Bekezdések Ravasz Józsefről 5

Van egy Pálovics Lászlóhozkapcsolódó, ma már megszelídült anekdotaként olykor-olykor emlegetett öndefiníció, amely szerint a Kenya becenévre hallgató – s ahogy mondják: tragikus sorsú – hatalmas tehetséggel megáldott prózaíró saját magát úgy aposztrofálta: én vagyok „az abszolút csehszlovákiai kisebbségi”. Gondolt itt felvidéki magyarságára, másságra utaló bőrszínére, soha nem látott édesapjára; mondhatni, teljes joggal fogalmazott így, mégis – ha szerényen s tisztelettel – de cáfolnám az állítást. Mert úgy gondolom, Ravasz József  (cseh)szlovákiai magyar cigány költőként legalábbis holtversenyben áll vele. Semmiképp sem szeretnék itt ennél erősebb iróniával élni, ennyire is a költő, a hetvenöt esztendős Ravasz József bátorít föl versein keresztül, hiszen – majd később bizonyítom ezt – sorai bővelkednek a csöndes, szinte alig hallható, de annál nagyobbat csattanó ironikus megfogalmazásokban. Miközben e hármas számkivetettség – édesapját fiatalon veszíti el, cigányként olykor még magyarok között is kisebbségi, magyarként a szlovák nemzet egy részével kell megharcolnia, s (cseh)szlovákiai magyarként legföljebb a nagyvilág felé indulhat(na) önmaga felé – küszködésébe beleélve magunk, mondjuk ki, hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy nem őszinte, nem lehet őszinte a mosolya. És mégis. Hiszen számára ez a legfontosabb: ragaszkodik a nevetéshez. 

S így ér el nagyot sokat életében. Hogy mit, azt el is mondja, én szűkebb módon a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának honlapjáról idézem életrajzának idevágó részletét: „A dunaszerdahelyi Magyar Tannyelvű Gimnáziumban érettségizett. 1968-ban sorkatonaként 24 hónapot töltött a csehszlovák hadseregben, ahol elvégezte az altiszti iskolát és szakaszvezetői rangra emelték. Előtte azon töprengett, hogy «a Prágai forradalom» alatt elhagyja hazáját. Ennek oka elsősorban az volt, hogy cigány nemzetiségűként hivatalosan nem vállalhatta fel önmagát. A 80-as évek végéig a kommunista társadalomban nem találta a helyét. Sok mindennel foglalkozott. Volt gyári munkás, kocsikísérő, bányász, építkezési segédmunkás, zsoké, népművelő… 1989. november 17-e teljes egészében megváltoztatta az életét. A bársonyos forradalom a cigányok számára is új lehetőségeket kínált. Az úttörő munkából ő is kivette a részét. Az ország cigány lakta településein oroszlánrészt vállalt az egyes politikai és kulturális szervezetek alapításában.”

Mondhatni, sok mindent elárul – kimondatlanul – e néhány sor. Csak szaporítja a föntebb felsorolt élethátrányok számát. Hatvannyolcban szolgál a csehszlovák hadseregben – aki volt katona, az tudja, mennyire valós hátrány kettős kisebbségiként katonai szolgálatot teljesíteni, bárhol is, ráadásul mit jelent(het)ett ez ’68-ban, Csehszlovákiában. Túl sok jót – nem. Ám ő sikerrel abszolválta, majd a civil életben – a lakonikus fölsorolás is sejteti – bőven kivette részét a társadalmi peremlét alapos kiismeréséből, a kiszolgáltatottság szinte minden élethelyzetének túlélési leckéiből. Szinte már magától értetődik, hogy innen a versek világa szippantja magába; az írás és az olvasás kettős folyamata; s mert mondanivalónak enyhén szólva sincs híjával, már csak a fórumokat kell fölkeresnie. Sikerrel jár. Életkorához képest kései az indulása, harminc fölött publikál először (Irodalmi Szemle, Új Ifjúság, a Hét, Csallóköz), majd csatlakozik az Iródiához, tovább bővül a verseit közlő folyóiratok száma, első kötete megjelenésekor már negyvenegy esztendős, értő – vagy kevésbé értő – kritikai fogadtatásban részesül, ám ez azt jelenti, hogy fölfigyeltek rá, nem csak szűkebb pátriájában, de Baranyától (Jelenkor) Vajdaságig (Híd) reagáltak költői érkezésére – ám akkor az írót, ha csak részben is, elragadta a nemzetéért való cselekvés lendülete s annak szolgálata. Részben, írtam, hiszen gyermekeknek szóló két- és háromnyelvű tanmeséket publikál, amikor ideje engedi, hogy ezzel is segítse a megújuló anyanyelvi oktatás lehetőségeit. Közben folyamatosan tanul, nem mindennapi eredménnyel: „…főiskolai docens, romológus és szociális munkás. Diplomáját a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Szociáltudományi Karán szerezte, majd ugyanitt tett rigorózus vizsgát. A pozsonyi Szent Erzsébet Főiskolán doktori tanulmányait folytatva bölcsészdoktorrá avatták. 2012-ben habilitált és nyerte el a docensi címet. Napjainkban Dunaszerdahelyen és Szepsiben él és alkot, egyben a dunaszerdahelyi Romológiai Kutató és Módszertani Intézetet vezeti.” 

Mindezt ismernünk kell ahhoz, hogy – immár a költőt faggatva – megértsük a hetvenöt év keserveiből, csalódásaiból, s az állandó reményből összeálló versbeszédet, melynek bővebb válogatásával tisztelgünk e hét és fél évtized előtt. Igen, e történet minimum hetvenöt éves, hiszen ő maga is megidézi, több versében, születése napját, annak körülményeit, s szinte abból és onnan építi föl ama balladás lüktetést, ami versesköteteiből kiárad. Ám, mielőtt valóban elmerülnénk a költői életműben – s érintőlegesen, hiszen e kötetből hiányoznak azok, a meseíró Ravasz munkásságában – érdemes kicsit bővebben tanulmányoznunk azt a közéleti tevékenységet, azon küzdelmet, ami bővelkedett a mai napig szóló tanulságokban, s olyan köntörfalazás nélkül kimondott üzenetekben, aminek ismerete nélkül mind a kisebbségi élethelyzetek megharcolása, mind az innen táplálkozó költői életmű befogadása nem működhet tökéletesen. 

Mint említettük, Ravasz József egyesületek és pártok szervezésében jeleskedett, de eredményei és tapasztalatai alapján több évig az Európai Unió cigány kisebbségi programok szakértőjeként s tanácsadójaként is dolgozott. Ám mindeközben világos, érthető üzeneteket küldött mind a többségi társadalomnak, mind saját nemzeti közösségének. Egyik markáns kijelentése a felzárkóztatás, integráció, roma szocializáció kifejezésekre így hangzik: „A legnagyobb gond, hogy a romakérdést sokan le akarják söpörni az asztalról. Mi a delfinekkel is tudunk foglalkozni, képesek vagyunk kommunikálni velük. Akkor pont embertársainkkal nem tudjuk ezt megtenni? Embertársainkkal szemben nem lehetünk tehetetlenek. Mostanában nagyon sok roma-felzárkóztatási program készült, és reméljük meg lesz ezeknek a hozadékuk. Erre nagy szükség van, mert keserű tapasztalatunk, hogy az irdatlan hideg időben megfagynak a romák. A munkahely hiánya magával hozza a tisztességes megélhetés hiányát. Víz, villany, komfort nélkül élnek.” Más alkalommal, majdnem ugyanerről, így fogalmaz: „Évtizedek súlyos mulasztásait természetesen képtelenség akár csak néhány esztendő alatt behozni. A romakérdés olyan, mint a hosszútávfutás. Csak sok-sok erőfeszítés után érhetünk célba, ami még nálunk is nagyon messze van”. S hogyan kellett a rendszerváltás után, a formálódó demokráciában építkezni, emberi jogokat követelni, milyen helyzetből? Hallgassuk erről ismét – s már egy politikai interjú-részlet erejéig – a közéleti szerepvállalását, hivatását elkezdő Ravasz Józsefet: „A cigányokat lelökdösték a villamosról, sok embert, férfiakat, időseket, asszonyokat összevertek, megfenyegettek, a végén már a gyerekeket nem merték elengedni az iskolába, nem mertek bemenni a munkahelyükre. Azután ez átterjedt Szlovákiára is. Nagyszombatban például nemrégen a szabadtéri moziban támadtak meg karókkal cigányokat. Jelentkezett a Fehér Légió is, amely a szlovák kormányhoz és több területi nemzeti bizottsághoz elküldött nyilatkozatában azt követeli, hogy a cigányoktól vonják meg azokat az, úgymond, privilégiumokat, amelyeket a kommunista rezsim biztosított a számukra, mert ha ezt nem teszik, akkor ők készek fellépni az igazság érdekében a cigányok ellen, akár fegyveresen is.” Nos, ebből a léthelyzetből épült, gyarapodott tovább az a költői életmű, amelyből e kötetben igyekeztünk áttekintő válogatást nyújtani – nem csak főhajtásként a hetvenötödik születésnap előtt.

Mindenekelőtt szögezzük le: az a peremlét, ahol megkapaszkodni is erős kihívást jelentett, a föntebbi idézetek előtt is nyilvánvaló volt – épp csak megfelelő nyilvánosság nélkül. Bár ma már Ravasz azt vallja, hogy „a hátrányt mindig az ember okozza saját magának”, ám ez a mondat most egy olyan közállapotból érkezik, amely kétségkívül javuló tendenciákat sejtet – ahhoz képest. Amikor elindult az a költői pályafutás, a versbeszéd képzésének olyan sajátos és egyedi megoldása, ami, ha nem is egyedi, de nem túl gyakori. Nevezetesen: Ravasz József költészete nem nevezhető-párosítható-elválasztható-megkülönböztethető akár tér-, akár időbeliségében lineáris szakaszhatárokkal. Néhány debütáló verse már önmagában hordozza a teljes életmű várható, sejtésnél sokkal erősebb bizonyosságát annak kiteljesedésében; motívumai sem valamiféle tudatos „irányultság” felé mutatnak-tartanak (mint ennek hiánya miatt marasztalták el egyes recenzensek), hanem olyanok, mint a szívverés vagy a lélegzetvétel. Ezt már az iródiások antológiája, a Próbaút megmutatta; magam akkor így fogalmaztam róla: „Talán [Ravasz] az egyetlen az antológiában, akiben a legősibb módon terem a vers; költészete — élmény! A kötet legszebb verse valószínűleg az ő nevéhez fűződik: „ne reszketne kezem/ amikor ruhádat gombolom/ és lassan mezítelenre vetkőztetlek/ te föld/ őrülten is rajtad pihenek/ még egy földet szeretnék/ öltözöttebbet sok-sok gombbal/ és reszketőbb kezet” (Szeretkező).”

A Terjedelmi Korlát nevű margóbiztos akkor is nehezítette dolgunkat, így csak most van módom kicsit helyesbíteni: vélhetően nem ez a kötet legszebb verse, mindenképp holtversenyben áll a Bulgakovnak ajánlott Bibliai kép-pel, ám a szerző szintén Ravasz. A lényeg: én ekkor figyeltem föl formálódó életművére, majd a pár év múlva megjelenő első kötetét is szeretettel olvastam, helyeztem el polcomon, s ilyen szemüveggel olvastam az értő és a kevésbé értő kritikákat. S bevallom: néhányat az utóbbiak közül még ma sem, újra olvasva őket sem értek. Mert Ravasz versei az extrapoláció olyan lehetőségét kínálják föl a mindenkori olvasó számára, ami, ha teljesíthetetlen akadályt, értelmezési gondot jelent, akkor a kritikusok meglévő ismereteinek komplexitását kell eleve „könnyűnek találtatnunk”.

Persze, itt és most nem egy – vagy több – elkésett vitadialógus a dolgunk, hanem annak rögzítése: Ravasz József költői indulása erős volt, nyomot hagyott, figyelmet keltett. Kiváltképp az a határozott hangon közölt, megfogalmazott kiállás, amellyel népe, nemzete, származása elismertetéséért protestált, ám nem valamiféle (megengedem, már a kifejezés sem tökéletes) „pozitív diszkrimináció” eléréséért ágált. Pusztán leírta azt az igen mélyről induló utat, amelyen haladnia kellett, s haladnia kell népének – tegyük hozzá, kicsit szomorúan – mind a mai napig. Érdekes, hogy ennek valamiféle kompetitív attitűdje még a vele szimpatizáns véleményekből is kihallatszik; ezt tapasztaljuk például Szászi Zoltán mondataiban, aki hetvenedik születésnapját köszöntve Ravasznak így fogalmazott, három és fél évtizeddel ezelőtti első találkozásukat elevenítvén föl: „…még csak olyan nyúlánk félkész fiúk voltunk, te meglett, sors által megtépázott, keményen küzdő férfi már akkor. Aztán előkerültek a noteszlapok, a cukorzsákok rakodása közben sietve fecnire leírt verssorötletek, meg a letisztázott versek. Izzott belőlük az eredetiség, az erő, a tisztaság, a másság a cigányság vállalása. Büszkén való vállalása. Akkor el is gondolkodtam ezen. Hogyha mindenki legalább annyira tudná vállalni az emberségét, mint akkor te a cigányságodat tudtad, akkor a világ lehet, jobban működne. Tudnánk, kik vagyunk s mi a dolgunk ebben a világban, míg benne létezünk, hogy e földi létben kiszabott időnket kitöltve valami nyomot hagyjunk.” 

Valljuk be, érződik, épp a tisztelet nagyon mély, őszinte kifejeződése mellett – a gondolat hátterében – az a rácsodálkozás arra az életsors-beteljesítés kockázatvállalására, ami konszolidáltabb egzisztenciális viszonyok között gyakorta korántsem természetes. (Magam legalábbis sokáig tanultam ennek fölismerését, példázatát, mert – sajnos, már mondhatni így is – sírig tartó, és a nyolcvanas évek kezdetétől induló barátság fűzött – Kovács József Hontalannak köszönhetően –   Péli Tamáshoz, Szentandrássy Istvánhoz, és fűz Kunhegyesi Ferenchez, s még számos cigány művészt említhetnék, de ők azért is kedvesek számomra, mert mindhármukkal készíthettem közös kötetet; de említenem kell itt Szécsi Magda nevét, az ő egy-két könyvét én segíthettem megjelenéshez, tárlatot szervezhettem neki, ám ez – itt és most – azért érdekes, mert értem és érzem azt a párhuzamot, ami az ő és Ravasz cigány meséit összehasonlíthatóvá teszi, annyira, hogy erről még – egy ösztöndíj-program keretén belül – tudományos kutatói elemzés is született.) 

S itt kell megjegyeznünk Ravasz meséivel kapcsolatban is, amire föntebb utaltam, hogy a mai napig nevelési segédanyagként forgatható, az oktatás minőségét javító művekkel szolgálta közösségét. Miért illeti dicséret? Talán azért, ami minden egyes nemzet fiatal korosztályának megszólításában örökérvényű lehetőség: a mély erkölcsi tanulságokat egyszerű nyelvezetbe öltöztetve, korosztályról korosztályra lépve annak fogalmi készletében, fokozatosan átadható a gyermekeknek mindaz, ami identitásukat képező elem. Hagyomány, erkölcs, etika, közösségi és egyéni tolerancia, a jó és a rossz megoldások helyes kiválasztása, a bibliai főbűnök és parancsolatok tartalmának példamesékbe, elgondolkodtató történetekbe ágyazása – és természetesen az az egyedi nyelvi készlet, ami a tartalmi elemekben hasonló meséket egyedivé teszik az adott nyelv – esetünkben a roma – szókészletének ismeret-fejlesztésében. És van még egy ide kapcsolódó sajátos szempont, amire sokan talán nem is gondolnak – az integráció néhány lépésén már átesett cigányság nyelvi romlása. Amit Ravasz József így fogalmazott meg:  „Fő célom az volt, hogy a roma gyerekek megtanuljanak véleményt formálni. Ilyenkor fontos, hogy én vagyok a Ravasz Józsi, aki maga is cigányember, és író, költő, aki megírt egy olyan tanmesét, ami arról szól, milyen nagyszerű dolog például, ha a gyerekek megtanulják a cigány nyelvet és még beszélik is. Tudni kell, hogy sok cigány számára ez a nyelv szégyenkeltő. Az a roma, aki már asszimilálódott, a cigányul beszélő romákat hallva szégyenkezik.” Egyik meséjében arról ír, hogy igazán szívünkben vagyunk otthon; az ellentétek belső megértése nélkül nincs valódi lelki egyensúly, megnyugvás; s ennek hiányában sokan még racionális erőfeszítések árán sem képesek közeledni egymáshoz, el- és befogadni a külső valóság számtalan kihívását. Mert mint ezt föntebb már érintettem: extrapolációs készség-képesség nélkül Ravasz versvilága annak teljességében nem, vagy csak nagyon nehezen fogadható be. Talán ezért is csúsztak be fogadtatásába, az elismerő szavak mellett is, félreértés-ízű megállapítások. 

Vagy épp a megértésből fakadó együtt-gondolkodás, mint ahogyan az Csapó Juliannánál jelenik meg: „A bukolikus pásztorköltészet idilljére emlékezik a szem, amikor régen volt cigánykaravánok fénylő hátú bikái vonulnak el a színen. A nomádok vándorlása nem ismer nyelvet, csak életet, az élet szavait, úgymint: Nap, ég, föld, csillag, harmat, ló, madár, virág, szél, erdő, ember, gyökér… A tenyér megtartó melege szerelmet, vérízű ölelést, új életet ígér. … A költő, az alkotó lírai én jelene viszont másféle, dehumanizált valóság árnyékában tengődik. Lehet-e vigasz, letűnt idők pótlása a költészet? Hiszen a költő, a poéta már régóta megszűnt zseninek lenni. Soraiban a lassan alakítgató kézműves verejtékes munkája kel életre.” Igen, ez valóban erős motívuma Ravasz ars poeticájának, ahogyan ezt látta meg bő harminc éve egy másik recenzens, Mezey László Miklós is: „A már-már kibeszélő hevületű cigányság-versek az önazonosság-tudat építésének megkínlódva együvé hordott, s fallá emelkedő elemei. Csakhogy a 20. századi cigánysors aligha írható le Ravasz József számára az azonosulás képletével. Itt a valójából kiforgatott, a maga sajátosságait eláruló vagy kényszerűen elhagyó etnikai csoport keservei kerülnek erős fénybe. «Szokásait kitaszította belőlünk / mesét sző rólunk az atomkor» (A cigánysors előtt). A cigányságért való kiállás az előítéletekkel szembeni próbát, az erőszakkal szembeszegülő harc szavait követeli (Cigány-nyelv-tan). Mert hogy a cigányság még képzeletbeli újjászületésekor is térdepelve jön a világra (Közelítés), s ahogy növekszik, daccal-harccal kell élnie puszta fönnmaradásáért: «Cigányasszonyé a szívem dobogása / Méhébe kívánom őseim haragját» (Tél negyedszer). A cigány-versek gondolatisága láthatóan a születés csodája, az elmúlás borzalma, a misztikus-transzcendens túlvilág vagy múltvilág problémái körül csomósodnak. Akár az elmúlás költőjének is nevezhetnénk Ravasz Józsefet – némi leegyszerűsítéssel – miközben folyton az életről beszél. Ilyen értelemben hites költő; s azon kevés kortársak közé tartozik, aki nemcsak a szó mágiájában, de a vers valóságos erejében, eleven hatásában is bízik.”

Most tehát, hogy a hetvenöt esztendős Ravasz Józsefet elhelyeztük a kortárs magyar költészet palettáján, ideje – amolyan bővebb zárszóként – e válogatás szempontjairól beszélnem. Ám ezt megelőzően hadd szóljak arról a fölismerésről, vagy fölismerésekről, mely-melyek mentén haladtam az összeállítás során. Az egyikre soraim kezdeti bekezdéseiben már utaltam: Ravasz versei ugyanazon középpontban születnek, a létezés(e) szívverései, lélegzetvételei, pulzálnak, hatnak, mindkét irányba, kötnek-kötődnek s elszakadnak, hogy visszatérhessenek; a középpontból sugarasodnak, de ez a középpont nem egyfajta Nap, hiszen a szavak nem válnak bolygóvá, bolygórendszerré, mert visszakapaszkodnak abba a valóság fölötti óhajba-csodába, ahonnan vétettek s ahonnan megbocsájtanak az ellenük elkövetett vétkeseknek is, csak legyen vége sorsuk rombolásának; Ravasz versvilága tehát egy végtelen kiterjedésű pont, s a belőle fölszakadó versek nem tematizálhatóak, nem szűkíthetőek le egy, a létezésnél kisebb átfogójú problémakör hadrendjébe, ciklusába. Ez számomra nagyon világosan megmutatkozott szinte valamennyi korábbi kötetét olvasva; azok szerkesztői roppant erős és dicséretes módozatokban próbálták ezt megcáfolni, lineáris belső ciklusokba rendezni az összerendezhetetlent, kedvezni akarván a versolvasók megszokott ritmusának, például: gyerekkor, eszmélődés, család, nagyvilág, vagy ennél eltérőbb, másféle akár kontemplatív megközelítés; de nem, egyik sem – mondom: számomra nem – eredményez tökéletes megoldást. Mert Ravasz verseinek dinamikája a váratlan asszociatív pillanatokból táplálkozik, a létezés körforgása – újra hangsúlyozzuk – nem lineáris, hiszen annak rezdülései, pillanatnyi történései fölgyorsítják a szívverést, egyúttal visszahatnak valami nagyon régi, már-már elfeledett-eltemetett pillanatra; a kettő hat egymásra, s ebből születik, két gyötrő-fájdalmas emlék mégis-boldogságos ölelkezéséből a vers. Tükrözve a költő létezésének teljességét, a világgal való viszonyának – kitaszítottság és befogadás – teljességét. Persze, mégis kell valamiféle rend, rendszer, eligazítás egy adott versvilágon belül, ám ezt a magam részéről talán úgy találtam meg, hogy ezt a pulzáló, kihívásokkal teli, állandó reakciókra késztető létezést próbáltam fölfűzni valamiféle válogatásba (ez képezi a kötet első ciklusát), de abban is a teljességet átfogva, nem lineáris megközelítésben, hanem – s itt bizony visszatér az iménti sejtetés – a versek együtt–olvasásából kínálkozó komplentatív imádság-füzér elfogadása-fölismerése által éreztem rá, közelítettem meg a költő szubjektumát. 

Ami: imádság, fohász befogadásért, elfogadásért, a létezés lehetőségéért. S itt érdekes igazán fölfigyelnünk Ravasz egyszerű szóalkotó-képességeire is: arra a magától értetődő természetességre, ahogyan jelzős szerkezetei főnévvé – s így egy nemzet jellemző jegyeivé – módosulnak. Lásd cigánysors, cigányország, cigánylétra, cigányhumor, cigánylét, cigánysóhaj, cigánykéz, cigánykenyér, cigánykönny, cigánytudat, cigányút, cigányokos, cigányhal – a helyesírás-ellenőrző automatikusan hibát jelezve húzza alá mindegyik kifejezést, ahogyan a társadalmi közfelfogás sem érti e szavak elsődleges, eredeti jelentését; egy sorsközösség napi helyzetmegoldásainak kényszereit, lehetőségeit s általában túlélésük sajátos, egyedi eszközeit. Pedig mindez hangsúlyos költői-nyelvi leképezése annak a sorsközösségnek, melyből Ravasz költői és közéleti jelenléte fölfakadt, megerősödött, kiteljesedett. És így olvasva érezzük át a maga teljességében azt a humort, amit néhányan hiányosságként emlegettek, pedig jelen van: épp csak ez a derű a népi bölcsesség, a fanyar irónia, a sírva-nevető tréfa alkotóelemeként gazdagítja eme versvilágot. Engedtessék meg erre egyetlen példamondat:   „Akárha nem volna napkezdet. / A félelem a spájzban kísért. / Jó volna nem érteni e szállóigét.” – írja egy nagyon friss (2022) versében, s bizony, „le kell esnie” e szállóigének ahhoz, hogy megértsük a nagyon is húsba vágó félelmet – vajon a fiatal olvasók megértik-e még, ugyanígy? 

A kötet egyfajta – remélem: másoknak is jól eső – szerkesztői választásából adódik a második ciklus. Hozzátenném: amit az első „fejezet” összeállítása közben már éreztem, s föntebb meg is fogalmaztam, abban megerősítést épp a második ciklusból nyertem. Itt ugyanis a kéziratban kapott versek mindegyike alatt ott volt a dátum, szemben a korábbi – a kötetekből választott – művekkel. S bár elkezdtem az iménti koncepció alapján választani egyet-egyet, végül egyre többet, de fogyatkozó lelkesedéssel. Mert a dátumok – éppen, hogy azok – mélyítették el bennem e költői œuvre jellemzőjét: azt a sorsközpontúságot, amit az előbbiekben megfogalmaztam. Itt ugyanis a versek úgy folynak egymásba, ahogyan a napok; s úgy születnek, kerülnek papírra, ahogyan a lélegzetvétel tágítja a tüdőt, s a szívverés üti-hajtja új küzdelmekre a költőt. A műfajok belső rendjének-fegyelmezettségének aláveti magát a költő, de a haiku szorosan illeszkedik az előző napok belső ritmust követő szabadverseihez, s előhangjai a következő napokban születő prózaversnek, vagy épp kisprózának; de e folyamban arról is meggyőződhetünk, hogy – ami egyébként sok költő által hangoztatott igazság – nincs olyan, hogy különálló gyermekvers; ha annak gondolatisága nem kapcsolódik a „felnőtt” versek mondandójához, akkor az nem vers, hanem amolyan jópofa „gügyögés”. Ezért fogadják olyan értő szemmel amúgy Ravasz tanmeséit, s ezt érzékelhetjük itt is, amikor egy gyerekvers-motívum tovább-gondolása születik meg a következő napon; a téma elmélyül, kiteljesedik; majd pár nap múltán folytatódik a gyerekeknek szánt ciklus, ugyanazt mondja, de igazodik a megértés szintjéhez. Ám épp úgy elmondhatjuk ezt szerelmes verseiről, melyekben az egyetlen – általa meg is szólított – személyhez fűződő érzelem megfogalmazása szoros kohézióba lép a tájjal, a hazával, a sorsközösséggel, vagy akár a szakralitás különböző élményeivel. S ez csak egy-egy kiragadott motívuma annak, hogy miért véltem végül érdemesnek ezt a versnaplót arra, hogy egyben tartsam – majd e szándékomban a véletlen is segítségemre sietett. Mármint csak ennek köszönhetem azt, hogy törekvésemben Ravasz József is segítségemre volt, noha tudtán kívül; hiszen – tudtomon kívül – erről beszélt ő maga is, egy másfél évvel ezelőtti interjúban – ami akkor vélhetően elkerülte figyelmem. Amikor is így fogalmazott terveiről: „Háromkötetnyi anyagom van, ami abból az évi háromszáz versemből jött össze, amit szinte mindennap írtam. Egyben szeretném kiadatni, nem pedig szétszaggatva, több kötetben.” Bővebben nem fejtette ki, a beszélgetés egésze nem is ezt célozta, de jómagam érteni vélem e szándékát, hiszen magam is hasonlóra jutottam (ahogyan ezt többször megfogalmaztam e szövegben) az életmű teljességét vizsgálva: Ravasz József egyetlen verse is a mindenség komplexitását képes fölvillantani, ha megérezzük abban a benne rejlő egyetemesség-háló „parasztkötésének” fortélyait. Ugyanakkor, nem lemondva eredeti szerkesztési koncepciómról, nem helyeztem vissza eredeti helyükre az e versfolyamból addig kiemelt darabokat. Ám lábjegyzetben jelzem (helyükön hagyott címekkel és évszámokkal) azt, hogy mit emeltem át a válogatás elején, így most e kötetben az olvasó is szembenézhet döntéseimmel, mérlegre teheti és elvetheti azokat, ha követi – mintegy verskeresztrejtvény-fejtőként – a lábjegyzetben feltüntetett végleges helyüket a versfolyamból kimert verseknek. 

Mit mondhatnék még, mielőtt jó olvasást kívánnék az olvasónak? Annyit föltétlenül, hogy van egy vers, amit amolyan mottóként e versfolyam elé idéztem. Azt gondolom, méltó előhangja egy összegzésnek, s méltó bizonyítéka annak az igénynek, ahogyan Ravasz József már pályája kezdetén – hiszen ez a vers az első kötetében olvasható – a mindennapi összegzés igényével lépett közönsége elé. Fölkészülve arra, hogy minden napja a teljesség jegyében teljen, s így életére visszapillantva sem lehet annak eredményességét elvitatni, most, amikor „hollandus sárgája közelít: / lemérni az időt…” Summázzuk: politikai szerepvállalásának egy pontján meghozta azt a döntést, ami miatt sokan kárhoztatták, de végül bebizonyosodott: az egyetlen lehetséges utat választotta és sugalmazta. Közéleti szerepvállalása sokak számára maradandó értéket teremtett és jelentett sorsfordító lehetőséget. Költőként pedig elérte azt, ami csak a kiválasztott költők sajátja: mindvégig önmaga maradt. 

De nem maradt magára.  

Tamási Orosz János