja, mi okozta ezt az állapotot. Elképzelhető, hogy valamilyen növényt ettek a madarak, de van olyan elmélet is, amely szerint egy rejtélyes vírus van a háttérben.

Minden egyes fotó mestermű, már amennyire meg tudtam ítélni. Ám az igaz meglepetés csak ezután jött!

Az egyik helyiségben – bizony, már jó ideje jártam ezeket a helyiségeket – ókori görögöket láthattam, amint ujjongva emelik karjukat a levegőbe, miközben varjak tetemei hullnak tömegesen az égből. A tablet szövege szerint a jelenet az iszthmoszi játékokat ábrázolja, abban a pillanatban, amikor Flaminius bejelentette a makedón uralom végét. A részletekbe a tablet avatott be: „Az iszthmoszi játékokon nagy tömeg gyűlt össze a stadionban, és nézte az atlétikai versenyeket; Görögország most hosszú ideig tartó háborútól menekült meg, így békében, biztonságban ünnepelhetett a szabadság reményében. Amikor a kürtjelre teljes csend támadt, egy hírnök állt a középre, és közhírré tette, hogy a római senatus és Titus Quintius Flamininus consul, a hadvezér, miután legyőzték Philipposz királyt és a makedónokat, szabaddá nyilvánítja a korinthosziakat, lokrisziakat, phókisziakat, euboiaiakat, a phtiótiszi akhájokat, a magnésziaiakat, thesszaliaiakat és perrhaibiaiakat, mentesítik őket a helyőrségektől és az adóktól, hogy ősi törvényeik szerint élhessenek. Ezt először nem értették meg mindnyájan világosan, a stadionban nyugtalanság és zajos mozgolódás támadt a csodálkozó és kérdezősködő tömeg soraiban, majd kérték, hogy ismételjék meg a hirdetményt. Mikor újra helyreállt a csend és a hírnök harsányabb hangon szólt, és ezúttal mindenki meghallotta s megértette a hirdetményt, hihetetlen hangos kiáltás harsant fel, a zaj egészen a tengerig hatolt. Az egész nézőközönség felállt, senki nem figyelt a versenyzőkre, mindnyájan sietve felugráltak, hogy üdvözöljék és köszöntsék Titust, mint Görögország megmentőjét és védőbajnokát. A véletlenül erre szálló varjak leestek a versenytérre.”

Hihetetlenül ráztam meg a fejem. Nem, ez már nem lehet fotó!

Egészen közel mentem a képhez – mely mondanom sem kell, szintén a kiállítás szabványméretében, azaz háromszor két méteres méretben feszített a falon –, hogy megnézzem, miféle komparzériát szedett itt össze a fotós, ám mivel sem Iszthmosz partjainál nem jártam és a többezres tömeg is hihetetlennek tűnt, úgy éreztem, félre lettem vezetve.

Eddig a szövegeket olyan szépen hihetően, tárgyilagossággal fémjelezve adták elő, most pedig, íme, kiderül, hogy csalás a vége! Még, hogy fotó időszámításunk előtt százkilencvenhatból!

Hirtelen elment a kedvem az egésztől, ám mivel sejtésem szerint közelebb voltam a kijárathoz, mint a bejárathoz, nem fordultam vissza, hanem tovább mentem.

Újabb átverés érzetét keltve megint csak egy számomra ismeretlen környezet madáráldozatait mutatta be a következő kép. Megszámlálhatatlannak tűnő, végeláthatatlan embersor közeledett a fotós felé, kezük a levegőben, felülről madárfelhőként zuhanó madarak tömege. A szöveg a következő: „Jom Kippur a zsidóság legszentebb ünnepe, a szombatok Szombatja.”

Helyet foglaltam a fotelban és csendben, bár kételytől izgatottan hallgattam a tabletből ömlő szöveget.

„Kizárólag erre az egyetlen napra ír elő a Tóra böjtöt. Magyarul még Engesztelőnapnak, valamint Hosszúnapnak – utalva a 25 órás böjtre – is szokták nevezni. Harminchatezren voltak (a leviták) ők és helyetteseik, égszínkék selyemruhában, majd a kohaniták, huszonnégyezren, fehér selyembe öltözve. Utánuk az énekesek, a zenészek, a kapuőrség, a tömjén készítői és a függönyök varrói, az őrök és intézők, majd egy csoport, amit úgy hívnak, hogy Katofilosz (székhordók) és a különböző szakmák és céhek képviselői. Utánuk lépked a Szánhedrin hetven tagja. Utánuk a száz kohanita, kezükben ezüst botokkal, ezek biztosították az utat. Utánuk jött a főpap és a kohaniták öregjei, kettesével. És az utcasarkokon ott álltak a jesivák (tanházak) vezetői és a főpapot nagy ovációval fogadták, mondván: „Jó uram, főpapunk, Isten hozott! Imádkozz Teremtőnkhöz, hogy éltessen bennünket, hogy képesek legyünk foglalkozni Tórájával!” Amikor a Templomhegyhez érkeztek, imádkoztak, hogy Dávid háza sokáig éljen. Utána a kohanitákért, majd a Templomért imádkoztak. És a nép áment mondott a fohászra, és ez olyan hangot hallatott, hogy az ott röpködő madarak leestek félelmükben. Ezután a főpap meghajolt a nép felé, sírva fakadt és betakarta arcát.”

A kép annyira élethűen mutatta a közelebb és távolabb állók arcát, annyira hiteles volt az öltözékük, hogy véleményem szerint egy „beállított” képet így „összehozni” lehetetlenség. Nem lehet, hogy filmjelenet? Igaz, hogy én ezt a filmet nem láttam, de nem lehetetlenség. A hatalmas hangorkán következtében az égből potyogó madarak… Megmagyarázhatatlan kép!

Nagyon sokáig üldögéltem az egyetlen fotelban és nehezen tudtam összerakni a gondolataimat. Ez az egész kiállítás megrázó – szögeztem le magamban. Végül felálltam és átmentem a következő, utolsó helyiségbe. Ennek a végén ugyanis, már láttam, ott állt a biztonsági ember. Nem nézett rám, csak állt ott és valószínűleg ugyanazt a pontot nézte mereven. Nem tudni, ugyanaz volt-e, aki a bejáratnál fogadott, elvégre valami érthető módon a helyiségek akár egy kört is leírhattak az épület földszintjén úgy, hogy a kiindulási csarnokhoz vezessenek vissza – mindenesetre nagyon hasonlított rá. A falra pillantottam. Ja, igen, az első és az utolsó kép nem madárhalálról szól. Ez elhangzott a bevezetőben. Mi is hát ez a nagy homály az utolsó alkotáson? A képen hatalmas vízfelület felett egy fehér galamb szállt. A tenger háborgó vize Aivazovszkij-i árnyalatokat sugallt, persze ezt is csak fekete-fehér változatban. Ott voltunk, én és a galamb, amely röptében is engem figyelt. Ez a kiállítás őszintén megvallva, elbizonytalanított.

Csalás!

Az utolsó pár kép kétségtelenül csalás, és én nem tudom megmagyarázni. Félő, nekem kell döntenem a csalás létéről: elfogadom-e vagy sem, megmagyarázhatónak tartom-e, annak ellenére, hogy erre én magam alkalmatlan, felkészületlen vagyok?

Történelmi tényeket – mert mindkét eset valóságalapja (az iszthmoszi játékok és Jom Kippur ünnepség) megkérdőjelezhetetlen – úgy tolmácsolni, hogy közben kétségeket ébresztünk, igen az a jelenkor legnagyobb művészete, az elbizonytalanítás művészete.

A biztonsági őr a tabletért nyúlt. Ja, igen, ez nincs benne az árban…

Hogya György