Aich Péter: Profán imák
A felvidéki magyar irodalom egyik anekdotává sohasem szelídíthető története Aich Péter (1942) nevéhez fűződik. Alkotói pályáját az Egyszemű éjszaka (1970) című korszakhatárt jelentő antológia lapjain kezdte, ám az abban megjelenő paradigma-váltás nem mindenkinek tetszett. Így például Szalatnai Rezsőnek (1904), aki kemény, rosszindulatú, heves támadást intézett a kötet költőinek poétikai szemlélete ellen (1969), majd az erre született reagálások egyikét-másikát zokon vette. A vita hevessége ahhoz mindenképp elég volt, hogy az antológia magyarországi terjesztése elakadjon, lehetetlenné vált a hozzáférés, ezen túl Aich is olyannyira kedveszegetté vált, hogy évtizedekre hátat fordított a szépirodalomnak. Később helyet kért magának prózaíróként, regényei, novellái jelentős teljesítményei a felvidéki magyar prózának, de az évtizedek önkéntes mellőzöttsége mindenképp jóvátehetetlen – ezért írtam föntebb, hogy mindez semmiképp sem oldható-mesélhető anekdotaként. Ellenkezőleg: minden alkalmat ki kell használni arra, hogy elmondjuk, bizonyítván ezzel is annak intelmét – bizony, a szépirodalom mindig képes azon merényletre, hogy – Kisfaludyt idézve – „ön fia vágta seb”-et ejtsen…
Nos, ennyit önéletrajzi töredékként a szerzőről, aki e karcsú, ám annál jelentősebb lírikusi jelentkezésben – meglepő módon – nem „őszikéket”, amire életkora predesztinálná, hanem inkább értékes „téligéket”, életút-esszenciákat tár olvasói elé. Három ciklusba rendezve őket fokozatosan építve föl az egyéni-közösségi-metafizikai tripartitum általa megképzett sajátos összegzését.
A felütés – a kötet első, Siralmak címet viselő ciklusa – lényegében jól ismert versépítési megoldás. Darabjait a héber abc betűinek jelentés-értelmezése adja (hiszen ama betűk önmagukban is egy adott gondolat kifejezései), s a hit egyetemes tételévé annak a 119-ik zsoltár általi tovább élése tette. Luther után Arany ABC-nek is nevezik, mert a héber abc huszonkét betűje szerint van elrendezve huszonkét szakaszra, és minden szakaszon belül nyolc, azonos betűvel kezdődő sorra. „De több ez, mint mesteri költemény” – írja egyik szép elemzésében Bogárdi Szabó István – „Ihletett istenkeresés, vágyakozás, szerelmes ének – ezt mondja-énekli mindenki, aki Isten útján jár. Sőt, jövendölés is arról, hogy maga Isten miként keres meg bennünket szeretetével és szabadításával.” Aich Péter is önnön metafizikai útja megtételének választotta ezt a versformát, mely, hiába járt út, hiába ismert klasszikus, már-már lírai toposz – mégis valójában mindenki előtt járatlan út, ismeretlen, örvényes ösvény. A lélek legbelső útja ez, a számadás súlyának fölismerése és elfogadása; a végső fohász megannyi okkal vagy oktalanul megtett tévút után – „… uram / ki mindörökké vagy / fordulj felém áldásoddal / emlékezz rám / az esti imával / s emeld magadhoz lelkemet / a szövetséget pecséttel szentesítsd”.
Az újabb ciklus szintén a lírikus formabontó epikai tanúsága. Balladák – írja a ciklus címeként, ám aki reflexből a hagyományos formát, Arany vagy Sinka balladáit várja, annak be kell érnie a ballada műfajának értelmező fölmutatásával. A forma ugyanis modern, ám a tartalom balladisztikus mélységű – bizonyítva, hogy létezhet akár egyetlen sorban megfogalmazott ballada-tömörségű gondolat és gondolatiság. E ciklusban Aich – az előző bölcseleti vígasztalások és vallomások megjelenítése után – sorsosait, sorsközösségi társait, az átélt és megszenvedett történelmi csapdákat villantja föl, énekli meg, szépen, „az élet egy félkész országút” szól bölcsen, csöndesen, s hogy merre sodródunk azon, nos, ne keresd, hiszen „a távolság a keresett út”. Az a távolság, amely annyiszor inkább eltávolít bennünket akár magától a megnyugvás, az istenkeresés egyszerűségétől. Így jutunk el, szinte magától értetődően, az újabb ciklus esszenciájáig – egy újabb költői formaalkotás revelatív fölfejtéséig.
A harmadik ciklus darabjait ugyanis látszólag klasszikus négysorosok alkotják. A szót jelen esetben kettős értelmezéssel ruházom föl; címében (Tibeti versek) – és szerzői utalásban – ugyanis e művek a klasszikus kínai költészet egyik reprezentánsát, a hatodik dalai láma, Cangjang Gyaco (1683-1706) munkáit említik az ihlet forrásaként. Mindazonáltal bízvást leszögezhetjük, hogy akár az egyetemes, akár a magyar bölcseleti líra hagyományait nézzük, akkor kiviláglik, hogy itt inkább összeér s nem újként adaptálódik a versforma. Aich négysorosainak verselőzményeit könnyedén megtalálhatjuk a huszadik század magyar költészetében, mind formai, mind gondolati szempontok alapján. Ez vélhetően azért is egyértelmű (számomra legalábbis), mert e korántsem könnyed futamok nagyon súlyos személyes létesszenciákat rögzítenek, tárnak föl – akár sorról sorra (sort sor alatt kitapogatva) fölfejthető a szerző kisebbségi sorsának krónikás éneke, a kutatás leírásától („merre van a világosság … kérdőjeles életedben”) a végső számvetésig: „emlék válik dőre füstté / így tűnök majd a semmibe”. Végső, írtam, ám talán mégsem; hiszen a szerző – lerázva magáról e kijelentés személyes fájdalmának súlyát – mintha Adyval („Föl-földobott kő, földedre hullva, / Kicsi országom, újra meg újra”…) ötvözné a kortársaknak és utókorának szóló üzenetét: „fogd a kezem ez a hála / és ha fogod az ígéret”.
Letisztult, bölcs költészet ez, Aich Péter talán-ha végszava arról, hogy mi dolgunk nekünk itt, a világban. Otthon lenni, hazajönni, mert „hazajön a fiad”. Páratlan élményt kínáló, gondolat-gazdag, empirikus létköltészet súlyát hordozzák a Profán imák versei.
Tamási Orosz János