Emléksorok a százesztendős Monoszlóy Dezsőről

„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé. Monoszlóy tizenegy év híján száz esztendőt élt, és ezen évtizedekre pillantva érthetjük meg igazán azt: amit most tragikusnak és jóvátehetetlennek gondolunk, élünk meg, az egy részt semmiben sem új, más részt inkább a távlatokra irányítja tekintetünket. Élni annyi, mint emlékezni és emlékeztetni – akkor is, ha az emlékeket mindig kétségbe vonják s az emlékeztetések megtalálják a maguk süket füleit. Minden korban. Engedtessék meg ennyi irónia, ez szinte kijár itt Monoszlóynak, aki maga is inkább élt az abszurd helyzetekkel, a szürreális ábrázolással; kafkai, írták sokan írói eszköztára jellemzőjeként; noha mindössze talán a fonákból indult ki, a dolgok visszájából, s ha valamit, akkor ezt nagyon fontos lenne eltanulni tőle. „te segíts múlt / ki benned éltem / vállald fel a hazugságot / lehettél volna menedékem” – írja le egyik versében a szinte örökérvényű tanulságot történelemről, memoárról; szinte, mondom, mert a versrészletben rejlő parabola villantja fel azt, hogy az igazi parabola a folyton változó értelmezések illogikus – percnyi léthez kötő – logikája. 

Mindez persze életútjából fakad, abból, amit a huszadik század memoárjaként is olvashatunk; s azon belül is a közép-európaiság, mint életérzés két tévedésen alapuló memoárját: az egyik ebből az, hogy ennél rosszabb nem jöhet, s a másik, hogy a jót mindig túlgondoljuk errefelé. Ahol a világpolgárság választása-vállalása nem identitás-keresésből, hanem kényszerhelyzetek sorozatából fakad. Ám mégis ebből s innen fakad föl az egyik legfontosabb jellegzetesség, amit Ferdinandy György így definiált: „…nyugati magyar írónak lenni nemcsak állapot, hanem állásfoglalás.” A nyugati magyar szépprózából szerkesztett antológia előszavából merítettem e félmondatot, érdemes lenne a teljes bekezdést, de itt és most ennek lényegi értelmezése annyit jelent, hogy a közép-európaiság velejárója az emigráció, a száműzetés megélése, az anyanyelvhaza mint egyetlen megmaradás belakása; s ennek szolgálata, bizony, állásfoglalás. S ez az állásfoglalás számos hangszeren szólalhat meg, sok-sok műfajban, átjárható szabadsággal telítődik a gondolat, hiszen annak szabadsága teremthet valós szabadságot – de mindennek gyökere mégis a megmaradást jelentő anyanyelv szolgálata. Elsodorhat a politika Budapestről Pozsonyba, onnan Újvidékre, majd Bécsbe, végül Szigligetre – mindez bár számos keserűséggel jár, de lényegében csak megsokszorozza azt az élményt, ami az írói lét levegője, tápláléka, sőt, végsősoron: oka. Tudjuk jól – tudja, aki tudja – hogy az író mindig az időről s az időnek ír, nem az olvasói igényeknek. Megtörténhet, hogy aki az igazat mondja, nem csak a valódit, azt akár egy-egy nemzedék élményvilágából is kitörli, kiradírozza az aktuális hatalom, de ettől csak önmaga gyöngesége növekszik. Megtörtént ez Monoszlóy Dezsővel is, mind sorsával, mind műveivel; őt más tájakra űzték, könyveit nem adták ki, de végül a könyvek győztek.  „A huszadik – az egyik legvéresebb – század azzal búcsúzott, hogy itt hagyta emlékül a maga emberlegendáit.” – írja Monoszlóyról szóló szép esszéjében Kabdebó Lóránt. S hozzáteszi: „Ahogy ő belépett a századközép poétikai kínálatába, most ő mutatja fel a maga kínálatát. A huszonegyedik század emberének lesz miből válogatnia. A legtöbb, mi adható.”

S a legtöbb, mi kapható, hogy most újra elolvassuk a százesztendős Monoszlóy Dezső műveit. Mindent elmesélt azokban. Mindent arról, ami most történik, vagy még épp csak fészkelődik megtörténni. 

Tamási Orosz János